Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-09 / 1. szám

csak a cinkék voltak éb- n. Halk perregéssel repül­bokorról a másikra, és úgy lintha reggeli testgyakorla- :ek volna, forogtak az ága- éha tótágast álltak. De ez. ►mászás, csüngés, forgás orna, hanem élelemkere- a kis kékkabátosok néha íták: ; - nincs. Nincs - nincs... mondták a kis cinkék, de taszképpen. És ide-oda ük is olyan puha volt, rény, mintha nem akarták ^zavarni a reggelt, s azok- mát, akik netán még alud- már aludtak. !g reggel volt, párás, enyhe, pedig már decem- kalendárium. Ha kiáltott aki, messze hangzott vol- em kiáltott senki, és ebben { in egyszer csak megszó- ö ősi távírója: japtap-tap-taptap.. hali­sapkás távirász - a har- > kis szünetet tartott, aztán Oita a hivó jelet: aptap. Tap-taptap... fi- Egy északi sólyom érke- ndta, ö mondta... rre kiváncsi vagyok - szu- ;y öreg róka hazatérőben, sült, mert éppen vakarózni ) mondta, hogy elindult idult már... jaj! rkály elhallgatott, az erdő cstalanul állt a néma reg­fülelt, a kis cinkék aggo- pislogtak, a baglyok vára- izték barlangjukban a sö- mókusok karikába pen- árták a hír folytatását, de Ihallgatott, a harkály nem iemmit, hanem rémülten gy odúban, ahova az utol- tban ugrott fejest a héja >s, gyilkos, útonálló zsi- ralkodott egy szajkó, ám- tgasról, ahonnét látta az iket. De már loholt is, mert stlenül tényleg az volt, ami- yásmadár mondta, az ér­ző elsőszámú közellensé- ta nem törődött senkivel, felték a hírek sem, és a kis széttépte volna, ha nem i odú mellett veri híreit, in nem tudta meg senki, nondott az északi sólyom, fűlt el, s hogy ez jót jelent zat. Tanácstalan maradt az erdő, figyelő és aggodalmas, és ez a várakozás szétterjedt hegyen­völgyön, némán és burkoltan, mint a köd. A távoli utak ide-oda kanyarog­tak, mintha nem tudták volna, hova menjenek, kémények füstje hol erre, hol arra mutatta a szelet, a varjak felrepültek, hogy havat jelentsenek örvénylő repülésükkel, de aztán csak leszálltak, mintha nem is azért repültek volna fel; a verebek egyet De még a fák is tanácstalanok voltak, és a bokrok és a füvek. Egyes könnyelmű mogyoróbokrok például, kibontották barkáikat, és a patakparton olyan zöld fű sarjadt, hogy a kopárság színei között már szinte szemtelenségnek számított. A pincékben nehezen érett a bor, némelyik hizó már olyan kövér volt, hogy nem lehetett tudni, hol az eleje és hol a hátulja, de nem lobbanhat­tak fel vidám perzselőtüzek, mert az FEKETE ISTVÁN Tél se szóltak a kerítés bokrai között, a nyulak csak megszokásból rágták meg az akácfák kérgét, a mocsár gőzölgött, s egy szürkegém nézte magát fekete tükrében; egy szürke­gém, akinek már régen Afrikában, a tengernél kellene halászgatnia. Mit mondhatott az északi só­lyom? - törte nagy fejét egy fülesba­goly, és annyi egeret evett, hogy már csak a rend kedvéért kapott fel egyet-egyet, mert annyi volt az egér az enyhe időben, mint a kutyában a bolha. Néha még egy-egy méhecske is kiballagott a repülő deszkára híreket szimatolni, de az idő olyan volt, mint egy szétszórt szalmakazal, ami nem mond semmit, így aztán a kis méh is visszbotorkált népes családjához.- Semmi, semmi - zümmögte hogy a tetű egye meg a héját, most aztán nem tudunk semmit. idő csak feküdt, renyhén, mint az iszap, s disznóölésre teljesen alkal­matlan volt. A vetések olyan dúsak lettek, hogy az már nem is volt jó és a vadlibák valósággal pocakot eresztettek, ami pedig nem szoká­suk. Esténként nehézkesen szálltak fel, s úgy tottyantak le alvóhelyükre a nagy vízen, mint a kő. Az ég nem volt borult, s a csilla­gok mégis alig látszottak, s az újhold olyan volt, mint egy öreg sarló, kes­keny és fénytelen. És nem történt semmi sehol, mintha valami öreg padlás lett volna az egész világ, ahol nem gurigáz- nak dióval az egérkék, nem dobban a macska, s a gerendákra vetett öreg csizmák nem mesélnek már semmit az élet lakodalmáról. A hold azonban nőtt és fényese­den. A szél forgott, de még határo­zatlan volt, felkapott egy-egy marok száraz levelet az avarból és szét­szórta, s a levelek mint holt lepkék szálltak erre-arra. Az erdő várt, a mező várt, de ezen az éjszakán a nagy fák koro­nájában sziszegni kezdett a szél, s a nádas délnek dőlt, mintha valaki megnyomta volna. Aztán a szél vá­ratlanul északira fordult, megvonag- lott, mint a kígyózó ostor, és levágott a világra. A mogyoró barkáit szét­szórta, a vadlibákat dél felé sodorta, a korhadt ágakat recsegve törte le, s ez úgy hallatszott, mintha valaki a fogát csikorgatta volna. Északról pedig feltorlódtak ijesztő, hamuszin fellegek. Ebben a pillanatban már nem is lehetett elhinni, hogy tegnap még tanácstalan ténfergés volt a világ. A szél már őrjöngött, s a fák sikoltva verték össze ágaikat, a felhők már itt száguldottak, a nádas leborult a víz­re, az öreg róka ész nélkül vágtatott hazafelé, a bagoly hátat fordított kuckójában a világnak, a mocsár vizét a hideg rázta, s az éjszaka metszőén szürke lett, mert millió tűfogával marni kezdte a világot a hó. De nem szállt le sehova, nem ragadt meg az ágak hóna alatt, a patak vályújában, vén fák oldalán és a bokrok szoknyája alatt. Ez a hó még kemény volt, mint a krisztálycu- kor, melyet pattogva sepert a szél az éjszakában. Rideg volt ez a hó, mint a dermedés, nem állt szóba senkivel, nem takarta le a vetéseket, a vackokon lapuló nyulakat, a házak tetejét s a kazlak lomha hátát. Csak vágott és repült, szúrt és zizegett, mintha az északi éjszaka minden kaptárja kiengedte volna fehér dara­zsait, mintha tudta volna, tisztára kell seperni a földet, mire reggel lesz, megölni a tunya álmokat, öl­döklő harcra hívni mindenkit, aki él, mert jön valaki, aki verekedni akar, aki kardot hoz, és mérleget, és pusztulni kell mindeneknek, akik nem érdemesek arra, hogy éljenek. Aztán lassulni kezdett s szél, s a hódara után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Aztán reggel lett. A szél elállt, a hó már csak szál­lingózott, hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt, világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokába vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél. Ezt akarta kidobolni a kis piros sapkás távirász, de ki az a bolond, aki élete árán akar híreket mon­dani?. .. JIRÍ WOLKER Vadrózsák ‘ Vadrózsák, kinek virágoztok ott a köves hegyoldalon? Vadrózsák, kinek Illatoztok, tőletek ki vidám vajon? Ki után néztek késő estig, mint vágyódó szúz, bágyatag? Csókolatlanul, letépetlen ki kap tőletek szárnyakat? „Nem virágzunk hiába, Költőnk! - így felel a vadrózsa ág szirmainkat szétosztogatjuk, a mindenség szülőhazánk. Élni annyi, mint folyton adni; égig szórjuk az illatot, csöndes örömökért virágzunk s bánatért, mely itthagyott. Mindig akad, aki meghallja végnélküli tikkadt dalunk, s mikor a hold és csillag feljön, mi ninden jót odaadunk. Odaadjuk a tündéreknek virágzó szirmunk legjavát, a szellő elvisz a mezőre és ott lelünk hősi halált.“ Az elhagyott asszony zokoghat, de az elhagyott fiú sohasem, az el nem sírt fájdalom este a legrosszabb, úgyszintén a szerelem, pláne, ha hét hegy állja útját, hét kemény hegy kövei sújtják. Két ablakom van, két szemem, de írásom nincs egyetlen, mely az alkonyaiban szállna szép fehér felhővé válva, és azt mondom népek, népek: egymást végül szeressétek. URR IDA fordításai /VOOLF \ Az első kép ogy az ember ne lásson képeket; i apám kovács volt, a tiéd pedig ndje, szükségképpen képet kell hogy ásnak. Semmiképpen nem törhetünk ól azzal, hogy természetes szavakat id, amint a kovácsműhely ajtajának ezemben egy patkóval, és azt gon- n arrafelé haladtodban: „Micsoda n pedig, amint ott látlak ülni termé- »éggel a hintódban, mint aki hajlon- lépnek, azt gondolom magamban, i régi fényűző, arisztokratikus Angliá- kétségtelenül merőben tévesen ítél- z elkerülhetetlen. ígláttam az út fordulójában e képek ített volna a címe: „A tengerész így valami más efféle. Délceg fiatal motyóját viszi; egy lány, aki kezével körös-körül gyülekező szomszédok, yben csak úgy lángolnak a virágok; nintegy a kép alján olvassa, hogy st ért haza Kínából, és pompás tisztaszobában; s motyójában ott az égének; és az hamarosan megszüli lyermekét. Minden jó és helyes, és k lennie kell, ezt érezte az ember valami egészséges és kielégítő az itványában; az élet édesebbnek és inak tűnt fel, mint annak előtte. jk közepette haladtam el előttük, Ijesen és tökéletesen kitöltve a ké- ájának színét is megfigyelve, a férfi szemét, s meglátva a vörhenyeges macskát is, amint a kunyhóajtó körül settenkedik. Egy ideig a kép ott lebegett a szemem előtt, szinte mindent fényesebbé, melegebbé és egyszerűbbé téve, mint amilyen a megszokott; más dolgokat me­gint ostobának tüntetve fel; ismét másokat helytelen­nek, egyeseket pedig helyesnek és gazdagabb értel­műnek, mint amilyen annak előtte volt. E nap és a rákövetkező váratlan pillanataiban a kép visszatért gondolataimba, és az ember irigyen bár, de mégis megbékélten gondolt a boldog tengerészre és a fele­ségére; eltűnődött azon, ugyan mit is csinálnak, mit is mondanak éppen most. A képzelet aztán életre keltett más képeket is, melyek ebből az elsőből eredtek, a tűzifát hasogató tengerész képét, vagy amint vizet mer; ketten Kínáról beszélnek; a fiatalasszony aján­dékát a kandallópárkányra helyezi, ahol mindenki, aki belép, láthatja; a kisbaba ruhácskáit varrogatja, és minden a kertre nyíló ajtó és ablak tárva van, úgyhogy a madarak körberepdesnek és a méhek zümmögnek, és Rogers - mert ez a neve - el sem tudja mondani, mennyire kedvére való mindez azután, hogy megta­pasztalta a kínai tengereket. És a pipáját szívogatja, lábát a kertben nyugtatva. A második kép Az éjszaka közepén hangos kiáltás verte fel a falut. Azután valamiféle rohanás hallatszott, majd siket csend. Minden, ami az ablakon át látható volt, egy orgonabokor ága, mely mozdulatlanul és súlyosan függött az út felett. Forró, csendes éjszaka volt. A hold nem sütött. A kiáltás mindennek baljós színezetet kölcsönzött. Ki kiáltott? Miért kiáltott? Asz- szony hangja volt, melyet az érzelem valamiféle szélsősége szinte már nemtelenné halványított, szinte kifejezéstelenné. Mintha az emberi természet kelt volna ki valami fertelem, valami kifejezéstelen borzalom ellen. Halotti csend volt. A csillagok nyugodt állhatatossággal ragyogtak. A földek békén pihentek. A fák mozdulatlanok voltak. S mégis minden vétkes­nek, bűnösnek, baljósnak látszott. Az ember azt érezte, tennie kellene valamit. Valami hányódó, izga­tottan mozgó fénynek kellene megjelennie. Valakinek futva kellene érkeznie az út mentén. Fények kellene hogy gyulladjanak a kunyhók ablakaiban. S aztán jöhetne tán a második kiáltás, de kevésbé nemtelen, kevésbé szótlan, csillapodott, megbékélt. De nem támadt fény. Nem hangzott lábak dobaja. Nem volt második kiáltás. Az első felhörpölődött, és halotti csend követte. Az ember a sötétben feküdt, és feszüten figyelt. Pusztán egy hang volt. Semmi sem kapcsolódott hozzá. Semmiféle kép nem támadt, hogy magyaráz­za, hogy érthetővé tegye a gondolkodó agy számára. De amint a sötétség végezetül is szünőben volt, mindössze egy homályos emberi alak vált láthatóvá, szinte formátlanul, mely hiába emelt óriási óvó kart valami mindent lebíró fertelem ellen. A harmadik kép A szép idő mit sem változott. Ha nem hangzott volna el az a magányos kiáltás az éjszakában, az ember azt hihette volna, a föld kikötőbe vonult; megszűnt az élet hajszája a szél elöl; hogy valami békés öbölbe ért, és ott lehorgonyzott, alig is mozog­va, a csndes vizeken. De a hang állhatatos maradt. Bárhová is ment az ember, akár egy hosszú sétára fel a dombok közé, valami mintha nyugtalanul forgoló­dott volna a felszín alatt, s ezzel a békét, a dolgok megnyugvását mindenfelé kissé bizonytalanná tette. Ott voltak a juhok nyájban tömörülve a domboldalon; a völgy keskenyedő hullámmá vált, mint a szelíd vizek esése. A sétáló magányos tanyákra akadt. Kölyökkutyák hengergőztek az udvaron. A rekettye felett pillangók csapongtak. Minden nyugodt volt, a békét árasztotta. És az ember mégis egyre arra gondolt, ezt egy kiáltás széttépte; akkor éjszaka mindez a szépség cinkos volt, hozzájárulását adta, hogy nyugodt marad, hogy nem változtat szépségén, pedig bármely pillanatban újra csak meghasadozha­tott. Ez a jóság, ez a biztonság csak a felszínen volt. S aztán, hogy az ember felrázza magát ebből a nyugtalan hangulatból, újra csak a tengerész haza­térésének képét idézte fel. Ismét látta apró, változa­tos részleteivel együtt - az asszony ruhájának kék színét, az árnyékot, amelyet a sárga virágzó fa ve­tett -, ezek pedig háttérben maradtak. így álltak a kunyhó ajtajában, a férfi motyójával a hátán, a nő éppen csak könnyedén megérintve a férfi karját kezével. És egy vörhenyes macska settenkedett az ajtó körül. Ekként fokról fokra szemügyre véve a ké­pet minden részletében, az ember apránként meg­győzte magát arról, sokkal valószínűbb, hogy ez a béke, elégültség és jóakarat lappang a felszín alatt, semmint bármi áruló, balvégzetes. A legelésző juhok, a völgy hullámai, a tanya, a kölyökkutya, a táncoló pillangók mindeközben semmit se változtak. így az­tán az ember visszafordult hazafelé, gondolatai ott időztek a tengerésznél és hitvesénél, képeket sorjáz- tatva felőlük olyanformán, hogy a boldogságok és elégültség egyik képe a másik után addig halmozód­jék a békétlenség, a gyűlöletes kiáltás fölé, amíg nyomasztó súlyukkal szétlapítják és elhallgattatják azokat. Itt volt végül a falu, a temető, amelyen át kellett haladni: s az arra járóban, amint belépett, feltámadott a szokott gondolat: hogy milyen békés ez a zug, árnyat adó tiszafáival, kopottas sírköveivel, jeltelen sírjaival. Az ember azt érezte, itt a halál is derűs. Valóban, nézzük csak a képet! Egy fóffi sírt ás, amelynek oldalán gyermekek falatoznak, miközben ő dolgozik. Amint a lapátnyi sárga föld felszóródik, a gyermekek elterpeszkednek, hogy lekváros kenye­ret egyenek, és tejet igyanak nagy csuprokból. A sírá­só felesége, kövér szőke asszony, egy sírkőnek támasztotta a hátát, és kötényét kiterítette a gyepre a nyitott sír mellett, hogy térítőül szolgáljon. Néhány göröngy hullott a teás készlet közé. Azt kérdeztem, kit teremtenek? Hát meghalt végre az öreg Mr. Dodson? - Ó, nem, a sír az ifjú Rogersnek, a tengerésznek készül - felelte az asszony, rám meredve. - Két éjszakája, hogy meghalt, valami idegenből hozott lázban. Nem hallotta a feleségét? Az útra rontott, és ott kiáltott... Ejnye, Tommy, csupa föld vagy! Micsoda kép volt ez! Nagy László felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom