Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-02-13 / 6. szám

„A marxizmus revíziójára irányuló kísérletek nem új keletűek. Az utóbbi időben néhány nyugati filozófus a marxizmus-leninizmus egyes ré­szeinek egymástól való elválasztá­sával próbálkozik, sőt egymással szembeállítják őket“ - emlékeztet /. Naletov a szovjet Pravda tavalyi 248. számában. Az Írás új jelenségekre mutat rá, amelyek egyes fejlett kapitalista or­szágokban bukkantak fel: a „nyugati marxizmus“ jelenségkörére. A szer­ző megjegyzi, hogy a frissen konst­ruált elméletek képviselői leggyak­rabban a szociálreformizmus és egyes polgári „Marx-kutatók“ közül kerülnek ki. A „nyugati marxizmus“ irányzatainak látszólagos változa­tosságuk ellenére több közös voná­suk van, amelyek jellemzőek e kon­cepciók összes hívére és népszerű­sítőjére. A marxizmus-leninizmus elméletét mindegyikük valamiféle sok szigetecskéből álló intellektuális szigetcsoportnak tekinti. A „nyugati marxizmus“ - a polgári tudósok olyan jelzőkkel ajándékozták meg, mint az „alkotó“, „nyitott“, „huma­nista“ stb. - ellentéte annak a mar- xizmus-leninizmusnak, amely a szocialista társadalom építésének elméleti alapja a Szovjetunióban és a többi szocialista országban. A dia­lektikus materializmus - amelyet „keleti“ vagy „szovjet“ típusú filo­zófiaként mutatnak be - ellentéte­ként állítólag szorgalmasan művelik a Marx „autentikus“ áttanulmányo­zása és a nyugati eszmei hagyomá­nyok alapján kialakított, látszatra új filozófiát. KONSTRUÁLT ELLENTÉTEK Milyen érveléssel indokolják, mi­lyen „gondolati állványzattal“ tá­masztják alá eszmerendszerüket , a „nyugati marxisták“? Szemléletük a marxizmus és a dialektika elvá­lasztásán alapszik. Ebben a régi, ismert kelléktárhoz folyamodnak: Marxot mint dialektikust ellentétbe állítják Engelsszel, Plehanovval és Leninnel, akik a „nyugati marxisták“ állításai szerint egyszerűsített, sőt vulgarizált marxizmusból indulnak ki. (gy például a „nyugati marxiz­mus“ brit ágának egyik képviselője, D. McLellan saját „felfedezését“ terjeszti: Lenin materializmus-válto­zata lényegében marxizmus előtti. Nézete szerint a materializmus a burzsoáziának - amely a fejlett európai államokban a 17. és 18. században fellázadt a feudális privi­légiumok és a vallási dogmák ellen - a világnézete. Mivel Oroszország­ban a 20. század kezdetén nem volt erős burzsoázia, a materializmus a proletariátus fegyvere lett a feuda­lizmus maradványai elleni küzde­lemben. Különb, felújított tézisek is előke­rültek a „nyugati marxisták" reper­toárjából, mint a fiatal és az érett Marx vagy a fiatal és az érett Engels között konstruált ellentétek. Például azt állítják, hogy Marx élete alko­nyán „felhagyott a forradalmi ro­mantikával", és a kapitalizmus fejlő­désének evolúciós értelmezése mellett szállt síkra. A marxizmus polgári és szociálreformista értelme­zői kitartóan hivatkoznak az „isme­retlen Marxra" és sajátos felfedezé­sük alapján tanításának önkényes és elferdített interpretációját ter­jesztik. A PLURALIZMUS ELMÉLETEI Ezeknek a koncepcióknak tipikus ismertetőjelük, hogy a marxizmus összes „fajtáját“, beleszámítva a reformista és a baloldali revizionis­ta változatokat is, közös töröl fakadó egyenjogú irányzatoknak tartják, és szerintük mindegyik, a leninizmust is beleértve, lényegükben utópisztikus. Ugyanakkor a hasonló nézeteket vallók nem vitatják Lenin történelmi jelentőségét: nagy politikai gondol­kodónak tartják. A „Lenin-kutatók- nál“ megközelítőleg azonos taktikát fedezhetünk fel, mint a „Marx-kuta- tóknál“. Minden téren hangsúlyoz­zák „Lenin kivételes történelmi je­lentőségét“ és rendkívüli „hatását századunk történelmének meneté­re“. Az ilyen elismerés azonban csak manőver, amely a marxizmus -leninizmus elutasítását hivatott ál­cázni. Az antikommunisták további kö­zös frázisa, hogy Lenin „eltávolo­dott“ a marxizmustól. Mindnyájan kitartóan hangoztatják, hogy a leni­nizmus annak ellenére, hogy a mar­xizmusra épül, nagy részben az orosz jakobinus mozgalom produk­tuma, „oroszosított marxizmus“, amely „Oroszország elmaradottsá­gával összefüggő koncepciók átér­tékelésének“ következtében jött lét­re, hogy a leninizmus a „forradal­mak és a haladás elmélete az elma­radott országokban“, valamint a gyarmatok és a félgyarmatok „nemzeti forradalmának“ indoklá­sára szolgál. Azt állítják, hogy a for­radalom lenini elmélete Marx néze­teivel ellentétben voluntarisztikus jellegű, mert állítólag tagadja a forra­dalom érett, objektív szociális-gaz­dasági feltételei figyelembe vételé­nek)» nélkülözhetetlenségét, és ta­gadja a társadalmi fejlődés determi- náltságát. Mindebben az antikom- munizmus egységes, koncepciózus irányvonala ismerhető fel, amely a tudományos kommunizmus mega­lapítói és nagy folytatója nézeteinek önkényes interpretációján alapul. A marxizmus „pluralitását“ hir­dető elméletekhez csatlakoznak a baloldali revizionista „Marx-kuta­tók“ nézetei is, amelyek a legújabb „nyugati marxizmust“ a „klasszikus marxizmus“ ellenlábasaként mutat­ják be. Ilyen szempontból jellegzete­sek például P. Anderson brit törté­nész tézisei, aki a „nyugati marxiz­mus" konstruált fogalmának körvo­nalazásakor ügyesen kizárja M. Thorezt, J. Duclos-t, K. Longótés _ Ny ugat-Európa kommunista párt­jainak más képviselőit. Anderson ál­lítása szerint a marxizmus elméletei nyugaton fokozatosan a nemzeti ha­tárok közé szorultak, egyik a másik­tól elszigetelt, és tulajdonképpen a marxista-leninista világnézetnek fokozatos megszűnését jósolja. Többek közt figyelmen kívül hagy - mint mások is, akik ugyanezt az elméletet hirdetik - egy alapvető,, elemi dolgot: a marxizmus-leniniz­mus a filozófia s a szocialista és kommunista társadalom felépítése céljának elválaszthatatlan, élő kap­csolatát hirdeti. A dialektikus és tör­ténelmi materializmus ezt a minden­napi gyakorlatával bizonyítja. Nem­csak világnézet és elmélet, hanem módszertan is. Az utóbbi szerepe magától értetődő, amikor az elmélet gyakorlati alkalmazása következté­ben konkretizálódása nélkülözhetet­lenné válik. A marxizmus-leninizmus klasszi­kusai a szocializmust csak fő voná­saiban jellemezték. Helyesen ítélték meg, hogy a jövő társadalmi rend­szerének arculatát építésének ta­pasztalatai és a tömegek történelmi alkotó tevékenysége alakítja ki. Ezt bizonyítják Lenin szavai is: „Nem állítjuk, hogy Marx vagy a marxisták minden konkrét részletében ismerik a szocializmushoz vezető utat... Is­merjük ennek az útnak az irányát, tudjuk, hogy mely osztályerők a ve­zetők rajta, de az utat konkrétan csak a milliók tapasztalatai mutat­hatják meg...“ A „nyugati marxizmus“ fogalom nem földrajzi, hanem láthatóan esz­mei vonatkozású. A nyugati polgári és szociálreformista tudósok köré­ben divatos „több marxizmus“ kon­cepciónak nincs semmi köze a marxi tanítás valódi, történelmi értelmezé­sének sorsához. A marxizmus „plu­ralitásáról" szóló tézisek célja alap­jában véve a proletariátus tudomá­nyos világnézete, internacionális egységének megbontása. A marxi, engelsi és lenini elmélet diszkreditálására való törekvés, az egységes forradalmi proletár ideoló­gia tudományosságának és osztha­tatlanságának megkérdőjelezése tarthatatlan tézisek konstruálásával nem más, mint a történelmileg ide­jétmúlt kapitalista társadalmi rend­szer rehabilitásával való újabb pró­bálkozások. JAROSLAV MAZAL Értékes szocialista felajánlással kö­szönti a szakszerve­zetek XI. országos kongresszusát a Szlovák Magnezit- müvek jolsvai (Jel­sava) üzemének mi­kovái bányarészle­gén dolgozó Duáan Utrata vezette 19 ta­gú szocialista mun- kabrigád.Tagjai fel­ajánlották, hogy a magnezitfejtés idei tervét 11 hónap alatt teljesitik, és je­lentős megtakarítá­sokat is elérnek. A képen: Zoltán Mo- ravcík (jobboldalt) és Vladimír Matuska fúróberendezést kezel. (Jozef Vesely felvéte­le - CSTK) A fejlett szocialista társadalom építésének időszakában élő emberek mindegyike olyan személyiség, aki az adott társa­dalmi körülmények között cselekszik, s a társadalmi viszonyok rendszere közvetlenül vagy áttételesen befolyásolja tetteit és jel­lemét. A személyiség fogalma alatt az embernek nemcsak az adott társadalom többi polgárával való kapcsolatait, hanem szociális, szellemi és fizikai képességeit is értjük. Az utóbbiak egyrészt bioló­giai-szociális jellegűek, másrészt egyéni adottságokból tevődnek össze, s az ember tehetségében, pszichikai tulajdonságaiban, egye­diségében, emlékezetében, képzelóerejében, temperamentumában, jellemében, egyszóval az emberi alkat, valamint tevékenység minden összetevőjében tükröződnek. A tudattartalom is egyéni színezetű: a véleményben, nézetekben, ítéletekben az általánoson kívül mindig van valami egyedi sajátos. Ezért a következőkben nem az egyénről, az emberről, hanem a személyiségről lesz szó. Az emberekre általánosan jellemző a társadalmi tevékenység, amely kiemeli őket környezetükből. Az ember mindenekelőtt aktív társadalmi szubjektum, amely megváltoztatja élettevékenységének feltételeit; nem csupán társadalmilag tevékeny, hanem szociális dimenzióban gondolkodó és érzékelő lény is. Ezek a tulajdonságok egymástól elválaszthatatlanok. Mint ahogy a társadalmi viszonyok is változnak a történelmi fejlődés során, a szociális típusok is módosul­nak, tehát egyedi megtestesítőik megjelennek, majd eltűnnek, (gy a személyiség problémájának az elemzésekor mindig az adott korszak feltételeiből, az illető társadalmi gazdasági alakulat szociális struktúrájából kell kiindulni. A személyiség és a társadalom viszonyának vizsgálatakor arra a következtetésre jutunk’, hogy a személyiség és a társadalom - amelyet esetenként különféle szociális és érdekcsoportok helyet­tesítenek: ezek vagy a személyiség érdekeit fejezik ki vagy a társada­loméit a személyiségéivel szemben - érdekei közt állandó összefüg­gés van. Minél antagonisztikusabb viszonyok uralkodnak az adott társadal­mon belül, annál antagonisztikusabbak az egyéniségnek és a társa­dalom egészének az érdekei teljes skálájukat tekintve. Ennek az antagonizmusnak a forrása a termelőeszközök magántulajdona és az ebből következő viszonyok, amelyek az egyéni érdekeket szembeál­Az egyén és a társadalom lítják a társadalmiakkal Társadalmi érdekeknek tekintjük a társada­lom szükségleteit, amelyek összefüggnek az objektív fejlődési tör­vényszerűségek alapján szervesen történő működésével. Az egyén személyes érdekei szükségleteinek a kielégítésére, s tehetségének kibontakoztatására irányulnak. Az alapvető emberi szükségletek közé tartoznak mindazok, amelyek az embernek mint biológiai lénynek a fennmaradásával kapcsolatosak, akkor is, ha a termelőerők és termelési viszonyok adott fejlettségi fokán nem biológiai, hanem szociális jellegűek, feltéve, hogy kizárólag társadalmi környezetben keletkeznek és alakulnak. A társadalom fejlődése bővíti mind ezek­nek a szükségleteknek, mind pedig a kielégítésükre szolgáló eszkö­zöknek a tárát. Egy adott személyiség szükségleteinek a kielégítése azonban - mint ahogy az előző társadalmi-gazdasági alakulatokban is - a fej­lett szocialista társadalomban is a szükségleteinek kielégítésére való képességétől függ. Ez mint általában a képességek, egyénenként különböző, egyedi. Az ember képességeinek a fejlődése egész életén át tart, s a környezettől, tanulástól, a munkahelyi és társadalmi környezetében folyó neveléstől és az önneveléstől függ. Az egyén képességeinek jellegét társadalmi életének általános feltételei és maga az a társadalom alakítja, amelyben élete folyamán mozog. A termelőerők és a termelési viszonyok fejlettségi szintje a fejlett szocialista társadalom építésének időszakában a szociális akadályok megszűnése nyomán, a tudománynak a termeléshez való egyre nagyobb fokú közeledése, a kezdeményezés különféle formáinak a fejlődése, a műveltség hatalmas növekedése, a tömegeknek minden kulturális értékhez való közeledése révén lehetővé teszi az emberi személyiség sokoldalú megnyilvánulását és fejlődését., S a termelőerők és a termelési viszonyok magas fejlettségi szintje is megköveteli, hogy az ember széles körű kapcsolatokat tartson fenn a többiekkel. Ennek a kapcsolatnak két formája van: a közvetlen kollektív, társadalmi tevékenység s az időben és térben elkülönülve létrejövő kapcsolat, amely közvetítés útján alakul ki, a nyelv és a tömegkommunikációs eszközök minden fajtájának a segítségével. A személyiség erejének és tehetségének megnyilvánulására való lehetőség mindkét formájú társadalmi kapcsolat által nő, megsokszo­rozódik és a kollektív tevékenységi formák bővülésével párhuzamo­san a személyiség öntudatosodását is elősegíti. Eközben az egyedi jelleg nem szorul háttérbe, éppen ellenkezőleg: kidomborodik. A fej­lett szocializmust építő társadalomra vetett egyetlen pillantás alapján is megállapíthatjuk, hogy az olyan személyiség egyediségének, amely magán viseli a szocializmus és a kommunizmus építőjének minden vonását, a kollektív cselekvés és általában a kollektivitás a forrása; bár a lakosság egy részénél, mindenekelőtt olyan emberek­nél, akik életük egy szakaszában - főleg abban, amely a szellemi fejlődésre döntő hatással van - antagonisztikus társadalomban éltek, fellelhetők még a régi szemlélet maradványai: az elidegenedés elemei, amelyek lehetnek politikai, erkölcsi, vagy anyagi jellegűek. A szocialista életmód jellegzetes vonása a valódi kollektivizmus és elvtársiasság szelleme, az eszmei egység, a nemzetek és nemzetisé­gek barátsága, az egészséges erkölcsi érzék és - nemzetközi viszonylatban - a szocialista internacionalizmus. Ezek határozzák meg az egyén cselekvési formáit és a társadalomhoz való viszonyát, amelyek az érdekviszonyain alapulnak, s függenek a társadalom változó anyagi szükségleteitől és szociális szerkezetének alakulásá­tól. Ez a viszony az ember egyéni tudatában a „képességeimet és a társadalom képességeit a magam szükségleteinek a kielégítésére használom fel" fázistól a „képességeimet a saját és a társadalmi szükségletek kielégítésére fogom használni“ fázison át a „képessé­geimet a társadalom szükségleteinek és ezáltal a saját személyes szükségleteimnek a kielégítésére használom fel" fázisig fejlődik. Ez utóbbinak kell a fejlett szocializmus - amely minden ember társa­dalmi, csoport- és személyes érdekeinek egyre szorosabb kapcsola­tán alapulva fejlődik - építőjének erkölcsi alapelvévé válnia. RSDr. BRANISLAV BROSKA NINES UJII NAP ALATT A marxizmus-leninizmus revíziójára tett kísérletekről

Next

/
Oldalképek
Tartalom