Új Szó, 1987. szeptember (40. évfolyam, 204-229. szám)
1987-09-14 / 215. szám, hétfő
Vardanyan a szovjet élsportról A kaucsuklabda bűvöletében Vim i: „Bajnok akarok lenni... “ Vími Roland a Lokomotíva Bratislava férfi asztaliteniszcsapatának egyik erőssége volt az elmúlt bajnokságban. Az ő érdeme is, hogy a vasutasok aranyérmesek lettek a jóval esélyesebb együttesek (Sparta, Ostrava, Fr.Místek, Vítkovice) előtt. A 18 esztendős asztaliteniszező a Csallóközből került Bratislavába. A napokban a Szovjetszkij Szportban sokatmondó cikk jelent meg.. Nagyon egyszerű címmel. így hangzik: Hogy élünk, miből élünk? Szerzője Jurij Vardanyan, olimpiai bajnok, kétszeres világbajnok súlyemelő, az örmény SZSZK Legfelső Tanácsának képviselője. Jelenleg a leninakáni városi tanács szakszervezeti sportegyesületének elnöke. A súlyemelősport legendás alakja utoljára két évvel ezelőtt indult versenyen - s győzött. A sportág kedvelői hitetlenkedve fogadták a hírt, hogy visszavonul. El sem tudták képzelni, hogy Jurik már nem jelenik meg a dobogón. Igaz, a végleges búcsú még korántsem biztos, ő maga is bizonytalankodik, s cikkében zárójelben jegyzi meg: .Nincs kizárva, hogy visszatérek a súlyzóhoz, ehhez azonban rehdkívül szorgalmasnak kell lennem“. Cikke nem az esetleges visszatéréséről szól. Témája a szovjet élsportolók - állítólag - „titokzatos élete“. - A bajnokok élete a közvélemény szeme előtt zajlik, mégis úgy gondolom, hogy a szurkolók keveset tudnak „bálványaikról“ - írja s hozzáteszi, hogy ő a titokzatosság ellen van, mert az a sportolók számára is káros. - Azt állítani, hogy a sportolókat nem érdekli az élet anyagi oldala, naivitás lenne. Tulajdonképpen mivel vádolnak bennünket? Azzal, hogy „szédületesen“ nagy pénzeket kapunk, hogy egyedülálló feltételeket teremtenek a számunkra az élethez és az edzéshez, hogy tetőtől talpig adidasban járunk, s hogy nagykanállal esszük a kaviárt. Egyes szurkolók szemében minden második versenyző sportszerűtlen életmódot folytat. Arról nem is beszélve, hogy külföldön lébecolunk, hogy már egész fiatalon autóval járunk, s ha befejezzük versenyzői pályafutásunkat, az égbolt kékjét követeljük magunknak, s különben is: paraziták vagyunk... Úgy gondolom, hogy a sportolók is felfigyeltek arra a tényre, hogy a kimagasló tudású versenyzők rendszerint sokgyermekes, anyagilag szerényebben ellátott családokból származnak. Én sem vagyok kivétel. Édesapám katonai szolgálata idején megsérült, s rokkant maradt. Édesanyám egy gyógyszertárban dolgozott, kis fizetéséből négyünket (három nővérem van) látott el. Versenyzői pályafutásom kezdetén természetesen nem tudtam másra gondolni, mint hogy miként segíthetnék a családomnak. Mindez azonban viszonylag hamar másodrangú lett. Amikor világbajnokságot nyertem, rájöttem, a legfontosabb az, hogy az ember jó nevet szerezzen magának. A sportolói becsületet én nagyon konkrétan értelmeztem. Ha kikapok, hogyan nézek majd szüleim, barátaim, a szomszédok szemébe? Mit szólnak majd a leninakáni- ak, a földijeim, akik úgy szurkolnak nekem? S mit mondanak a súlyemelés kedvelői köztársaságunkban és az országban? Mint a szovjet válogatott tagját, ösztöndíj illetett meg. Ebben részesült természetesen a válogatott keret minden tagja. Prémiumokat is kaptunk - a világcsúcsokért, a győzelmekért. Az Olimpiai Charta 26. paragrafusa meghatározza a sportolók anyagi támogatásának lehetőségeit, kimondva: nem kerülhetnek hátrányos helyzetbe az olimpiára való felkészülés miatt. Kizárja viszont a mozgalomból azokat, akik a nemzetközi szövetség, saját szövetségük, vagy nemzeti olimpiai bizottságuk tudta nélkül anyagi előnyöket szereznek. Tekintettel arra, hogy mi a támogatást az olimpiai bizottságunktól és szövetségünktől kapjuk, senki sem állíthatja, hogy tudtuk nélkül élveztünk előnyöket. De vajon a jutalmak játsszák a főszerepet? Vajon csak ezek miatt emelgetünk az edzéseken és versenyeken néha emberfölötti súlyokat? Vajon ezek miatt sírtak gyerekként felnőtt, kemény férfiak, amikor kikaptak? Lehetnek akármilyen erősek az izmok, ha az ember nem rendelkezik szilárd jellemmel, akaraterővel, türelemmel. Sportpályafutásom szerencsésen alakult. Az anyagiakat tekintve is. Összesen 43 világcsúcsot állítottam fel, 1979-ben, 1980-ban és 1984- ben voltak olyan esetek, hogy egy- egy viadalon öt világrekordot is megdöntöttem. Ezek pályafutásom legeredményesebb évei voltak, s akkor szép prémiumokat is kaptam. Divattá vált mostanában, hogy a sportolók jövedelmét egy-egy bányász, magasépítő, vagy fúrómunkás fizetésével hasonlítgatják össze. Véleményem szerint az ilyen összehasonlítás igazságtalan. Először is: ezek és más foglalkozási ágak éle- medett korig űzhetők, művelőik utána nyugdíjat kapnak. A sportolók viszont nem számíthatnak arra, hogy verséhyzői pályafutásuk végén nyugdíjat hoz a postás, hiszen még fiatalok és nem nyudíjjogosultak. Jómagam egy ötször ötméteres teremben kezdtem a súlyemelést A furnérlemezzel elválasztott helyiség másik részén egy népes család lakott. Amikor odaát ebédet főztek, az illatok alapján meg tudtuk állapítani, mi kerül az asztalra. Elképzelhetik, mennyi zajt kellett hallgatnia annak a családnak. Az edzőtáborozások során a sportolók - természetesen - kedvezőbb körülmények között készülhetnek. De ott sincs olyasmi, ami az ésszerű keretekből kilógna. A lakások, amelyeket számunkra kiutalnak, nem rendkívüliek. Én nem panaszkodhatok, hatan élünk egy négyszobás lakásban. Honfitársam és barátom, a távolugró Európa- csúcstartó Robert Emmijan sokkal szűkösebb lakásban él. Még ma is csak reménykedik, hogy rövidesen kap tágasabbat, pedig tavaly ő volt Örményországban az év sportolója Se neki, se az édesapjának, sem a bátyjának nincsen autója. Az én Mercedesemről különös hírek keringtek. Milyen bőkezű az országunk! Megengedi Vardanyan- nak, hogy luxusautóval járjon - mondogatták. Elmondom, hogy is történt. Egymásután négyszer választottak meg a világ legjobb súlyemelőjének, nemcsak a saját súlycsoportomban! A Nemzetközi Súlyemelő Szövetség elhatározta, s ezt nem kis büszkeség nélkül mondom, hogy megtisztel egy Mercedesszel. Aján Tamás, a nemzetközi szövetség főtitkára hivatalos levelet írt Moszkvába, megindokolta a döntést, s kérte, engedélyezzék a „díjat“. A sportbizottság akkori vezetősége majd két és fél évig titokban tartotta a levelet. S nem is válaszolt rá. A nemzetközi szövetség megvette az autót, amely szabadban rozsdásodott. Két és fél éven keresztül nem tudtam, mit gondoljak. Talán törvényellenes, szabálytalan az egész? De hiszen társadalmunknak emiatt nem lesznek különkiadásai. Végül a levelet aláírták, és megkaptam a kocsit. Ez 1983 májusában volt. Bevallom, ritkán veszem igénybe és nem azért, mert nincs hová menni, s nem is azért, mert feszélyezve érzem magam. Már az is a fülembe jutott: ha már a milliomosoktól, a kapitalistáktól kaptam az autót, akkor miért nem spekulálok vele, miért nem adom el? Manapság már a legapróbb botlást is halálos bűnként olvassák a sportolók fejére. Az utóbbi időben már nem divat eltitkolni a mai, de a régebbi botlásokat sem. (gy üt vissza, hogy a múltban a szabálytalanságot elkövetett élsportolókat igyekeztek tisztára mosni és nem adták őket az igazságszolgáltatásnak. Én abból indulok ki, hogy a közönség kedvencei ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint a többi állampolgár. Tetteikért felelniük kell. Aki egyszer megúszta a büntetést, hajlamos megismételni vétkét. Emlékszem egy ilyen esetre. 1983-ban Japánban, az egyik este a szálló folyosóján erős zaj támadt. Kinéztem és láttam, hogy Vjacsesz- lav Klokov, csapatunk tagja randalírozik. Mint csapatkapitány, kötelességemnek tartottam beavatkozni, s rendet teremteni. Egy hónappal később Klokov újból megfeledkezett magáról, de botlása ezúttal súlyosabb következményekkel járt, több évre eltiltották. Keserű lecke volt nemcsak neki, hanem valamennyiünknek. Nem szívesen tettem megjegyzéseket, senkit nem akartam megleckéztetni, bár csapatkapitányként jogom lett volna erre. Amikor találkoztam Anatolij Piszarenkóval azután, hogy csapattársával, az ugyancsak ólomsúlyú Alekszandr Kurloviccsal együtt fennakadt a vámon - anaboli- kus szteroidokat akartak becsempészni - megkérdeztem tőle: Nem szégyelled magad? Később megtudtam, hogy szavaimat együttérzésként fogta fel!? A sportolók időként valóban okot adnak arra, hogy szemrehányást tegyenek nekik. Például a vámelőírások megsértése miatt. Kezdetben csak egy-egy apróbb ajándék a barátnak, utóbb már következik az üzletelés. Saját magukat teszik tönkre és sportunk jó hírét is bemocskolják. Nemrég egy sportküldöttség tagjaként az Egyesült Államokban, Las Vegasban jártam. Most két napom volt körülnézni. Arra a következtetésre jutottam: nem szeretnék abban az országban élni! Egy másik tapasztalatot is szereztem. Az Amerikai Súlyemelő Szövetség javaslatára teljes orvosi vizsgálaton estem át. Tetőtől talpig „átnéztek“ és mindössze két „hibát“ állapítottak meg. Térdem elégtelen mozgáskészsége egy régi sérülésem következménye és találtak néhány rossz fogat, mindjárt be is tömték. Az amerikai orvosokat meglepte, milyen jő a szívműködésem, annak ellenére, hogy nagy súlyokat emeltem éveken keresztül. Meggyőződtem: sok évet lehet az élvonalban eltölteni károsodás nélkül. Azért említettem a károsodást, mert a sport sokat nyújt az embereknek, ám ugyanakkor sokat el is vesz, mint általában minden olyan dolog, amelyet nagy intenzitással csinálunk. A sportoló gyakran sérülések, betegségek miatt kénytelen visszavonulni. Bár a saját példám bizonyítja, ha az ember ésszerűen bánik szervezete lehetőségeivel, a sérülések és betegségek elkerülhetők. A legveszélyesebb - a holnap bizonytalansága. Egyelőre hiányzik a rendszer, a bevált gyakorlat, hogyan is gondoskodjunk egy fiatalember jövőjéről, aki a haza dicsőségének oltárán áldozza erejét és idejét. Amikor én a súlyzókkal voltam elfoglalva, társaim a könyveket bújták, komolyan tanultak. A főiskolai végzettség, a diploma, amelyet a sportolók külön tanulmányi terv szerint szereznek, gyakran csak értéktelen papír! Ezért, a leninakáni pedagógiai főiskola testnevelési szakán szerzett oklevél után beiratkoztam a Jereváni Népgazdasági Intézet tervezési szakára. A második vörös diplomám értékesebb, mint az első. Diploma- munkám témája az örmény sport tervezésének problémája volt. Most levelező tagozaton szeretném megcsinálni az aspirantúrát ugyanebben a témában. Ez az új beosztásomhoz kapcsolódik. Ebből is látszik: nem távolodom el a sporttól, a súlyemeléstől. Ezért nem mindegy számomra, mi történik a sportpályákon és az sem, mit írnak és beszélnek az igazán kiemelkedő és becsületes sportolókról... (N)- ötéves koromban szülőfalumban, Vásárúton (Trhové Mýto) kezdtem el pingpongozni, s a járási bajnokságon aratott sikerek után csakhamar Dunaszerdahelyre (D. Streda) kerültem. Nyolc évig a DAC-ban játszottam, sokat köszönhetek Lichtblau Tibor és Madel László edzőknek, akik az edzések után nemegyszer túlóráztak velem. Roland a serdülőknél háromszor volt járási, ötször kerületi és kétszer szlovákiai bajnok, az ifjúságiaknál a kerületi és a szlovákiai bajnokságon egyaránt öt aranyérmet szerzett, az ob-n pedig nyolc alkalommal felállhatott a dobogó második fokára. A szakemberek az első figyelemre méltó eredmények után felfigyeltek rá, s már tizenegy éves korában a serdülő válogatottban szerepelt. Hét évvel ezelőtt a nyárasdi (Topoľníky) IBV-n második lett egyesben és párosban is.- Két éve asztaliteniszezem Bratislavában, a Lokomotíva együttesében, azóta több rangos nemzetközi tornán vettem részt. 1986-ban a franciaországi Le Roche-ban egyesben és párosban egyaránt a harmadik helyen végeztem, vegyes párosban pedig ezüstérmes lettem. Ezt követően sikerült megnyernem az NDK nemzetközi bajnokságát, majd az idén következett csapatommal a bajnoki elsőség. Eddig ezt a két diadalt tartom pályafutásom legnagyobb sikerének. A Lokomotíva fiatal tehetsége az év elején tagja lett a válogatott bővebb, tizenkettes keretének, s a közeljövőben minden reménye megvan, hogy a felnőtteknél is magára öltse a címeres mezt.- Eddig Dunaszerdahelyről hetente csak háromszor utaztam Bratislavába az edzésre. A napokban azonban a főiskolai tanulmányaim miatt átköltöztem a fővárosba. Most már naponta edzhetek a ,,Loki“ játékcsarnokában. Szilárd elhatározásom: országos bajnok akarok lenni. Indulni szeretnék a legközelebbi párizsi Európa-bajnokságon, és természetesen megvédeni csapatbajnoki címünket. Vími Roland az elmúlt bajnokságban Prágában a Sparta elleni rangadón kirobbanó formában játszott. A házigazdák edzője, Ludvík Vyhnovský csak ennyit mondott: ,,A „Loki“ legjobbja Vími volt, a közeljövőben még sokat hallunk róla..." Az európai ranglistán az ifjúságiaknál jelenleg a 21. helyen áll. Jól mutatkozott be a hazai mezőnyben a felnőtteknél is. A válogatottjelöltek idei első tornáján tizenegyedik lett, majd a másodikon, nem kis meglepetésre, feltornászta magát a negyedik helyre. A legutóbbi szlovákiai bajnokságon a harmadik helyen végzett.- Az élvonal összecsapásain sokat tanultam, s ami a legfontosabb, lehiggadtam, elmúlt a lámpalázam és javult az erőnlétem. Bátrabban, támadóbb felfogásban pingpongozom. merek kockáztatni. Vími Roland, ha a jövőben is a megkezdett úton halad tovább, akkor a nemzetközi porondon is eredményes lehet. A szakemberek így vélekednek a csallóközi asztaliteniszezőről: tehetséges, kitartó, töretlen akaraterővel rendelkező sportoló. CSÓKA ZOLTÁN MINDEN KEZDET NEHÉZ Határoztam. Indulok! És a makacs akarásról senki sem tudott lebeszélni... Kora reggel igyekeztem a helyszínre, szépen beálltam a sorba, s leadtam a voksomat a tízkilométeres távra. A fiatalember telkemre kötötte: csak akkor jár a jelvény, ha megérdemlem, vagyis két és fél órán belül megjelenek a célban, azaz a nevezés színhelyén. Megígértem. Aztán irány a hegyi utak. Talán már egy kilométert is magam mögött tudtam. Büszke voltam, milyen könnyedén, fürgén szedem a lábam! És akkor egyszercsak ott termett az emelkedő. A közepe táján azt éreztem, hogy maga a Himalája tornyosodik előttem. A tüdőm égett, kapkodva szedtem a levegőt, a „futóművek“ meg alig akartak engedelmeskedni. Bevallom, szidtam magam, mint a bokrot: „Ha eddig még soha nem indultál, akkor miért pont most? - vetettem ellent a sorból kiállni kényszerítő kisördögnek. Mert hogy nézett volna ki, ha csak úgy visszafordulok... És ha mégis? Előttem kilométerekre kéklettek, piroslottak, zöldeltek a tréningruhák, a dzsekik, s mögöttem ugyanaz a kép bontakozott ki a tájból. Hogy is lehetne innen kiszállni? S akkor egy vékonyka hang szólalt meg mögöttem: „Bácsi! Mikor érjük el a fordulót? Olyan hosszú az út, pedig a térképen csupán han- gyányi lépésnek tűnik“. Mint kiderült, a szomszéd nyolcéves kisfia tette fel a kérdést - az én kérdésemet! - a fiatalembernek, akinek kezébe kapaszkodva húzatta magát. A megnyugtató kedves szavak, amelyek a kitartásra figyelmeztették Zsoltikát, elszégyelltem magam. Gyerünk tovább! Hogy túl vagyok a három és fél kilométeren - nekem harmincötnek tűnt -, azt az e ponton szolgálatot teljesítő orvostól tudtam meg. Gondjuk nem akadt, senki sem lett rosz- szul, senki nem szorult orvosi ellátásra, nem kellett kihívni a mentőket. Csak annyi történt, hogy egy férfi ragtapaszt kért, mert a vadonatúj sportcipő feltörte a lábát... Egy pillantás az órára, s máris igyekezni kellett tovább. Újabb kapaszkodó - ki tudja hányadik s az erdő kellős közepén találtam magam. „Gyerünk, gyerünk! Miért maradtatok le?“ A hangos kiáltásra már-már megszólaltam: ,, Itt vagyok!“ Még időben észbekaptam, nem tudom, mint mondott volna a tanítónéni, aki sziklaszilárdan állt a domb tetején, az utat, s diákjait fürkészte. Soha senki nem tudja bebizonyítani nekem, hogy nincsenek „csodák“! Az történt ugyanis, hogy a hegytetőn már nem is az az ember lépdelt, aki négy kilométerrel lejjebb járt. Az az ember nyűgös volt, izzadt, ez pedig vidám, friss, mosolygós. A fáradtságot mintha elfújták volna. Már hallottam az erdő neszét is, gyerekek, a fiatalok hangos vidámságát. Észrevettem a rózsásra gyúlt arcokat, és sajnáltam, hogy a fordulóhoz értem. * Az ösvényen visszafelé tartottam, amikor sok-sok felfelé igyekvő között jókedvű társaságra bukkantam. Nagy meglepetésemre több lakótelepi ismerősöm lépdelt az úton gyermekeik - és két kutyus - társaságában. A célban a völgyben a kezembe adták a „jutalmat“, a jelvényt. Két óra és tíz perc alatt hagytam magam mögött a tíz kilométert. Percekig gyönyörködtem a jutalomban, no meg a boldog érzésben, hogy érdemes volt elkezdeni. Elhatároztam: folytatni kell! Ahogy elnéztem a beérkező fiatalokat és időseket, az ő arcukról sem lehetett mást leolvasni. Nem volt hiábavaló a szervező bizottság munkája. Ők is úgy gondolták: folytatni kell. Mi is! Minden kezdet nehéz... (f-p)
