Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1987-10-06 / 234. szám, kedd

Várni kellett a csodára A BRATISLAVAI ZENEI ÜNNEPSÉGEK HANGVERSENYEIRŐL- ÚJ FILMEK ­Tűnjünk, már jön (szlovák) A Bratislavai Zenei Ünnepségek nyitóhangversenye sokakat felka­vart, többek között azért is, mert Ivan Hrušovský Musica nocturna-ját hallgatva felmerül a kérdés, vajon bátortalanságunk vagy óvatossá­gunk az oka annak, hogy hazai mes­tereinknek olykor évtizedekig kell várniuk az őket megillető méltatásra. Szeptember 25-én a rádió hang­versenytermében lépett fel a buda­pesti Liszt Ferenc Kamarazenekar. Az együttes nagy híréhez méltó, igazán attraktív műsorral készült bratislavai fellépésére. A csodára mégis Bartók utolsónak felcsendülő Divertimento vonószenekarra című művéig kellett várnunk. Händel A-dur Concerto grosso-jából hiány­zott a barokk zene örömteli ragyogá­sa, zavaróan hatott a másutt oly igényelt bársonyos, kifinomult, „kor­szerű“ hangzás, amely túlságosan romantikus képet nyújtott Händel muzsikájáról. Az Allegro Largo e staccato kérdés-felelet frázisai összemosódtak, s mindezt elősegí­tette a belépések pontatlansága is. Az Andante szépen szólt, a hang­szerek egészséges tónusa helyen­ként kárpótolta az előző tételek bi­zonytalanságait, de a záró Allegro ismét markánsabb, határozottabb tónust kívánt volna. Philip Emanuel Bach D-dur sinfo- niájának hangzása stílusosabb, tö­mörebbre formált volt. A muzsikusok pillanatnyi diszpozíciójának most ta­lán jobban megfelelt ez a zene, hiszen mindhárom tételt áthatotta a művészeti vezető, Rolla János kimagasló teljesítményének és cso­dálatos tehetségének kisugárzása. Kár, hogy a zenészeknek éppen csak egy vonósnégyest kitevő része vette át Rollától ezt a vezérfonalat. Hummel Esz-dur trombitaverse­nyének szólistája az egyesült álla­mokbeli Carole Dawn Reinhart volt. Ritka látvány egy hölgy trombitával, sőt az is, hogy fejből játszott, hiszen a fúvósok általában nem engednek a kottából. Kultivált tónusával, irigy­lésre méltó, ritkán hallott dinamikai árnyalásaival, biztos dallamvezeté- sével, érzékeny artikulációjával a művésznő sokunkat csodálatba ejtett, főleg azokon a helyeken (Rondo, Allegro), ahol kidolgozott fu­tamtechnikájában gyönyörködhe­tünk. Kevés ereje maradt viszont a fi­náléra (ehhez persze a második té­telben előfordult intonációs zavarok okozta kis nyugtalanság is hozzájá­rulhatott), így sem a szólista, sem a zenekar nem tudta feledtetni ve­lünk azt a régi, jól bevált intelmet, hogy a könnyűnek tűnő, kevésbé ragyogó, lassú tételekben jobban oda kell figyelni mindenre, hiszen a hiba éppen ott szokott becsúszni, ahol a legkevésbé várjuk (hamis hangok, félrecsúszott díszítések, pontatlan kíséret). Torelli Sonata á cinque D-dur cí­mű műve bach-trombitára és vonós- zenekarra íródott. Meglepetés volt számunkra, hogy a nehezen meg­szólaltatható parányi trombitán Ca­role Dawn Reinhart sokkal biztonsá­gosabban játszott, mint a mai zene­karokból ismert hagyományos mé­retű hangszeren. Kitűnt ez a müvet indító Andante lágy dallamosságá­ból, az Allegro csapongó fugátójá- nak biztos technikai megoldásaiból (kár, hogy nem futotta erőből a jel­legzetes kérdés-felelet téma válta­kozásainak második felére, ahol a comes végéről bizony lemaradt a zárómotívum). Mondanivaló, duz­zadó zenei feszültség, letisztult őszinte muzsikálás szólt ki a Grave nemes dallamvilágából, hála Rolla János bámulatos hegedülésének. A trombita ismét az Allegróban szó­lalt meg játékosan, most már teljes biztonsággal és visszafogott, nemes csengésű tónussal válaszolgatva a zenekar kivíhásaira, úgy, ahogy ezt egy barokk concerto-jellegű mu­zsikától joggal elvárhatjuk. Bartók Divertimentójában aztán elérkezett hozzánk a várt csoda. A Liszt Ferenc Kamarazenekar híré­hez méltóan nyújtotta át hallgatóinak a huszadik századi zene egyik leg­nagyobb remekét. A zenekar tagjai közül mindenki tudta, mit, miért csi­nál, még a talán egy kicsit álmosnak tűnő mélyhegedüsök és csellósok is. Az Allegro non troppo feszes dina­mikai építkezése és eszpresszivitá- sa a Molto adagio lélegzetelállító, minden kis részletre kiterjedő apró munkája és himnikus kicsengése, az Allegro assai fergeteges láza a piz­Mindenképpen biztató jel, hogy az Irodalmi Szemle ebben az esz­tendőben nem csupán bővített terje­delmével és bizonyos formai meg­újulásával tűnik ki, hanem elsősor­ban tartalmas és közérdeklődésre is számot tartó anyagok közlésével. Ez a szellemi pezsgés jellemzi irodalmi folyóiratunk most megjelent, idei 7. számát is. Itt olvashatjuk Ján Kozák nemzeti művésznek a Csehszlovákiai író­szövetség III. kongresszusán el­hangzott előadói beszédének rövidí­tett változatát. Ismeretes, hogy Tur­czel Lajos az elmúlt napokban ünne­pelte 70. születésnapját. E neveze­tes jubileum alkalmából Jaroslava Pašiaková és Rákos Péter méltatja a jeles szlovákiai magyar irodalom- történész és -kritikus pályafutását, eddigi életművét. Mindketten ki­emelik, hogy a jubiláns ma is fiata­los, töretlen lendülettel és munka­kedvvel dolgozik. Ennek az állítás­nak egyik újabb bizonyítékát maga a szerző nyújtja, aki ugyanebben a számban adja közre felfigyeltetö írását Még egyszer Kassák Lajos szlovákiai kapcsolatairól címmel, amelyben az általa most feltárt újabb adatok alapján világítja meg száza­dunk egyik neves magyar művésze szlovákiai kapcsolatainak néhány fontos - minden összefüggésében még ma sem teljesen feltárt - vonat­kozásait. Ma már a felfedezés erejé­vel hat az, amit egyik nyilatkozatá­ban Kassák a davistákról mondott. Rendkívüli elismeréssel méltatta munkájukat, s hangsúlyozta, hogy a ,,magyar és a szlovák írófiatalság­nak meg kell találnia a hathatósabb és demonstratívabb kultúrösszefo- gás lehetőségét.“ Igaza van Turczel Lajosnak, aki megállapítja: (...) „Kassák homályban maradt nyilat­kozata arra int, hogy érdemes lenne körülnézni a DAV levéltári anyagai­ban és a davisták levelezésében is. “ Ebben a számban emlékeznek meg a tragikusan elhunyt Dúdor Ist­vánról. A számot az ő grafikáival illusztrálták, s több barátja, pályatár­zicatók húsbamarkoló feszültsége, a kibontakozás mérhetetlen emberi­művészi alázata igazán maga volt a csoda. Az esti hangversenyen a Szovjet­unió Állami Hangversenyzenekara Mark Ermler, a neves, inkább opera­szakemberként ismert szovjet kar­mester vezényletével a fiatal Ljubov Tyimofejevát kisérte Csajkovszkij b-moll zongoraversenyében. Az em­ber azt mondhatná: ebben a műben azért mindig van mit hallgatni. Volt is. A fiatal művésznő tökéletes tech­nikával rendelkezik, így nincs gondja az ilyen jellegű problémák megoldá­sával. Az a típus, aki nem ismer lehetetlent. Ezért összpontosít talán túlságosan is a zenei megoldásokra. Ha tehát felfedezően újat akar nyúj­tani (főleg egy ennyire közismert műben), óhatatlanul el kell jutnia egy bizonyos fokú önkényességig, ami addig jó, amíg nem zavarja a muzsi­ka évszázadokon keresztül kialakult és ma is érvényes előadási törvény- szerűségeit. Gondolok itt az előírt tempókra, amelyek alatt, vagy felett már -/■ vagy még nincs - a zenei témáknak vivő ereje, beszélhetnék a dinamikai változások meglepe­tésszerűségéről addig, amíg ezek a zene tartalmát szolgálják, a fő- és mellékdallamfüzérek vagy zenei gondolatok arányosságáról, szólhat­nék a bravúros játéktechnika óvatos, a zenét mindig alázattal megközelítő adagolásáról és még sok másról. Tyimofejeva interpretációjában min­den benne volt, véleményem szerint viszont nagyon gyakran a nem meg­felelő helyen. A kiváfŐ zenekar figye­lembe vette ugyan a művésznő kon­cepcióját, de elfásult játéka azt vélte tudtunkra adni, hogy nem teljes egyetértéssel. Ermler, a dirigens, ta­lán éppen csendes egyetértésével nyújtott tanúbizonyságot művészi toleranciájáról és nagyságáról. RÁCZ TIBOR sa idézi fel a kimagasló tehetségű gömöri festőművész és grafikus életútját. Több verset is szenteltek Dúdor István emlékének. A szám egyik kiemelkedő anyaga Zalabai Zsigmond tanulmánya, amelyben a szerző a Próbaút című antológia költőjelöltjeinek alkotásait elemzi kritikusi szeretettel, ám ugyanakkor irodalompedagógiai cél­zatú szigorral. Részletesen szól a nyolc fiatal szerző verseinek eré­nyeiről, gyengéiről. Bizonyos fenn­tartásait és aggályait sem hallgatja el: ,,Semmi kedvem az érthető- ség-érthetetlenség meddő és fölös­leges vitájába bonyolódni. Mégis: nem kellene-e fiatal költőinknek el­gondolkodniuk azon, hogy a szerző poétikájának szerves és le nem be­csülhető része a »kommunikációs stratégia« is - kezdve a témával, folytatva az ábrázolási módokkal, s végezve a tartalmat közvetítő nyel­vi, stiláris és szerkezeti megoldá­sokkal? Nem hermetikus, nem művi, nem laboratóriumi, nem mesterkélt, nem csinálmányízű, nem arisztokra­tikus-e kissé a »logikai konstruktiviz­mus“ lírája? Nem életidegen-e ko­runkban, amikor »érthetőbb« verse­ket is egyre kevesebben és keve­sebben olvasnak, amikor tehát a líra válsága mellett a versolvasók tábo­rának a válságáról is joggal panasz­kodunk, talál-e utat szélesebb olva­sóközönséghez ez a verstípus? Vagy belül reked az irodalom önkö­rein vájtfülűek és kiválasztottak táp­lálékaként?" Továbbgondolásra ér­demes észrevételek. Érdekes és tanulságos Gál Sán­dor dolgozata, amelyben a Fábry Napok eddigi története kapcsán számos megszívlelendő javaslatot ír le. Fónod Zoltán ezúttal Fábry Zol­tán közírói munkásságát méltatja: s több, eddig ismeretlen Fábry-leve- let ad közre. A Holnap mellékletben Hizsnyai Zoltán és Balla Kálmán ír le elgon­dolkoztató, irodalmunk gyarapodá­sát célzó meglátásokat és javaslato­kat. -y-f Mi tévő legyen az ember, ha egy­szobás, lakótelepi lakásában besza­kad a fal? S ha ráadásul egy négyta­gú családot ér ilyen szerencsétlen­ség? A válasz egyszerű: át kell mászni a szomszédba. És a ,,Hör­csög“ család él a váratlan lehető­séggel: befészkeli magát a szom­széd mágus luxuslakásába. Ezzel nemcsak életterét tágítja ki, hanem belecsöppen egy sajátságos világba is. A férj a mágus csinos barátnőivel szórakoztathatja magát, a felesége külföldi turnéra mehet a szemfény­vesztővel, örökmozgó fiuk pedig iga­zi fejhallgatót tehet a fülére.. Dušan Rapoš harmadik játékfilm­je, a Tűnjünk, már jön egy kisember­rel, egy család hányattatásaival fog­lalkozik, de úgy, hogy még nevethe­tünk is életük fonák helyzetein. Igaz, sokszor fanyar mosollyal, de meg­könnyebbülten. Ugyanis az alkotás élethelyzeteiben mintha magunkat, életünk groteszk pillanatait látnánk. Hiszen köznapi életünk témája olyan hálás, hogy még a többször elsütött poénokat és a lassú ritmust is haj­landók vagyunk megbocsátani. Az unalmat annál kevésbé. Mert miköz­ben rá-rábólintunk a filmre, hogy igen, igen, mindez így van, mindez lehetséges, mégis, mindezek elle­nére, a valóságos összefüggés és elemzés nélkül egymás mellé helye­zett életjelenségek nem tudják fi­gyelmünket lebilincselni. Vagyis a legfőbb gond ezzel a valóság ap- róbb-nagyobb jelenségeit helyen­Tánckar _______________ Ri chard Attenborough, az angol filmgyártás vezéralakja, aki a lenyű­gözően grandiózus, cselekményé­ben fordulatos, mondanivalójában oly izgalmas Gandhi című alkotásá­val elnyerte a világ tetszését, leg­utóbb arra vállalkozott, hogy filmre vigye a Broadway egyik legsikere­sebb zenés-táncos darabját, az A Chorus Line-1. Merész váltás. Va­jon mi vonzotta e rangos rendezőt ehhez a témához-történethez, amely egy tánckar tagjainak a kivá­logatásáról beszél, s amely ha ígéri valamifajta művészi teljesítmény le­hetőségét, azt legfeljebb a koreo­gráfusnak, Jeffrey Hornaday-nak ígéri - aki egyébként elég szürkén, középszerűen valósítja azt meg -, de semmiképp sem egy játékfilm­rendezőnek. Nehéz magyarázatot találni erre a kérdésre. Egyébként az A Chorus Line (Tánckar) az első musical, amely a Broadway-musicalnek a megszü­letését, a természetrajzát, a műkö­dési-erkölcsi elveit idézi elénk. Nem akárhol: a Broadway-színház szín­padán. A találat százszázalékos ér­tékét jelzi, hogy az A Chorus Line hosszú évek óta a legjobban menő produkciók közül is kiemelkedik a Broadwayn, pedig ott nem csekély tényező a konkurencia. Szinte ter­mészetes hát, hogy e világhírű mu­sical sem kerülte el a megfilmesí­ként remek szemmel meglátó, éle­tünk valódi típusait-alakjait bemuta­tó filmmel kapcsolatban, hogy oly mértékben az esetlegesség, a vélet­lenszerűség szférájában mozog, ami minden, az életjelenségek fel­mutatásán túlmutató társadalmi ér­vényű mondanivalót kizár, a ,,mik vannak“ rácsodálkozásán kívül semmi mélyebb emócióval vagy gondolattal nem ajándékoz meg. Pedig a film alapolvasata létező, valódi gondokat sugall (értékvesz­tésről, a gyors meggazdagodás kí­sértéséről, a lakótelepi életforma sa­játosságairól, a családi élet felbom­lásáról). Az is bizonyos, hogy az alkotás története sok ötletet, mulat­ságos, groteszk pillanatot, helyzetet tartogat. De mélységeit elfedi a túl­zás. Mértéktelen alkalmazása he­lyenként hiteltelenné tesz egy-egy mozzanatot, megkérdőjelezi a látot­takat. A Tűnjünk, már jön ékes pél­dája annak, hogy rendezői intelli­gencia, operatőri színvonal (Vladi­mír Ješina) és színjátszói remeklé­sek (Milan Lasica, Marián Zedniko- vič, Andrej H ry c, Július Satinský, Milan Kiš, Jiŕi Menzel, Zuzana Bydžovská, Eva Izákova) sora mind­mind kevés önmagában, ha a film- történetnek nincs megfelelő írói alapanyaga (a forgatókönyv Jozef Slovák és Jozef Heriban munkája). Mert ebben a filmben tulajdonkép­pen ez hiányzik. Hiába a megjelení­tés életszerűsége, a groteszk-szati­rikus hangvétel, ha ez nem párosul gondolati mélységgel. tést. Miért is kerülte volna el? A szín­házi sikerdarabok nagy üzlet ígére­tével kecsegtetnek a mozivásznon is. Legfeljebb az a meglepő, hogy e produkció filmrevitelének munká­jára a Gandhi rendezője érezte ma­gát a leghivatottabbnak. Mindenekelőtt Marvin Hamlisch zenéje az, amelyre az egész pro­dukció ritmusát, lendületét, látványát felépíti. De a zenét és táncot valami­vel köríteni kell: ezúttal egy, az em­bertelenségig kemény, rideg ko­reográfus (Michael Douglas alakít­ja), vív élethalálharcot a tánckarba jelentkezőkkel. A szigorú szakmai rosták után tizenhat férfi és nő áll sorba a kivilágított színpadon, közü­lük nyolc kerül majd a produkcióba. Afféle pszichológiai tesztelés, élve­boncolás következik; egyenként kell vallaniuk pályafutásukról, magán­életükről. (A táncosok élettörténetü­ket saját maguk mesélik el, nem a film eleveníti meg.) Föltárulkozá- suknak részvétet kellene ébreszte­nie bennünk, a tánckarba jutásért vívott küzdelmük azonban nem megindító és nem is megrendítő - egyszerűen unalmas. Bosszantó­an az. A csaknem kétórás filmnek a fő baja az, hogy kimaradt belőle a cselekmény, s ezért az ürességért aligha kárpótol a színpompás finálé, amelyben tökéletes összhangban táncol az egész tánckar. -ym­Tartalmas olvasmányok Az Irodalmi Szemle új számából (Milan Kordoš felvétele) (amerikai) új szú 4 1987. X. 6. Jelenet a szlovák filmből Erőd, Trotil, Apokalopszis ROCKFESZTIVÁl SZÓFIÁBAN A szófiai rockfesztiválon tizenkét ama­tör együttes debütált az idén többezer bolgár fiatal előtt. Az együttesek a divatos stílusok széles skáláját vonultatták fel a postpunktól a new waven át a trash métáiig, s ezzel együtt a legváltozatosabb színpadi mozgásokkal, meghökkentően eredeti szerelésekkel és mCiremekszám- ba menő hajkompozíciókkal ámították és kápráztatták el a közönséget. Bizonyos technikai hiányosságokat le­számítva — ez óhatatlan velejárója az ilyen nagyszabású rendezvényeknek — meglepően jó volt a színvonal. A kezdő amatőr csoportok némelyike megközelí­tette a hivatásos zenészek szintjét — annak ellenére, hogy a muzsikában oly­kor utánérzés, az előadásmódban pedig egy-egy neves együttes másolása volt tetten érhető. Ám a stílustól függetlenül valamennyi fellépő csoport zenéje bolgá- rosan hangzott, dalaikban bátran éltek a folklórmotívumok felhasználásával. A zenekarok nagy többsége saját szerze­ményeit adta elő. A legnagyobb meglepetést a fesztivál előtt alakult Kale (Erőd) trió érte el. Zenéje újszerű és lendületes. A dalszövegek szürrealisztikusan humorosak, a három fiú színt és stílust képvisel a bolgár rock­ban. A Trotil Kvintett a heavy-metal elkö­telezett híveként mutatkozott be. Megjele­nésükkel, mozgásukkal, zenei hangzá­sukkal csúcskeménységet képviseltek. Felfigyeltek még az Achát, a Testamen­tum és a Phrase együttesre is, s jól, a szokott formáját hozva szerepelt az Apokalipszis, a bolgár amatőr rock-moz- galom veteránja. (s)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom