Új Szó, 1987. szeptember (40. évfolyam, 204-229. szám)

1987-09-14 / 215. szám, hétfő

ÚJ szú 5 1987. IX. 14. Még életében szerették és elis­merték azok, akiket ő szeretett és akiknek dolgozott. Halála után hír­neve robbanásszerűen áradt szét. írónak Suksint a nép nevezte, szá­mára az igazi író mindig tanító is. A Pikét-hegyen A Pikét-hegyen - a gyermek és a felnőtt Suksin kedves helye. Sze­retett itt időzni egyedül, messzire látott innen több kilométeres körzet­ben, érzékelte a távoli élet apró mozzanatait. Háromszáz évvel eze­lőtt a Katuny folyónál húzódott a ha­Fiunk és testvérünk Vaszilij Suksin szülőfalujában A Szrosztki nevű falut még a na­gyon részletes térképeken sem le­het mindig megtalálni. Hogy lega­lább hozzávetőlegesen el tudják képzelni, hol fekszik, mérjenek le a térképen kétszáz kilométert északra attól a ponttól, ahol három ország - Mongólia, Kína és a Szov­jetunió - határa találkozik. Ez az Altáj szíve. Eurázsia földrajzi közép­pontja. Itt terül el Vaszilij Suksin hazája. A Mohova és a Pikét hegyek közti völgyben ömlik össze a Katuny folyó több ága. Innen ered a falu neve: Szrosztki azt jelenti, csatlakozások, összeömlések. A falu körülbelül két­száz évvel ezelőtt született. A múlt század közepén a régi Szamarai kormányzóságból, a Volga középső szakaszától, a kis Suksi folyótól köl­töztek ide az író apai ősei. Érdekes egybeesés, hogy körülbelül harminc évvel később ugyanezekről a he­lyekről származott ide a család anyai ága. Századunk elején e két ág összefonódott, így jött létre a Suksin család. 1929. július 25-én megszületett Makar és Maria első gyermeke - Vaszilij. 1986. július 25-én érkeztünk Szrosztkiba, 57 évvel Vaszilij Suksin születése és majdnem tizenkét év­vel a halála után, amely Mihail Solo- hov A hazáért harcoltak című regé­nyéből készült film forgatása közben következett be. Negyvenöt éves ko­rában szívroham végzett Suksinnal. Amikor elvállalta a szerepet, azt mondta: A hazáért harcoltak az utol­só filmem lesz. Ezután hazautazok anyámhoz Szrosztkiba és csak írni fogok... Nem így történt... ,,A mindenki számára egyszerű, kategorikus, közeli dolgokról mesélt egyszerűen, halk hangon, nagyon meggyőzően“ - írta Suksinról Mihail Solohov, századunk egyik legna­gyobb prózaírója, aki pedig nagyon szűkszavú volt, ha dicsérni kellett. Ezt erősíti meg az is, hogy Suksin születésnapját a nép spontán mó­don kezdte megünnepelni, s később ezek az ünnepek Suksin-napok az Altájban című országos rendezvé­nyekké alakultak, amelyeken már a Szovjet írók Szövetségének és a Szovjet Filmművészek Szövetsé­gének hivatalos delegációi is részt vesznek. tár Oroszország és a hatalmas Dzsungari kánság között. Itt álltak a pikétek - a határt őrző csapatok, innen ered a hegy neve. 1986. július 25-én tízezer ember lepte el a hegyoldalt. Az ország minden területéről érkeztek: Breszt- től, az ország nyugati határától a tá­vol-keleti határig, az ázsiai Kam- csatka-félszigetig, Mongólia határá­tól a Jeges-tengerig. A Suksin-na­pok idején az emberek Szrosztki környékén, a Pikét-hegy lábánál, a Katuny és a Bij folyók mentén kocsijaikban vagy sátrakban alud­tak, tábortüzeket gyújtottak. Itt jelentették be, hogy a Szovjet Filmművészek Szövetsége létrehoz­ta a szülőföld iránti szeretet és tisz­telet Vaszilij Suksin-díját. A díjat évente fogják átadni - itt, a Pikét- hegyen. A díjat a nézők fogják odaí­télni, ők lesznek a társadalmi zsűri, amely értékeli az adott év filmter­mését. „Keveset írtam, túl keveset“ Vaszilij Suksin önálló élete abban az évben kezdődött, amikor a hitleri Németországgal folytatott háború véget ért. Ő maga sok évvel később a következőket írta befejezetlen és nem publikált önéletrajzi cikkében: ,,Tizenhét éves voltam, amikor egy kora reggel, tavasszal elindul­tam otthonról. Szomorú voltam és egy kicsit féltem. Anyám a falun tűiig kísért, keresztet vetett az útra, leült a földre és sírva fakadt. Megértet­tem, hogy ő is fél és fáj neki a távo­zásom, de még jobban fáj látni egy anyának, hogy éheznek a gyerekei. Otthon maradt a húgom, ö még kicsi volt. Én el tudtam menni. És elin­dultam.“ Sok mindent látott és tapasztalt, sok utat bejárt. Dolgozott lakatos­ként, volt építőmunkás, szobafestő tanuló, rakodó, szolgált a flottában. 1953-ban, hat évi távoliét után haza­tért Szrosztkiba és orosz nyelv és irodalom tanáraként kezdett dol­gozni. 1954 nyarán Moszkvába utazott és engedélyt kért, hogy felvételi vizsgát tehessen a Filmművészeti Főiskola rendezői szakán. ,,Katonaruhában érkeztem Moszkvába, darócban. Kimentem az Szovjet színházi tervek A szovjet színházművészek nyolc hónappal ezelőtt megalakult szövet­ségének egyik fő célja: visszasze­rezni azt az előkelő szerepet, ame­lyet az ország, elsősorban Moszkva a világ színjátszásában játszott - mondotta néhány nappal ezelőtt a Taganka Színházban tartott sajtó- értekezletén Kirill Lavrov, a szövet­ség vezetőségének elnöke. Ennek érdekében rendszeresen meg fog­ják rendezni a Csehovról elnevezett nemzetközi színházi fesztivált. Alek­szandr Szvobogyin, a vezetőség tagja beszámolt róla, hogy a feszti­vál a csehovi életmű gondozását szolgálná, de a résztvevő társulatok nem csak Csehov-darabokat mutat­nának be. Idén ősszel A színház és a kor címmel színházi fesztivált rendez­nek, amely az ország több városá­ban zajlik majd. Kaunasban a fiata­lok színháza és a stúdiószínházak mutatkoznak be, Kijevben a szovjet prózai müvek feldolgozása alapján született legjobb darabokat tekinthe­tik meg a nézők, Moszkvában a Né­pek Barátsága Színház ez alkalom­ból nyitja meg kapuit, a köztársasá­gok legjobb társulatainak adva be­mutatkozási lehetőséget. Jereván­ban a kortárs drámairodalom leg­jobb alkotásai kerülnek színre, Mmszkben a zenés színházak vo­nultatják fel sikeres darabjaikat, Ke- merovóban pedig szibériai és távol­keleti szerzők drámáit mutatják be. A rendezvénysorozatra brit, bolgár és csehszlovák színházakat is vár­nak. (APN) asztalhoz. Romm Ohlopkovval sut­togott valamiről, majd így szólt: ,,Na, földim, mondd el, hogy viselik magu­kat a szibériaiak, ha erősen fagy. Koncentráltam, elképzeltem a hide­get és elkezdtem meggémberedni, a fülemet dörzsölni, a lábammal to­pogni...“ És aztán jött az első, s rögtön nagy lépés, habár Suksin akkor még nem végezte el a főiskolát: 1958 - A két Fedor című film főszerepe. 1960 - a főiskola befejezése, film­rendezői diploma. 1963 - első elbe­széléskötete, a Falusi emberek. 1964 - első önálló, saját forgató- könyv alapján rendezett filme, a Volt egy ilyen legény, amely Velencében, a XVI. Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a Szent Márk Arany Orosz­lánja fődíjat. 1965, az első regény, a Ljubavinék. Aztán még négy saját film, ame­lyeket ő írt és rendezett, köztük a híres Vörös kányafa, még négy elbeszéléskötet, még egy regény, a Sztyepan Razinról szóló Jöttem, hogy szabadságot hozzak, melyhez előkészületül még az 1960-ban írt Sztyenka Razin elbeszélés szolgált. Később, halála előtt egy évvel Vaszilij Suksin azt írta: „15 évi mun­ka után néhány kurta, 8-9 íves kis PÉNZ ÉS MŰVÉSZET A lengyel kultúra helyzetéről könyv - ez nem egy hivatásos író munkája. Csak bele kell gondolni! Komolyan mondom, hogy keveset írtam, túl kevesetľ'1 Minél több idő telik el, annál vilá­gosabban látja az ember, mennyire igazságtalan ez az önértékelés, de szemmel látható az is, hogy mennyi­re bántotta őt ez a kérdés, igazán és erősen bántotta. Ő szinte ketté­szakadt, hol a filmmel foglalkozott a milliókkal folytatott pillanatnyi pár­beszéd lehetőségéért, hol a próza­írással, mondván, a film gyorsan mú­ló művészet, az irodalom viszont örök. A próza szilárdan áll és sokáig él. Suksin már életében legendává vált. Amikor meghalt, tudtuk: olyan emberek vagyunk, akiket Suksin megrendített... A fiad, Oroszország, forrón szere­tett testvérünk... - így nevezte Suk­sint Valentyin Raszputyin író egyik cikkében. A Szrosztkiban álló kis házba, ahol Vaszilij Suksin édesanyja, Ma­ria Szergejevna élete utolsó éveit töltötte és ahol most fia múzeuma található, évente sok ezer ember látogat el. Az utolsó, amit Suksintól búcsúzva látnak, a kézírása: „El­hagy az erőm. Soha nem gondol­tam, hogy ez valaha is meg fog történni velem. Szörnyen szomorú. Tele van a fejem ötletekkel. “ A Fáklya alapján Nyolc évszázad emlékei Szerbia déli részén, festői szép­ségű, nyugalmat árasztó vidéken, az 1643 méter magas Radocela hegy lankáin található a nevezetes Stude- nica kolostor, amely nyolc évszázad építészeti és művészeti emlékeit őrzi. A kolostort Nemanja főispán kezdte építtetni 1183-ban. A fő­templom 1197-re el is készült, a kí­sérő épületek már a következő szá­zadban épültek fel. 1208 és 1209 között görög festők szállták meg a kolostori épületeket. Csodálatos freskóikból sajnos már csak mutató­ban maradt meg néhány. Sokat az idő pusztított el, sokat a háború. A török uralom alatt a Studenica kolostor többször leégett, rommá lett, s mindahányszor újjáépítették. A török időkhöz hasonlóan az elsó szerb felkelés, a Balkán-háborúk, majd a két világháború is nyomot hagyott sokat látott kőfalain. Az itt látható kincsek és értékek csupán részei a réginek. A közép­korból csodával határos módon megmaradt értéktárgyak közül a legfigyelemreméltóbb a 14. szá­zadból fennmaradt királyi gyűrű és az ugyanebből a századból szárma­zó két oltárterítő. A legtöbb érték a 17. századból őrződött meg. Ma a kolostor kincsesházának látnivalói mellett a látogatók a kolos­tor-galériában kortárs festők idősza­kos kiállításait is megtekinthetik. (b-t) Alekszander Krawczuk profesz- szor, a Lengyel Népköztársaság kul­turális és művészeti minisztere nyi­latkozatot adott Magdalena Barec- kának, az Interpress tudósítójának.- A lengyel kultúra helyzetének értékelése során két dolgot kell megkülönböztetnünk. Az egyik - al­kotótevékenységünk színvonala. Sok területen vagyunk az élvonal­ban, de tény, hogy anyagi bázisunk csekély. Például restaurálásban nagyhatalomnak számítunk, expor­tőrök vagyunk. Restaurátoraink - jóllehet szerény technikával ren­delkeznek - nagyszerűek. Sikereink nem kevésbé jelentősek a kortárs zenében. Zeneszerzőink, előadó- művészeink: Penderecki, Lutos­lawski, Krenz, Maksymiuk, Ochman, Donat, Zimmerman világszerte is­mert nevek. Kitűnő a lengyel szín­ház - idézzük csak fel Kantor, Szaj­na, Wisniewski nevét. A babérok, amélyeket a lengyelek e két művé­szeti ágban szereztek, nem a vélet­len művei, s áll ez a képzőművé­szetre is. Művészeti oktatásunk ma­gas színvonalon áll. Műkedvelő, amatőr együtteseink közüi számo­sán külföldön is megállják a helyü­ket. Mindehhez nem a legjobb anya­gi háttér járul, ezért az állami mecé­nás következetes és gazdaságos tevékenységet igyekszik folytatni. Erre az évre jelentékeny anyagi segítségre tettünk már szert. Költ­ségvetésünkhöz annak mintegy a 30 százalékát kitevő kiegészítést ka­punk. A Központi Kultúrafejlesziési Alap a béralap utáni adó 13,6 száza­lékáról 14 százalékra bővült. S ezt újabb egy százalékkal kívánják gya­rapítani: 15 százalékra. Ez évente komoly összeget jelent. Az viszont nem megy, hogy vala­kit azért finanszírozzunk csupán, mert elvégzett valamilyen művészeti is­kolát. Ezzel szemben az állami me­cénás feladata, hogy gondoskodjon az anyagi bázis fejlesztéséről: a színházak felszereléséről, a mú­zeumok kielégítő állapotáról és más művelődési, kulturális létesítmé­nyekről. Lengyelországban 528 mú­zeum, több mint 100 színház és tízegynéhány filharmónia társaság működik. Ne feledjük: mindezt egy mecénás pénzeli - az állam. Az alkotórétegeken belüli nem oly régi megosztottság gondját sikerült lecsillapítani. Ma nincs semmiféle, a művészeti szövetségek tömegjel- legűvé tételére irányuló nyomás. Szerintem az, hogy valaki tagja va­lamelyik művészeti szövetségnek, rangot, elismerést illene, hogy je­lentsen az illetőre nézve. Például, a Lengyel írószövetség ma nagy- 900 tagot számláló - szervezet. Mindössze néhány tucatra tehető a szövetségen kívüli írók száma. A kiadási nehézségeken követke­zetesen úrrá leszünk. Haladás ta­pasztalható, mert évről évre növek­szik a megjelenő könyvek száma és példányszáma. Tavaly például a megjelent könyvek összpéldánya meghaladta a 240 milliót. Tény.i hogy sok szerző vár megjelenésre, mert papírhiány van. De, mert a ki­adók és a nyomdák önfinanszírozó vállalatok, előnyben részesítik a könnyebb nyomdai munkát és a gyors hasznot hajtó könyveket. A kiadók így ellensúlyozzák az első­könyvesek, illetve a verseskötetek által okozott szükségszerű veszte­ségeket. És az is tény, hogy a szer­zők a nyomdába adott könyvért járó. honoráriumot az értékesített pél­dányszámtól függetlenül mindig megkapják. Nagy figyelmet fordítunk a fiatal művészekre. Az ösztöndíjrendszer sok alkotó részére lehetővé teszi a létminimum biztosítását. De nem feledhetjük, hogy például a filmesek esetében a bemutatkozás milliós, olykor sokmilliós tétel. Könnyebb a helyzet a képzőművészetben, ahol adhatunk ösztöndíjakat, rendezhe­tünk kiállításokat, vásárolhatunk munkát. Ám az indulás a művészeti pályákon mindig kockázatos. Mint említettem, a művészeti iskola, így a képzőművészeti iskola elvégzése sem jelenthet biztos garanciát, élet­fogytiglani megélhetést. Természe­tesen igyekszünk mindenkin segíte­ni abban a reményben, hogy kibon­takoztathassa tehetségét. De én azért azt mondom a fiataloknak: ma­gatok bizonyítsatok az életben! A kultúra sokféle. Nemcsak hazai, hanem nemzetközi kapcsolatok1 eredményeként keletkező ösztön­zőkre és inspirációkra is szüksége van. Ezért kiemelt figyelmet fordí­tunk a kulturális cserére, különösen ami a szocialista közösséget illeti. Arról van szó, hogy biztosítsuk az alkotások széles körű forgalmát, a művészek, együttesek rendszeres csereutazását. Lengyelország számos országgal kötött kulturális együttműködési megállapodást. Évente mintegy 500 lengyel művészegyüttes utazik kül­földi vendégfellépésekre Részt veszünk a művészetünket bemutató különféle nemzetközi fesztiválokon. Ezek száma több mint 200 Cseré­ben Lengyelországban is rendsze­resen vendégül látunk külföldi alko­tókat és művészeket a világ minden tájáról. I. P. Ódon ritkaságok utcácskája Szófia antikváriumai mindig zsú­foltak. A régi könyvek szerelmesei szinte naponta felkeresik kedvenc könyvkereskedésüket, ahol - sze­rencsés esetben - egy-egy igazi ritkaságra tehetnek szert. De nem­csak az ódon könyvek iránt nagy az érdeklődés. Sokan szívesen vásá­rolnának és gyűjtenének antik mű­tárgyakat, régiségeket. A fővárosiak dédelgetett vágya, hogy végre Szófiában is legyen egy olyan utca, ahol régiségeket árusíta­nak. A gond egyelőre az, hogy az utcácska miként illeszkedhet bele a városképbe. Ezért a Bolgár Építé­szek Szövetségének ifjúsági szek­ciója nemzetközi versenyt hirdetett meg A város múltja - régiségekben címmel. A pályázaton 29 építész kollektíva vett részt. Az NDK-ból, Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Hollandiából és Ciprusról érkezett fiatalok hét napon át mutatták be terveiket, vitatkoztak és cserélték ki tapasztalataikat bol­gár kollégáikkal. Látszólag a téma érett, gyakorlott építészek tapasztalatát igényli, ám a szervezők mégis a fiatalokhoz for­dultak, mert a bolgár főváros régi­ségkereskedelmi központjának ki­alakításához friss, merész, újszerű megoldásokra számítanak. A cél egy olyan negyed megtervezése, ahol pezsgő régiségkereskedelem folyik, beleszámítva a bemutatást, a kiállítást, a felvásárlást és az áru­sítást. Ebben az utcában szakosított üzletek hálózata fogadná a vásárló­közönséget. Lennének antikváriu­mok, kép- és metszetüzletek, bútor­boltok, ékszerkereskedések, hang­szerárusító helyek, érem- és bé- lyegárudák, műszaki régiségeket -- fényképezőgépeket, írógépeket, órákat, gramofonokat - kínáló üz­letek. De ez még korántsem minden. Ugyanitt helyeznék el a különböző kézműves műhelyeket: könyvköté­szeteket, nyomdákat, kárpitos-, órás-, hangszergyárto és restaurá- tormühelyeket. Szükség lesz több kiállítási teremre, ahol az állami és magángyűjteményeket tudják majd rendszeresen bemutatni, s építeni majd árverési csarnokot is. Ha elkészül, bizonyára nagy vonzerőt jelent majd a turisták ré­szére is. Ezért ebben az úgyneve­zett „régiség-övezetben" intim han­gulatú cukrászdákat, kávéházakat, barátságos kisvendéglőket fognak kialakítani. Megkóstolhatja majd a vendég a tájjellegű borokat, meg­ízlelheti a tájjellegű konyhák külön­leges fogásait és megvásárolhatja az aprócska üzletekben a népművé­szet mestereinek remekeit. A Bolgár Építészek Szövetsége a pályázatra beérkező valamennyi munkát megvásárolta és eljuttatta a Brightoni Ifjúsági Kiállításra, amely a Nemzetközi Építész Szövetség soros kongresszusán nyílik meg. A terveket bemutatták az IN- TERARCH ’87 elnevezésű nemzet­közi építészeti kiállításon is. (Budapress)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom