Új Szó, 1987. december (40. évfolyam, 282-307. szám)

1987-12-18 / 297. szám, péntek

A cirkusz, mint a színház metaforája? Gyurkó László Szerelmem, Elektra című drámája a Mateszban Fába faragott népmesék Jan Šel prágai tárlata Horváth Lajos rendező olyan ke­rettel vette körül Gyurkó László drá­máját, amely elsősorban a színpadi látványosság eszközeivel „gazdagí­totta“ a tragédiát. Gyurkó ugyanazt az Elektrát és Oresztészt választotta drámája hőseiül, akikről már a nagy görögök is írtak. Aiszkhülosz, Euripi­dész és Szophoklész más-más szempontból már megírták ezt a mí­toszt, de a Robert Graves A görög mítoszok című könyvében leirt alap- történet-változatokból és az emberi­ség történelméből ítélve ezután is lesznek még, akik az emberiségről gondolkodva példaerejűnek látják majd sorsdrámájukat. Gyurkó is így látta a görög mítoszt. A szerző saját bevallása szerint legalább félszáz színházban játszották a Szerelmem, Elektrát. Ezek között bizonyára volt néhány cseh és szlovák színház is. A Mateszben megrendezett változat egy szuverén színházi dramaturg beavatkozásain túl, az „ősváltozat­tal“ szemben lényeges szerkezeti változtatásokat is tükröz. Teljesen kimaradt a drámai alapanyagból Klütaimnesztra, A néma, a Testőr- parancsnok, a Katonák és a Kórus. Ezek közül csupán a Kórust pótolták az új színpadi formának megfelelő személyekkel. Ezzel együtt igen­csak meghatározó módon bekalku­lálták a közönséget is a játékba. Miért emlegetem éppen az álta­lam nem ismert cseh és szlovák változatokat? Nos, a Matesz-előa- dás műsorfüzetében van két árulko­dó név, amely valamelyik szláv nyelv fonetikus átírási szabályzata alapján megszületett változat: ,,Kri- zotémisz“ a görög nevek magyar nyelvű átírásának megfelelően Khrüszothemisz, ,,Egisztosz“ pedig helyesen Aigiszthosz lenne. Az ere­deti drámát nem ismerő néző szá­mára Elektra testvére és a zsarnok neve árulkodó jel arról, hogy a szín­padról hallott szövegváltozat azonos ugyan a Gyurkó-dráma szövegével, de az előadásnak már más formai és szerkezeti jegyei vannak. Ha va­lóban valamelyik cseh vagy szlovák át- vagy feldolgozást választották a komáromi (Komárno) színpadra állítok, illett volna feltüntetni az át­dolgozok nevét és az átdolgozás helyét. így nyitott maradt a kérdés: mennyiben vállalt szerepet az elég­gé komoly átdolgozásban a műsor­füzetben dramaturgként feltüntetett Kmeczkó Mihály és maga a rende­ző, Horváth Lajos? Az előadás egészén persze ez a hiány, mit sem változtat. Horváth Lajos egy pontosan megfogalmazott színpadi látvány keretében a har­sány külsőségben rejlő veszélyeket mértéktartással elkerülte. Akárkinek az ötlete is volt, akárkit is jegyeznek átdolgozóként, a kissé akadémista Gyurkó-dráma javára vált a cirkusz­nak, mint formai keretnek az alkal­mazása. A fehér-piros színellentétre felállított jelképrendszer nemcsak a „fehérek“ és „vörösek“ e századi forradalmakban megütköző ellenfe­leket jelképezi, de a véres hatalom igazsága és a patyolatfehér tiszta­ságú forradalmi igazság szembeál­lását is kifejezi. Latzner Tibor díszle­telemei (a drapériák, a megfordítha­tó porondszőnyeg, a leegyszerűsí­tett kellékek) jól funkcionáltak a bo­nyolult színészi mozgásokat inkább csak a cirkuszi keretjátékban kívánó előadásban. Horváth nem ültette át erőszakoltan a látványelemeiben hatásos cirkusz-keretjáték formai je­gyeit az előadás egészére. Csupán a Kórust helyettesítő két csepűrágó (két Bohóc) maradt meg szinte mindvégig külső rezonőrként a szín­padon. Tóth László és Bugár Gás­pár a bohócjelmez mögött megmu­tatták, hogy bár nevet rajtuk a nép, az igazságokat ők a zsarnok szemé­be vágják. Színészi feladatuk nehéz­ségét éppen az adta, hogy a dráma többi szereplőjének gondolatait is­mételték el; mindig olyan hangsúl­lyal, hogy egyben értelmezték is az elhangzó igazságok viszonylagos­ságát. Khrüszothemisz szerepében Dér Lívia inkább a második részben volt meggyőzőbb. A túlélés, a behódolás filozófiáját képviselő harmadik test­vér egy eléggé túlstilizált kurtizánjel­mezben jelent meg először a színen, amit később egy szelídebb ruhával váltott fel az „igazság napjának" jelenetsorában. A Ropog József megformálta Ai­giszthosz analóg módon a keretjáték cirkuszigazgatójából nőtt ki, mint ahogy a cirkusz akrobataszerű „je­lenségéből“ érvényesüléséért min­denre képes Khrüszothemisz is. Ro­pog pontosan elkülönítette a játékot jelképesen irányító cirkuszigazgató és az uralkodó zsarnok figuráját. Aigis7th0szként cinikus, tudatosan zsarnokoskodó királyt játszott. Végül is egymaga áll szemben Oresztész és Elektra igazságával, ami az ő já­tékától sokszorozott belső energiát igényelt, hiszen érzékeltetni tudta, hogy mennyire veszélyes lehet a hű­vös ész zsarnoksága. Oresztész úgy jelenik meg a né­zőtér ajtajában, hogy Skronka Tibor civil, hétköznapi forradalmat állít elénk. Jelmeze (a Platzner Tibor tervezte szürke köpeny, farmermel­lény és -nadrág) megsejtetett vala­mit abból a konformizmusból, amivel a mai divatszélsőségekből összeálló jelmezbe öltöztetett, leredukált szá­mú udvartartáshoz és a királyhoz idomult. Ez az idomulás azonban nemcsak külsőségekben van jelen. Monológjában maga vallja be, mennyit hazudott, alakoskodott azért, hogy megérkezhessen a vá­rosba. Ez a szerep a figura jellegé­ből adódóan, megkívánja az olykor váratlan színészi váltásokat, s ezt a jelenleg még főiskolás színész kiválóan oldja meg. Érkezése, majd a találkozás Elektrával olyan hőfokra hevíti az előadást, hogy a szünet után már bizonyos idő eltelik, míg a néző ismét érezni kezdi a játékban azt a telítettséget, amit az első rész utolsó előtti jelenetében produ­káltak. Elektra szerepében Petrécs Anna a fiatal színész partnere. Az- érett színésznőként minden szava hite­les. Nincs hamis pátosza, s még az oly nagy energiákat felemésztő szö­vegalatti játékra is marad ereje. Egyetlen sikerületlen jelenete volt: a tánc, amelyet a zsarnok halála felett érzett örömében lejt Elektra. Nagymértékben segítette volna |áté- kát partnereinek kidolgozottabb, tu­datosabb rendezői mozgatása. Oly­kor mind Aigiszthosz, mind Khrü­szothemisz, s még Oresztész is kör­bejárták Elektrát. Ezek a szituációk a rendező hibájából nélkülözik a me­takommunikációs elemeket. Petrécs most is igazolta, hogy mennyire mél­tánytalanul mellőzték éveken át, amikor tragika szerepek sorát játsz­hatta volna el. Skronka Tibor és Petrécs Anna, valamint Ropog József néhány pon­tosan megfogalmazott jelenetben katartikus erejű játékot produkáltak. Ha valami, akkor ez a cirkuszi keret- játékformába öntött „szertartásszin- ház“ ismét visszahozhatja a Matesz közönségét. Nemcsak a kommersz, az olcsó vígjátéki poénokra, de a megfelelő szakmai hozzáértéssel színpadra vitt tragédiákra, társadal­mi színművekre is van szellemi ereje színházunk közönségének. Külön értéke ennek a drámaváltozatnak a Kórust helyettesítő két bohóc, akik a színpadi rámpánál tanyázva jár­nak a közönség és a tragédia hely­színévé előléptetett porond között. Hol kilépnek a szomorújátékból, hogy értelmezzék azt, hol azonosul­va azzal, de a megismételt igaz­ságok viszonylagosságát érzékelte­tő hangsúllyal elidegenítik a nézőt. Különös ízei, zamatai vannak ennek a Horváth Lajos rendezte előadás­nak. Aligha unatkozik rajta a néző. Olyan ez, mint egy kamaszlany, aki­nek igazi nővé érését az eléggé nem ellenőrzött mozgás és néhány szep­lő gátolja csupán. A mozgást tessék szószerint érteni, hiszen a cirkuszi keretjáték, ötletessége ellenére is, eléggé nehézkes, nélkülözi az aré­nákban megszokott dinamikát, A szereplők pedig olyan szituációk­ban látszanak igazán, amikor a ren­dező nem gondolta végig, hogy pél­dául a királyi ruháját magáról ledo­báló Elektra az Oresztésszel való szellemi párviadala közben miért nem ölti ismét magára darócruháját. Vagy a keretjáték záróképében a cirkuszigazgatót miért felejtette a megölt király, Aigiszthosz „igaz­ságnapi“ fehér jelmezében, holott cirkuszigazgatóként sötét frakkot vi­selt. Vegre ismét egy olyan előadást láthattunk, amelynek van üzenete a mához, s nemcsak a drámaíró erényeinek köszönhetően, mindvé­gig szellemi izgalmat okoz. A Hor­váth Lajos vezette maroknyi csapat jól láthatóan „élvezi" ezt a végered­ményben forradalmi kamara-tragé- diát. Gyurkó László drámájában Oresztész végez Elektrával, mert azt mondja, hogy ,,amig én vagyok a király, nem lesz törvény a rette­gés“. Elektra viszont azt vallotta: ,,ha a pokol kell, hogy megtisztulja­nak, én elszabaditom a poklot. Ha a kín kell, hogy megtisztuljanak, én megszülöm a kínt." Azt hiszem nem kell különösebb magyarázat ahhoz, hogy napjainkban az Oresztész vál­lalta forradalmiság felülkerekedik Elektra forradalmi igazságával szemben. DUSZA ISTVÁN Jan Šel alkotói pályája valahogy úgy kezdődhetett, mint a mesében. Bejárta a kerek erdőt, és a sűrűjé­ben találkozott illatos fűszeres asz- szonnyal. rönkön szalonnázgató fa­vágóval, és miként gyakran megtör­ténik a mesében, mozdulatlanná va­rázsolta őket. Nem haltak meg, mert Jan Šel úgy bánik az anyaggal, hogy elhiteti: a fa él, s a kedves alakok csak örök álmukat alusszák. Aztán elhozta őket onnan, ahol éltek, az erdőből. Ezeket a figurákat magam is szerettem gyermekkoromban, a népmesékben. Bár egy kicsit más­nak képzeltem el őket annak idején. . Jan Šel: Pihenés (Martin Pálka felvétele) Jan Šel figurái a cseh népmesékből „kerültek a fába": csehül mosolyog­nak, csehül bánatosak, csehül hoz­zák a jószerencsét. Alkotójuk a fába belevési egy-egy alak egész életét; gyerekkorától az öregségig. A művek nem modellek alapján készülnek, a képzelet szüli őket. A mesék, a mítoszok, a hiedel­mek, az egyszerű ember világát kü­lönös tehetséggel tárja fel Jan Šel A figurák tudatlanságuk, valamint babonás erők megnyomorított áldo­zatai. Ugyanakkor valamennyien lá­zadnak a tudatlanság ellen. Ilyen a mese legkisebb, de minden rosz- szak felett győzni képes hőse, a fa­vágó fiú (Pihenés). Egy egész erdőt vágott ki, majd leült, mielőtt jelentet­te volna a királynak, harmadik kíván­ságát is teljesítette. Mestermunka, ahogy a művész az alakot kidolgoz­ta, mintha külön faragta volna a tes­tet, külön a ruhát. Jan Šel művésze­tének eredetisége, nagysága abban van, hogy aprólékos gonddal, érzé­keny kézzel dolgozik, hogy az igéző külső mögött hihető belsőt teremt. Figurái olyan erősen kötődnek a me­sékhez, hogy önmagukban történet- teremtők. A művész értő mestere az anyag formálásának és a vonalképzésnek. A favágó ruháján a gyűrődések zsí­rosán csillognak a munkától, a Fű­szeresasszony ruhája meleg posztó, gyűrött kendőjén a csomót úgy köti meg, ahogy azt csak öregasszony­kéz tudja. Minden figura abból szü­letik, amivel a népmesék ruházták fel őket. És Jan Šél minden esetben a legmegfelelőbb külsőt találja meg jellemükhöz. Ettől szépek, ettől áll­nak oly közel a tiszta lélekhez. Következő ciklusa mitikus hősö­ket elevenít meg. A testvérgyilkos Káin (Káin) a legszebb test, a leg­szebb forma, a legélöbb alak vala­mennyi mű közül. A művész mintha nem is fából, hanem izomból építet­te volna meg a szobrot, amely hús­vér embert idéz, elhitetve, a fiatal testnek csontváza van, a láthatón túl működnek belső szervei. A vézna kamasztest gyönyörű vonalaival su­gárzó erotika. Káin arcán a bűnbá­nat fájdalma eltorzítja a lágy vonala­kat. Az alkotások közül ez a halott szépség felett kesergő fiú az egyet­len „komoly“ figura. A többit mesés volta, huncutság vagy jóság teszi kedvessé, vidámmá. Van az alkotá­sok között komikus figura is, ez Bacchus. Ha Káin a kamasztest iz­gató szépségének megtestesítője, Bacchus az ittasságtól torz testével mindenképpen a rútságot képviseli A komikum nemtörődömségéből fa­kad: abból, ahogy meztelen, poca­kos, amorf testét, megnyúlt csontos kezét, aszott lábait kacéran muto­gatja. S ebben megint Jan Šel külö­nös tehetsége nyilvánul meg. Az, ahogy mindig az elgondolt figura leikéből építkezik, keresi jellemét. A múltját is meg akarja, meg is tudja örökíteni. Káin izmai selymes bőr alatt feszülnek, az öregek ráncait az idő barázdálta, ugyanakkor a meg­kopaszodott Bacchus lötyögő, gyű­rött bőre valóban az alkoholtól szik­kadt ki. Jan Šel hisz a szépségben és a jóságban. Ezzel hódítanak figurái, akik vagy jók, vagy szépek (kivétel a Bacchus). Azzal is tisztában van, hogy figurái esetében a szépség, a jóság legyőzhető megfélemlítés­sel, minthogy tudatlanságukban még valamennyien gyengék. De Šel hisz az erőben is. Az erőben, melyet rítusokat, sátáni világot idéző masz­kokban farag meg. Ezek kölcsönöz­nek erőt viselőjüknek, hogy le tudja győzni a félelmet, természetfeletti erőket. Művészete nem neoavantgard. Nem is realista, olyan értelemben, ahogy a realizmus az érzékelhető valóságot tükrözi. Realista az irányzat kifejező eszközeit tekintve, valamint a lélekábrázolásában, igazmondá­sában, tiszta egyszerűségében. TALLÓSI BÉLA ÚJ NEVEK, ÚJ TEHETSÉGEK A zenei előadóművészek szlovákiai versenyéről A Slovkoncert Banská Bystrica-i állandó helyszínnel 1977-ben hívta életre a szlovákai előadóművészek zenei versenyét. A rendezvény egyik célja az volt, hogy előadómű­vészeinket megfelelő fórumon rang­sorolja, egyrészt a hazai hangversenyélet minőségi változá­sa, másrészt a színvonalas külföldi vendégszereplések biztosítása és az ifjú teheségek felkarolása érde­kében. A verseny szükségességéhez és jelentőségéhez nem fér kétség; ezt bizonyítja az elmúlt évfolyamok győzteseinek hazai zeneéletünkben azóta betöltött szerepe. Elég. ha csak Jozef Podhoranský gordonka­művész, a Moyzes-v onósnégyes vagy Daniel Rusó, Marián Pivka és Máté Péter nevét említjük. A cseh és szlovák művészekből és pedagógu­sokból álló szakmai zsűri igényessé­gét jelzi, hogy több alkalommal nem ítélte oda a díjak valamelyikét. Saj­nos, ennek többször az is oka volt, hogy voltak évek, amikor eléggé megcsappant a versenyzők száma. A november utolsó napjaiban le­zajlott 11. évfolyamról szerencsére mindennek az ellenkezője mondha­tó el. A fúvóshangszerek, a gitár és az akkordeon művészeinek idei ver­senyén 38 fiatal előadó mutatkozott be. Az eltelt tíz év során fokozatosan csökkent a hivatásos előadóművé­szek érdeklődése és konkurencia­igénye, így az idén szinte kizárólag a művészeti közép- és főiskolások diákjainak tapsolhattunk. Elgondolkoztató, ugyanakkor könnyen megmagyarázható ez a je­lenség: aki egyszer helyezést ér el a versenyen, az sínen van, s nem érzi szükségét tehetsége további bi­zonyításának. Aki pedig kevesebb sikerrel mutatkozik be, az 3-4 év múltával (ennyi idő alatt cserélődnek ugyanis az egyes szakok: zongora, vonósok, fúvósok-gitár-akkordeon. kamaraegyüttesek) még jobban tart az említett művészeti iskolák hallga­tóival való megmérettetéstől. Bizo­nyos szempontból kár, hogy ez így van, hisz a részt vevő korosztályokat illetően ezáltal szinte iskolák közti rendezvénnyé szűkül le a verseny. Igaz ugyanakkor, hogy világszerte általános folyamat a versenyeken résztvevők korhatárának csökke­nése. Az idei előadóversenyen feltűnő­en jól szerepeltek a fa- és rézfúvós hangszerek képviselői. Az első díjat a kiváló teljesítményt nyújtó, muzi­kális Roman Mesina (fagott), a kas­sai (Košice) konzervatórium hallga­tója kapta, a második díjat pedig Dušan Mihelynek (klarinét), a prágai Zeneművészeti Főiskola hallgatójá­nak és Ladislav Róthnak (oboa) ítél­te oda a zsűri. A díjazottak tehetsé­gén kívül a pedagógusok hozzáérté­séről is tanúskodik az a tény, hogy mindhárman az említett kelet-szlo- vákiai konzervatórium jelenlegi vagy volt növendékei. A rézfúvósok versenyében Albert Hrubovčák (trombon) lett első díjas, aki tavaly a Prágai Tavasz nemzet­közi versenyén is elismerésben ré­szesült. A második és harmadik he­lyen egy-egy ifjú trombitaművész, Juraj Bartoš és Dušan Mišura vég­zett. Kevesebb jó mondható el a gitá­rosok és akkordeonisták versenyka­tegóriájáról. Az első csoportban nem akadt díjazásra érdemes teljesít­mény, a második érdekessége pe­dig az, hogy a győzelmet a žilinai konzervatórium tehetséges és gaz­dag versenytapasztalatokkal rendel­kező növendéke, Robert Jurčo sze­rezte meg, míg a bratislavai Zene­művészeti Főiskola növendékeinek csak díj nélküli elismerés jutott. An­nál is inkább elgondolkoztató ez a tény, mivel két nagyon népszerű és széles körben elterjedt hangszer­ről van szó. Esetükben a jövőben még jobban kell a versenyen való részvétel jelentőségét hangsúlyozni és a felkészítés minőségét javítani! A Banská Bystrica-i verseny di­cséretes hagyománya, hogy a legjobban előadott szlovák mű tolmácsolójának odaítélik a Szlovák Zenei Alap díját. A versenyfeltételek egyike ugyanis kortárs szlovák szer­ző művének a bemutatása. A díjat most Jozef Uhliar (klarinét) kapta Eugen Suchoň Concertinojának elő­adásáért. Az utolsó napon díjkiosztással egybekötött hangversenyen mutat­koztak be a nyertesek, mint egy bizonyítva: biztató zenei előadómű­vészetünk további fejlődése. Remél­hetőleg, a legsikeresebb verseny­zőkkel a következő években gyak­ran találkozunk majd hangversenye­ken, fesztiválokon és egyéb zenei rendezvényeken. VAJDA GÉZA ÚJ szí 6 1987. XII.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom