Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-10 / 14. szám
amerikai liberalizmus balszárnyát (a demokratikus baloldalt, ahogy képviselői magukat nevezik) a politikai erők széles spektruma alkotja. Közös vonásuk, állapítja meg az amerikai szocialisták egyik vezetője, M. Harrington ismert publicista, az, hogy „balra" helyezkednek el a hagyományos liberalizmustól". Ezrekre rúg azoknak a szakszervezetekben, a színes bőrű amerikaiak szervezeteiben, a nőmozgalomban, a különböző csoportokban dolgozó aktivistáknak a száma - hangsúlyozza az említett közíró -, akik osztják a demokratikus baloldal eszméit. Ezek valami hálózatszerűséget hoztak létre. A nézetek és a politikai orientációk széles skálája miatt a baloldali liberális erők eszmei és szervezeti megosztottsága igen jelentős. Ám amorf jellegük ellenére is ezeket az erőket számos nem hivatalos szál fűzi össze, minek folytán egy rendkívül szerteágazó, noha nyíltan nem fitogtatott szervezeti-politikai struktúrát alkotnak. Az amerikai politikai élet jobbratolódása a nyolcvanas évek kezdetén rendkívül kedvezőtlen körülményekkel járt a baloldali liberális erők számára. A konzervatívok által széles fronton kibontakoztatott ideológiai offenzíva, a nacionalista és militarista tömeghangulat felélesztése a liberalizmusnak a köztudatban való lejáratása körülményei közepette mintegy visszafordultak. Ugyanakkor azonban ezek az erők jelentős elméleti tartalékokkal és politikai lehetőségekkel rendelkeznek egy „baloldali" indíttatású alternatíva kidolgozásához a reaganizmusra. A demokratikus baloldal szerkezete A baloldali liberális csoportosulások pontos számának megállapítása, akárcsak az azok által az Egyesült Államok politikai életére gyakorolt befolyása mértékének fölmérése meglehetősen nehéz feladat. A baloldali liberális erők szervezeti-politikai struktúrája legfőbb elemeként a párt típusú szervezetek szolgálnak. Ezek az eszmeipolitikai állásfoglalásaik tekintetében többé- kevésbé rokonságot mutató hívek csoportosulásait tömörítik, és össznemzeti szinten lépnek föl, részt vesznek nagy számú koalícióban, a Demokrata Párt balszárnya keretében fejtik ki tevékenységüket. Mindazonáltal nem rendelkeznek komoly politikai befolyással, és számszerűen jelentéktelenek. Ezzel szemben milliós tömegeket von be tevékenységi körébe a demokratikus baloldalhoz csatlakozó nagyszámú egyesület és szervezet, különböző „polgári akció“-csopor- tok. Jellemző vonásuk nagyfokú szervezeti kialakulatlanságuk, gyakran pedig eszmeipolitikai beállítottságuk „egyetlen kérdésre irányultsága" (női egyenjogúság, környezet- védelem, békeharc, a faji-etnikai kisebbségek jogai stb.). Széleskörűen képviseltek a baloldali liberális erők helyi szinten, a hetvenes évek kezdetén kibontakozott „helyi mozgalomban" (másként „kommunális mozgalom"). Ennek gerincét egyes volt „új baloldali“ aktivisták alkotják, akik a társadalom alapintézményi szintjén tesznek kísérletet a társadalmi-gazdasági átalakulások terveinek kidolgozására és valóra váltására. Szoros kapcsolatban állnak a demokratikus baloldallal a balközép orientációjú szakszervezetek, s jelentős akcióelemét képezik a baloldali liberális erők szervezeti struktúrájának a tudományos kutatóközpontok. Vezető helyen áll ezek között az 1963-ban létesített washingtoni Politikai Kutatóintézet, melynek európai leányintézete működik Amsterdamban. A baloldali liberális erők tevékenységét az „adományozók" kiterjedt hálózata finanszírozza. A nyolcvanas évek elején a közvetlenül a demokratikus baloldalhoz kapcsolódó vagyonalapok teljes összege 10 millió dollárt tett ki, az ebből az alapból a mozgalom céljaira évente folyósított segélyek pedig 1 millió dollárra rúgtak. További pénzsegélyekhez jutnak a baloldali liberális csoportosulások különböző más pénzügyi alapítványokból is. A baloldali liberális erők valamennyi szinten képviseltetik magukat a választott szervekben. így számíthatnak két demokratapárti szenátor támogatására, velük rokonelveket vallanak az 1983-ban megalakított, ún. Populista Pártválasztmány demokrata képviselői, valamint a kongresszus színes bőrű frakciója tagjainak többsége. Kalifornia, Massachusetts, Georgia és más államok törvényhozói testületéibe többször is beválasztották a demokratikus mozgalom neves személyiségeit. A „helyi mozgalom" aktivistái bekerültek a legnagyobb amerikai városok tanácsaiba, sót különböző helyi csoportok koalícióinak sikerült elnyerni a helyek többségét egy sor kaliforniai városi tanácsban. A demokratikus baloldal strukturális alkotóelemeinek tevékenységét bizonyos fokig nemzeti szintű koalíciók keretében egyeztetik. A ma működő legnagyobb ilyen szervezetek közül megemlíthető az Új Demokratikus Koalíció, amelyet 1973-ban hívtak életre a baloldali liberális csoportosulások erőfeszítéseinek összehangolására a Demokrata Párton belül, 1978-ban jött létre az Állampolgárok és Szak- szervezeti Tagok Energetikai Koalíciója, amely az olajmonopóliumok érdekében folytatott energiapolitika ellen lépett fel. A szociális kiadások csökkentése elleni fellépés céljait szolgálta az 1979-ben megalakított Koalíció a Társadalombiztosításért, mintegy 100 nemzeti méretű szakszervezet és társadalmi szervezet képviselőinek részvételével. A háborúellenes koalíciók közül érdemes kiemelni a 150 háborúellenes, szakszervezeti, vallási, környezetvédő, illetve nőszervezetet egyesítő Mozgósítás az Emberiség Megőrzése Érdekében elnevezésűt, valamint a 47 szakszervezetet számláló Koalíciót Egy Új Kül- és Belpolitikáért. Baloldali liberális alternatíva A baloldali liberális vezetők a nyolcvanas években a demokratikus baloldal fontos feladataként egy általános program kidolgozását jelölik meg, melyet szembeállíthatnak mind a hagyományos liberalizmus állásfoglalásaival, mind pedig a reagani típusú konzervativizmussal. Egyelőre azonban az ez irányban tett erőfeszítések ellenére a baloldali liberális csoportok politikai állásfoglalásai nem váltak be, nem lettek hatékony alternatívák. Ezek az erők egységesek a liberalizmus jelenlegi válságos állapota okainak megítélésében. Egyetértenek abban, hogy a liberalizmus hagyományos formájában maga járult hozzá az amerikai társadalom társadalmigazdasági gondjainak elmélyüléséhez, miért amikor uralta a politikai színteret, gyakorlatilag érintetlenül hagyta a monopoltóke hatalmát. A liberalizmushoz és a „jóléti társadalomhoz" való viszonyulásuk meghatározásakor a baloldali liberális vezetők meghaladásának szükségességét hangoztatják. A hangsúlyt ennek kapcsán a monopóliumoknak a társadalom valamennyi szférájára gyakorolt, mindent átfogó befolyása korlátozására helyezik. Jelentős megkülönböztető vonása az említett eszmei-politikai irányzatoknak - nemcsak a közvélemény „politikai részvétele" kiszélesítésére és a demokratikus szabadságjogokra való irányultsága, hanem annak kitartó követelése, hogy hajtsák végre a gazdasági szféra demokratizálását is. Az amerikai szocialisták általában nem vetik fel a korporációk tulajdona államosításának kérdését. Úgy vélik, a „korporativ rendszer" uralmának körülményei között ez még kevésbé hozzáférhetőbbé tenné az államosított vállalatokat a társadalmi ellenőrzés számára. Ezért, noha elvben nem mondanak le a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele követeléséről, csak a már társadalmasí- tott korporációk, a gyakorlatilag teljesen az állami megrendelésekre orientált, főként fegyvereket gyártó vállalatok állami kezelésbe való átadásáért szállnak síkra. A többieket illetően a tulajdon kérdését az ún. szociális piacgazdálkodás eszméje szellemében látják megoldhatónak, más szóval az állam, a beruházások elosztása feletti ellenőrzés birtokában „szocializálná" a tulajdonosi funkciókat, miáltal ellenőrzése alá vehetné az alapvető termelőeszközöket. A demokratikus szocialisták elképzelései egyelőre azon kevés, az amerikai társadalom átalakítására vonatkozó, hosszú távú program kidolgozását célzó kísérletek közé tartoznak, amelyek a demokratikus baloldal által javasolt alternatíva alapját képeznék. Fölösleges hangsúlyozni, hogy egy ilyen program igen távol áll a „szocializmusba való átnö- véstől". A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején hasonló kísérletek születtek a volt „új baloldaliak" egy csoportjánál is. Egyes ide tartozó kutatók kidolgozták a „gazdasági demokrácia" elméletét, amelynek alapját az a követelés alkotja, hogy szorítsák korlátok közé a monopolista elit mindenhatóságát a gazdasági hatalom decentralizációja és annak átadása révén a közösségek és a közvetlenül termelők kezébe. Ami a tervezést illeti, ez véleményük szerint nem szünteti meg a piacot mint olyat, csupán a „piaci játékszabályok" változnak meg az „alternatív gazdaságot" képviselő új „játékosok" bekapcsolódásával. Az utóbbi időben a baloldali liberális körökben élénk viták folytak az „ipari politika" különböző változatairól; ez egy olyan intézkedéskomplexumot jelent, amely az amerikai gazdaság átalakítására és egészségesebbé tételére hivatott. Politikusaik közül egyesek úgy vélik, hogy az adott körülmények közepette, amikor a „jóléti társadalom“ szabályozását és a gazdasági fellendülés ösztönzését szolgáló hagyományos keynesiánus módszerek már nem hatásosak, a gazdasági növekedés üteme fenntartását más elvek alapjára kell helyezni. Egyik leghatékonyabb ilyen mozgatóeróvé kell nézetük szerint válnia a gazdasági mechanizmus demokratizálásának. S. Bowles, D. Gordon és T. Weisskopf amerikai kutatók úgy vélik, hogy a termelés hatékonysága emelésének döntő feltétele a szakszervezetek jogainak kiszélesítése, és a termelési folyamat irányításában, illetve szervezésében való részvételének szavatolása, a munkatörvények megreformálása, a legalacsonyabb bérek emelése. A baloldali liberális politikusok különféleképpen vélekednek a „jóléti társadalom" koncepciójáról. A. Woolf, ismert közíró és szociológus arról beszélt, hogy a baloldaliaknak „új értékeket" kell megfogalmazniuk, amelyek meghatározzák az igazi emberi szükségleteket, és ugyanakkor különbözniük kell a „jóléti társadaloméitól". Olykor elhangzanak olyan követelések is, hogy világosabban vessék fel a jövedelmek újraelosztásának kérdését. A radikálisabb beállítottságúak bírálják a demokratikus baloldal követeléseinek mérsékelt jellegét. A szakszervezeti mozgalom egyik kutatója egyenesen úgy vélte, hogy a „jóléti társadalom“-koncepció szűk kereteivel valóban szakító programnak nyíltan szocialistának kell lennie, azaz a társadalmi tulajdon megteremtését kell megcéloznia. Külpolitikai felfogásuk középpontjában a militarizmus és az expanzionizmus, a hagyományos liberális gondolkodásmód alapjai elutasításának követelése áll. A baloldali liberálisok fellépnek a mértéktelen katonai kiadások ellen abból a meggondolásból kiindulva, hogy a fegyverkezési hajsza a belpolitikai kérdések megoldásához szükséges erőforrások elvonásához vezet. Azért is elítélik az Egyesült Államok háború utáni külpolitikáját, mert az az „egysíkú, paranoid kommunistael- lenességből" indul ki, és támogat bármilyen kommunistaellenes, önkényuralmi rendszert. Ebből fakad az Egyesült Államok és a szövetségesek, a szocialista, illetve a fejlődő országok közötti viszonyrendszer felülvizsgálatának szükségessége. A baloldali liberális politikusok síkraszállnak a feszültség enyhüléséért, a szovjet-amerikai kapcsolatok normalizálásáért; a folyamat fő irányzatának a nukleáris és a kozmikus fegyverzet terén elért megállapodásokat tekintik. összegezve, a baloldali liberálisok program-állásfoglalásai lényegüket tekintve szo- ciál-reformista színezetűek, az általuk javasolt átalakulásokat pedig úgy fogják fel, mint a kapitalizmus strukturális reformjait, és nem a társadalom mélyreható átalakítását. Az amerikai társadalom átalakítását célzó baloldali liberális elgondolások sok tekintetben ellentmondásosak, homályosak és utópisztikusak. És természetesen egy olyan általános program kidolgozásának útjában, amely a demokratikus tömegmozgalom eszmei alapjául szolgálhatna, komoly akadály a baloldali liberális erők széttagoltsága, szét- forgácsoltságuk a nagyszámú szervezet, koalíció és akciócsoport között. A demokratikus baloldal gyengesége továbbá saját politikai bázisának hiánya, ami arra kényszeríti, hogy a liberális „establishment" soraiban keressen szövetségeseket. A politikai cselekvés taktikája A baloldali liberális taktika kidolgozására komoly hatással vannak az Egyesült Államok politikai folyamatának sajátosságai, mindenekelőtt az amerikai kétpártrendszer. Különös szerep hárul ezen belül a Demokrata Pártra. A New Deal óta kialakult pártok közötti erőviszonyokban a demokraták szilárdan berendezkedtek a politikai spektrum középbaljának legnagyobb részén, megbízható védőgátat emelve ezáltal egy tőlük balra elhelyezkedő független párt létrejötte előtt. Ennek következtében az Egyesült Államok demokratikus mozgalma a következő dilemmával került szembe: vagy elszigetelődni a jelentéktelen befolyással rendelkező független csoportosulások és pártok között, vagy szervezetileg beolvadni a Demokrata Pártba. A baloldali pártokat a választási kampányok során ismételten érő kudarcok arra indították az említett mozgalom képviselőit, hogy a Demokrata Párt mechanizmusán keresztül kíséreljék meg a részvételt a politikai életben. így aztán taktikai feladataik a Demokrata Párt vezetőire gyakorolt nyomásra korlátozódtak. Jelenleg tehát e párt tartja befolyásának vonzásában a baloldali liberális csoportosulások többségét. E kölcsönös egymásra hatásban valósul meg, egyfelől a demokratákra gyakorolt nyomás „balról", másfelől a vezető körök liberális része a legkevésbé sem sikertelenül ellenőrzi az ország területén a - W. Domhoff amerikai kutató kifejezését használva - „legális alternatívát". A hetvenes évek vége felé azonban ez a kölcsönhatás akadozni kezdett. A gazdaságban mutatkozó válságjelek aláásták a párt liberális-reformista irányvolanának anyagi alapját, valamint vezetőségének engedményekre való készségét válaszként a „balról" jövő nyomásra. Kihasználva a demokratikus baloldal politikailag függő helyzetét, a párt vezetői gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták követeléseit. A baloldali liberális erőknek sikertelen volt a kísérlete, hogy megakadályozzák a Carter- kormány jobbratolódását. Ezért új formát kerestek. 1980 áprilisában a B. Commoner alakította Állampolgárok Pártja független harmadik pártként lépett színre, de a novemberi elnökválasztásokon elérte a harmadik pártok szokásos sorsa - a szavazatoknak kevesebb mint 1 százalékát kapta. A demokratikus mozgalmak elsekélyese- désének körülményei között, a hetvenes években, a „helyi mozgalmakhoz" kötődő számos aktivista kiállt amellett, hogy helyezzék helyi szintre a politikai harcot; visszautasítják a demokratákra való egyoldalú orientációt, a mozgalom „alulról" történő fölélénkíté- se érdekében érvelnek. A megválasztandó taktika és az erőfeszítések egyesítésének kérdése ismét teljes élességgel vetődött föl a baloldali liberális erők számára az 1984. évi elnökválasztás során. Eszmeileg és szervezetileg széttagoltan nem voltak képesek egy komoly baloldali alternatívával föllépni. Nem kevésbé igaz az is, hogy szemmel látható politikai erőtlenségük részben annak a stratégiai feladatnak is volt tulajdonítható, amelyet maguk elé tűztek: vereséget mérni a republikánus Reagan-kor- mányzatra, ami azután megint csak arra kényszerítette őket, hogy a „kisebb rosszat" válasszák - a demokraták jelöltjét, Walter Mondale-t. Tovább gyengítette ezeket az erőket a politikai akciók hagyományos taktikájának tehetetlenségi nyomatéka is. Ezzel összefüggésben M. Harrington kiemelte, hogy „a Demokrata Pártnak, minden hiányossága ellenére, meg kell maradnia... az alapvető politikai színtérnek a baloldali liberálisok számára". A „kisebb rossz" taktikája, amely tisztán gyakorlati vonatkozásban sem vált be, ugyanakkor megakadályozta ezen erők összehangolását; ez különösen szembetűnően mutatkozott meg Jesse Jackson demokrata pári fekete lelkész választási kampánya alatt, annak a küzdelemnek során, amely a pártban az elnökjelölt személyének, kiválasztásáért folyt. Jóllehet az általa képviselt platformnak a többiekhez képest világosan kifejezett radikális jellege volt, a demokratikus baloldal többsége mégsem őt támogatta, hanem a „valószínűbb" Walter Mondale jelöléssé mellett foglalt állást. A kudarcok ismét napirendre tűzték egy független harmadik párt megalakításának kérdését. A baloldali liberális politikusok nézete szerint jelnlegi formájában a Demokrata Párt nem tud sem hathatós alternatívát állítani a republikánusokkal szemben, sem eredményesen szembeszállni a jobboldal támadásaival. Ezért a jövőben alkalmazandó taktika kidolgozása során e politikusok egy része síkraszáll a hatvanas évek tiltakozó mozgalmai módszereinek aktívabb felhasználásáért. Az önálló politikai cselekvés eszméje azonban egyelőre nem talált egyhangú támogatásra a demokratikus baloldal soraiban: továbbra is meghatározó marad a Demokrata Párt vezetésére gyakorolt nyomás hatékonyabb útjainak keresése. Az utóbbi időben a baloldali liberális körökben egy „párton belüli párt“-választási taktika esélyeit latolgatják, amely egy állandó baloldali liberális koalíció létrehozását feltételezi a Demokrata Párton belül. Az első lépéseket egy ilyen koalíció megteremtése irányába Jesse Jackson tette az 1984-ben kezdeményezésére megalakított és időközben össznemzetivé terebélyesedett. A Szivárvány Összes Színének Koalíciója révén, amely 1986 áprilisában megtartott első kongresszusát és az 1988. évi elnökválasztásra valamennyi haladó erő egyesítésére törekszik. A baloldali liberális és a többi demokratikus erő tömörítésének szükségessége egyre jobban tudatosul a baloldali politikai gondolkodásban. Hiszen e folyamat további kibontakozásától nem kis mértékben függnek önálló politikai akcióinak és végső soron egy széles alapokon nyugvó antimonopolista koalíció alakításának kilátásai. (A SZSA - Ekonomika, Polityika i Igyeologija című szovjet folyóiratból) Egyesült Államok A BALOLDALI LIBERÁLISOK ÚTKERESÉSE
