Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-10 / 14. szám
RÁCZ OLIVÉR Vannak dolgok, amelyeknek a létezését csak akkor vagy hajlandó tudomásul venni, ha a tapasztalatok rákényszerí- tenek. Más dolgok létezését viszont csak akkor tudod elhinni, ha soha színüket sem láttad. Pudingfejű Wilson kiadatlan naplójából. (És a szerző készülő szatíra-kötetéből.) J eff a verandán ült, egy ócska kerti széken, lovaglóülésben, a szék támlájára könyökölve, és a hűvös üvegfalnak támasztotta sajgó fejét. Kay akkor jött le a hálószobából, a konyhában sürgött-forgott, tett-vett. Most következik, gondolta Jeff, és megpróbálta a két fülére tapasztani a két tenyerét. Nem ment: a szék támlája kcsúszott a könyöke alól, és a feje megtámasztása most fontosabb volt, mint a füle elszigetelése. Noha előre irtózott az elkövetkezendő hangos szavaktól; mindentől, ami fölösleges zörejjel jár. Már a konyhából kihallatszó edénycsörömpölés és hasogatta az agyát. Amikor pedig Kay bekapcsolta a villany kávéőrlőt, úgy érezte, nyomban szétmegy a feje. Nehéz éjszaka volt. Csak tudná, mikor vetődött haza. A jelek szerint Kayt is ez a kérdés foglalkoztatta.- Van róla fogalmad, hány órakor méltóztat- tál haza csámborogni? - kiáltotta ki a konyhából. Jeff megadta magát. Mélyet lélegzett és még erősebben megmarkolta a szék támláját.- Valamivel tizenegy óra után - kiáltotta vissza könnyedén.- Pontosan - válaszolta Kay dallamos, gúnyos, kurta kacagással. - Pontosan. Úgy négyöt órával tizenegy után...- Nem lehetett még annyi - védekezett Jeff felháborodottan. Szerette volna megkérni Kayt, beszéljen halkabban, vagy hagyják ezt a kérdést máskorra, de érezte, hogy ez most nem lenne helyénvaló húzás. Ezért lendületesen folytatta: - És különben sem az a kérdés, mikor jöttem haza, hanem, hogy kiknek a társaságában. Tudod, kik kísértek haza? Tudod, kikkel jöttem haza?! Két fejessel! Két nagyon fontos fejessel! - vágta ki diadalmasan.- Nem fejessel, hanem a tejessel - kiáltotta vissza Kay. Jeff elvigyorodott. Amíg az öreglány képes megőrizni a humorérzékét - nem sok van neki belőle; legalábbis ilyen alkalmakkor, mint a mai, nem nagyon villogtatta addig nincsen komolyabb baj. De csakugyan, hány óra lehetett, amikor betámolygott az ajtón? Arra emlékezett, hogy a hálószobába vezető lépcsőn nehézségei voltak. Az az átkozott karfa nem volt a megszokott helyén... Kay megjelent a veranda nyitott ajtajában. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, érdeklődve szemügyre vette Jeffet. Jeffnek hátra sem kellett fordulnia: a lapockáján érezte az asszony fürkésző pillantását. Kényelmetlen érzés volt. Szerette volna a megfelelő helyen megvakarni a lapockáját, de nem merte.-Tulajdonképpen miért keltél fel olyan korán? - tudakolta Kay a háta közepétől. - Ha jól tudom, ma csak tíz órára kell a hivatalodba menned. Nova sietsz és miért?- Miért? Ez is helyénvaló, értelmes kérdés volt: Kay mindig a fején találta a szöget. Voltak hibái, ez kétségtelen. De nem volt ostoba asszony. Ez is kétségtelen.- El akartam intézni egyet s mást - válaszolta dörmögve. - Gondolkodom. Bizonyos dolgokat még át kell gondolnom. Még mielőtt bemegyek a hivatalba. Aztán igazán nem árulhatja el, hogy reggel arra riadt fel - hány órát alhatott, hármat, négyet? - nem emlékszik rá, hazahozta-e a felöltőjét meg az aktatáskáját... Minden holmija, szemüvege, jogosítványa, az iratai - mindene az aktatáskájában volt. Le kellett osonnia, hogy megbizonyosodjék. Mert arra viszont pontosan emlékezett, hogy amikor a kricsmiből kiléptek az utcára, az istennek sem akarta felvenni a felöltőjét. Meleg volt. Nagyon melege volt. Aztán valaki a vállára vetette a felöltőjét. Valaki, aki előzőleg hátbaverte és rászólt: „Ne okoskodj, Jeff! Vedd fel szépen! Nem hagyhatod a járdán!“ Valaki a vállára dobta. Jim vagy Sam. Illetve Sam vagy Jim. Az aktatáskáját is más valaki cipelhette utána: nála nem volt, annyi bizonyos. Nem is lehetett: emlékezett rá, hogy a magasbaemelt karokkal esküdözött rá; falzettóban is el tudja énekelni a himnuszt. El is énekelte. Mindig jó hazafi volt. De mi az istennyila történhetett az aktatáskájával? És a felöltőjével? Ezért kellett kora reggel lelopakodnia a lépcsőn. (Akkor már a korlát is a helyén volt.) Szerencséjére megtalálta az aktatáskáját. A felöltőjét is. Ott hevert az előszoba bejárati ajtaja előtt, csinosan összehajtogatva, gondosan a lábtörlőre helyezett aktatáskára fektetve, a két tejes üveg mellett. Bizonyára a tejes rendezte el, a jótét lélek. A legközelebb majd illő borravalóban kell részesítenie...- És? Átgondoltad? Azokat a bizonyos dolgokat? - kérdezte Kay a háta mögött. A hangja csípős volt, nem árult el valódi, gondos érdeklődést; valami kellemetlen mellékárnyalat, valami gúnyos mellékzöngicse érződött ki belőle. Nem egy olyan asszony hangja volt, aki megbecsüli és feltétlen odaadással hallgatja az urát. Részt vesz a gondjaiban, bajaiban.- Igen - válaszolta Jeff méltóságteljesen.- Nagyon foótos döntés előtt állok. Erről tárgyaltunk egész - erről tanakodtunk fél éjszakán át. Lehet, hogy új, nagyon felelősségteljes beosztásba kerülök. Vezető beosztásba. A fizetésem is nagyobb lesz, természtesen - mondta mellékesen. - A repülő csészealjakról van szó- mondta, és igyekezett, hogy a hangja nagyon komolyan és férfiasán csengjen.- Miről? - kérdezte Kay, de az ö hangjából őszinte megdöbbenés csendült ki. - Még mindig nem vagy eszednél? Atyaisten, mennyit vedelhettetek!... - mondta elképedve.- Nagyon mértékletesen iszogattunk- mondta Jeff méltatlankodva. - Nagyon mértékletesen. Nem is lehetett másképp: tárgyaltunk, vitatkoztunk. Megvitattuk a dolgokat. Szerfölött komoly megbeszélés volt. Bizalmas jellegű. Esetleg a magasabb köröket is élénken érdekelni fogja. Feltétlenül érdekelni fogja - tüzelte bele magát a tetszetős elképzelésbe.- Ezért nem tárgyalhattuk meg a hivatalban. Hivatalos időben. A hivatalokban - minden hivalban! - a falnak is füle van. Ipari kémek. Gyártási titkok lekoppintása. Lehallgatás. Soha sem lehet tudni. Sorra vettük az összes érveket és ellenérveket. Jim kardoskodott, hogy igenis vannak; Sam azt állította, hogy ő még egyet sem látott. De ö sem vetette el kereken a létezésük lehetőségét. A felesége unokahúga már látott egyet. Kettőt. A réteken, az autópálya közvetlen közelében, amikor a mamájához autózott, vidékre. Éjszaka. Látott. Kettőt vagy hármat. Sam sem állítja, hogy nincsenek: mindössze annyit szögezett le, hogy ő maga - mármint a tulajdon szemével - eddig még egyet sem látott. Még nem. Egyelőre nem. Sam nagyon jellemes ember. Szerintem ez az álláspont nagyon méltányos és férfias. Ha nem látott, hát nem látott. Se nem tagadja...- Nem mondanád meg végre, miről beszélsz?- Csészealjak - jelentete ki Jeff ünnepélyesen. - Repülő csészealjak. Hallota, hogy Kay a tulajdon homlokát kopogtatja az öklével. Ez bosszantotta. Ezt Kay általában csak olyankor szokta megcselekedni, valahányszor ki akarta mutatni abbeli szándékát, hogy Jeffet hígvelejűnek minősítse. Nem gyakran: évente legfeljebb kétszer, háromszor. De Jeff ilyenkor zöldet látott a dühtől. Most is. Ezúttal azonban türtőztette magát. Nem vallotta a „legjobb védekezés a támadás“ közismert elvét - bölcsebbnek vélte, ha elbástyázza magát. Várakozási álláspontra helyezkedett. Nem kellett soká várakoznia: Kay kirobbant.- Férfiak! Felnőtt férfiak! - kiáltotta dühös megvetéssel. - Férfiak! Leszopják magukat a sárga földig, aztán olyan valamiről habognak késő hajnalig, amit minden épeszű ember hisztérikus hülyeségnek tart! Mondd, te szerencsétlen, alkoholgőztől elkótyagosodott holdkóros, olvastál te már egyetlen komoly, tudományos hitelű írást, tudósítást a te hülye repülő csészealjaid létezéséről?- A tudomány - válaszolta Jeff méltóságteljesen - Arisztotelész óta annyi baromságot állapított meg, és utóbb ugyanannyinak az ellenkezőjét bizonyította be, hogy erről beszélni sem érdemes! Arisztotelész! Mit tudott ó a repülő csészealjakról!.. — Itt érezte, hogy valahol hiba csúszott a gondolatmenetébe, s ezért hevesen folytatta: - Repülő csészealjak igenis léteznek! Sam feleségének az unokahúga is tanúsíthatja! Vannak. Még nem tudjuk, honnan érkeznek, de vannak. JVIég nem értek ide tömegével. De bármelyik pillanatban ideérhetnek! Bármelyik pillanatban! És akkor már késő lesz. S hogy szavainak ngyobb nyomatékot biztosítson, ünnepélyesen bejelentette: - Lehet, hogy hadiüzem leszünk!... Ez hatott. Jeff szinte hallotta, amint Kaynek leesik az álla. Elragadtatással vette tudomásul, hogy Kay nem jut lélegzethez. De aztán mégis lélegzethez jutott.- Miért kell egy gumicsizmákat gyártó, ócska kis cégnek hadiüzemmé válnia? - kérdezte elképedve. • - Sugárveszély - motyogta Jeff bizonytalanul. - Sugárfertőzés... Lehet, hogy csuklyákat is fogunk gyártani. Csuklyákat meg szkafandereket. Januártól.- Most van január - mondta Kay, váratlanul fagyosra vált nyugalommal. - És erről jut eszemben: befizetted tegnap az esedékes részleteket? Gépkocsi, életbiztosítás meg a többi?- Nem volt rá időm - válaszolta Jeff morcosán.- Nem, mi? Egészen hajnalig négyig nem volt rá időd, mi? Es most majd megint fizethetjük a kamatokat...- Majd befizetem ma. Még ma délelőtt. Vagy délután - mondta Jeff sietve, rohamszerűen rátörő, fojtogató szorongással, mert akkor jutott eszébe, hogy nem tudja, a férfias éjszakai megbeszélések után elegendő pénze maradt-e a befizetésekre. S vajon maradt-e pénze egyáltalán?- Befizedet, mi? Délelőtt. Esetleg délután. Vagy éjszaka. Feltéve, hogy időközben nem kell újabb halaszthatatlan megbeszéléseket lebonyolítanod. Csészealjak ügyében. Vagy netalán addigra már le is rohannak minket a csészealjak. Hát tudod mit, szívem - mondta Kay váratlanul nagyon nyugodt, nyájas, de határozott hangon -, nekem ebből elég volt! összecsomagolom a gyerekeket és megyek!... Micsoda kifejezések, gondolta Jeff sértödö- ten. összecsomagolja a gyerekeket! Mi az a gyerek? Expressz csomag? Ajánlott postai küldemény? De az asszony időközben nyilván másképpen határozott. Szerette megváltoztatni a döntéseit Különösen olyankor, amikor dühös volt. És most határozottan az volt.- Add ide a pénzt - sziszegte ádázul. - Majd én befizetek mindent. Gondolom, így biztosabb lesz. És add ide a kocsi kulcsait is. Egy sereg elintéznivalóm van, szükségem van a kocsira. Te buszon is idejében beérsz, ha már ilyen korán felkeltél. Vagy földalattin. Kényelmesen beérsz. A gumicsizmáidhoz meg a csuklyáidhoz - mondta csípősen. - A reggeli az asztalon 'van. Kérem a kulcsokat! Jeff szívét újabb pánikhullám öntötte el. Valósággal jeges marok szorítását érezte a szíve körül.- A kocsi - dadogta -, a kocsit ott felejtettem, illetve otthagytam a - a ott, ahol a tanácskozásunk folyt... Köd volt az éjszaka - magyarázta sietve -, nagy köd. Csúszós volt az út. Jó szívvel nem ülhettem a kormány mögé... Nagyon csúszós volt az út. És köd... Amikor indítani akartam, jóformán a szélvédőt sem láttam... Valami oszlop... Oszlop vagy korlát... Vaskorlát...- Micsoda? - sikoltott fel az asszony a háta mögött. - Te - ráadásul összetörted a kocsit? Jeff behúzta a nyakát. Hopp, ezt elszúrtam, gondolta elkeseredve. Alaposan elszúrtam. Másképpen kellett volna. Tapintatosabban. Diplomatikusan.- Nézd - az úgy volt - próbálta lázasan jóvátenni, megmagyarázni a történteket, de már elkésett.-A pénzt - lihegte Kay fulladozva a pénzt!... Add ide a részletek befizetésére félretett pénzt!... Gyorsan!- Ott van valahol a pénztárcámban.. . A zakóm zsebében... Vedd ki... Nem tudom, rrieg- van-e az egész - fűzte hozzá Jeff óvatosan.- Ha nem lenne meg, majd kipótolom... Tudod, az úgy volt... Nem mondhatta végig: akkor repült a fejéhez az első csészealj. Pontosan telibe találta: Kay tudott célozni. Szép, halványkék, hagymamintás csészealj volt: nem valódi meisseni, de azért csinos. Koppanva, reccsenve zúzódott darabokra Jeff amúgy is sajgó kobakján. De Jeff valahogyan mégis üdvözült, felszabadult áhítattal fogadta. Nemcsak azért, mert végre elérkezett a megérdemelt büntetés és búnhődés tudat alatt hőn sóvárgott pillanatáig: valami egészen másért is.- Lám, ugye megmondtam, hogy vannak- motyogta, a feje búbját dörzsölgetve. - Vannak. Repülő csészealjak... Ez az év is jól kezdődik. O któber elején helyezték át az üzemünket a nagy építkezésre, s ekkor határoztam el, hogy meglátogatom a mamát. Ahogy öregszem, egyre gyakrabban jut eszembe szülőfalum, pedig nem mondanám, hogy valami szívesen gondolok rá. Csak úgy váratlanul felvillan előttem gyermekkoromnak egy-egy pillanata, s olyankor önkéntelenül továbbszövöm a gondolatot, aztán mint a szemtelen rovart, elhessegetem magamtól. Még álmodom is néha a falumról. Úgy látszik, jó hatással vannak rám ezek az álmok, mert utánuk frissen ébredek, egész nap jó a kedvem és könnyen megy a munka. Csodálkozom magamon, mert évtizedeken keresztül arra törekedtem, hogy minden emléket kitöröljek magamból. Ha valaki a családom tagjai közül eszembe jutott, kellemetlen érzés fogott el. Különösen, ha apám képe tolakodott elém. Magamban odamondogattam neki egy-két kemény szót, s ha még akkor sem távozott, elküldtem a nyavalyába. Szóval így „vonzódtam“ én a szőkébb pátriámhoz. A hurcolkodásnak még csak a kezdetén tartottunk, amikor szóltam a főmérnöknek, adjon egy nap szabadot, szeretném megnézni a mutert. Őszintén megvallottam neki, azt sem tudom, él-e, hal-e. Potacska úgy nézett rám, mint valami marslakóra, aztán megcsóválta a fejét és így szólt:- Menjen az irodába és írasson ki magának szabadságot! A telepen őrült nagy volt a káosz, alig tudtam eligazodni a rendetlen barakktáborban, s míg az irodánkat keresgéltem, az az ötletem támadt, nem egy, hanem legalább három napot kérek.- Most? - nézett rám tágranyílt szemekkel az ügyintéző. - Mit szól ehhez majd Potacska úr?- Már beleegyezett.- Valami baj történt otthon?- Meghalt az édesapám - mondtam mesterkélt szomorúsággal, hogy majdnem kibuggyant belőlem a nevetés.- Ó - komorodott el a nő hangja, - fogadja őszinte részvétemet! - S nyomban kotorászni kezdett a halomba rakott iratcsomók között. Egészen formás az alakja, gondoltam. S milyen rokonszenves volt, ahogy rámcsodálkozott. Kedvem lett volna udvarolgatni neki, de hamis gyászom ezt akadályozta. Végre megtalálta a személyi lapomat és készségesen kezdte magyarázni:- A munkatörvénykönyv ilyen és ilyen számú paragrafusa értelmében a közeli hozzátartozó elhalálozása esetén...- Köszönöm - szakítottam félbe -, én a három napot a még kimerítetlen szabadságom rovására kérem.- Ahogy óhajtja - mondta csalódottan, és az üres nyomtatvány fölé hajolt. A keze feltűnően gyorsan járt a papíron. Hiányérzettel léptem ki az irodából. Miért kell az embernek folyton komédiáznia? Úgy látszik, maga az életünk ilyen. Mintha mély értelme lenne minden szavunknak. Ha én most történetesen nem az apám halálával rukkolok ki, hanem a lányom lakodalmára hivatkozom, ugyanúgy ráírják a papíromra a három napot, és közben tehettem volna a szépet a bájosan gömbölyű asszonykának, aki biztosan vette volna a lapot.- Igen? Magának már menyasszony a lánya? Ki hitte volna? Hiszen még a haja sem őszül. Nézzük csak, hány éves is az úr? Ó! Senki sem mondaná... Bizony, bizony elmegy az idő. Az enyémek is köSÜTŐ ANDRÁS Igen, itt csend volt mostanáig. A Hargita tudva hallgat, tövében a Sikaszó még annál is csöndesebb lemben a Bakó-pataka mondikái, de gügyögő hangi lombok isszák föl; partja mentén, kart karba öltv nagyestélyiben sorakoznak a fenyők, mintegy védet pen: táncra kérik fői, aki a patakon átlépne - meg valamiképpen a kicsi ház lakóját. Aki most - kötelességei és hajlamai között ing; - éppen drámát szeretne írni, de képzeletét elra a pisztrángok. Színes, csöndes toilászkodás ez is az e mogyoróbokrai között, de nagy hirtelenséggel abl hagyni, mert ijesztő csaholással farkastermetú juhái ront ki az erdő sarkából, majd azután még egy, és múlva föltűnik a harmadik is. Fel s alá nyargalnak a hé majd megállapodnak az ablakom alatt, és ugatnak ve mintha vaddisznót, medvét sejtenének, s éppen az t bámban. Valahonnal a padlásról rémülten ereszkedik alá az ui- Nagytata, vegyük elő a puskát! Meg vagyunk tál A gyermek úgy nézi: farkasok rohantak meg. Hiál a magyarázat, miszerint a farkasnak nincsen kölönc a ban, és nem elegyedik el békén szakállas kecskékkel lyek változatos mekegés közben ugyancsak elözc a füves-bokros martot, s mintha csak hadifogságból k volna elé, rágnak le mindent, ami elérhető. A kétar, frissen ültetett fenyőfácskámat is.- Ez már több a soknálI - A feleségem seprűt rác, megtorpan az újabb látvány előtt. A juhok is megérkeztek. Egész csordányi gyapjas fújja a bánatát - fölverve bánattal az egész ház, az környék immár. Jói tudjuk: ősszel, szénahordás után nütt szabad itt a legeltetés, de a ház közvetlen környél megúsztuk mostanáig, e pillanatig, mikor is törhetjük í két: honnan zúdult ránk ily nagy hirtelenséggel ez < mitás?- Né, itt a gazda is! - kiált az unokám. A juhnyáj mögött valóban föltűnik a pásztor. Jobb ki >
