Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-10 / 14. szám
iskolába járnak már. - S addig addig fecsegtünk iá, míg meghívom öt egy kávéra, és aztán ki a... Szeretem az efféle könnyű kis kalandot. Jagam sem tudom, miért éppen apám halála szott ki a számon. Valahol ott élt a tudatalattim- i, mint le nem törlesztett adósság. Jól emlékeztem kvirat szövegére, mely tömören így szólt: „Apád ghalt, azonnal gyere haza, mama". Elolvastam bször is, s egyszer csak azon vettem magam re, hogy kuncogok. A mama tizenegyszer körmöl- le, szegény, ugyanazokat a szavakat, s küldte áviratait tizenegy különböző címre. Vajon mind italált? Egyet sem vitt vissza a postás azzal íegjegyzéssel, hogy a címzett ismeretlen? fény, hogy engem megtalált. Nem is emlékeztem hogy mikor hagytam otthon a címem. Már rakos- tam a ruháimat a bőröndbe, mikor hirtelen kaján item támadt: nem megyek. Fütyülök a faterra, ltolják el, ahogy akarják. Én nem állok oda a kosója fölé képmutató ábrázattal. Nem azért, mintha aha is bántott volna. Úgy éltünk mi a világban, it az idegenek. Nem tettünk egymásnak se jót, se szat. Csupán azért legyek neki hálás, mert élek? yan! Abban is biztos voltam, hogy a testvéreim CSICSAY ALAJOS zül többen is gondolkodnak így. S mégis, lesz aki it majd haza megmutatni a falunak, hogy lám Haris tát mennyire szerette a vilégba szétszórt családja, it én ebben nem osztozom. A muter viszont megérdemelné, hogy néha ajtót isson rá az ember. Ó a mártíromság megtestesítő- volt. Tizenhét gyereket hozott a világra, s ebből enegy él. Él, virul és szaporodik. Az utóbbit, igaz, ak módjával teszi. A szülök példájának a követésé- z egyiknek sem fűlik a foga. Több eszük van már, ogy mondani szokás, bár az is lehet, hogy csak íberségböl szorult beléjük egy csipetnyivel több így ezt honnan vették, a fene tudja, mert a fater tulajdonságot teljesen nélkülözte. Persze, nem nadt emiatt hiányérzete, sőt, igen jól megvolt Iküle. A legkevésbé sem izgatta, miből élnek kölykei. Csak neki teljen szép ruhára, a kaja, pia, jaretta legyen meg. A nőket sem vetette meg. kocsmárosnékhoz vonzódott különösmód. Azok dig értették a csíziót, tudták, hogy a bolond Harist ként lehet kifosztani. Rajta röhögött az egész rnyék, meg a gyerekein is. Csodálatos, hogy a mama mindezt zokszó nélkül rte. Nyáron a gyerekeit szolgálni küldte a gazdák- dz, télen pedig eljárt a disznótorokba belet mosni, i kellett kemencét tapasztott, tyúkólat söpört, ezért kapott egy kis lisztecskét, krumplit, disznó- éskor abálét, meg kukoricadarát kásának. A zsíros fsából a fater is szívesen lakmározott. Ilyenkor thon lebzselt aztán, nyár végére mindig született jy gyerek. Azon is jól mulatott a falu, hogy a Haris gyerekek indig ősszel születtek, meg gyümölcsszedéskor, intha fáról pottyantak volna, akár a szilva. A tizediknél azt javallottá az orvos a mamának, több már ne legyen Ha mégis lenne, belepusztul. Még hetet szült ezután, igaz, elég keservesen. Sírt-rítt körülötte mindenki, de úgy látszik, a doktor tévedett. Egy-egy gyerek közben meghalt, valami baleset következtében. Ki vízbe fúlt, kit az állatok tapostak agyon, kettővel az akna robbant fel a háború után, kettő pedig halva született. Azok ikrek voltak, sorrendben az utolsók. Jól be is tették maguk után az ajtót, mert a muterka ezzel megszűnt több gyereket szülni. Még gyerekkoromban elhatároztam, hogy egyszer végképp kiszakadok ebből a családból. Furcsa mód mindig elvágyódtam a faluból. Valahová messzire kívánkoztam, egyedül, idegen emberek közé, akik semmit sem tudnak rólam. Ott majd megnősülök, házat építek, gyerekeim lesznek, persze csak kettő, esetleg három, akikről tisztességesen gondoskodni fogok. A feleségemet megkímélem, szép ruhában járatom, és majd egyszer hazaviszem a falumba megmutatni az embereknek, hogy lássák milyen derék ember lett a Haris Béla fiából. Balga gyerekkori vágyak! Azért volt, ami majdnem teljesült belőlük. Az egész azzal kezdődött, hogy amikor katonaságtól leszereltem, nem mentem haza. Ott maradtam a csehországi kisvárosban, ahol két évig szolgáltam és közben megismerkedtem egy szemrevaló lánnyal, akit alaposabb megfontolás nélkül feleségül is vettem. Vlastával eleinte jól megvoltunk. Alig egyéves házasság után született egy gyermekünk, Barbara. Nagy bogárszemei voltak és csillogó fekete haja. A szőke Vlasta mérhetetlenül büszke volt rá. Fúnek- fának magyarázgatta, hogy gyermekének az ereiben idegen népek vére folyik, és micsoda temperamentumos lány lesz, ha megnő. Akár az apja, tette hozzá pajzán mosollyal. Szerencsés találkozás volt a miénk, gondoltuk. Aztán egyszer csak az egészbe belecsapott a mennykő. A vállalat, amelyiknél munkát találtam, szinte az egész ország területén dolgoztatott. Lakóházaktól a hidakig mindent építettünk. Én a szigetelőkhöz kerültem, és megtanuHam egy speciális szakmát. Havonta költözködtem egyik helyről a másikra, volt, mikor hét végén sem mehettem haza. Ez bizony nem igen tetszett az asszonynak. Eleinte sírt, porolt, toporzékolt, mondta, hagyjam ott azt a nyavalyás vállalatot, de én nem hallgattam rá. Jól kerestem, majdnem úgy, mint a bányászok, meg a szakmám is tetszett. És hízelgett a hiúságomnak, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Aztán egy napon rájöttem, hogy megcsal a feleségem. Nem mondom, bosszantott a dolog, de sikerült meggyőznöm magam. Sokat vagyok távol, egyedül érezte magát, ha közelebb kerülök, biztosan aboa- hagyja, hiszen maga mondta, hogy nagyon megbánta. Csakhogy úgy látszik, vérében volt a hajlam, mert később is folytatta, s azzal próbált védekezni, hogy nekem is van valakim. Sőt, mindenütt van, ahol csak megfordulok. Kegyetlenül megvertem, mert rágalmazott, aztán bármennyire is fájt, közös megegyezéssel beadtuk a válókeresetet. Akkor már nem fűzött hozzá semmiféle érzelem. Egyedül a lánykáért fájt a szívem. Aztán évek múltán öt is elfelejtettem. Annyit tudok, róla, hogy egyetemre jár, mert a tartásdíjat még mindig levonják a keresetemből, de valahogy nem hiányzunk egymásnak. Soha még csak egy levelet sem ír. Pedig szívesen adnék neki többet is, mint amennyit a törvény kirótt rám. Gondolom, nekem kellene egyszer felkeresnem öt, de hiába, nem megy a dolog. Mit mondanék neki? Magyarázzam meg, hogy az anyja cserbenhagyott és még alaptalan rágalmakat is szórt rám? Felesleges lenne. Az is megfordult a fejemben, hogy ismét megházasodom, de letettem róla. Talán előbb kellett volna meggondolni, mindjárt a válás után. Ma már közeledem az ötvenhez, ugyan ki lenne hajlandó hozzám kötni a sorsát. Futó kalandom nemegy volt azóta, sót olyan időszak is volt az életemben, amikor bolondultak értem a nők, de igazán egyiket sem tudtam szeretni. Furcsa figura az ember Rádöbbentem, hogy mindegyikben Vlastát keresem. Ez a tény annyira felzaklatott, hogy egy időre felhagytam a nőkkel és inni kezdtem. Már majdnem alkoholistává váltam, mikor Potacs mérnök magához rendelt és alaposan megmosta a fejem. Rendes pasas ez a Potacs, ilyennek kéne lennie minden vezetőnek. Öt nemcsak a tervteljesítés érdekli, meg a prémium, hanem a melós is. Lakáshoz jutottam a segítségével, s azóta megköveteli, hogy a hétvégéket és az ünnepeket saját otthonomban töltsem. Baráti társaságom is van, olyan emberek, akikkel érdemes eltölteni egy-egy délutánt, mert nemcsak egyszerű haverok. Hogy mi minden nem jut az ember eszébe útban hazafelé! Valahol jó lenne megállni egy csemebegolt előtt és vásárolni a mamának egyet-mást. Valami különlegeset, aminek örülne. De vajon minek tudhat örülni egy hetvenen túli öregasszony.? Valóban közel kerültem a szülőfalumhoz. Az út alig fél óráig tartott. A falvak, melyeken keresztülhajtottam, idegenek voltak már, még a saját szülőfalum is. Mindenütt csupa ízléstelenül felépített kockaház, a fáknak, s a széles gyümölcsösöknek nyoma veszett. A nádasok kipusztultak, a lápok kiszáradtak. Csak a mi házunk maradt akkora, mint mikor elhagytam. Sőt még tán töpörödöttebb. Alig ismertem anyámra. Aprócska volt, vékony és fürge, mint egy kislány. Mikor meglátott, futott ide, kapott oda, mintha az lett volna a legnagyobb gondja, hogy rendet teremtsen maga körül. Azt hittem, idegennek hisz majd, de rájöttem, hogy már messziről felismert.- Isten hozott, Béluska - mondta és hellyel kínált, mielőtt letörölte az elém tolt széket. - De jó, hogy megjöttél, ma sem kell gyalog mennem a temetőbe, mert sok ám a virág. Múltkor a Pali segített, azelőtt meg az Endre. Mindig hazajön valamelyik taxival. Elmosolyodtam. Hát még mindig taxinak mondják a személygépkocsit?- Ne nevess! Bizony mindegyiknek van taxija, akárcsak neked, és gyakran hazajárnak, hogy engem kihordjanak a temetőbe a virágokkal. Igaz, ók közelebb laknak, mint te. Hát a családod hogy vdn? A leányka nagy lehet már, biztosan iskolába jár. Hány éves is?- Huszonhárom.-Teremtő atyám! - csapta össze a tenyerét.- Egyszer már elhozhatnád, hadd lássa meg a nagyanyját. Tudod, hány unokám van, Béla? Huszonhét. Nem is sok, gondoltam. Alig több, mint kettő jut egyre. A mama teljesítményéhez viszonyítva gyér szaporulat.- Jól vannak? - kérdeztem.- Mind igen jól van. Körülnéztem. Minden pont olyan szegényes a lakásban, mint harminc esztendővel ezelőtt. A bútor még rozogább, a tűzhely rozsdás és düledezö, a mennyezetről lóg a pókháló.- Senki sem maradt magával itthon?- Minek maradt volna? Mind elment a megélhetés után. Olyan gazdagok lettek, hogy csuda. Nekem meg minden hónapban hozza a postás a nyugdíjat. Még hosszasan beszélt, csupa érdektelen dologról: ki mikor halt meg az öregek közül, kinek milyen sírkövet állítottak és mennyibe került.- Majd meglátod, az apádé is szép. Tiszta gránit. Meglepődtem, miket mond. A kocsiba úgy csússzant be, mint a gyerek, a hátsó ülésre kuporodott, majd átfészkelödte magát a másik oldalra, mintha várná, hogy még valaki mellé üljön. A temetőben kannaszámra cipeltette velem a vizet apám sírjára, és hosszas ceremóniával igazgatta a virágokat. Míg ó tüsténkedett, próbáltam felidézni magamban az öreg alakját. Megintcsak a rosszabbik arcát mutatta. Anyám utolsó szülésekor a kocsmában üldögélt. A bábaasszony engem szalasztott érte, mert azt hitte, anyám a végét járja.- Papa, siessen haza, mert a mama meghal- hadartam lihegve.- Mindjárt megyek, csak előbb bekapom az ebédet - mondta, és az evőeszközért nyúlt. Pörkölt párolgott a tányérján és a fröccsös pohárban apró buborékok pattogtak. Mérhetetlen gyűlölet lobbant fel bennem iránta. A torkom elszorult, s a szememből kibuggyant a könny.- Menj csak nyugodtam - biztatott -, mire hazaérsz, én is otthon leszek. Komor lehetett az arcom, mert anyám szeme megakadt rajtam.- Meg sem kérdezed, mennyibe került a kő?- nézett rám szemrehányóan, s nyomban hozzá is tette. - Tizenháromezer korona. Az aranybetük miatt. Ezüsttel jóval kevesebbe jött volna, de nem sajnálom, mert apád jó ember volt. Megérdemelte. Rávé- settük az én nevemet is. Csak az egyik évszám hiányzik még, de az majd valahogy rákerül. & ahogy ott sürgölődött, billegett, az jutott eszembe, hogy ez az asszonyka nem is az én anyám, hanem egy aprócska madár, akinek semmi egyéb dolga nincsen e világon, csupán csak annyi, hogy csacsogjon és ugrabugráljon egy virággal betakart sír felett. /óleg 'ÖZ9súrü zöld i kép- varni ózva dtak ékek kell utya ncek előtt. ettül. szokam: i dva! szól ■aká- íme- ötték ültek znyi. d. de insta inde- n ezt ‘ 'ul' ka.a‘zében hatalmas fütykös, a bal hóna alatt szorongat valamit, s a nyelve alatt is tán falevelet, azzal füttyöget, miközben ünnepélyes léptekkel közeledik a lépcsöfeljárathoz. Valóságos püspöki bevonulás - ez mindjárt fel fog bennünket szentelni. Kivonulunk mindahányan a teraszra. A kamasz székely püspök füttyent, komondorai elnémulnak, kecskéi abbahagyják a mekegést, juhai a szomorú bégetést. A kolompok szólnak csak a berbécsek nyakán. Az ő ministrásai. Arcunkon a meglepetés áhitatformát ölt; a gumicsizmás, vadászkalapos ifjú némán felénk bólint, majd pásztorbotjával koppintva megindul a lépcsőn fölfelé. Úgy jön, mint akit sóval és kenyérrel illik fogadni.- Jó napot adjon az isten.- Adjon, de így, ezzel a sok mekegéssel? És csemeterág- csálással? A legényke zavartan elmosolyodik, és azt mondja:- Én csak így jöhetek. A kíséretemmel.- Mi jót hoztál nekünk? Ez már nehezebb kérdés Istenem, mit is kell ilyenkor mondani? A botját falnak támasztva, hóna alól kézbe veszi a kemény fedelű irkát, nézegeti, forgatja, majd felém nyújtja. Vége a püspöki tartásnak. Kissé meggörnyed, a tekintetében gyermeki félszegség, tán csöppnyi könyörgés is. Bocsánatot, megértést könyörgő riadalom. Nyütt vadászkalapját a baljával hátratolja, mély lélegzetet vesz és bevallja bűnét:- Verseket hoztam. Hogy András bácsi elolvasná... S azzal fordul is, nehogy szeme láttára nézzek bele az irkába. Megy, mint aki véleményt mondott máris a világról. Elvonul vele a kutyafalka, a juhsereg, a kecskegaliba. Csönd van újra. A hargitai pásztorlegényke verseit olvasom. Igen-igen zsengék; véres-verejtékes-küzdelem mindahány az önkifejezéssel. Szakmai körökben elutasíthatóak; ironikus szerkesztő nyelvét is fenheti rajtuk. Árva bolyongással keresik itt egymást a szavak, s amiként egyik a másikkal kínrimben találkozik, csak épp összenéznek: mit keresel te mellettem? Itt-amott mégis összemelegednek, s egy titkon álmodozó kamaszlélek rezdülését közvetítik. Kinek? A havasi legelőn elképzelt ismeretlen olvasónak, akit melegséggel tölt el a puszta felismerés, íme, a kis bojtár anyanyelvűnk jelzői, igéi fölött mereng, hogy valamiképpen hírt adjon önmagáról. Biztatom is ót magamban: Írjon, gyötrődjék csak a szavakkal. Szellemi ruházata fényesedik tőle. A hargitai székely fiúcska példáján fölbuzdulva most azt mondanám, ha lenne kinek: minden magyar egyetlen mondatot bár - írjon le minden reggelen. Vagy lefekvés előtt. Költői penzumként. Szellemi tornaként, a nyelvünk gerinccsigolyáit kínzó me- szesedés ellen. Jacsmeník József rajza OZSVALD ÁRPÁD Kazinczy Nézlek, te szikár álmodó - a Mondolat szamár-paripáján, ballagsz a parnasszusi csúcs felé, fejeden lepkés gúnykoszorú, oldaladon lant, mögötte gitár, tülködbe fújsz süket füleknek ébresztő harci dalt, sereg nélküli, árva vezér, előtted csak kótyagos szatír táncol, társat keresve síppal üdvözöl - s a szárnyát borzoló Pegazus meg se vár, Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Kufstein, Spielberg penészes falai, a lenézett, szégyellt, édes anyanyev! Árkádia kies mezején Csokonai bandukol, köpenyén csillagfoltok sziporkáznak, Berzsenyei széles mellkasán vulkánok sötét haragja dörömböl, Baróti szelíd, mélázó piros arca, Batsányi sértett vadként űzetve, kitiltva halálig. Kölcsey félszemén a tündöklő értelem messzire világít. Széphalom, kicsiny sziget - te hitted, hogy kontinens, hogy szavadnak súlya van, s amit üzensz, az példa lesz társaknak, késő unokáknak. Nem volt szívedben sohase alázat, hisz te mondtad éppen konokul egyre: „Nem merni, amit merni kell, gyalázat!“ Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Széphalom, sziget magánya, esendőből. Mikor a levelek fehér galambjai elkerültek, még akkor is éltetett a szavak mágiája. Ifjak mosolya, ha fújt is, nem mutattad tudtad - nyelvünk szennyeit lerázza. Égtől égi csodamadárként, jövendő igéket hordozva szárnyadon.
