Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1987-10-08 / 236. szám, csütörtök
A modern építészet úttörője Száz éve született Le Corbusier Nemzedékek a színpadon Ján Solovič új színműve a Hviezdoslav Színházban Le Corbusier-művésznév. Charles Edouard Jeanneret, századunk építészetének egyik legjelentősebb alkotója a Jura hegység lábánál, Chaux-de-Fonds-ban 1887. október 5-én látta meg a napvilágot. Apja zománc óralapokat készített ebben a svájci kisvárosban, de a család Franciaországból származott. Az ifjú Charles Adouard egy ideig segített apjának, ám később egyre inkább a festészet vonzotta. Végül az építészetnél kötött ki. Szerencséje volt, hogy a kor legrangokészült modellje sabb építészeinek műtermében dolgozhatott: a bécsi Josef Hoffmann- nál, a Perret fivéreknél Párizsban és a berlini Peter Behrens professzornál. Itt ismerkedett meg WalterGropi- usszal, a modern építészet későbbi vezéralakjával, a Bauhaus iskola megalapítójával. Prágát és Budapestet is érintve csaknem egész Európát beutazza, járja a múzeumokat, tanulmányozza az épületeket. Végül Párizsban talál állandó otthont. Itt írja 1923-ban első könyvét az új architektúráról (Vers une Architektúre), amelyben meggyőző erővel hozza párhuzamba a modern időket kifejező repülőgépek, gőzhajók és gépkocsik modelljeit az antik kor építményeivel, mintegy igazolni kívánva a modernizmus és az antik világ kapcsolatát. Le Corbusier számtalan további tanulmányában, de művészetében is el- választhatatlanná vált a racionalizmus és a klasszicizmus. A leegyszerűsített geometriai formák mellett alkotásaiban fellelhetők a francia klasszikus építőművészetnek a 16. századba visszanyúló hagyományai is. Le Corbusier a szakíró és művészetfilozófus mindenekelőtt gyakorlati építész volt. Hirdette, hogy „a művészet a megvalósításban rejlik“. Munkájában kitűnő segítőtársa volt unokaöccse, Pierre Jeanneret műépítész, aki a kivitelezés tervét vállalta. Alkotásaik a legkorszerűbb anyagokból: vasbetontól, acélból, üvegből készültek. Le Corbusier, aki minden épülethez előbb aprólékosan szerkesztett modellt állított össze, az alaprajz funkcionális alakítását felszabadította a korábbi tömör falszerkesztés kötöttségei alól. Sokirányú tevékenysége jóformán az építészet minden ágát felölelte, emellett mint festő és szobrász is jelentőset alkotott, többnyire absztrakt kompozíciókat, geometrikus formákkal, bonyolult áthatásokkal. Az elismerés sokáig váratott magára. Le Corbusier-nek sok volt az ellensége; az akademizmus védelmezői és az újtól idegenkedő művészeti körök gyakran megtorpedózták elgondolásait. Például 1926-ban a Nemzetek Palotájának tervét a bírálóbizottság első helyre sorolta, ám a palota különféle intrikák következtében végül Nénot francia akadémikus terve alapján épült fel Genfben. „Sikerült elhárítani a barbár architektúra támadását“ - jelentette ki öntelten Nénot. Moszkvában 1931- ben Le Corbusier és Pierre Jeanneret terve kapta a legnagyobb elismerést a Szovjetek Palotájának pályázatán. Le Corbusier egy építészcsoport tagjaként 1941-ben részt vett New Yorkban az ENSZ-palota tervének elkészítésében. Ezúttal másféle mesterkedésnek esett áldozatul: Bostonban egy szép napon rejtélyesen eltűntek Le Corbusier tervvázlatai. Két évvel később az Egyesült Államok kormánya sűrű bocsánatkérések közepette visszaadta a tervrajzokat. De a művész ekkor már nem volt hajlandó részt venni a tervek megvalósításában. E kudarcok ellenére Le Corbusier architektúrája utat tört az egész világon. Szellemes, merész megoldásai termékenyítően hatottak a kortársakra és utódokra, korunk építészeti fejlődésére. Tervei között szerepel az újkori urbanisztika előremutató példája: egy párizsi városrész átépítése. Megvalósult elgondolásainak egyike az Igazságügyi Palota Pand- zsab indiai állam fővárosában, Chandigardban, továbbá az ugyancsak indiai Ahmedabadban épült Textilipari Székház, a Centroszojuz palota Moszkvában, a Jaul-ház Ne- uillyben. Sok magánház, villa épült Le Corbusier tervei alapján, mint Marseille-ben, Garches-ban, Poissy- sur-Seine-ben. Kisebb művei is a nagy reneszánsz és barokk építészet robusztus erejét hordozzák. Le Corbusier sohasem volt valamilyen mozgalom tagja, ám lelkes humanistaként mindig^ határozottan kiállt a béke mellett. Ő volt az első jelentős külföldi építőművész, aki a nagyszabású iparosítás időszakában a Szovjetunióban is dolgozott. Munkájának végső céljaként a környezet átalakítását jelölte meg az emberiség jobb jövője érdekében. 1965. augusztusában a dél-franciaországi Roquebrune-ban hunyt el. DELMÁR GÁBOR A társadalmi színműveivel és újabban történelmi játékaival rendszeresen jelentkező neves szlovák író, a Nagyon merész terv című színművében is azt vizsgálja, ami már évek óta beszédtéma. Egyetemet, műszaki főiskolát végzett fiatalok kerülnek kényszerpályára, s ennek okait kutatja ebben a darabjában. Solovič nem egyszerűsíti le a dolgot. Rastislav Zemčík építész elég sok lemondás árán jut el addig a pontig, amikor már külföldön is elismerik egy „nagyon merész“, a szürke lakótelepek jövőbeli megváltozását megálmodó tervét. Társával, Boris Malýval együtt első díjat nyernek egy svájci pályázaton, de a szakmai sikert arató lakóteleptervükre itthon senkinek sincs szüksége. Solovič felteszi a kérdést: van-e értelme a szinte aszkétikus lemondásnak, ha a siker csupán felszínes, mert elmarad a végső cél, a lényeg - a terv megvalósulása? Ehhez sokkal több kell, mint egyéni ambíció, kevés az alkotótárs támogatása, hiábavalóság a család lemondása. Ezt ismeri fel Zemčík, amikor kilép a tervezőintézetből, és a fiatal korában hegymászás közben kifejlesztett mozgékonyságát, ügyességét kamatoztatja - magas épületek lemosását, festését vállalva. Persze a dolgok öntörvényűsége hozza magával, hogy a családi háttér a pénzszűkét felváltó pénzbőség hatására sem lesz kiegyensúlyozottabb. Megjelenik a szüntelen aggódás, veszélyérzet és féltés. Ez pedig ugyanúgy felőrli az érzelmeket, mint a kölcsönök véget nem érő törlesztése, az állandó pénzhiány, a beteg kislány orvosainak követelődző anyagiassága. Nem véletlenül ful- doklik a fiatal építész, s veszíti el hitét mindabban, amit szellemi értékként beléfektetett a lakótelep tervébe. Kommunistaként látja bonyolultnak a helyzetét. Méltán érzi úgy, hogy képzett, alkotó ambíciókkal teli építészként kell dolgoznia a társadalom megújulásáért, nem pedig bürokrata főnökei bírájaként. A drámaíró ezúttal nem mondja ki az ítéletet. Igazságok egymásnak ellentmondó lényegét, a társadalmi fejlődés létrehozta ellentmondások egész sorát vonultatja fel. Mindezt a figyelmeztetés szándékával, a rá- ébresztés és a rádöbbentés eszközeivel teszi. Ha szemrevételezzük, hogyan működnek ezek az írói és dramaturgiai eszközök, a színház természetéből eredően már vizsgálnunk kell a Ľubomír Vajdička rendező és Jozef Ciller díszlettervező választotta stilizációt is. A szimultán játékterepeket megteremtő színpadot mereven két részre osztó liftakna és lépcsőház két egymással ellentétes életmódot, szemléletet - metaforaként értelmezve: a félmúltat és a jelent - választja el. Persze mindez az oda-vissza bejárható lépcsőházzal és folyosóval kapcsolódik egymáshoz. Vajdička rendezői stilizálása elsősorban a szimultán játék éles és pontosan követhető érintkezési pontjait, a színészi játék váltásait hangsúlyozta. A sok buktatót rejtő színpadi egyidejűséget, illetve a drámai idősíkok rétegzettségét sikerült pontosan elhatárolnia egymástól. Solovič és Vajdička találkozásának nem először lehettünk tanúi. Ezekből kitűnt, hogy míg a drámaíró a vezérelvként választott publiciszti- kus társadalmiságot követi, addig a rendező az író által ábrázolt társadalmi kontextusban az egyént keresi. Ebből keletkeznek azok a Vajdič- ka-értelmezések, amelyek a publi- cisztikus drámák jellegzetességei mellé emelik az egyén összeütközéseit környezetével, belső küzdelmeit és létértelmezéseit. Ezt a dráma oldaláról nézve akkor látjuk igazán értéktöbbletnek, ha tudatosítjuk, hogy egy, csak reprodukálásra képes rendező „műhelyében“ menynyire elsikkadhatnak a szöveg legfelső rétege (publicisztikus társadalmiság) alatt megtalálható egyéni sorsdrámák. Ján Solovič alakjai most is többé- kevésbé modell-értékűnek jelennek meg a színműben. Ebben az írói törekvésben meghatározó a kortársi gondolat egyidejűsége, amelynek teljes kifejtését a szerző a nézőkre hagyja. Bízván saját valóságismeretében, amely azt sugallja, hogy a felvetett kérdéskör a néző egyéni véleményével találkozva rövidre zárul. Ennek igencsak magymestere. Több drámaírói műgonddal, figyelmesebb dramaturgiai vonalvezetéssel elkerülhette volna azokat a hibákat, amelyek a vezérlő gondolat kifejtése során látszólag mellékesen kerülnek a dráma fősodra mellé. A színműben így jelentek meg jellemrajzukban, sőt tipizálásukban is eléggé elnagyolt figurák. Míg Ladislav Zemčík, a nyugdíjas tanító és felesége esetében pontos a társadalmi háttérrajz, de leegyszerűsített a jellemábrázolás, addig Vančová, a nyugdíjas szomszédasszony esetében mind a két összetevő azonos szinten jelenik meg az előadásban. Vagyis: jól látható, hogy Solovič képes hús-vér figurákat teremteni. Csakhogy ebben az esetben mintha a tanító apa és az építész fiú egyéniségének összütközését már túl bonyolultnak tekintette volna az író. Mindketten kommunisták, tehát a pontosabb írói figurateremtéssel az is egyértelműbb lett volna, hogy az apa fiatalságának forradalmi helyzete ismétlődhet egy magasabb szinten (a szocialista társadalom minőségi továbbfejlődését felvetve). Ebben kellene helytállni a fiúnak, aki kezdetben pontosan tudatosította azt, amit a társadalom elvárt tőle, mégsem képes végigvívni a harcot az érvényesítéséért. Vagy inkább a mindig végső biztonságot adó családot, érzelmi hátteret választja? Erre a nézőnek kell választ adnia, feltéve, hogy elegendő inspiráló erőt kapott a drámától és saját életétől. Kétségtelen, hogy ebben a dramaturgiai vonalvezetésben sok feladat hárul a néző aktualitások iránti fogékonyságára, így nem véletlen, hogy a színészek számára is komoly feladatot jelent a hétköznapi hősök megformálása. Július Pántik (Zemčík, nyugdíjas tanító) és Viera Strnisková (id. Zemčíkné) kettőse az első jelenetben elementáris erővel van jelen. Kár, hogy a szimultánszínpad sajátosságai megváltoztatják jellemépítésük irányát, amely ennek következtében nem marad meg az előadás indításának szintjén. Jozef Vajda (Rastislav Zemčík építész) és Zdena Studenková (ifj. Zemčík-, né) játéka jól érzékelteti a kapcsolat rapszodikusságát, ön- és társmarcangoló tartalmait. Ebből a kettősből Jozef Vajda teremti meg a teljesebb szermélyiséget. Studenková helyzetét megnehezíti, hogy a szociológusnő figurája áldozatul esett a szerző takarékos dramaturgiájának, s így csupán illusztrációja maradt a férj drámájának. Zemčík építész és Boris Malý, az alkotótárs kapcsolatában az utóbbi már teljesebb személyiséggel él. Maroš Kra- már nem stilizálta a tehetséges, mégis nagyvilági életstílust követő fiatalembert. Igyekezett a természetesség szintjén maradni, ami az egyik értéke ennek az előadásnak. Ez már kevésbé sikerült a Vladimír Kukučkát játszó Ivó Gogálnak. Megjelentek a vagányság, a mai életmű- vészet sablonjai, s csupán a szövegből derül ki, hogy ennek a magas épületeken „gyakorlatozó“ fiúnak sérült a lelke. A színészi teljesítményeknek ebben a kategóriájába tartozik Jana Valocká (Blažena) játéka is. Az utóbbi időben nem először teremt eleven figurát Anton Korenči. Megformálásában Štefan Spevák karbantartó és mindenes az élet sűrűjéből érkezve a jószándékú, naiv hittel élő emberek mentalitásával él a színpadon. Ján Solovič új színműve aligha a későbbi drámatörténeti fejlődésvizsgálatokat végző tudósok számára íródott. Húsbavágó gondolatai feltehetőleg sokakat vonzanak majd, mert megvannak benne azok a motívumok, amelyek társadalmiságának aktualitását adják. Márpedig a néző a színházban is szereti a nyíltságot... DUSZA ISTVÁN Külföldön is kimagaslóan Fizikai diákolimpián - Jénában A szakmabeliek közül is csak kevesen tudják, hogy Kiss Petik Katalin, a Komáromi (Komárno) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium IV. évfolyamának tanulója- Szabó Endre tanítványa - kimagasló eredményt ért el Jénában, a XVIII. nemzetközi fizikai diákolimpián.- Tudomásom szerint Kati az első szlovákiai magyar diák, aki nemzetközi szinten fizikából ilyen remekül szerepelt - mondja Szabó Endre. - Bár a fizikatanítás hagyományai és a jelenlegi munkaszellem - amely nélkül hasonló eredmények elképzelhetetlenek az iskolában - azt sejtetik, remélhetőleg nem ez lesz az utolsó ilyen eset ... Talán az a legszebb az egészben, hogy az öröm nem egyszerre jött, nem úgy, mint a szerencsejátékban. Ugyanis egy versenyzőnek először a kerületi fordulóban kell bizonyítania, hogy eljusson az országos versenyre. Ott olyan eredményt kell elérnie, amellyel bekerülhet a tágabb olimpiai keretbe, hogy újabb próbatételekkel mindenkit meggyőzzön arról: egyike az országban az öt legjobbnak. Minden sikeres akadályvétel külön öröm volt számomra is.- Milyen érzés a pedagógusnak egy ilyen diákot tanítani? I - Olyan öröm, amely gyakran aggasztó felelősségérzettel párosul, ami úgy gondolom, természetes velejárója az ilyen jellegű tehetséggondozó munkának. Büszke vagyok arra, hogy tanítványom ilyen jelentős sikert ér el. Arról nem is szólva, hogy a népes mezőnyben rajta kívül még hat lány versenyzett. A siker azonban mindenképpen a Katié, aki átküzdötte magát az akadályokon. De szóljon erről a legilletékesebb, Kis Petik Katalin.- Sok matematikai és fizikai versenyen indultam már, de legértékesebbnek ezt a legutóbbit tartom, amelyen az egyes országok legjobbjai indultak. Nehéz versenyek és intenzív felkészülés során alakult ki az öttagú csapatunk, amely 25 ország között - a nem hivatalos értékelésben- a 8. helyet szerezte meg.- Honnan ered vonzódásod a fizika és a matematika iránt?- Még hatodik osztályos koromból, amikor járási első lettem a matematikai olimpián. Mivel nyolcadikban matematikából és kémiából is versenyeztem, így a fizikai olimpián már nem indultam. Az igazi sikeres folytatást tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy a gimnáziumban matematika-fizika tagozatos osztályba kerültem, ahol akkori tanáromtól, Keszegh Istvártól nagyon sokat tanultam, és ő szerettette meg velem a fizikát, mert korábban szívesebben foglalkoztam matematikával. A fizikai olimpiákon elért sikersorozatom után most már inkább a fizikához vonzódom. Talán azért is, mert nem annyira elvont, több köze van a gyakorlati élethez, és nem olyan kínosan precíz, mint a matematika. Természetesen a matematikához sem lettem hűtlen, hiszen a fizikai jelenségek leírásához elengedhetetlen a matematikai módszerek ismerete.- Milyenek voltak a feladatok?- Annak ellenére, hogy a feladatokat anyanyelvemen is megkaptam, nekem nehéznek tűntek, sokat törtem rajtuk a fejem. A feladatok megoldásához leleményességre és egyéni gondolkodásmódra volt szükség. Az első példa a meteorológiához állt a legközelebb, egy felhőből lehulló csapadék mennyiségét kellett kiszámítani. A második egy elektronnyaláb elektronjainak mozgását kísérte nyomon egy toroid tekercsben. A harmadikban egy végtelen LC-láncot kellett jellemezni. A negyedik gyakorlati feladat volt, egy prizma és egy folyadék törésmutatóját kellett megmérni különböző módszerekkel.- Tanáraid segítettek-e a felkészülésben?- Igen, nagyon sokat. Fizikatanáromon kívül sokat köszönhetek dr. Ipóth Barnabásnak, aki bár nem tanít, a felkészülés során ő is foglalkozott velem. A többi tanáromtól is sok támogatást és megértést kaptam, például segítették a hiányzás alatt átvett tananyag pótlását. A kéthetes nyitrai (Nitra) intenzív felkészülésnek is sokat köszönhetek.- A fizikán kívül mivel foglalkozol szívesen?- Szeretem a szépirodalmat, elsősorban a mondanivaló, a hangulat kedvéért. A másik kedvtelésem a zene. Hét évig jártam zeneiskolába, és még most is szívesen zongorázom.- Mik a további terveid?- Ez a mostani tanév csak abban különbözik az előzőktől, hogy ez lesz az utolsó gimnáziumi évem. Persze, szeretnék jól szerepelni a további versenyeken is, s jó lenne idegen nyelveket is tanulni. Még nincs kialakult elképzelésem, hogy milyen egyetemen folytatom tanulmányaimat, de annyi bizonyos, hogy olyan szakot választok, amely szoros kapcsolatban lesz a fizikával és a matematikával. Persze előtte még sikeres érettségi vizsgát kell tennem. OLÁH GYÖRGY A moszkvai Centroszojuznak, a Szakszervezetek Házának 1927-ben (Archív-felvétel)
