Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-09 / 1. szám

(Részlet) JOZEF PUŐKÁŐ- Valaki van ott... - szólalt meg ha­bozva Denisa az ablakra meredve, mire az asztalnál ülök mind követték a tekin­tetét. Az udvaron levő ember arccal felénk fordult, s nyomban láttuk, hogy az Styran- öák, az igazgató. Ó nem látott bennünket, mig mi a konyhából kényelmesen szem­ügyre vehettük öt.- Kértem tőle a vendégszoba kulcsát. Számotokra - anyám gondterhelten Pa­tára és Irenára mutatott a fejével. - Meg kellenet őt hívnunk ebédre.- Eljön ő hívás nélkül is - apám, kissé kifordítva az ajkát, nyelvét végigcsúsztat­ta a bajszán, mely alulról egészen ősz volt. Styranőák, összefogva a gallért az álla alatt, elindult, elhaladt a kút mellett, s már egészen nyilvánvaló volt, merrefelé tart. Amikor átlépte a küszöböt, a Bobi, bár eddig nyugodtan szundikált az asztal alatt, elörohant, az ajtó melletti lábtörlőn, mintegy próbaképpen, nekiugrott a hívat­lan vendég lábának, majd ismét eltűnt eredeti rejtekhelyére. Styranőák megtor­pant, egyáltalán nem látta a kutyát, mert a konyha meleg levegőjétől nyomban bepárásodott a szemüvege. Amikor le­emelte a szeméről, s nagy üvegeit dör­gölni kezdte csak úgy a mutató- és a hü­velykujja között, az arcán eddig számom­ra ismeretlen vonást fedeztem fel: a sze­me, amely a nagyítóüveg mögött ezidáig nem tűnt fel, a valóságban kellemetlenül nagy és kifejezéstelen volt, nem lehetett megítélni, hogy az a csillogó buborék, ami olyan formán ringatózik benne, mint a vízszintezőben, a rövidlátásnak a jele-e csupán, vagy pedig a lelki mozdulatlan­ság kifejezése is. Jóval fiatalabb volt apámnál, első pillantásra nem néztem volna fiatalabbnak.- Elhoztam a kulcsot - mosolyodon el, miután végre visszahelyezte megtisztított szemüvegét. Anyám közben tanácstala­nul keresett valamilyen ülőhelyet a kony­hában, ahová leültethette volna, mert a lóca is meg a székek is mind foglaltak voltak. - Nem fontos, hiszen mindjárt megyek - tette hozzá, de nem mozdult a helyéről, csak lehajolt és betekintett az asztal alá. - Aha - mondta jókedvűen, megpillantva a kutya fekete orrát, és lekonyuló rózsaszín nyelvecskéjét. Gnip kezefejében megtörölte a száját és elsőnek állt fel az asztaltól.- Még rengeteg a munka, az este meg nemsokára a nyakunkon - mondta, és hosszú csontos végtagjai hangosan ro­pogtak. A többiek is egymás után felkeltek helyükről, a kis Patkó is lecsúszott a lócá­ról és olyan hevesen nyomakodott kifelé a kredenc mellett, hogy a polcokon összekoccantak a csészék és a kistá­nyérok.- Csak üljenek - mondta Styranőák, és mintha csak a katedrán állna, olyan mozdulatot tett a kezével, ahogyan a diákjait szokta leültetni.- Ugye, eszik egy kis kóstolót?- mondta anyám, s már rakta is a tányér­ra az illatozó sülthúsdarabokat, pirított krumplit és csípős paprikával berakott paradicsomot.- Egy csipetnyit - állt rá Styranőák, hol a lócára, hol a székekre pislangatva, hogy végül súlyos testével lehuppanjon a hokedlire apámmal szemközt, mintha csak éppen ez a hely vonzotta volna ellenállhatatlanul. De újra föl kellett állnia és levetnie a kabátját. Apám szó nélkül benyúlt a konyha- szekrénybe, egy tiszta poharat állított az asztalra és kihúzta az üvegből a dugót. Styranőák gesztusa udvarias elutasítást jelzett, a keze azonban magától leha­nyatlott, alighogy emelkedni kezdett a sárgás ital szintje a féldecis pohárban. A tányérból, melyet anyám az igazgató elé tett, csábítóan szállt fel a gőz, látszott, hogy az igazgató szeme fokozatosan összeszűkül a vastag üveg mögött, s va­lamiféle rejtett mágnes nemsokára oda­húzta kezét az evőeszközhöz.- Ilyen lakoma... - motyogta érthetet­lenül, de furcsa nyomatékkai, ami talán valamiféle rejtett tiltakozás vagy aszketi- kus elv elégtétele szándékozott tenni- valami olyasféle, mint a hívő emberek keresztvetése és imádsága minden étke­zés előtt. Anyám és apám két szólarfíban jó étvágyat kívántak neki, ekkor az igazgató bizonyos diszharmóniára lett figyelmes: mindenki éppen most megy, amikor 6 en­ni kezd. Tekintetével elkísérte a távozó­kat, s amikor észrevette, hogy a szüléi­mén kívül én is maradok, mintha kissé megkönnyebbült volna. Gyámolítólag bó­logatott:- Együtt az egész család... A legjobb alkalom rá, hogy családi tanácsot hívja­nak össze. Hogy alaposan meghányják­vessék, mi legyen, ha már egy ilyen jó kis telek kínálkozik... Hirtelefi csend támadt, csupán a falról hallatszott az ódon német óra ketyegése, és az óra tik-takolásán túl különleges finom zörej is megfigyelhető volt, mintha a vékonyka fogaskerekek titkos üzenetet váltanának egymással. Láttam, hogy apám elsápadt, de nyomban újra elöntöt­te arcát a vér, mint amikor az itatóspapír felissza a festékfoltokat. Lelki szemeim előtt váratlanul megjelent a cövek, melyet a faiskola közepén találtam, majd az üres térség a mély keréknyomokkal...-Te csak tanácskozz, amennyit akarsz - mondta lassan apám, s nekem úgy tűnt fel, mintha csikorognának a zárt fogai.- Nekünk nincs miről... Styranőák hatalmas nyeléssel magába döntötte a szilvóriumot, apám szintúgy. Anyám aggodalmas pillantást vetett rá, akart valamit mondani, de csak össze­szorította a szája szélét és csendben maradt, ma csakugyan nem úgy viselke­dett, ahogy cukorbajoshoz illik. Styranőáknak könnyek szöktek a sze­mébe, hangosan cuppantott egyet, és belebámult a semmibe, mintha fordított emocionális folyamat indult volna meg benne: először könnyek, azután megha­tottság valami olyasmitől, ami ezidáig semmilyen érzelmi hatást nem tett rá. Styranőák részeg volt. Részeg volt már kint az udvaron, részeg volt, amikor bejött hozzánk, de olyan jól tudott vigyáz­ni magára, egészen mostanáig nem vet­tem rajta észre semmit. Vajon hol kávéz­hatott be?-Te ragyogó ember vagy, Burius- mondta valahogy összefüggéstelenül, de azért jókora nyomatékkai és nagyon lassan, ami az egésznek furcsa mellékje­lentést kölcsönzött: „Még ha szidni is fogsz, én éppen az ellenkezőjét mondom annak, amit vársz, megleplek vele és a földre sújtlak...“ - Jó szakember vagy, Burius!- Mondd meg egyenesen, amit akarsz- határolta el magát türelmetlenül apám, mert nem szerette a köntörfalazást.- Ember ide, szakember oda... de mara­di! Talán ezt akartad mondani, nem?- Tény, hogy félsz mindennemű válto­zástól - vetette oda kelletlenül Styranőák, és olyan képet vágott, mint akinek meg­fájdult a foga. - Légy egy kicsit rugalma­sabb! Nem látod, mennyire ártasz saját magadnak?-Te meg mindenáron változtatnál! Akár szükség van rá, akár nincs - mond­ta apám. - Nem érdekel, okos dolog jön-e ki belőle, vagy csak egy nagy fing. Meglepett, hogy apám egyszerre úgy tűzbe jött, és olyan piros, meg hogy legalább annyira részeg, mint Styranőák, rosszabb az önkontrollja. Mintha igye­kezne minél előbb hozzáidomulni beszél­getőtársához, ráhangolódni ugyanarra a hullámhosszra, az egymással váltako­zó nyíltság és megengedhető képmuta­tás hullámhosszára, ami az ő esetében átlátszóbb volt, mint az őszinteség. Styranőák hozzálátott az evéshez, és bár látszott, hogy ízlik neki, gyakran letet­te a villát, hadonászott, a mondatokat szaggatottan kezdte és fejezte be, s hosszú szünetekkel beszélt, ami sza­vainak talán kissé más értelmet is adott, mint ahogyan gondolta.-Túlságosan ragaszkodsz a múlthoz, és tudod miért? - most három vagy négy falatot is magába hajított, és a beállt csendben ezt a magyarázatot kínálta fel apámnak: - Igen-igen hosszú ideje vagy itt! Mindenhez, ami itt van, személyes viszony köt... és bizonyos értelemben ezt nem is rovom fel neked. Csakhogy a dolgokat másképpen is látni kell.- Igen? - vonta fel a szemöldökét komoran apám. - Hogyan látod tehát te őket?- Ez itt - Styranőák gyorsan letette az evőeszközt és széles mozdulattal nagy kört rajzolt maga körül a levegőben -, ez itt minden rossz. Elégtelen. Az első köz­társaság szerény öröksége. Remélem, hogy teljes terjedelemben sikerül átvere­kedni az új építési tervet... Új iskola...- mutatóujjával körülhatárolt egy elkép­zelt helyet a kert mélyén, majd ugyanaz­zal az ujjával az asztalra mutatott -, itt raktárhelyiségek... fent pedig diákotthon. Sürgősen szükségünk van rá.- És a házakra? — kérdezte csikorogva apám. Miközben feltöltötte a poharakat, a keze annyira remegett, hogy kettőnél egy kevés mellécsurgott. - Szintén ha­laszthatatlanul szükség van?-Családi házakra - igazította őt ki Styranőák, ezúttal szemlátomást nem szívesen húzódva el a tányértól. - Tu­dom, neked, neked nem olyan fontos meg bizonyos olyan dolgok, amelyekről le kell mondani. De tegyük a kezünket a szívünkre: konkrét haszon származik belőle? Terjedelmét és formáját tekintve nem lenne elég mint... mint oktatási segédeszköz? Általában véve, sok min­den abból, amink van, meg amit csiná­lunk, rettenetesen ex-ten-zív! - csettintett a nyelvével, s egy pillanatra elhallgatott, mintha csak tetszelegve a hangsúlyozott szó visszhangját várná. - Másrészt... ha vannak telkeink és építkezési engedélye­ket is kapunk... örömmel adunk az em­bereknek jobb lakásokat. Végre stabilizá­lódik a tanári kar személyi állománya, nem fognak megszökdösni tőlünk. Meg hát a te alkalmazottaidról, rólatok is szó van!- Én nem fogok építkezni! - mondta kurtán apám. Styranőák eltolta magától a tányért a maradék étellel, mintha apám kijelenté­se elvette volna az étvágyát az evéstől.-Talán sohasem vágytatok rá, hogy jobb körülmények közt lakjatok? Tekintetét körbejártatta az egész konyhán, miközben a homlokát ráncolta s az orrát húzogatta, minta tévedésből katakombába került volna.- Egészen elégedettek voltunk vele- mondta nyugodtan apám, és a pohár után nyúlt. —- Már ne igyál - súgta neki oda kissé szégyenkezve anyám.- Hagyj békén! - rándult meg apám válla, és ismét kiloccsant egy kicsi a po­hárból. M- Mondja, elégedettek voltak? Styranőák diadalmasan megrázta a kulcscsomót minden égtáj felé, mintegy megcáfolhatatlan bizonyítékként, majd az asztal közepére dobta.- Találkozik a család, megjönnek a gyerekek, és egyszerre kevés a hely . Kéritek a vendégszobát! Apám nagy zajjal félretolta a lócát, elment az ajtóig, majd vissza.- Tán azért, mert évenként két napra hazalátogatnak, építsek nekik házat?!- úgy látszik jót tett neki a kiabálás, mert elszállt a mérge, leült s két tenyerébe hajtotta elnehezült fejét. - Az ördögbe is, én, a kertész, nem értem ezt a nemzetet! Csak építeni, építeni... Hiszen aki nem épít házat, azt már nem is tekintik rendes embernek! Menekülnek a régi házakból, futnak az újból, de hát teleépíthetjük az egész környéket otromba kasznikkal? Nem vagyunk egy kicsit túl sokan? Építe­nek maguknak a város szélén, de nem­sokára a kellős közepén találják magu­kat, hogy költözködhessenek megint tovább.. Csakugyan jobb lesz nekik ott? Ha mindenki csak a maga számára ka- nyarít ki egy darabot, akkor tulajdonkép­pen mindnyájan egymáséból szelnek le, hát nem?! Nekünk közelebb van oda, mi meg amoda látunk! Mihamar csak a bal­kon meg a pince lesz nekik közel, mert a szomszédok még közelebb akarnak lenni - a kerthez, a mezőhöz, az erdő­höz ... Hiszen ez a város már úgy szétter­peszkedett, mint valami szörnyeteg! Már a hátunk mögött van! Családi házak, eh! I A beállt csöndben egyre szembetű­nőbb volt, hogy bizony Styranőák elázott. Elkezdett lefelé csúszni és csakhamar szétolvadt, mint egy jéghegy a hőségben, noha eddig kiegyensúlyozottnak látszott, és ritka felvillanásaiban csaknem teljesen józannak. ^ v- Akkor én, aki a legjobbat akarom az enyéimnek, tulajdonképpen rosszat te­szek! Én vagyok a rossz... - csodálko­zással mellébe bökte az ujját, és a sze­mélyével kapcsolatos hirtelen fordulat olyan erős hullámát zúdította rá, hogy be kellett csuknia a szemét.- Menj, nézd meg azokat a házakat, mennyi áll közülük üresen, hány szobára van valóban szükség! - mondta apám.- A gyerekeket nem tarthatod meg az üres falak közt, mennek - és kész' Azt hiszed, hogy az enyéim talán mások, hogy megmaradnának a családi házban? Olyan bolond nem vagyok és nem is leszek...- Azért nem szeretsz engem - hajtotta a magáét fátyolos hangon és lehunyt szemmel Styranőák. - Azért emlegeted állandóan 2ákoviőot, aki semmit sem akart, nem változtatott, nem építkezett...- Az nem igaz - legyintett apám mor­cosán.- Meg aztán én északról jöttem- mondta Styranőák -, Svidník mellől! Azokat ti, zempléniek sosem szívlel­tétek ...- Véletlenül sárosi vagyok - mondta rövid szünet után apám. - Domblakó varjúpecsenyések, hurkások... Azok vol­tunk mi!-A szüléink aratni jártak ide, idény­munkásokként - Styranőák részeg sére­lemzáport zúdított apámra. - A tehetős gazdák... Mind gőgösek voltak! Strázs- ke, Nagymihály! Szüleim számára az ígéret földjét jelentették ezek a város­nevek ...- Én libaháti vagyok. A cigányok a háztetőnkön meg a kéményünkön mászkáltak! Mindketten elhallgattak, mintha kimerí­tette volna őket a kelet-szlovákiai nyo­morral való hencegés. KÖVESDI JÁNOS fordítása o<xJ Ml tek egyik látszott, r tot végez kon, és n a kúszás, nem volt sés, mert) azt mono]- Nincs Halka r) nem pai rebbenés olyan sze volna me nak az ál tak, vagy Csend« majdnem bért irt d volna válj na, de ni a csendbí Iáit az ertj- Tap-1 játok? , A pirof kály - égj újra eldől- Tap-t gyeitek!? zett, ő mr- Na, e szogott eí de azért is kellett^ már... el^' És a h; pedig tan, gelben. A róka dalmasan kozóan n tétséget, derülve V a távíró ( mondott pislogott i só pillán; elöl.- Gyilk vány - sí bár jó m eseményt a héja vél nek a mé dó és mé ge. A hé nem érdé rádióst is éppen ec így azi hogy mit hogy ki ír vagy ros VIRGINIA Lehetetlen, mert ha az a birodalom ft jelentsünk eg ki a kép keret szólunk. Te I támaszkodonr dolod magat pompás kép! szetes könny gani készül milyen képe e nak! Mindkett kezünk, de h; így most is egyikét. Az hazatérése“ tengerész, ar megérinti kar kunyhókért, e aki arra hale a tengerész lakoma várja ajándék ifjú f neki elsöszül olyan, amilyi e kép láttán, ilyen boldogs irigylésre mé Ilyen gont tőlem telhető pet, még a n Könözsl István felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom