Új Szó, 1987. július (40. évfolyam, 151-177. szám)

1987-07-16 / 164. szám, csütörtök

A tömegtájékoztatás feladatai az átalakítás folyamatában Mihail Gorbacsov beszéde az SZKP Központi Bizottságán rendezett találkozón Az SZKP Központi Bizottságának székházában kedden találkozót rendeztek a tömegtájékoztató eszközök és az alkotószövetségek vezető munkatársaival. A találkozó napirendjén szereplő legfontosabb kérdés az volt, hogyan lehetne fokozni a sajtó, a televízió és a rádió szerepét az átalakítás folyamatában és a júniusi KB-ülésen kitűzött feladatok teljesítése során. A találkozón beszédet mondott Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára: ÚJ SZÚ 987. VII. 16. Ismét találkozunk. Gondolom, hogy ez nem rossz hagyomány. Nagyra értékeljük a tömegtájékoztató eszközök hozzájáru­lását az átalakításhoz. Ezen eszközök közé sorolom folyóiratainkat, az irodalmi­akat is, mert ezekben jelentős szerepet foglalnak el a publicisztikai rovatok. Sőt azt mondanám, a pártnak nem sikerült volna az átalakítás egész problémaköré­nek a megvitatásában a jelenlegi szintre jutni -se kérdéskör nagyon terjedelmes, sokrétű és ellentmondásos - ha rögtön az SZKP KB áprilisi ülése után (1985) ebbe a folyamatba nem kapcsolódtak volna be a tömegtájékoztató eszközök. Ennyit elő­ször. Másodszor - az élet kezd változni. Lehet, hogy nem olyan gyorsan és olyan teljességgel, ahogyan szeretnénk. Az ez­zel kapcsolatos vélemények különböző­ek: egyesek úgy vélik, az átalakítás folya­mata lassan halad, mások azt mondják, hogy sietünk. Úgy gondolom, az, amit csinálunk, amit fejlesztünk társadalmunk­ban, nagy felelősségtudatot és megfon­toltságot követel, s ennek kell megszab­nia a mi ütemünket. Óriási ország, nagy nép áll mögöttünk, amely oly sok igyeke- zetet fejtett ki annak érdekében, hogy megszilárdítsuk és megsokszorozzuk ok­tóber .sikereit, és hazánkat erős szocialis­ta hatalommá tegyük. Ezért minden lépé­sünk nagy felelősségtudatot követel mind népünkkel szemben, mind pedig az egész emberiség iránt, tekintettel arra a szerep­re, amelyet országunk, államunk a jelen­legi világban betölt. A változások megvalósulnak, látjuk őket. Más volt a helyzet a KB januári ülése előtt, s másképpen alakultak utána. Amikor a júniusi ülés összehívására ké­szültünk, láttuk, ha a tanácskozás prog­ramjába besoroljuk a gazdaságirányítás gyökeres átalakításának kérdését, nem kerülhetjük el, hogy ne beszéljünk az átalakítás egész folyamatáról. Ez teljesen érthető. Gazdaságunk alapvető jelensé­geinek minden jelentősége ellenére sem következnek be az átalakítás folyamatai, ha azokat nem a társadalmi élet egész területeivel kölcsönös összefüggésben fogjuk megvalósítani, elsősorban az olya­nokkal, mint a szellemi, a politikai terület, a demokrácia és még sok más terület. A KB januári ülése után megváltozott ezen folyamatok jellege, változott a viták ritmusa, éle, valamint a jóváhagyott dön­tések tartalma. Egyenesen meg kell mon­dani: minden megváltozott és kiéleződött. Ez azt jelenti, hogy a januári ülésen helyesen fogalmaztuk meg a feladatokat, s az átalakítás -a társadalom életének minden területét, a nép minden rétegét érinti. Saját mechanizmusán keresztül milliókra kezdett vonatkozni, s ott, ahol milliók vannak, nagy és felelősségteljes politika kezdődik. így jutottunk arra a gondolatra, hogy a júniusi KB-ülés beszámolójának egy politikai részt is kell tartalmaznia, amely elemezné az átalakítás egész lefolyását, s amelyben el lehetne gondolkozni afelett, milyen utat tettünk meg és hol vagyunk jelenleg. Tudatosítottuk, hogy az átalakí­tásnak-csupán a kezdeti szakaszában vagyunk, s ennek ellenére ez már egy bizonyos új időszakot jelent fejlődésünk­ben. Az átalakítás új szintjét értük el, s a jövőbe irányuló terveinkben új kiindu­lópont jelent meg. Ezzel összefüggésben - mivel a moz­gás felgyorsult - a pártnak és a tömegtá­jékoztató eszközöknek szüntelenül ,,lé­pést kell tartaniuk“. Úgy vélem, a júniusi ülés után ez még sürgetőbbé vált, mivel ezen a tanácskozáson a gazdaságirányí­tási rendszer átalakításával összefüggő rendkívül fontos kérdéseket oldottunk meg. Meggyőződésem, hogy mindannyi­an jól ismerik az ülés dokumentumait, kialakították saját véleményüket, elvégez­ték saját értékelésüket. A fő dologgal, gondolom, egyetértenek - vagyis azzal, mindazt, amit a KB áprilisi ülése után csinálunk, közvetlenül társadalmunk fejlő­dése, a felgyülemlett problémák és a megoldásra váró sürgető feladatok dik­tálják. Állandóan a társadalomról beszélek, mert a központi bizottság és a politikai bizottság a társadalmi fejlődés érdekei alapján alakítja politikáját, tekintettel azokra a tendenciákra, amelyek a társa­dalmi fejlődésben lejátszódnak/s össze­függésben azokkal a problémákkal, ame­lyek nyugtalanítják a társadalmat és ame­lyekről a társadalom beszél. A társadalom természetesen nem valami személytelen dolog, konkrét erők vannak benne- a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség, s ezeken belül a sajátos réte­gek, a saját jellegzetességeikkel és érde­keikkel. Az átalakítás és gondjai különbö­zőképpen jelentkeznek a különböző tár­sadalmi osztályokban és rétegekben, minden csoport élettapasztalatai és konk­rét létfeltételei szerint. Abból kell kiindulni, hogy a társada­lomban egész sor megoldatlan gond van, főleg a gazdaságban nagyon feszült a helyzet. Éppen erre kell összpontosíta­nunk, tudatosítani azt, ami a társadalom­ban megérett, s megérteni, hogy a helyes utat választottuk. Az eltelt két év megmu­tatta, kezd erősödni az emberek meggyő­ződése arról, hogy az átalakítás elkerül­hetetlen, végső soron sokan amiatt ag­gódnak, nehogy az átalakítás csődöt mondjon. Hangsúlyozni szeretném (s erről szó volt a KB júniusi ülésén is), hogy az átalakítás nem jelent tagadást, s ha taga­dás, akkor viszont dialektikus. Amikor kitűzzük a gyorsítást, az átalakítást célzó irányvonalunkat, nem valami csúszós, mocsaras talajon, hanem szilárd földön állunk, amelyet a szovjet emberek sok nemzedéke hozott létre a mi utunkért folytatott harcban. Már minden volt itt- hatalmas sikerek és veszteségek egy­aránt. Nehéz próbákat kellett kiállni. Azért beszélek erről, mert önöknél is látok olyan aggodalmakat, hogy az új fejlődési sza­kasz nem jelenti-e mindannak a tagadá­sát, ami volt, nem feledkeztünk-e meg történelmünkről, hogy a jelenlegi politiká­ban nem nyilvánul-e meg a lebecsülése mindannak, amit az előző nemzedékek hoztak létre. Elvtársak, helytelen dolog lenne ilyet gondolni. Kérem önöket, emelkedjenek felül a saját érzelmeiken, kényelmükön és a kényelmes sztereotípiákon. Emelkedje­nek felül és gondoljanak a népre, a társa­dalomra. Másképp nem tudjuk folytatni a megkezdett müvet. Már szóltam róla, véleményem szerint ez az elképzelés mindannyiunkat összeköt, hogy egy hajón voltunk és vagyunk, a barikád egy oldalán voltunk és maradunk, ugyanazon az úton mentúnk és megyünk tovább. Ezért, ami­kor az OSZSZSZK írószövetségének ve­zetőségében kirobbantak a szenvedé­lyek, azt kértem, mondják meg az elvtár­saknak, nagyon nyugtalanok lennénk, ha alkotó és művészeti értelmiségünk kon- • szolidációja helyett egyszerre veszekedé­sek robbannának ki, s ha ennek résztve­vői a nyilvánosság, a nyíltság és a de­mokrácia feltételei közepette megpróbál­nának visszavágni minden kritikáért. Ez, elvtársak, megengedhetetlen, azt jelente­né, hogy felelőtlenül játszunk a néppel, az országgal, a szocializmussal. Ez semmi­lyen esetben sem engedhető meg! A legégetőbb kérdéseket is meg kell vitatni, s emellett egymást kölcsönösen tiszteletben tartani. Végül is még a leg­szélsőségesebb vélemény is tartalmaz valami értékeset, racionálisát, mert annál az embernél, aki azt becsületesen védel­mezi, a közös ügyért érzett aggodalom nyilvánul meg. Emlékezzenek Leninnek arra a gondolatára, miszerint tudni kell a másik fél álláspontját, sőt az osztályel­lenség álláspontját is elemezni, mert sen­ki sem veti fel a kérdéseket olyan mélyen és élesentsenki sem keresi olyan kitartó­an a te nézeteid gyengéit, mint az ellenfél. S nálunk nincs szó sem osztály-, sem antagonisztikus harcról, hanem keresés­ről és vitáról, hogy miként lépjünk ki az átalakítás széles útján, hogyan gyorsítsuk és erősítsük lépteinket, hogyan tegyük visszafordíthatatlanná előrehaladásun­kat. Ezért nem látok semmi drámait a vitá­ban, a nézőpontok egyeztetésében. Nor­mális dolog ez. Most mintha teljesen újból átvennénk a demokrácia iskoláját. Tanulunk. Mindeddig hiányzik nálunk a politikai kul­túra. Nem tudunk elég jól vitázni. Sőt, nem tudjuk tiszteletben tartani saját bará­tunk, elvtársunk nézetét. Emocionális nép vagyunk. Bizonyára mindent véghez tu­dunk vinni. Fel fogunk nőni. Azt kértem, mondják meg az elvtársaknak, nagyra értékeljük mindazt, amit 1985 áprilisa óta a művészeti értelmiség tett, s reméljük, hogy hozzájárulásuk csak nőni fog. Tehát közösen, állandóan ,,ki kell iga­zítani lépéseinket“. Nincs okom arra, hogy valamilyen nagy politikai szemrehá­nyásokat tegyek. Ha valahol szélsőségek mutatkoztak, s mi láttuk ezeket, végül is a szocializmusért vívott harc keretében történt így, a tökéletesítése érdekében vívott harc keretében, abban a küzdelem­ben, amely megfelelt a nép érdekeinek. Ha valaki olyan értékeket és gondola­tokat fog keresni és ajánlani nekünk, amelyek nincsenek összhangban a nép és a szocializmus érdekeivel, akkor ezt a központi bizottság nyíltan bírálni és értékelni fogja, s a demokrácia és a nyil­vánosság keretében ugyancsak közzéte­szi elvi álláspontját. Úgy vélem, hogy ez helyes. Teljesen őszinte vagyok önökhöz, s ezt önöknek érezniük kell. A legmélyebb meggyőződésemről beszélek önökkel. Bármiben tévedhetek is, nem tartok igényt arra, hogy enyém legyen az abszo­lút igazság. Az igazságot közösen, egye­sült erővel kell keresni-. Mind a koncepció, mind pedig a gyakorlati politika és a mód­szerek tekintetében keresnünk kell az igazság pillanatait, s abból a szempontból is, hogy mi a mi úgynevezett támaszunk. Ez a mi támaszunk azt jelenti, hogy való­ban fellelkesítsük az embert és kihasznál­juk gazdag politikai, kulturális és tudomá­nyos potenciálját, amely a szovjethatalom évei alatt társadalmunkban felhalmozó­dott. Ezért a központi bizottság januári ülé­sén konstruktív programot ajánlottunk, melynek fő tartalma a demokratizálás fo­lyamatának a fejlesztése, hogy életünk minden folyamatába aktivitást és érde­keltséget vigyünk. Ez a fő dolog, ez a kö-* zéppontja mindannak, amit csinálunk. Ez alól a gazdasági szféra sem kivétel. És úgy közelítünk hozzá, hogy a termelési folyamatokba aktívan bekapcsoljuk az embert. A szocializmus ehhez hatalmas lehetőségeket nyújt. Hiszen alapját nem a magántulajdon, hanem a mi közös va­gyonunk képezi. Ez a kiindulópont lehető­vé teszi a legkevésbé elkoptatott lehető­ségek feltárását az emberek bekapcsolá­sához, ahhoz, hogy ne csak szavakban, hanem a valóságban is a termelés, az egész gazdasági élet gazdája legyen. Miként lehet megvalósítani ezt a gyakor­latban? Ez volt az a feladat, amely a köz­ponti bizottság júniusi ülése előtt állt. Lenin a szövetkezetesítésről írott cik­kében azt mondotta, hogy sok szocialista számára ütközőpontot jelentett a magán- tulajdon, vagyis a személyes érdekek összekapcsolása a társadalmi célokkal, ezen érdek állam általi ellenőrzésének szintje, s hogy milyen mértékben rendeli alá a közös érdekeknek. A szövetkezeti mozgalomban látta Lenin a szocializmus és az ember érdekei összekapcsolásának egyik módját. Ehhez a közös módszertani elvhez, tartottuk magunkat, amikor tudato­sítottuk: a dolgok nem fognak sikerülni, ha nem kapcsoljuk össze megbízhatóan a társadalmi tulajdont az ember érdekei­vel - mind az anyagi' érdekeivel, mind pedig az egyéni érdekeivel. A társadalmat nem lehet dinamikussá és életképessé tenni, ha nem fogják tiszteletben tartani az érdekeket, ha ezek az érdekek nem fognak visszahatni a politikára és a társa­dalomra. A központi bizottság júniusi ülé­sén éppen ezért vetettük fel az érdekek­kel kapcsolatos kérdéseket. Ha az ember érdekei bekapcsolódnak az általános gazdasági mechanizmusba, az lehetővé teszi számára, hogy gazdának érezhesse magát és a társadalmi élet folyamataiban való aktív részvételre ösztönzi öt. S amint tudják, az állami vállalatról (egyesülésről) szóló törvénnyel, e törvény megvalósításához vezető utak kitűzésé­vel kezdtük. Az össznépi vita eredményei alapján mindent bevettünk a törvénybe, amit lehetett, s végrehajtottuk a megfelelő változásokat. Igaz, sokan javasolták azt is, ami túllépte rendszerünk kereteit, pél­dául, hogy mondjunk le a tervgazdálko­dásról. Ezt nem tettük, és soha nem is fogjuk megtenni, mivel szilárdítani akarjuk a szocializmust, nem pedig más rend­szerrel felváltani. Ez teijesen világos és azt jelenti, hogy sok minden elfogadhatat­lan számunkra abból, amit más gazdasá­gi rendszerből javasoltak, ajánlottak ne­künk. Továbbá meggyőződésünk, hogy a szocializmus, ha működésbe lendülnek az alapelvei, mindazzal rendelkezik, hogy valóban bekapcsolhassa az ember érde­keit és kihasználhassa tervgazdálkodá­sunk előnyeit. S a jelenlegi szakaszban számunkra ez - tekintettel arra, amit ma társadalmunk jelent - lehetővé teszi, hogy új dinamikát adjunk a gazdaságnak. Emellett mindazt, ami ellentétes az állami vállalatról (egyesülésről) szoló tör­vénnyel, meg kell változtatni, minden ren­delkezést bármely gazdasági szerv mun­kájáról: beleértve a Szovjetunió Állami Tervbizottságát és más központi, vala­mint ágazati gazdasági irányító szerveket is. Az ő funkciójuknak összhangban kell lennie ezzel a törvénnyel. Ebben az irány­ban végezzük munkánkat. Tulajdonkép­pen ez a KB júniusi ülésén hozott határo­zatok értelme. E határozatok alapja a ja­nuári ülés irányvonalának folytatása: be­kapcsolni az embert minden folyamatba, gazdaságiba és termelésibe egyaránt, valódi gazdává tenni őt, s emellett össze­kapcsolni az állam érdekeit az egyén, a dolgozó kollektíva érdekeivel. Az élet nyilvánvalóan korrigálni fogja ezt a folyamatot, változtat rajta, azonban meggyőződésünk, hogy a mi utunk he­lyes, mivel ebben az esetben már bizo­nyos tapasztalatokra támaszkodtunk. Most, amikor kedvező a társadalom szel­lemi, erkölcsi légköre, a nyilvánosság lég­köre, amikor kibontakoznak országunk­ban a demokratizálás folyamatai, ezek­nek még a jogi alapjait is meg kell adnunk. Nálunk még sok a „mítingdemokrácia", bár ki kell használni a jelenlegi jogi alapo­kat, vagyis sok mindent kihasználni abból, amivel már rendelkezünk. Gondolkodunk erről, s éppen a XIX. össz-szövetségi pártkonferenciára készítjük elő a vonatko­zó javaslatokat. Mivel van programunk a gazdaságirányítás radikális reformjára, mintha már megnyitottuk volna a társada­lom demokratizálásának minden irányá­ban az offenzíva széles frontját a gyorsí­tás, az átalakítás elmélyítése érdekében. Néhány gondolat ez szándékainkról, annak a munkának az értelméről, amit a párt központi bizottságának júniusi ülé­se végzett. Azt mondhatnám, hogy a fő stratégiai kérdések megoldottak, létre­hoztuk a feltételeket ahhoz, hogy az át­alakítás új alapon fejlődjön: politikai, ideológiai, erkölcsi, gazdasági és jogi ala­pon. Még akkor is, ha minden csak vár ránk, mivel csak feltételekről van szó, hiszen a gyakorlati munkának a kezdetén vagyunk. Természetesen felmerül a kérdés, tu­lajdonképpen hol is állunk most. Új hely­zet jött létre. Ezt szintén meg kell érteni. Ha egyetértünk azzal, hogy létrehoztuk azokat a feltételeket, amelyekről beszél­tem, akkor lehet, hogy most a legfelelős- ségteljesebb pillanat következik. Ma min­dent át kell ültetni az életbe. S ez azt jelenti, hogy az emberek milliói, tízmilliói vesznek majd részt a hatalmas munká­ban. Hiszen ez valódi forradalom, a gon­dolkodásmódban is, a munkához való hozzállásban is. S mint ismeretes, Lenin óva intett, hogy a forradalommal nem lehet viccelni, nem lehet forradalmat ját­szani. Ha már belekezdtünk, igazából kell dolgozni, nagy felelősségtudattal és meg­érteni, hogy a már megoldott kérdések - amelyek közül sokat átalakítási progra­munk tartalmaz - megvalósítása sorár; a huzavonák halálos veszélyt jelentenek Ezért úgy fogalmaznék, a konstruktív munka időszaka következik. Lehet, egyes elvtársak azt akarják mondani: ez talán azt jelenti, hogy már elég legyen a kritiká­ból. Nem, úgy vélem, hogy ez nem igaz. Bizonyos vagyok abban, hogy a nyitott­ság, a tájékozottság és a bírálat légköré­nek megőrzése nélkül, a felelősségteljes viták nélkül, amelyeket áthat a nép szük­ségletei iránti gondoskodás, az állam és társadalom sorsa iránti felelősségtudat, semmilyen konstruktív munka sem lesz lehetséges, nem kezdődik semmilyen konstruktív szakasz. Ezért most a fő dolog számunkra dol­gozni és dolgozni, mégpedig energikusan és céltudatosan, keresni a tartalékokat, bírálni a hibákat és fogyatékosságokat, s ugyanakkor támogatni minden új és konstruktív dolgot; fejleszteni az aktivitást és a kezdeményezőkészséget, mélyíteni a demokráciát és a tájékozottságot, tehát azt, ami szilárdítja az átalakítás légkörét és hozzájárul társadalmi-gazdasági fejlő­désünk meggyorsításához; keresni az új munkaformákat, amelyek fejlesztenék a nép, a dolgozók millióinak lehető leg­szélesebb részvételét. Ebben van az át­alakítás jelenlegi szakaszának politikai lényege. Most fontos dolog időben meglátni minden újat, még a legkisebb dolgokat is, ami művünket előreviszi. A KB júniusi ülésén sok konkrét dolgot mondtam, hogy érzékeltessem, pozitív folyamat kezdő­dött, s hogy jól kell látnunk az új dolgok minden kis hajtását. Itt Lenintől kell tanul­ni. Gondoljanak a Moszkva-Szortyiro- vocsnaja depó munkaszombatjára, aho­gyan Lenin e tény alapján felépítette gon­dolatait, amelyek számunkra már néhány évtizede segítséget nyújtanak és a jövő­ben is érvényesek lesznek. A konstruktív munka és a konstruktív tettek jelenlegi szakaszában nagyon fon­tos látni mindazt, ami pozitívum csak történik. Rendkívül fontos eközben összehasonlítani: egymás mellett van két járás, két vállalat, két terület, két köztár­saság, s az egyik hozzáállás milyen moz­gást, gyorsítást, reális eredményeket vált ki, a másik megközelítés pedig, amelyre a gondolkodás maradisága, a konzervati­vizmus, a megcsontosodottság jellemző, hogyan köti gúzsba a kollektívákat és az egyéneket. Ez most a fő téma a folyóira­tok, az újságok és a szépirodalom szá­mára. Nyilvánvalóan egyet fognak érteni ve­lem - s meggyőződésem, hogy hasonló következtetésre jutottak -, hogy most mindannyiunknak rendkívül munkaszere­peknek, felelősségteljeseknek és konk­rétaknak kell lennünk. Bizonyára kiérez- tek, kell, hogy kiérezzenek legalább két alapvető gondolatot, amelyet közölni akartunk a júniusi KB-ülés beszámolójá­ban azon kívül, amit a gazdasági felada­tokról szóló program kiegészítéseként el­hangzott. Először, a párt nem maradhat le a tár­sadalomban lejátszódó folyamatok mö­gött. Amint hátramarad, történjen az akár egy részszakaszon is, megkezdődnek a deformációk és megjelennek a túlzások. És ellenkezőleg, ha a párt a helyzet magaslatán áll, teljes mértékben kihasz­nálja potenciálját, tekintélyét és lehetősé­geit, akkor ebben a folyamatban avant­gárd szerepet játszik, de nem a „tilalom“ vagy az elutasítás stb. elve szerint kell eljárnia. A párt feladata, hogy előre ve­zessen. Képes erre, mert rendelkezik az ehhez szükséges potenciállal - káderek­kel, elméleti, politikai és erkölcsi potenci­állal egyaránt. Erkölcsivel is, ezt szeret­ném hangsúlyozni. A központi bizottság júniusi plenáris ülésén elhangzott beszá­moló első része az átalakítás jelenlegi szakaszának ellentmondásosságáról szólt és arról, mik a legközelebbi, illetve a távlati feladatok. A párt javasolta a radi­kális reform koncepcióját és így ismét megerősítette, hogy teljesíti a társadalom ■ vezető erejének reá háruló küldetését. A párt a társadalom valódi szervezője és politikai élcsapata. Nem gondolom, hogy most valakinél is megértésre talál az a vélemény, miszerint meg tudnánk lenni a párt nélkül. Hetven év áll mögöttünk és e tekintetben egyér­telmű következtetéseket vonhatunk le. Főleg most, a hatalmas államunkban vég­bemenő jelentős változások szakaszá­ban, amikor fejlesztjük a demokrácia, a vi­ták és a keresés folyamatait, s ugyanak­kor menet közben kell biztosítanunk az átalakítást, így kell előre haladnunk. Ezt nem lehet megtenni egy olyan párt nélkül, amely képes tudományosan megindokol­ni a megfelelő politikát, a gyakorlati fela­datok megoldásának stratégiáját. A párt által évtizedeken keresztül felkészített és a továbbra is készülő káderek nélkül, ezt nem lehet végrehajtani. Ha valakinek más a véleménye, legalábbis téved. A szocia­lista társadalomnak aktív, erős pártra van szüksége. És maga a párt is igényli, hogy teljes értékű életet éljen. Csak így lesz képes teljesíteni a reá háruló szervező és vezető szerepet. A jövő évi össz-szövet- ségi pártkonferencián számos kérdést alaposan megvitatunk, köztük azokat, amelyek a párt tevékenységére vonat­koznak. Ez az első gondolat. És a második: a nép aggódik az átalakításért. Szóltam már a Bajkonurban tett látogatásomról, megtekintettem ott technikánkat, embe­rekkel találkoztam. Egy ilyen találkozó után megkérdezték tőlem: „Mihail Szer- gejevics, mikor érkezik el már hozzánk az az átalakítás?“ azt válaszoltam: „Kérdez­zék meg a maguk vezetőitől, gondolkoz­zanak el ezen, s azután ők mondják meg maguknak.“ Tudják, a népnek van egy jó tulajdonsága: sosem hagyja magát félre­vezetni. Amikor az életet együtt festettük „ró­zsaszínűre“, a nép mindezt látta és elve­szítette érdeklődését a sajtó és a közéleti tevékenység iránt. Az volt a véleménye, hogy ha „Patyomkin-falvakat" állítanak elé, egyszerűen lebecsülik és megsértik. Hiszen a nép ismeri az igazi életet, tudja, mi hogyan néz ki a valóságban. Lenin azt mondta, az analfabéta a politikán kívül áll. Most azonban a mi népünk művelt. Az utóbbi években követett eljárásunk azon­ban azt jelentette, távol tartottuk a politi­kától. Ez tiszteletlenség a néppel szem­ben. Amolyan elitszemlélet. Most mindent a helyére kell tenni, mégpedig a demokra­tizálási folyamat által. Egyetlen döntö erő van - a nép. A népből származzanak a káderek, akárcsak a vezetők, az írók. Minden a népből ered és a néphez tér vissza. Ezeket az ellentéteket a szavak és a tettek között az emberek saját tapaszta- (Folytatás a 4. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom