Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-13 / 6. szám
Bizonyára észrevették már a tévénézők is, hogy az új évben változások történtek a Csehszlovák Televízió közvetítési struktúrájában, és megváltozott a terjedelme némely külpolitikai híradóműsornak. Vajon mi indokolta ezeket a módosításokat? - kérdezzük Jirí Jámbor mérnöktől, a prágai Tv-híradó központi szerkesztőségének főszerkesztő-helyettesétől.- Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy 1987-ben is a Tv-híradón lesz a fő hangsúly a hozzá hasonló műsorok között. Megváltoztattuk az Ez történt 24 óra alatt időtartamát, tizenöt percre bővítettük, és elsősorban azért, hogy alaposabban tudjuk kommentálni az egyes eseményeket. A híradó „társai“ A műsorzárás előtt lényegesen kiegészíti azokat az információkat, amelyeket aTv- híradóban kapott a néző; a szerkesztők szélesebb teret kapnak az állásfoglalásra, az egyes összefüggések feltárására. Folytatjuk A szocializmus világa című népszerű műsort, amely a baráti országok életéről tájékoztat. És továbbra sem hiányoznak majd a szabadfórumok, a kerek- asztal-beszélgetések, a Tv- híradó mellékletei. Ezekben beszélgetések formájában igyekszünk rugalmasan reagálni a legfontosabb külpolitikai kérdésekre. Megszűnik viszont a Szóval és kamerával című műsor, helyette hetenként jelentkezik külföldi tudósítóink „hetilapja“, az Objektív.- Ennek az adássorozatnak a bevezetése talán a legjelentősebb az említett változások között. Milyen elképzelések hívták életre?- A CSKP XVII. kongresz- szusának határozatai a tömegkommunikációs eszközökben és a propaganda területén dolgozóknak feladatul adták: mind magasabb színvonalon tájékoztatni az embereket a világban zajló folyamatokról. Az Objektívben mindenekelőtt a külföldi tudósítóink kapnak teret, de találkozhatnak a nézők a többi szocialista ország egy vagy több szerkesztőjével, kommentátorával is. E műsorban nagyobb lehetőség kínálkozik arra, hogy a tudósítók a televíziós híradás legkülönbözőbb műfajaiban számoljanak be arról a területről, amelyen dolgoznak. Az új műsor vasárnaponként, dél -körül jelentkezik, a népszerű televíziós-sorozatok ismétlése után. Az alkotógárda arra törekszik majd, hogy harminc percben időszerű eseményekről, érdekességekről magas színvonalon adjon képet és hangot. (t) A lig nőtt ki a filmezés a gyermekcipőből, még alig alakult ki a filmművészet, amikor a filmesek már felfigyeltek arra, hogy a vásznon látott kép hat az emberek viselkedésére: akarva-akaratlanul utánozni kezdték a színészek mozgását, megnyilvánulásaikat, vagyis bizonyos értelemben a filmvászon csillagai modellé váltak a nézők számára. Ez a hatás csak fokozódott a hangosfilm elterjedésével, a film nyomán új hanghordozás, szófordulat is bekerült az emberek eszköztárába. A legelső filmesztéták egyike, a napjainkban is oly gyakran idézett Balázs Béla egyenesen egy új képi kultúra kialakulását jósolta meg a filmművészet hatásának eredményeként. Azt azonban aligha sejthette, hogy eljön az idő, amikor az emberek nemcsak hetenként-kéthe- tenként egyszer néznek majd mozgóképet, hanem naponta és átlag három órán át. Balázs Béla fél évszázaddal ezelőtti szavai így napjainkban fokozottan érvényesek. Ennek a képi kultúrának a legfőbb jellemzője, hogy bizonyos mértékben uniformizál: nem néhány száz, hanem több millió, sót egyes esetekben akár több százmillió ember látja egyidejűleg ugyanazt. Mellesleg ezért is tekintik a szakemberek a tévét nagyhatalomnak. A legősibb gyökerei épp a képi kultúrának vannak: egyidős az emberrel. Hiszen nemcsak hogy írás nem volt még, de beszéd sem, amikor őseink „audovizuális“ úton, tehát jelekkel, mozdulatokkal, különféle hangokkal értették meg magukat egymással. Persze, nem kell az időben ilyen messzire elrugaszkodnunk: a könyvnyomtatás feltalálása előtt az olvasás olyan ritka volt, hogy sok, egyébként felvilágosult és rendkívül értelmes uralkodó sem tudott írni-olvasni. Ezt az olykor szörnyúl- ködve emlegetett történelmi tényt sohasem szokták megtoldani azzal a kiegészítéssel, hogy ez idő tájt szintén az „audovizuális“ eszközök voltak előtérben: a különféle iratokat, irodalmi alkotásokat írnokok, deákok olvasták fel, a híreket pedig lantosok, igricek, vándorszínészek és egyéb komédiások közölték élő szóban. Csupán abban különböztek a tévéhírek felolvasójától, hogy emlékezetből mondták a szövegüket. Meg persze abban is, hogy egyszerre csupán néhány tucatnyi emberrel közölhették mondanivalójukat. Ennek megvolt az az előnye, hogy egy hír továbbításából akár évekig megéltek (csak éppen, kései utódaikkal 'szemben, állandóan vándorolniuk kellett). Az olvasási kultúra fiatalabb, mint gondolnánk. Gutenberg találmányának elterjedésével ugyan hirtelen zuhantak a könyvek (kódexek) addigi csillagászati árai, de ez korántsem jelentette, hogy ezután már tömegesen kezdtek olvasni az emberek. Erre csak jóval később, a múlt század közepén került sor, amikor megjelent az első modern tömegkommunikációs eszköz: a nagy példányszámú és gyorsan előállítható napilap. Ez „késztette" végül a legszélesebb tömegeket a mindennapi olvasásra, amelynek hatására természetesen ugrásszerűen nőtt az irodalmi alkotások iránti igény is. A televízió megjelenésekor nem adták búnak fejüket az újságszerkesztők, rádióriporterek és a filmesek, márcsak azért sem, mert ez idő tájt éppen virágkorát élte műfajuk, míg a kéttenyérnyi képernyőn alig lehetett megkülönböztetni egymásA fiatalok egy része nem tanul meg jól olvasni alapiskolai tanulmányai során. Ez lehetetlenné teszi számukra az olvasás élvezetét, az olvasás nyújtotta információk, ismeretek, értékek eredményes befogadását. Ezek a fiatalok, és nemcsak fiatalok, szabad idejük jelentős részét a tévékészülékek előtt töltik, vagyis a könnyebb, a kényelmesebb szórakozást választják. A televízió kínálta vizuális élmény vitathatatlanul győzelmet aratott az olvasás felett, legalábbis ezekben az esetekben. A szociológusok már régebben figyelmeztettek a kedve* tói az eseményeket. Persze - mint utólag kiderült -, a lomha kiscicából hatalmas oroszlán lett, amelynek hangjára néhány évtized múlva már mindenki odafigyel. Olyannyira, hogy napjainkban - a kevésbé fejlett országokat leszámítva - gyakorlatilag az egész emberiség tévénéző. Jelenleg több országban sugároznak tévéműsort, mint amennyi tagja az ENSZ-nek van. És nem is keveset nézzük a „dobozt“: Észak-Ame- rikában naponta csaknem kilenc (!), Japánban hét (!) órát, de Közép- Európában is legalább három órát. Persze, ehhez számítsuk még hozzá a háttértévézést - reggel mosakodás, borotválkozás, reggelizés, délután a házimunkák végzése, este pedig vacsora közben is működik a készülék, a hétvégeken pedig szinte állandóan be van kapcsolva. Rendkívül jelentős hatásról van tehát szó. Arról nem is beszélve, hogy, mint minden hosszan tartó hatás esetében, ez is egyoldalúság kialakulásához vezethet. Amely ellen napjainkban sokan hadakoznak. Általában a legfőbb érv, hogy a televízió elvonja az embereket az olvasástól. Ez részben igaz is, hiszen tévézés közben legfeljebb képeslapot lehet forgatni. A statisztikába pillantva kiderül, hogy a kiadott könyvek összpéldányszámainak háromnegyede már évtizedek óta tudományos mű, tankönyv, krimi és sok más egyéb, csak nem szépirodalom. Sokakban épp ez utóbbi tény kelt aggodalmat. Ami a tudományos műveket és a tankönyveket illeti, itt a tévét nem lehet komoly vetélytárs- nak tekinteni. Alapos ismeretek, tudományos, műszaki, filozófiai és egyéb munkák átadására a képernyő nem alkalmas, esetleg írott szöveg és grafikai ábrák formájában (ez viszont inkább könyvkultúra, mégha katódsugárcsövön is jelenik meg az „információ“). Ami a krimit illeti - ha szakmailag jól elkészített műről van szó -, a tévé még mindig a jobbik megoldás a ponyvával szemben. A szépirodalom terén már vegyesebb az összkép. A költészettel kapcsolatban elmondható, hogy, a kétségtelenül dicséretes próbálkozások ellenére, nem a képernyő műfaja. A néző a versmúsort elsősorban az előadás - a színészi teljesítmény - miatt nézi meg. Jelentősége abban rejlik, hogy azokat a nézőket is a vers bűvkörébe vonhatja, akik a költészet iránt addig nem érdeklődtek. Ami a prózai műveket illeti, e téren a televízió rendkívül sok sikerrel dicsekedhet: többmilliós nézőtáborhoz vitt el olyan műveket, amelyek az emberi kultúra gyöngyszemei, pillérei. Emellett jó üzleti érzékkel, egy-egy tévésorozat sugárzásával egyidóben, kiadták a forgatókönyv alapanyagául szolgáló - általában klasszikus - művet, és csoda történt: pillanatok alatt elfogyott a könyv a polcokról. Tehát még a tévéváltozat sem gátolta a nézőket abban, hogy az eredeti művet elolvassák. Hasonló a helyzet a drámai alkotásokkal. Erre a legjobb példa a BBC nagylélegzetú vállalkozása, Shakespeare összes drámáinak te- levíziósított változata, illetve fogadtatása a nézők részéről. Persze ilyen szerencsés „találkozásra" csak akkor kerülhet sor, ha a képi változat a maga nemében egyenrangú az eredeti alkotással, szintén művészi alkotás. Csakhogy ez már nem az olvasás-tévénézés szembeállításának, sokkal inkább a szakmai hozzáértésnek, alkotói fantáziának a kérdése. Az irodalomban és a televízióban egyaránt. Ezért a képi kultúrát igazán felesleges kárhoztatDarvas Szilárd, Kellér Dezső és Tabi László írásai alapján készült Várkonyi Gábor legújabb tévéfilmje, a Ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat, amelynek két főszerepét Tahi-Tóth László és Szombathy Gyula alakítja. (Szabó Róbert felvétele) zótlen jelenségre, amely egyébként aligha fog megszűnni, különösen az után, hogy már a video is megjelent a piacon. A tévéműsorhoz „mozgóképtár“ is társul immár egyre több lakásban. Mindez természetesen nem baj, ha okosan élünk a tévé kínálta lehetőségekkel. A kérdésre, hogy a vizuális kultúra helyettesítheti-e az olvasás nyújtotta ismereteket, élményeket, szórakozást - a válasz természetesen nem. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy más szempontból többet adhat éppen a televízió, sajátos kifejezőeszközei, műszaki lehetőségei révén. Itt vannak például a rövidfilmek. Népszerű, közérthető módon magyarázzák a tudomány és a technika legújabb vívmányait, érdekességeit, felfedezéseit. Az ismeretterjesztés a legfontosabb feladatuk, amely szervesen épül az intézményes oktatás ismeretanyagára, bővíti azt és aktualizálja. Ilyen szempontból a televízióban közvetített rövidfilmeknek döntő szerepük van az iskolán kívüli nevelés folyamatában. Szerencsére, szakítottak az avítt módszerekkel, amelyek egyetlen tudományág szemszögéből közelítették meg az adott témát. Manapság az interdiszciplináris szemlélet terjedt el. Ezeknek a filmeknek nemcsak „kiegészítő“, hanem hiánypótló szerepük is van. Közismert, hogy oktatási rendszerünk a kelleténél kevesebb figyelmet fordít az esztétikai nevelésre, a művészet kínálta nevelési lehetőségek kihasználására. A rövidfilm az egyik leghatásosabb és leghoz- záférhetöbb eszköz az ízlés, a viselkedés, a lakás- és környezetkultúra formálására. Emlékezzünk csak vissza, milyen népszerűségnek örvendett a Michelangelo munkásságát bemutató sorozat. De elmondható ez a tudósokat és találmányokat, a növény- és állatvilágot, a különböző földrészeket, országokat bemutató alkotásokról is. A rövidfilm, mint televíziós műfaj (is), maradéktalanul eleget tesz ismeretterjesztő, értékalkotó, nevelési, világnézetformáló és szórakoztató funkciójának. S talán, több más televíziós műfajjal egyetemben, még a könyv, az olvasás szeretetére is nevel. -hgÚJ SZÚ 14 1987. II. 13. Karel Kuéera rajza
