Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1987-10-13 / 240. szám, kedd
Operaénekes a sportcsarnokban Peter Dvorský kimagasló produkciója Amikor hét-nyolc évvel ezelőtt Jósé Carreras, a világhírű spanyol operaénekes Budapesten vendégszerepeit, az Erkel Színház zsúfolásig megtelt nézőterén nem egy hazai operarojongőt fedeztem fel. Az előadás végeztével összegyűlt brati- slavaiak véleményüket így sommázták: „A mi Péterünk jobb!" Nem volt ebben semmi túlzás, korunk verhetetlen tenortriászának (Pavarotii, Domingo, Carreras) tagja aznap este nem épp a legragyogóbb formájában énekelt. Amire felfigyeltem, az a „mi Péterünk“ volt. A bratislavai operarajongók így nevezték Peter Dvorskýt, akinek hangja itthon közkincs és közügy. A jó produkciókra kiéhezett hazai közönség az ó személyében találta meg azt az ideális énekest, akinek minden egyes fellépése maradéktalan élményt nyújt, eseményszámba megy. S ami igen örvendetes: Dvorský esetében- legalábbis, ami a közönséget illeti- nem létezik ellendrukkerkedés, fa- nyalgás. Leheletnyivel halványabb, fáradtabb pillanatai sem csalódást, csak szeretetteljes aggodalmat váltanak ki; nem vállal túl sok fellépést az utóbbi időben? Nem bánik túlságosan pazar bőkezűséggel a hangjával? Es Dvorský érzi ezt a szerete- tet. Éreznie kell a megjelenését köszöntő viharos tapsból, a pisszenés- telen csendből, amellyel énekét hallgatják és a rá következő lelkes ovációkból. Olyan számára ez a szere. tét, mint a regebeli Anteusnak a föld. Erót ad, hogy mindig a maximumot nyújtsa. De talán nem is tud másképp énekelni, mint a legmagasabb hőfokon. Ez az, amit a külföldi szakemberek, kritikusok is oly nagyra értékelnek produkcióiban - az izzásig hevített érzelmek áradását hangban, játékban egyaránt. Énekesi alkata is erre predesžtinálja. Dvorský az a művész, aki szinte akkor érzi magát elemében, amikor a szólam legkényesebb pontjaihoz, technikai buktatóihoz ér. Orgánumának szépsége is a magas regiszterekben érvényesül a legjobban. De - noha sokan a magas C-k mesterének nevezik - nála az exponált hangok (Jozef Vavro felvétele) nem hatásosan előkészített csúcspontjai egy-egy áriának, hanem annak magától értetődő szerves részei. A kiváló művész október 3-án olyan lehetőséget kapott, amilyet idehaza még egyetlen operaénekes sem; a bratislavai sportcsarnokban 5000 főnyi közönség előtt tartotta meg ária- és dalestjét. S noha eddigi szólóestjeivel kapcsolatosan elég annyit elmondani, hogy az egyiknek színhelye a világ leghíresebb operaháza, a 3600 férőhelyes milánói Scala volt, akadtak mégis aggodalmaskodók. hát igen, mondták, Olaszországban mindenki szereti az operát, de idehaza!? És épp a sport- csarnokban, ahol eddig csak a köny- nyúzene sztárjai szerepeltek? Dvorský hallatlan népszerűségére jellemző, hogy nem az aggodalmaskodóknak lett igazuk. A műfaj és az énekes csodálói olyan számban jelentek meg, mint eddig idehaza ilyen jellegű eseményen még soha. A tévé által is felvett szólóest hat népszerű opera (Carmen, Rigoletto, Aida, Tosca, Werther, Turandot) egy-egy áriájából és olasz dalokból állt. A rendezésnek akadtak apró szépséghibái, mint például az, hogy az áriák közé iktatott operanyitányokat és közjátékokat nem mindig a legszerencsésebben időzítették. Radames nehéz románca után szusszanásnyi pihenőt sem engedélyezve következett Werther igényes 3. felvonásbeli áriája. De Dvorský olyan elsöprő vehemenciával énekelt, a diadalmas fermaták és magas hangok olyan ragyogó áradatát zúdította a közönségre, hogy ez a rendezés nem mindig „énekescentrikus“ koncepcióját tökéletesen elfeledtette. A Gigli óta a legrangosabb koncertpódiumokon is tökéletes polgárjogot nyert olasz dalokban olyan napsugaras, mediterrán dallamosságot, ritmikai bravúrokat élvezhettünk előadásában, amilyet csak olasz pályatársai képesek nyújtani. A színhelyét tekintve rendhagyó est az énekes tökéletes diadalával végződött. Az ötletnek csak örülni tudunk, s reméljük, nem ez az utolsó alkalom, hogy ilyen nagyszámú közönség örülhetett Peter Dvorský kimagasló produkciójának. VOJTEK KATALIN MA IS FIATALOSAN Rudo Brtáň 80 éves Aki személyesen ismeri a kiváló szlovák irodalomtörténészt, Rudo Brtáňt, (márpedig sokan ismerik), csodálattal adózik testi és szellemi frissességének, és szinte el sem akarja hinni, hogy ez a töretlen munkakedvű ember rfiár 80 éves. Hybén született, abban, a községben, amely számos kiválóságot adott a szlovák kulturális életnek. Gimnáziumi tanulmányait Liptovský Mikulášban végezte, ahol az önképzőkörben a szlovák irodalom olyan reményteljes tagjaival találkozhatott, mint Kostolný, Pišút, Guotha, Bezek és Slávik. Egyetemi tanulmányait a prágai Károly Egyetem és a bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta. Érdeklődésének középpontjában a szlovák és cseh irodalom állt, de behatóan foglalkozott más szláv nemzetek irodalmaival is. 1937-ben és 1938-ban hosszabb tanulmányutat tett Lengyelországban és Jugoszláviában. Noha működése során gyakran változtatta munkahelyét, az irodalomtörténet iránti érdeklődése változatlan maradt. Először középiskolai tanárként dolgozott Martinban, Bratislavában és Trnavában. Tevékenyen részt vett a szlovák nemzeti felkelésben. A felszabadulás után rövid ideig a Megbízotti Hivatal oktatási osztályának beosztottjaként tevékenykedett, majd 1945—46-ban Moszkvába küldték tenulmányútra. Munkahelyei között szerepel a Matica slovenská, a Szlovák Nemzeti Könyvtár. 1965-ben a Szlovák Tudományos Akadémia szlovák irodalmi intézetének dolgozója lett, és itt dolgozott 1979-ig, nyugdíjaztatásáig. A fiatal Rudo Brtáň nevét versei és művelődéstörténeti Írásai tették ismertté. Egy ideig irodalomkritikával is foglalkozott, majd teljesen és véglegesen az irodalomtörténetnek szentelte munkásságát. Mielőtt az előző századok irodalmi emlékeinek tanulmányozásába fogott, a szlovák kortárs költészet képviselőinek alkotásairól írt tanulmányaival hívta fel magára a figyelmet. 1933-ban Ivan Krasko költészete címmel jelentetett meg átfogó monográfiát, 1935-ben Ivan Gall verseiről készített elemző tanulmányt. Ezt követték jelentős irodalomtörténeti munkái. 1939-ben adták ki Barokk szlávizmus című kötetét, amelyben a szláv irodalmak helyzeA kultúra ünnepnapja Kubában Hét éve hozta meg döntését a kubai minisztertanács arról, hogy október 20-át a szigetországban a kultúra napjaként fogják ünnepelni. A dátum kiválasztása nem a véletlen műve. A spanyolok gyarmati uralma elleni népi felkelés kezdetén, 1868- ban, ezen a napon foglalták el a szabadságharcosok Bayamo városát, s ekkor énekelték először a szabadságharcok és a rabszolgaság megszüntetését dicsőítő, La bayamesa néven közismerté vált, később nemzeti himnusszá nyilvánított dalt. A La bayamesa a kubai nép kiolthatatlan szabadságvágyának művészi kifejezése, s elválaszthatatlan a karib- tengeri szigetország lakossága nemzeti tudatának kialakulásától. A kultúra ünnepnapja nem csupán a művészet ünnepe. A kubai társadalom a tudomány terén kiváló eredményeket elérők érdemeit is ezen a napon méltatja. Október 20- án Havannában ünnepélyes keretek közt osztják ki a legrangosabb művészeti díjakat. Ezen a napon a kubai városokban emelt pódiumokon a legjobb amatőr ének- és táncegyüttesek és zenekarok adnak műsort. A nevezetes nap alkalmából a prágai Kubai Kultúra Háza októberre önálló programot dolgozott ki. Erről tájékoztatta a sajtót Jorge Hart Dávalos, a Kubai Köztársaság nagy- követségének tanácsosa, az intézmény igazgatója. A Kubai Képzőművészeti Múzeum gyűjteményéből összeállított kiállítás október 20-án nyílik meg a kulturális központban. Másnap Prágában és Bratislavában kubai filmhét kezdődik. Ezenkívül a Kubai Kultúra Házában a szigetország kulturális életét és társadalmi fejlődését bemutató filmeket vetítenek. Az intézmény videotékája egyebek közt műsorra tűzi A reménység naplója című, Che Guevarának emléket állító dokumentumfilm vetítését. A 20 évvel ezelőtt meggyilkolt forradalmár emlékét idézi a Csehszlovák Néphadsereg prágai Központi Házában megnyílt kiállítás is. SOMOGYI MÁTYÁS tét és kölcsönhatásait vizsgálja. Az ő gondozásában jelentek meg olyan nagy jelentőségű kritikai kiadások, mint Daniel Sinapius-Horčička Neoforum latino-slavonicum (az első szlovák közmondásgyűjtemény), című műve (1940), Botto Jánošík halála (1942), és Chalúpka Mor ho! című költeménye. 1942-ben adták ki ,,Kollár irodalmi kölcsönhatásokról írt értekezésének keletkezése, fejlődése és változatai“ című könyvét, amely napjaink Kollár-kutatásának is egyik legjelentősebb forrásmunkája. A kötet csak a felszabadulás után jutott el az olvasókhoz, mivel a fasiszta cenzúra nem engedélyezte árusítását. A harmincas években kezdett behatóan foglalkozni Janko Kráľ költészetével, akinek életéről és munkásságáról két könyvet is írt. A fel- szabadulás után lelkesen szorgalmazta Janko Jesenský müveinek kiadását. A kiváló költőről 1946-ban tanulmánykötetet jelentetett meg Janko Jesenskýnek címmel. Szlavisztikai kutatásainak eredményeként születet meg Puskin a szlovák irodalomban (1947) és Štefan Moy- ses és a horvátok című könyvei. A 19. század irodalmának tanulmányozása mellett nem vesztette el érdeklődését a régebbi korok irodalmi emlékei iránt sem. A Juraj Záboj- ník, a költő (1946) című monográfiáját követően összeállította régi histó- riás énekekből álló gyűjteményét (1953). Ez a kritikai kiadás teljesen új megvilágításba helyezte a 16-17. századi szlovák költészet e kiemelkedő alkotásait. Az elmúlt évtizedekben érdeklődése a nemzeti megújhodás korszakának irodalma felé fordult, ahol elsősorban a Kollár előtti időszak kevéssé ismert alkotásai foglalkoztatták. Kutatásainak eredményeit összegezte ,,A szlovák megújhodás irodalmának forrásainál“ című kötetében és ide tartozik Bohuslav Tablicról írt átfogó monográfiája (1974) is. A szlovák irodalom és a szláv irodalmak kölcsönhatásáról írt tanulmányaiból 1979-ben válogatás jelent meg. Brtáň több középiskolai tankönyv szerzője és számos - főleg orosz és német íróktól származó - gyermekeknek szóló könyv fordítója. Ilyen rövid lélegzetű írás aligha képes átfogó képet nyújtani munkásságáról. Művet a szlovák irodalom iránti szeretet, a lankadatlan szorgalom és a megalapozott tudás élteti. Karol Rosenbaum- UJ FILMEK A hamiskártyások fejedelme (lengyel) Kisstílű hamiskártyás ez a Nagy Hamiskártyás, ahogy nevezik: a Mester, aki éppen lakás nélkül tengődik, mert felesége kitette az utcára, éppen akkor, amikor elhatározta, hogy új életet kezd, most, hogy újra szabadlábon jár-kel. Egy sziléziai kisvárosban telepedne le, itt szeretné békés öregkorát megalapozni, de sorsa folyton kártyázni szerető balekokkal hozza össze, akiket nincs szíve nem megkopasz- tani. Ráadásul ráakaszkodik egy játszódó történetének köszönhető, hanem a társadalomkívüliséget választó, a pénzre és tekintélyre orientált logika szerint élő, tragikus sorsú hősének, akiben az alkotó az emberi jellem eltorzulását rajzolta meg. A Nagy Hamiskártyás sajátos életfi- lozófiájú, lenyűgöző egyéniség, aki tökéletesen ismeri a kártyajáték minden fortélyát, trükkjeit, tudását azonban pénzszerzési forrásnak tekinti; tisztában van persze vállalkozásának kockázatosságával, de ambiciózus taxisofőr, aki szeretné ellesni a kártyajáték csínját-bínját, nem kis tehetséget mutatva a tanulásban. Méltatlan volna elmondani a - nem túl fantáziadús - fordulatokat, a Mester és tanítványa párviadalát, Sylwester Checiňski munkája ugyanis bűnügyi film, méghozzá a jobbak fajtájából, bár az alkotás rutinosan megcsinált utánzatnak tűnik. Cselekménye izgalmas, de mégiscsak szokványos, s ha a film ennek ellenére kiemelkedik az átlagos produkciók sorából, az nem a kis- és nagystílű szélhámosok, hamiskártyások és csalók világában megtanult látványosan és veszélyesen élni. S ami ezzel egyet jelent: elbukik e veszélyek között. A hamiskártyások fejedelmét, a Mestert a lengyel film főszerepében ritkán látható Jan Nowicki alakítja. Nowicki ebben a szerepben is megcsillogtatja színészi tehetségét és férfiúi báját. Ismertebb partnerei: Andrzej Pieczyňski, Leon Niemczyk és Gražyna Szapolowska. A film alkotói érezhetően nem törekedtek túlságosan mély jellemábrázolásra, sem a mai lengyel valóság méJyen- szántó elemzésére, csak szórakoztatni akartak, s céljukat el is érték. És olykor ez sem kevés. (amerikai) A Beverly Hills-i zsaru Nagyszerű komédiás, akinek már a nevetése is fogalommá vált... De- líriumosan merész fekete színész, vérbeli nevettető, aki remek ötleteivel, meghökkentő szellemességével, lezser könnyedségével mulattat... Harsány nevetésével szinte felforrósítja maga körül a levegőt... Ilyen és ehhez hasonló jelzők, jellemzések látnak napvilágot Eddie Murphy-ről, a színes bőrű amerikai sztárról, bárhol a világon játsszák is a filmjét. Nem véletlen, hogy e rendkívül eredeti egyéniségű színész most látható filmjével, 1985-ben, az Egyesült Államokban elnyerte „a nyomoz - mégis nemesnek érezzük (noha tudjuk, hogy a bosszú, a megtorlás, mint az önbíráskodás formája jogilag elfogadhatatlan), mert az igazságszolgáltatás eszméje kielégíti ősi vágyunkat, hogy a gonosz nyerje el büntetését, s a jó győzedelmeskedjen. A mű története tehát nem túl eredeti, s vérbőnek sem mondható, mégis jól mulattat ez a bűnügyi kalandfilm. Tempós, igazi profi munka, minden a helyén van, minden ki van találva, környezetfestö háttérzene csakúgy, mint a színhely (Detroit, a bűnök városa és Beverly Hills, Jelenet a amerikai bűnügyi vígjátékból; balra Eddie Murphy, a néger sztár legnagyobb kasszasiker hozójának" címét. A kiváló ifjú komikus játékára épül Martin Brest produkciója, A Beverly Hills-i zsaru. A fergeteges bűnügyi vígjátékban Eddie Murphy rendőrt alakít, aki felkerekedik, s Detroitból kiruccan Beverly Hillsbe, hogy lefülelje barátjának gyilkosát és leszámoljon vele. Amolyan fenegyerek, aki túljár mindenki eszén, a legforróbb helyzetekből is kikecmereg, önbíráskodó igazságosztó, bosszúját - hiszen a sztoriban nem hivatalból, hanem saját szakállára a mondén, sznob kaliforniai nyaralóhely). Igen szórakoztató a film, de nem a sztori, hanem elsősorban Eddie Murphy jóvoltából. Szerepeltetése olyan lelemény, amely sok ismerős részlet ellenére is egyénivé teszi ezt a produkciót. Egyszerre játékos és kalandos, látványos és izgalmas ez a film, ötletei, fordulatai élvezetesek. Bizonyíték ez arra, hogy igenis van szellemes, igényes kommersz, kikapcsolódást és kellemes élményt adó filmes izgalom. Sajnos, mind ritkábban.-ymLeon Niemczyk a Mester tanítványának szerepében ÚJ SZ 4 1987. X.
