Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)
1987-08-11 / 186. szám, kedd
A változások értéke Gondolatok a Magyar Területi Színház évadjáról Mielőtt írógéphez ültem, újra elolvastam a Matesz két társulatának tizenegy előadásáról írt kritikáimat, gondolván, segít az eligazodásban, az ,,élmény" felidézésében. Bevallom: nem lettem okosabb. Próbáltam azonosulni törekvéseivel, de nem tagadhattam meg saját színházeszményeimet. Tizenegy előadásról mondtam véleményt, holott valójában tizenkét bemutatót láthattak a Matesz nézői. Ezt a tizenkettediket minden igyekezetem ellenére sem sikerült megnéznem. Osvald Zahradník Utóirat című színmüvének bratislavai bemutatója sem volt sikeres. Ezt követően esett a választása a Matesz dramaturgiájának erre a mai témájú darabra. Csak két előadást láthatott a színház közönsége Horváth Lajos rendezéséből. A rendezői pályán fiatalnak számító, viszont színészként tapasztalt Horváth Lajosnak ezenkívül még egy rendezése volt; az évad végén Molnár Ferenc A doktor úr című zenés játékát állította színpadra. Ez utóbbi közönségsikere bizonyára kárpótolja a másik előadás méltánytalan fogadtatásáért. Feltéve, ha elegendő számára az efféle kárpótlás. Rajta kívül csak Konrád József rendezett (Pancso Pancsev: A négy kalap és Jókai Mór: „Fácia Negra“) két előadást, amiből kiderül, hogy Komáromban (Komárno) és Kassán (Ko- šjce) még nyolc rendező tevékenykedett. Betűrendbe szedve nevüket: Platón Baker(Batta György: A fürjtojás), Milan Bobula (Ján Chalúpka: A vén szerelmes), Dráfi Mátyás (Luigi Pirandello: Többgyerekes agglegény), Jozef Fel baba (Marc Camoletti: Leszállás Párizsban), Gyarmathy Béla (Németh László: Bodnárné), Daniela Kapitáňová (Alekszandr Gelman: A pad), Pavel Rímsky (Jan Otčenášek: Kiruccanás a hét közepén) és Takáts Ernőd (A. P. Csehov: Cseresznyéskert). Ezek látszólag puszta adatok, ám egy olyan világszínházi helyzetben, amelyről a szakemberek, a színházteoretikusok, a kritikusok azt tartják, hogy éppen a nagy rendezői korszakok végét éljük, és az alternatív útkereséssel egyidóben nagymértékben kommercionálódott a színház, sok dolgot felszínre hoz... A két önálló dramaturgiával dolgozó Matesznek és Thália Színpadának egyetlen főállású rendezője van: Horváth Lajos. Takáts Ernőd elsősorban igazgató, bár végzettségét tekintve rendező is. Az évadonként tizenkettőre szaporodott bemutatókból a nyugdíjas Konrád József is rendezett kettőt. Megmaradva a számoknál, elmondható, hogy a Matesz művészeti munkáját jelenleg az alkalmi jelleg, az eredmény esetlegessége jellemzi; a társulat nevelésének, művészi munkája fejlesztésének nincs - mert csak ven- dégrendezókkel nem is lehet - tervszerű, az utánpótlás nevelésére is gondot fordító, az oly sokat hangoztatott ,,népszínházi eszmény és gyakorlat“ kiteljesítését célzó perspektívája. Sőt, az új művelődési otthon átadásával, amelyben a színház is otthont kapott, beállt egyfajta ,,tudathasadásos“ állapot. Eddig is voltak bizonyos jelei, most azonban már a gyakorlat is igazolja: a Matesz vezetése eddig nem tudta eldönteni, hogy milyen mértékben tud kőszínházi jelleggel üzemelni, s mennyire tarthatja szem előtt eredeti - tájoló színházi - céljait. A színház közönségszervezésének adatai szerint Csehov Cseresznyéskertjét kilencszer adták elő a március 6-i színházavató bemutató óta, s ebből négyszer az új székházban. Azt hiszem- s ezt más szlovákiai vidéki színházak tapasztalatai is igazolják- a négy előadás az az optimális mennyiség, amelyet a Komárom (Komárno) és a város környékének színházkedvelőiből igen átgondolt munkával, a színház autóbuszának beállításával és a bérlettulajdonosok hűségével megtölthet a közönség- szervezés. Mégis, a színház vezetése az elmúlt évad egyik belső értékmérőjének azt tartja, hogy a komáromi társulat sikeresen oldotta meg a megnövekedett feladatait. Négyről nyolcra növekedett a bemutatók száma, viszont a társulat személyi állománya nem változott, ebből következik, hogy vagy a tájelőadások száma csökkent, vagy egy-egy produkció reprízeiből lett kevesebb. A vendégrendezések többsége csupán a szerződésben kikötött feladatok teljesítésére korlátozódott. Megszületett az előadás, ráfogták, hogy ilyen és ilyen eszmei célkitűzéseket teljesített, s a közönség ítélt. Kilenc, hét, tíz, tizennégy előadásért nem tudom, érdemes-e anyagi és szellemi erőforrásokat felhasználni? Természetesen ezek a számok nem tükrözik a közönség esetenként megnyilvánuló igencsak gyér érdeklődését. (Nem az eladott jegyek száma a mérce, hanem a nézőtéren ülő ember.) Volt siker is, hiszen jól láthatóan törekedett rá a színház. Komáromban mutatták be Molnár Ferenc, Pirandello, Jókai Mór darabjait. Mindegyik vitathatatlan közönségsikert aratott, s bizonyára így van az ezek közé nem sorolható Pancso Pancsev mesejátékával is, hiszen ennek valamennyi előadására „testületileg“ kivonultak az alapiskolák. Tehát a nyolc bemutatóból csak négy aratott sikert. Végül is tagadhatatlan, hogy a Jókai Mór regényéből született Fácia Negrán kívül, a szakma véleménye (a hibák felrovásával együtt is) azonos a közönségével. Szórakoztatni igényesen is lehet, ezt leginkább Horváth Lajos és Dráfi Mátyás rendezései bizonyították. Persze, ez így túl egyszerűnek tűnik, hiszen a színház feladata nem lehet csupán a szórakoztatás. A Thália Színpad társulatában ez •az éved a „sokadik“ konszolidáció jegyében lett mégiscsak kiegyensúlyozott. Nem szeretném a személyzeti gondok, a rendező és a színészhiány emlegetésével emelni az elvégzett munka értékét. Tény azonban, hogy Camoletti kommersz víg- játéka, Jan Otčenášek zenés vígjátéka, Németh László drámája és Ján Chalúpka bohózata a kötelező penzumok figyelembevételével is kiegyensúlyozottabb dramaturgiai előkészületeket bizonyít. Más lapra tartozik az előadások minősége, amelyet a Gyarmathy Béla rendezte Bodnárné színvonalához kell viszonyítani. Egyedül ebben a produkcióban volt nyilvánvaló, hogy a rendezőnek van saját, dramaturgiailag és színpadi kifejezőeszközök tekintetében is pontos gondolatrendszere a drámai alapanyagról. A Gyüre Lajos vezette kassai társulatnak lenne leginkább szüksége állandó rendezőre. Mintha kettészakadt volna a társulat a sokat próbált, művészi hitellel játszó tapasztaltabbakra és a szinte az utcáról szerződtetett fiatalokra. Ez az ellentét is számos feszültséget szülhet, ráadásul a kiegyensúlyozatlan teljesítmények, a letudott rendezések szegik kedvét ‘azoknak, akik már képesek voltak és lennének igényesebb szerepek eljátszására. Nem tudom, mennyire tűnik ki írásomból, hogy a Matesz kassai és komáromi társulatai az elmúlt évadban átmeneti állapotban dolgoztak. Komáromban új, mindenképpen jobb körülmények között kell választ adni az említett művészi és más kérdésekre. Kassán az új vezetés vendégrendezőkkel igyekezett konszolidálni a mind hangulatában, mind korösszetételében változékony társulatot. Elkezdődött a munka neheze: egy művészi invenciókban és korban kiegyensúlyozott társulat építése. Ezért vagyok nehéz helyzetben, hogy a változások értékét jelenleg lemérjem. DUSZA ISTVÁN HA TUDTAD.. A parkban egy vízzel telt kis kőmedence peremén egy ötéves kislány egyensúlyoz. A mama odaszól neki: gyere le, mert beleesel. A kislány nem figyel a szóra, nem úgy van ez mondva, nem olyan hangsúllyal, mintha határozott tiltás lenne, inkább csak figyelmeztetés, amiből úgyis olyan sokat hall napjában, hogy nem figyel már rá igazán. S megtörténik a baj. A kislány belehuppan a piszkos vízbe. Szerencsére csak a zoknija, cipője lesz nedves, és meleg nyár van. De kellemetlen, haza kell menni átöltözni, mosakodni. A mama éktelenül dühös, és folyton ezt hajtogatja:-Tudtam, hogy így lesz! Szülők szájából lépten-nyomon hallani ezt a szinte szállóigévé vált mondást, amikor valójában nem tiltanak meg valamit határozottan, a gyereknek, csak figyelmeztetik. S mikor bekövetkezik a baj, azzal érvelnek, hogy ők látták ezt előre, megmondták, hogy így lesz. Az egészben az a furcsa, hogy ha el akarták kerülni a kellemetlen esemény bekövetkeztét, akkor miért nem tiltották el határozottan a gyereket a veszélyes cselekménytől, amikor úgyis tudták előre, mi lehet a következménye. A gyerek ugyanis nem tudta, nem volt tapasztalata, ezért is próbálkozott a szülői tanács ellenére. Jellemzőek erre egy kisfiú szavai, aki hasonló esetben ezt mondta apukájának:- Ha tudtad, miért engedtéd, hogy csináljam? Persze, ha a cselekmény nem jár különösebb veszéllyel vagy kellemetlenséggel a gyerek számára, engedhetjük azt is, hogy tapasztaljon. Például az előbbi esetben azt mondtam volna a gyereknek:- A keskeny szegélyről könnyen beleesel a piszkos vízbe. S amikor valóban belehuppan, akkor legjobb semmit sem mondani, a gyerek valószínűleg maga is levonja a tanulságot. De ha semmiképpen nem álljuk meg szó nélkül, akkor se használjuk azt a fordulatot, hogy én megmondtam, tudtam, hogy ez lesz, mert még a gyerek lesz ránk dühös, mintha szándékosan hagytuk volna beleesni a piszkos vízbe. Ehelyett megismételhetjük az előbbi mondatot: a keskeny szegélyről könnyen a vízbe esik az ember. Hasonló a helyzet, amikor a gyerek fagylaltot kunyerál, s azt mondja a szülő, én nem bánom, veszek neked, de ha megint torokgyulladásod lesz... S itt fenyegető csönd következik. Másik eset: fél órával a vacsora előtt azt mondja az anyuka: nem bánom, fogyaszd el a csokit, de ha nem eszed meg a vacsorát, akkor meglátod mit kapsz! Itt is az előbbi módon reagál a szülő a gyerek kéréseire, mint a vizesmedencénél való viselkedésre. Sőt, itt valamit megenged, aminek jól ismeri a következményeit, amiről pontosan tudja, hogy korábban ártalmasak voltak. Mégis megengedi, azzal, hogy a gyerekre hárítja át a felelősséget, ha bekövetkezik a torokgyulladás, a jóllakottság stb. S itt megint az a furcsaság áll elő, hogy a szülő bizonygatja majd, tudta, megmondta előre, látta, hogy így lesz. De ettől függetlenül neki kell ápolni majd a torokgyulladásos csemetét, neki is viselni kell a különböző esetek kellemetlenségeit. Hisz valójában a gyerekre nem háríthatjuk át sem a következményeket, sem a felelősséget. így kár is ezt mondanunk: én nem bánom! Dehogyis nem bánjuk! Azokban az esetekben, ha tudjuk, hogy kellemetlenség származhat valamiből, egyet tehetünk, nem engedünk. Sem kunyerálásra, sem ígéretekre (nagyon vigyázok, ne félj, nem lesz baj belőle). Ezzel elkerülhetjük a bajt és nem kell szemrehányást tennünk csemeténknek, mert engedékenyek voltunk vele szemben. A gyerekben egyébként is zavart és igen furcsa érzést kelt, ha a szülő, aki szemében hosszú-hosszú ideig mindentudó, valamiről tudja, hogy rossz, kellemetlen és mégsem óvja tőle a fiát, lányát. ÁTÁNYI LÁSZLÓ- UJ FILMEKAz élet muzsikája (magyar) Fények. Tapsok. Sikerek. Metropolisok. Egy mesés karrier művészi ’ állomásai. A tatárjárás, A cigányprímás, a Csárdáskirálynő, a Marica grófnő és a többi daljáték diadalmenete. Egy kiváló zeneszerző regényes élete, pályájának eseménykrónikája. Ez, ennyi a magyar-szovjet koprodukcióban készült Az élet muzsikája, mely Kálmán Imréről, az operett királyáról szól. Arról a Kálmán Imréről, akit nemcsak MoszkAz a néző azonban, aki ennél többet vár, vagyis az életrajzra, a pályára, a kiemelkedés eseménykrónikájára kíváncsi, unatkozni fog majd. Mert ugyan kirajzolódik előtte egy, szokványos formai eszközök felhasználásával készült, közepesen izgalmas karriertörténet, a kirobbanó eredetiség azonban hiányzik belőle. Csillognak a színes klisék, csak minden mintha túlságosan meseszerűre sikeredett volna, Jelenet a magyar filmből; középen Huszti Péter - Kálmán Imre szerepében vában és Budapesten ismernek. Hálás téma, s Paiásthy György alkotása minden bizonnyal jogos tömegigényt elégít ki. De vajon mit kap a néző a filmtől? Aki a jól ismert és kedvelt melódiákat, az operett habos, könnyes-bús, valóságfelettien lebegő miliőjének felidézését várja, az nem csalatkozik majd. A gazdag kiállítású, látványos, mozgalmas alkotásban megelevenedik előtte a Kálmán-album - pompás show, olyan népszerű énekesek közreműködésével, mint Sass Sylvia, Kincses Veronika, Pászthy Júlia, Zempléni Mária, Zsadon Andrea, Metis György, llosfalvy Róbert és Gulyás Dénes. S láthatja a zúgó balatoni nádast, a tízes évek Bécsé- nek sok szecessziós szépségét, Bad Ischl eleganciáját, az ötvenes évek elejének Párizsát. Burjánzanak az operettvilághoz illő, lebegő képek, s áradnak a dallamok. Aztán az ünneplés, az előadások forró légköre, a fergeteges fogadtatás külsőségei - micsoda parádé! s az alkotói ambíciókból kiérződik: ahhoz, hogy a jól ismert operettek felcsendülhessenek - úgy gondolták -, elég megfelelő helyzeteket teremteni. Itt minden kicentizett, a társadalmi viszonylatok ábrázolása meg csak jelzésszerű. Úgy tűnik, az alkotóknak (a forgatókönyv összeállítására Jurij Nagibin, a mai szovjet prózaírás egyik jeles képviselője vállalkozott) a legfőbb céljuk az volt, hogy megszólaltathassák a halhatatlan dallamokat, talán ezért is sikeredett halványabbra a népszerű zeneszerző életének váratlan fordulatokban, meglepetésekben bővelkedő hetven egynéhány évét bemutató részek. A játékban részt vevő művészek ambíciói sem igen terjednek túl e törekvésen. Igaz, a Kálmán Imrét alakító Huszti Péternek s szereplőtársainak - Piros Ildikónak, Eszenyi Enikőnek, Kállai Ilonának, Szabó Sándornak, Tatjana Plotnyikovának - nem is igen van alkalmuk arra, hogy jellemformálásból jeleskedjenek. (francia) A betörés nagymestere A bűnügyi filmek dömpingjében kellemes nyári kikapcsolódást nyújt a nézőnek ez az egyéni hangú francia produkció, mely két férfiről, egy kasszafúróról és barátjáról szól; az utóbbi megszökik a börtönből és immár újabb nagystílű rabláson töri a fejét. Rendőrségi segédlet és ellenséges bandák, korszerű elektronikus berendezésekkel védett páncélszekrény, szép asszony - minden együtt van ebben a mozidarabban, ami biztos kasszasikert szavatol A betörés nagymesterének. Annál is inkább, mert Patrice Leconte rendezése úgy profi, ahogy hősei is azok: krimije nem remekmű, de jól szerkesztett, ügyes munka, megnyerő színészi alakításokkal (a főszereplők: a marcona Bemard Giraudeau és Gérard Lanvin, valamint a fanyar szépségű Christiane Jean). Csakhát nemigen tudja mindez föloldani a filmmel kapcsolatos alapkifogásomat; azt, hogy ez a francia produkció is az utóbbi években támadt furcsa divatot követi, s az eredmény: ismét egy olyan bűnügyi történet, amelyben azért drukkolunk, hogy a szökés és a bűntény sikerüljön, a gazembereket ne fogják el. Igaz, Patrice Leconte nem akarja hősi talapzatra emelni rossz embereit, sőt - talán azért, hogy igazságérzetünk ne tiltakozzon vagy csak rafinált dramaturgiai és rendezési trükkök következtében - a két börtönviselt férfi végső soron a maffia ellen harcol, a maga sajátos eszközeivel. Ám az, hogy egy veszélyes bűnszövetkezet ellen indulnak harcba, nem jelenthet felmentést az eszközök tisztaságának kritériumai alól. A cél - ha mégoly tisztességes is - nem szentesíthet a törvény határain túl eső eszközöket.-ymA betörés két nagymestere a szép asszony társaságában - Bemard Giraudeau, Christiane Jean és Gérard Lanvin a francia krimi főszerepében újsa 4 1987. VI
