Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-03 / 13. szám
Másnap este megszólalt a házitelefonunk, és a postásnő - mint egyébkor, most sem strapálta magát, hogy feljöjjön lifttel- azt mondta, hogy táviratunk érkezett, a postaládába dobja. Lementem a kapuhoz és a szürkéskék postai blankettán elolvastam anyám rövid értesítését: szombaton érkezem a tíz harmincas repülőgéppel. Várjál. Először gyors elhatározása lepett meg, azután még valami más is motoszkálni kezdett a fejemben, ezért újra, figyelmesebben elolvastam a szöveget, nincs-e benne valamilyen hiba. Valóban az van ott, hogy „repülőgéppel“? Anyám egész életében sohasem ült repülőgépen... Csakhogy nem volt túl valószínű az efféle tévedés, ráadásul délelőtt féltizenegykor már rég megérkezett Kassáról az éjszakai gyors. Miközben a repülőtéren a korlát mögül az Iljusin sötét ajtónyílását lestem, még akkor sem igen akartam hinni, hogy a gépből nemsokára kiszáll anyám. Lehajtott fejjel megjelent a kék egyenruhás légikisasz- szony, akinek alakja légies és megfoghatatlan volt, akárcsak a Denisával való első találkozás emléke - talán innét a figyelmesség minden iránt, ami a repülőgépekkel kapcsolatos?... Férfiak jöttek le a lépcsőn kettesével, hármasával, még mindig elmélyülten beszélgetve, minden poggyászuk csupán egy válltáska volt, de egészen üres kézzel is jöttek, némelyek karjukon átvetett felöltővel, a gyors és zavartalan utazás után jó hangulatban integetve üdvözlésképpen. Az 11—18- as néhány perc múlva folytatta tovább az útját, sok utas a repülőtér épülete felé igyekezett, dallamos kelet-szlovákiai tájszólás és a cseh nyelv különleges csevegő keveréke csapott a fülembe - a keletiek Prágába utaztak, a prágaiak pedig keletről tértek haza. Többször úgy tűnt fel, hogy már mindenki leszállt, hogy áz ovális nyílásban már senki sem bukkan fel, lehajtott fejjel és óvatosan lépve az önjáró lépcső platójára, de rövid szünet után a lépcső újra megéledt, egy nő gyereket cipelt a karján és feltartóztatta a többieket, egy vihogó lány, annyira csak a társnőjére figyelt, hogy majdnem háttal lépett ki a lépcsőre, s miután mindketten a lejárat felé indultak, olyan óvatosan rakták maguk elé lábukat a vékonyka tűsarkakon, mintha forró szurokban lépdelnének. Végül anyám: egy ezüsthajú asszonyka túlságosan egyszerű sárga-fekete mintás ünneplő ruhájában, nehéz táskákat cipelve, melyek mindkét vállát úgy húzták a föld felé, hogy szinte belegörnyedt, úgyhogy a légikisasszony, aki egy jó fejjel magasabb volt s hozzá képest robosztus termetű, jobbnak látta, ha hóna alá nyúl 'és segít neki, míg pihenésképpen oldalát neki nem vetette a védőkorlátnak, és egészen lassacskán, de figyelmesen és biztonságosan el nem indult lefelé a lépcsőn. Egy pillanatra megállt, rámosolygott a csinos arcú lányra, és egy fejbólintással megköszönte a segítséget, de csak akkor merészkedett körültekinteni, amikor már lent állt a röptér sima betonján. Oda akartam neki kiáltani, meg mielőtt aprózó léptekkel el nem indult a többiek után, de időben tudatosítottam magamban a repülőtér csalóka távolságait, így hát csak felemeltem a kezemet, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Elég sokáig nem vett észre, közeledett a torlaszok mellett futó aszfaltjárda felé, és ebben az alig érzékelhető, meglehetősen fárasztó mozgásba- a repülőgép masszív konstrukciójának és az elképzelhető legnagyobb sebességekkel számoló kifutópályákkal behálózott széles térség hátterén - volt valami olyasféle aránytalanság, mint amilyen az alvás és az álom vagy a szem és a látóhatár között van, ám egyszersmind olyan elszántság, önállóság és kitartás is, hogy az integetés méltatlannak tetszett számomra - meg aztán hogyan is integethetett volna vissza anyám, amikor mindkét keze tele volt? -, kezem megállt fejem fölött a levegőben, torkomban pedig mind erősebbnek éreztem a meghatottság szorítását.- Mama! - kiáltottam fel, amikor már közel volt. Néhány utas csodálkozva fordította felém a fejét, tekintetével majd átdöfve a gyermeki kiáltással az ajkán toporgó férfit, de ekkor már ő is észrevett és örömében felragyogott az arca. Átmentem a fölemelt sorompón és elvettem tőle a táskákat; az egyik egy négyszögletes, oldalzsebes és bőrszíjas utazótáska volt, a másik valami impregnált utazózsákféle, mindkettő jó kopott és rosszul mutató, együtt valóban nagyon súlyos. Kedvem lett volna a szemére vetni, hogy mennyi mindent cipel, hiszen azok is mind megbámulták, akik olyan könnyen, csomagok nélkül szálltak ki a repülőből -, de nem láttam értelmét; egész életében sohasem indult el sehova üres kézzel, és az utolsó pillanatig biztosan azon töprengett, hogy nem túl keveset csomagolt-e be ilyen hosszú útra.- Vigyázz, összetörik a tojás! - jajdult fel, amikor mindkét táskát egy kezembe fogtam. Az autóban ülve még néhányszor visszanézett, mintha nehezére esne elbúcsúzni a repülőtértől és a repülőgéptől, majd egyszerre felnevetett.- Nohát, én meg azt hittem, hogy ott állni is lehet!- Nem, mama — mondtam -, a repülőgépben sohasem áll senki... Láttam, hogy csak most enyhül meg igazán az arca; felüdült, mint amikor végétért valamilyen teljesen ismeretlen, valamilyen veszedelmes, de csábító kaland, melynek egész ideje alatt azon szorongunk, hogy vajon nem becsültük-e túl az erőnket. Anyám nem becsülte túl, de vajon felbe- csülhettem-e én elhatározásának valóságos nagyságát és igazi lényegét? Hiszen amióta a fővárosban élek, egyetlenegyszer volt itt, akkor is autóval hoztam el és két nap múlva már kéredzkedett haza, mert aggódott, hogy mihez kezd otthon apám egymagában ... Gyakran eltűnődtem rajta, miért olyan gond számára egyedül hagyni a férjét. Valamikor régen ebben talán a féltékenységnek is volt valami szerepe. De később ez már valamilyen más, mélyebb belső függőség lehetett. Olyan esetek is előfordultak persze, amikor egyszerűen apámmal mentegetőzött, ha nem akart valahol hosz- szabb ideig maradni... A lakótelepi tónál anyám felajzottsága, amit nyilván a repülés váltott ki benne, csaknem egészen elmúlt, úgy láttam, hogy most már jövetelének igazi indokára gondol, minthogy azonban nem akartam, hogy má- ,ris elkezdjen kérdezősködni minden felől, amit úgyis megírtam a levélben - időközben semmit sem változott a helyzet -, jobbnak láttam őt megelőzni:- Apa rendben van? Hogy érzi magát?- Apád. . . Ö most a hivatalokat járja! Válaszának hangneme nem egészen olyan volt, amilyet vártam.- A hivatalokat? - csodálkoztam el.-A miatt az óvoda miatt... Az építkezések meg a parcellák miatt, hiszen tudod...- Sohasem volt semmi dolga a hivatalokkal!- Épp ez az... Mondtam is neki, hogy úgysem tudja, kihez kell fordulnia, mit kell mondania... Tulajdonképpen összevesztünk. A kertben most van a legtöbb munka, mindennap vinni kell valamit a felvásárlókhoz, a szüret is a nyakunkon, ö pedig bonyodalmakba bocsátkozik az urakkal... A népet is magára haragítja, mindenki családi házat akar építeni, csak ő nem... Nagy ívben felkapaszkodtunk a hídra, anyám elhallgatott és letekintett a Dunára, melynek vizszintje az utóbbi napokban egészen lesüllyedt, az ár tompán csillogott és két oldalról nyaldosta a partközeli sekély folyómederben keletkezett kavicssziget- kéket.- Változott valami a kórházban a feleséged meg a kislányotok körül? - kérdezte azután anyám.- Nem - feleltem. Hálás voltam neki, hogy beérte ezzel az egészen kurta kérdéssel; finom és szép gesztus volt ez, amire rendszerint csak olyan emberek képesek, akik értik, hogy az ismeretlen és kiszámíthatatlan dolgok előtt legtermészetesebb hallgatni. xxx Anyám minél jobban elmélyült a munkában, annál gyakrabban szokott énekelgetni. A legtöbbször nem valamilyen konkrét dalt énekelt, mert nem volt szövegük, csupán valamilyen dallamot dudorászott, és én egykor azzal szórakoztam, hogy lélekben megpróbáltam felismerni és azonosítani egyes dalokat. Csakhogy anyám minél tovább énekelt, annál bonyolultabbak voltak a melódiái, mig végül olyan gazdagon díszített dallamfordulatokhoz ért, amelyek semmiben sem emlékeztettek a zempléni vagy sárosi népdalok dallamvilágára. Most portörlés közben énekelgetett. Nem tudtam megakadályozni, hogy nyomban megérkezése után munkához ne lásson - fazekakat állított a tűzhelyre és nekilátott kitakarítani a lakást. Nem tudta elviselni, hogy piszkosak az ablakok, de amikor az egyiket kinyitotta, összerezzent és hátrahökölt, mintha a mi tizenkettedik emeletünkről iszonyatosabb lett Volna letekinteni, mint a százszorta magasabban suhanó repülőgép fedélzetéről.- Hogy jöhettetek ekkora magasságba lakni?! - sóhajtott fel. Akaratlanul is a mi iskolai lakásunk jutott eszembe, meg az ablakai, melyekhez az eltelt évtizedek alatt úgy hozzá szokott, hogy másmilyet aligha tudott volna elképzelni; ott aligha esne kár az emberben, ha leesne az ablakpárkányról, és aki jól kinyújtotta a nyakát, nyugodtan bebámulhatott a járdáról a lakásba... A mi ablakainkon éppen csak a galambok tekintettek be, ha időnként az ablakpárkányra kényszerítette őket a tél hidege meg a szél, azonkívül egyszer berepült a szobába egy fiatal, még tapasztalatlan rigó, ijedtében lepiszkította a függönyt és akár a nyílvessző, kisuhant a balkonajtón. De apám - amikor látogatóban volt nálunk - nem törődött sem az ablakokkal, sem pedig a magassággal, viszont zavarban volt, amikor vécére kellett mennie: „ha elképzelem, hogy éppen most valaki már a fejem fölött ...“ Elég sok idő eltelt, míg egyszer a követ- 4 kező szokatlan kép tárult elém: anyám ölébe ejtett kézzel leült a heverőre és már semmilyen brezovicai dalt nem dúdolgatott. Körüljártatta tekintetét a lakásban, levett a polcról egy könyvet, futólag belelapozott, vagy visszatette a helyére.- Mikor engedik haza Denisát?-Talán hétfőn... De lehet, hogy csak pénteken, nem tudom. Azután csak üldögéltünk csendben és hallgattuk a szél fütyülését, mely egyre erősebb lett. A nappali szoba furcsa hangokkal telt meg, az ablakszigetelés fémlapjai rezonáltak, akárha valami ördögi orgona szólna különböző hangfekvésekben; a láthatatlan réseken át bejutott a huzat, kellemetlen volt hallgatni a torz hangokat.- Ez mindig így van itt? - kérdezte félénken anyám.- Az semmiség - legyintettem hanyagul. - Megszokod... Alighanem vihar készülődött; a szemközti házban a szél neki-nekirohant az ablaktábláknak, a legerősebb rohamoknál az üvegen elmozdult a visszfény, már-már úgy látszott, hogy ketté hasad az ablak, és az üveg csörömpölve hullik majd le a fal mentén. A tizedik emeleten egy ablak sarkig tárva volt, az erős szél betört a lakásba és vidáman garázdálkodott a szobákban. A fehér függöny, mely először csak bele-bele- nyomódott a redős szürkületbe, hirtelen kivágódott, mint a letépett hajóvitorla, a légáramlás elkapta és a magasba dobta, a széle egy emelettel följebb beleakadt az ablakpárkányba, és úgy maradt a falhoz tapadva.- Talán nincsenek odahaza - jegyezte meg nyugtalanul anyám. Attól tartott, hogy a meg-megújuló szélrohamoktól, meg a több szólamú kísérteties prelúdiumokból, melyeket az ablakrésekben produkált a szél, nem fog tudni elaludni. De szerencsére a vihar este megszűnt. A szemközti lakás lakói hazatértek, a felakadt függönyt, akár a vitorlát bevonták, az ablakot pedig becsukták. KOVESDI JÁNOS fordítása TÖRÖK ELEMÉR A Duna partján Hány éve már amikor először megláttad a Dunát hosszú ezüst szalagként csillogott a tavaszi fényben fehér sirályok repültek koszorút felette mint óriás sötét hal hajó úszott az alkonyat pára-ködében a csend burkát felhasítva dudált és suhant tovább a sűrűsödő homály áradatában hány éve már harminc vagy több is az idő úgyse számít csak az hogy újra itt állsz deresedő fejjel a régi híd karjára könyökölve sirályok köröznek most is a kagylószínű levegőben a könnyű párán átsejlenek a liget fái komoly méltósággal néz a vár a kéklö mindenségbe s te a mindig reménykedő európai tovább ballagsz a világ országútján elnyűtt tarisznyádban fehér álmaiddal Jutó Polák: Nemzedékek Bratislavája Az Elindult aztán le ját, mel; dolgozo tete mer lógó hirt téses a turista kában a egy kék lengette részett. dróton, [ bálózott, árasztva-Á, L gál az ( öregass;- őre szólta ha hogy ne a kötele: Nagyt állomást vábbra i gondolat jártak... Hangt érkezést ember r Felállt a a vonatjt léptékké otromba, ködbe t majd nyi donyvezi szavait ti Az öreg; fülkében Az állt irodába, káját és- Sze' tóttá.- Mit I tókezelő Amaz jével...- Serr san gönc A vált és maga pipázgatt Léontii ban száll sen a ki: leült a kij, ra és a s sát figyel forogtak, a vendéi szonnyal Megszoki ÖRKÉNY ISTVÁN* Mit mond a hangszóró A szekrényes öltözőnek mind a négy fala, a padlótól mennyezetig csupa szekrény. Mind ugyanarra a kulcsra nyílnak. A kulccsal a kabinos jön- megy; bezár, ha valaki úszóruhára vetkezett, kinyit, ha öltözni kíván. Harmincöt éve jön s megy e szekrények előtt, behunyt szemmel is megtalálja akármelyiket. Néha alig van vendég, akkor ül, pihen, s a hangszórókon közvetített rádióműsorokat hallgatja. Máskor váratlanul összeszaladnak az érkezők és a hazakészülők. Ezt ő úgy hívja: torlódás. Ilyenkor alig győzi a munkát. E torlódásokat leszámítva a kabinosság nem tartogat meglepetéseket a kabinosnak. Egyszerű, kényelmes, de azért nehéz munka ez. Az a nehéz munka, amihez nem okvetlenül kell embernek lennünk.- Szép kis torlódás volt itt az előbb - jegyzi meg.- Figyeltem magát, Schuller úr. Úgyszólván senkit se várakoztatott.- Ezt is ki lehet tapasztalni, kérem. Ámbár van itt néhány velem egyidős kabinos, aki ilyen rumliban elveszti a fejét.- Azt akarja mondani, hogy a tapasztalat nem minden?- Bizonyos esetekben nem. Szerintem a kabinossághoz némi rátermettség is kell.- Ezt maga jobban tudja, Schuller úr.- Sőt, kérem. Továbbmegyek. Még a rátermett' Az íróra emlékezünk születésének 75. évfordulója alkalmából. ség is kevés. Hogy az ember a legnagyobb torlódásban se veszítse el a fejét, ahhoz speciális adottságokra van szükség.- Milyen adottságokra céloz, Schuller úr?- Lélekjelenlét, öblös hang, erélyes, sőt, ha kell: erőszakos fellépés... Persze, ilyen méretű közbelépésre csak ritkán nyílik lehetőség. Remélem, Schuller úrnak már nyílt rá lehetősége.- összesen egyszer volt itt akkora torlódás, hogy ha nem én vagyok szolgálatban, akkor összetaposták volna egymást a vendégek.- Mikor történt ez?- Amikor a hangszórókon bemondták a hadüzenetet. Ráadásul gyönyörűen sütött a nap, és zsúfolásig volt az uszoda. Az öltöző ablakán besüt a nap. Ma is gyönyörű az idő, ma is zsúfolt az uszoda, ma is szól a hangszóró, mondja a híreket. Schuller úr az ablakhoz lép. Fülel. Kérdőn nézek rá.- Semmi - legyint. - Valahol Bengáliában. Élmény és művészet T. Viktort, a festőt fölrepítették a világűrbe. Nem ő volt az első utas, de ő volt az első művész az űrben. Hat napot volt oda. Félúton járva megkérdezték tőle, mit akar inkább látni: a Saturnus gyűrűit-e vagy a Nap foltjait. « Neki nagyjából mindegy, mondta T. Akkor inkább a napfoltokat mutatják meg neki; egy festőnek talán az az érdekesebb. Talán igen, mondta T. Visszaérkezése után unott arccal, konok hallgatásba merülve ült az újságírók közt a Kozmikus Repülő egész egyik ri Néh mutatki és biliá zett ,,o rancsol örec még ty náról s Ekkc Le m I-Ke- Sí-Se kicsit.-He-Jé kocsi e-Né kutyám- He- Int sintérel nem tiz- Le hinné, I ban hú-Ez kó vagy-Cs JOZEF PUŐKÁá
