Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-03 / 13. szám
regasszony kinyitotta . váróterem ajtaját, öldre mázolt pad felé, Térdére tette csomaggörcsösen markolt ki- áncos kezében. Tekin- :n szegezödött a falon nényre, amely napsü- gerpartra csalogatta . A szürke terem sar- 5ony kályha állt, felette nkaruhás ember mezét és hangosan fütyö- Dlafon közepén, görbe ákoló villanykörte him- lencsak gyenge fényt várakozókra. ntioe anyó, hogy szol- iszsége? - fordult az íyhoz az állomásfönök. is fáradt vagyok - vála- in az asszony. - Félek, fogom tudni teljesíteni sgemet... sóhajtott, és mintha az ök ott sem lenne, to- a hirdetményt bámulta, azonban ki tudja hol sípszó jelezte a vonat A kék munkaruhás jgindult a kijárat felé. asszony is. Kezében yet szorongatta, s apró [ peronra igyekezett. Az égi mozdony sűrű pára- rkolta a kis állomást, >rogva megállt. A moz- ö kiáltott valamit, de 'aröpitette a hideg szél. szony helyet talált egy 3 a vonat elindult, násfönök visszament az szögre akasztotta sap- !Ült. §ny asszony - sóhaj- 3szél? - kérdezte a vál- biccentett egyet a feji, semmi, csak hangoskodtam. kezelő megvonta vállát >lé bámulva mélabúsan t tovább. a anyó a közeli városié a vonatról. Egyene- tocsma felé tartott. Ott rat közelében levő pad- emközti toronyóra járá- 3. A pincérek sürögtek- ügyesen szolgálták ki eket,„ de az öregasz- nem sokat törődtek, tk már az évek során, hogy ez az összetöpörödött, idős asszony mindennap eljön ugyanabban az időben, de sohasem fogyaszt semmit. Valakire vár. Amikor az óra elütötte a fél hatot, az anyó szomorúan hajtotta le fejét, s a kétségbeesés tükröződött arcán. Csendesen felállt, úgy tűnt, mintha még hajlottabb lenne, robogott. Az anyóka fürge léptekkel sietett a sűrű hóesésben, és eltűnt az éjszakában. Léontine anyó egészen kicsi korában magához vette unokáját, még amikor a fiú szülei meghaltak. Keményen dolgozott, hogy felnevelhesse. Éjszakákat töltött az ágya mellett, amikor beteg volt, J. ACAR kilépett az utcára és elvegyült a járókelők rengetegében.- Itt egy ász és vége a partinak! Elégedetlen mormogás következett.-Te Louis, micsoda pokoli szerencséd van! - szólalt meg az egyik munkás és lecsapta lapjait a kiskofferre, amely pillanatnyilag kártyaasztalként szolgált. Az elégedetlenkedés nem tartott sokáig. Az imént oly szerencsés Louis ügyesen összeszedte és már osztotta is a lapokat. Új parti kezdődött. Léontine anyó figyelme azonban elkerült mindent, ami körülötte történt. Kifelé az ablakon nézett, de még a sivár vidék is elmosódott a szeme előtt.- Jean-Pierre nem jött. Jean- Pierre nem jött - zakatolták a kerekek.- Lehet, hogy valami közbejött neki - gondolta az anyó. - De holnap... holnap talán megjön. Szive hevesebben kezdett dobogni, és mintha féltené kis csomagját, szorosan magához ölelte.- Holnap ismét eljövök, Jean- Pierre biztosan várni fog. A kis állomáson a pöfékelő mozdony egy pillanatra megállt, majd a hosszú sípszó után tovaörült, ha jó jegyet hozott az iskolából, s amikor sikereket ért el a zeneakadémián. Egy napon Jean-Pierre kéréssel fordult nagyanyjához:- A barátaimmal ma este koncertet adunk, legalább keresek egy kis pénzt. Légy szíves, hozd el utánam a városba a ruhámat. Elég, ha a 16.58-as vonattal indulsz, és megvársz az állomás melletti kiskocsmában. Ha fél hatig nem jönnék, hazamehetsz... Lehet, hogy valami közbejön. Léontine anyó megtett mindent, amire unokája kérte. Becsomagolta a ruhát, felült a vonatra, várta a fiút a kocsmában... Hiába. Háború volt. A fiatalembert és barátait „felforgató tevékenység“ vádjával letartóztatták. Attól a naptól kezdve az öregasszony elzárkózott a külvilágtól. Nem tudta, mi történt a fiúval, de valahogy soha nem is akarta tudni elmaradásának igazi okát. Mindennap a megbeszélt helyen várta szeretett unokáját. Aztán egy napon a 16.58-as vonat keresztülrobogott a kis állomáson. A sorompó mögött Léontine anyó, kis csomagját szorongatva, érthetetlenül nézett a távolodó vonat után.- Meg kell vele értetni, hogy a vonat többé már nem fog itt megállni - szólalt meg a váltókezelő.- Már megpróbáltam - válaszolta az állomásfőnök. - De az anyó nem tudja vagy nem akarja megérteni, hogy új rendeletet kaptunk. Csak állt, állt az asszony a peronon, mindennap várta a tovarobogó vonatot. A háború befejezése óta három év telt el. A nyári melegben Honoré, a postás, nehézkesen hajtja kerékpárját. Verejtékezik homloka, ráhajol a kormányra, kigombolja ingét, tapossa a pedált, s mégis, mintha csak egy rossz álom lenne, oly lassan halad előre. Végre megpillantja az állomás épületét.- Hé, Honoré! Izgatottnak látszol, csak nincs valami baj? - szalad eléje az állomásfőnök. A postás ledől a padra s lihegve újságolja barátjának:- Fantasztikus hírem van! Léontine anyó levelet kapott a minisztériumból ... az unokája...-Igen... No, nyögd már ki, mi van az unokájával?- Haza... hazajön - válaszolja kifulladva a postás.- Igazán?- öt óra körül ér a városba. Az öregasszony várni akarja. Hiába mondtam neki, hogy a vonat itt nem áll meg. Nézd csak, ott jön az anyó, talán te meg tudod öt győzni... Az állomásfőnök összeráncolta homlokát, azután határozott léptekkel megindult, piros zászlójával a kezében, a peron felé.- Nem tehetsz ilyet! Hiszen elveszítheted az állásodat! - kiabált utána a barátja.-Tudom, mégis meg kell tennem. A 16.58-as vonat lassított a kis állomás előtt, majd megállt. Léontine anyó fölszállt a vonatra, s egy negyed óra múlva ismét ott ült a kocsmában megszokott helyén. Hihetetlen gyorsasággal múltak a percek. Egyszer csak kinyílt az ajtó, s egy magas férfi lépett be a kocsmába. Hirtelen jóleső melegség öntötte el az asszonyt. Felállt, megindult a kijárat felé, és apró termete hamarosan eltűnt unokája karjaiban.- Elhoztam a ruhádat - mondta csöndesen. * URBAN GABRIELLA fordítása t ár éttermében. Kérdéseikre nem válaszolt, 1ö alatt azt a narancsot bámulta, amit az lorter meghámozott. ny hét múlva azonban jelentős változás zott festői látásmódjában. Híres olajbogyó dgolyó csendéleteit (az volt az ó úgyneve- pjzöld“ korszaka) megjelentek az első naKorában már citromokat is festett, legvégül ktojásokat is, de a narancs egyetlen vász- m hiányzott, lett nagy festő belőle. 7merészebb álmaink i megvalósí tó ! íves Feri, a harmadik kutya nem húz, nos, egy kissé rövid az ostorom. :, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy gyne bicegne, mikor csak három lába van! tényleg... Nem kár egy nyomorék állatot é fogni? zze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét háromlábú. , szegények! ább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes et végigjártam, amíg sikerült összeszed- inkét háromlábú kutyát, let, hogy nem értek hozzá, de az ember azt logy egy normális kutya jobban és kitartóbnem vitatom. Én azonban vérbeli városiatok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával? pk nem fél tőlük, Feri?- Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erőivel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből... Jobb erre nem is gondolni, Ilonkám!- Akkor se értem. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját?- Mert rosszul vezetek.- Azt meg lehet tanulni- Félig-meddig, Ilonkám... Az ember és az autó nem egyenrangú fél.- Nézzen körül! Egyetlen kutyavontatású autót se lehet látni!- Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.- Én nem félek az autótól.- Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni...- Ne fájdítsa a szívem, Feri... Imádom a rohanást!- Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről, és nézze, már Siófokon vagyunk.- Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény.- Hát persze hogy nem. Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket.- Nem túl óvatos maga egy kicsit?- Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk.- Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul.- Irigykednek.- Egészen ki van dülledve a szemük.- Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók. Hiába sikerül egy vitás kérdést tisztázni, máris ott a következő talány Egy kis rezedadzál kiment az illemhelyre, és helyet foglalt az ülőkén. Ekkor valami szöget ütött a fejébe. Hiszen ő növény, nincs se bélcsatornája, se széklete. Akkor meg mit keres itt? No, ez legalább tisztázódott! A kis rezeda fölkelt, és dolgavégezetlen visszament a vendégek közé. Amikor a háziasszony (angol királyi vérből, akinek a nevenapját ünnepelték) kérdő pillantást vetett rá, visszamosolygott, de csak ennyit mondott magyarázatul:- Egy kis félreértés történt. És elindult a büfébe, mert pezsgözhetnékje lett.. Az lesz a jó hecc - gondolta, amikor a karcsú poharakat meglátta, - ha inni sem tudok! In memóriám dr. K. H. G.- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.- Mi volt az? - kérdezte a német ór. • - Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?- Kik ezek? - kérdezte az őr.- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?- De ismerem - mondta a német őr.- És Rilkét?-Ót is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t. BÁBA MIHÁLY Pilisvörösvári hajnal Az isten megáldott ezzel a Pilisvörösvárral. 1944- ben a moziban lapultam bezárva, mint egy barom, és rettegtem az életemért. Aztán nyolc-tíz fegyveres előtt masíroztunk Ausztria felé. Alaposan megfogyatkoztunk. Hogy mi lett a többivel? Úristen! Erre is választ kell még adnom? Lelőtték őket, mint a barmokat. Közöttük lehettem volna én is. Most állok a kis hídon, és nézem, hogy megváltozott ez a táj. Itt, ahol mi szöktünk az állomás felé az erdőbe, sehol semmi jel nincs. Frissen rakott falak zavarnak, térítenek el gondolatban a múltról. A presszósfiú Dunaújvárosról röppent át ide a jó kereset reményében, de arról nem tud, hogy itt valamikor iszonyatos bombázások voltak, hogy ezt a ma oly csodálatos autóutat annak idején bombák ezrei szántották fel Lapulunk az árokban a híd mellett. Szilva bokán rúg.- Doki, ha füttyentek, akkor felugrasz, és nyomás utánam.- Hová? - lihegtem.- Barom. Mire megmagyarázom neked, már mind- annyiónkat főbe lőnek! Érted?- Értem. De ha úgyis főbe lőnek, akkor mi a fenének lihegjek még két kilométert! Szilva dühöngött.- Slapi, fogod a dokit, és kihozod ebből a kóceráj- ból, ha jelt adok. Üvöltött. Egy nyúlszájú fiú vigyorogva bólogatott. Már értettem, hogy én vagyok a doki. Talán csak nem azért, ó, mondani is szörnyű, hogy megtanítottam írni? A többszörös gyilkost. A szerinte ártatlant. Aki szüntelenül csak azt ismételgette: az ügyért tettem. Hajnali négy volt, talán öt, amikor a ráták szinte keresztülszelték a mozit, ahová bezsúfoltak bennünket. A cseppnyi szünetben kitörtük az ajtót, szinte darabokra téptük. Kirohantunk. Hirtelen a földbe gyökerezett a lábunk. Velünk szemben három vagy négy géppuska állt, és a riasztólövéseket már leadta a levegőbe. Megőrültek ezek? Föntről a ráták, az amik, itt meg ők? Szemtől szembe? Egy géppisztoly - egy lapát! Micsoda ellenfél! Vezényszó nélkül lehasaltunk a hajdani mozi fala tövében. Reszkettem. A hidegtől. A félelemtől. A lapát, a hátizsák súlyától. Valaki könyöke szinte átszúrta sovány bordámat.- Doki, kuss, jössz utánam, ha jelt adok! Mire megértettem, hogy miről van szó, már csak az egyik betojt lapátos lapul mellettem. És körötte még vagy tízen. Vizes volt a nadrágjuk. Távolabb cafatokra tépett bendők, belek, koponyák, lábak, kezek. Hányinger környékezett. Tovább! Weiter! Ugrottam és rohantam, mint egy örült. A" lapátot-még a hónom alatt szorítottam. Feljutottam a kis hídra. Még húsz lépés, és akkor bent leszünk a zsombékosban. Zúgnak a ráták. Mélyrepülésben üvölt, süvölt el felettünk a bombázó. Megint kihullott közülünk húsz-harminc ember. Embertelen üvöltés és embertelen parancs. Tovább! Weiter! Aki mozdul, az úgy beidegződött, hogy a parancs első betűjére ugrik és rohan, mint egy eszeveszett. Hová? .A vesztébe. Fekszem. Dögöljek meg, de már nem bírom tovább, gondolom. És akkor egy iszonyatos rúgás ért. Szilváé:- Doki, az atyaúristenit a görög katolikus pofádnak, Slapival ugrasz, vagy fejbe verlek a lapátoddal! Kábultan bólogatok:- Rendben, ugrok, ha Slapi ugrik. Nem tudom, mennyi idő telt el a két hullám között. Egy, talán két perc? Nincs jelentősége. De annak volt, hogy Slapi felrántott, és előrelenditett az állomás felé. A robbanások zaja betöltötte az eget. Az állomás elérhetetlen messzinek tűnt. És a kis erdő is mögötte, ahová Szilva irányította a kiválasztottakat.- Ne féljetek! - biztatott bennünket, hatunkat-nyol- cunkat. - Ha több kettőnél, akkor én fröccsentek belétek egy maréknyi ólmot és nem ők. Értitek, barmok? Nem kerültök a kezük közé. Itt a stuki! Iszonyatos mordály volt. Honnan szerezte, mikor? örökre titok marad. Titok, mert a két hullám között Slapi a bordámba rúgott úgy, hogy kénytelen voltam egy iszonyatosat ordítani. Erre persze, a teljes támadás közepette, senki sem figyelt. Kijózanodtam, talán akkor voltam utoljára józan, és nekiiramodtam a zsombéknak, a vasútállomás vörös épületének, a mögötte elterülő gyenge kis erdőnek. Futottam, futottam, és leroskadtam. A lapátot még mindig szorítottam a hónom alatt.- Vizet! - lihegtem.- Kuss! Ha jön az újabb hullám, akkor tovább. Értitek, barmok? Hányán voltunk? Hárman, négyen, öten? Nem tudom. Azt sem, hogy hány másodperc múlva jött a következő hullám - talán ötven repülőgép és elsöpörte az utánunk maradt épületeket, embereket. Valamennyit. Nem, nem emlékszem pontosan arra, hogyan kerültem egy testes fatörzs mögé, és honnan került a közelembe az egyik lapátos, aki nem a mi rajunkban volt. A kábultság néhány másodpercig tartott. Szilva termett előttünk.-Tovább! Tovább, állatok, mert észrevették bennünket, és ha nem rejtőztök el az erdőben, akkor lekaszabolnak bennünket! Tovább. És mentem és rohantam. Hogyan, hová, hányán, pontosan nem tudom, csak az évtizedes rekonstrukcióból. Hajnal volt már, amikor Pilisvörösvár határát elhagytuk. Az ágyúkat nyugat felé húzták a gebék, mi pedig Pest felé cipeltük féltve őrzött ásónkat. Az ég alja vörös volt. Nem a napkeltétől. Az égő határtól. Az iszonyatos tisztitó túztól.
