Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)

1987-06-01 / 125. szám, hétfő

M inden művészeti megnyilat­kozásnak, így a színháznak is vannak hivatásos és amatőr mű­velői. Természetesen, ez utóbbiak is képesek valós és tartós értékek te­remtésére. Az pedig szinte termé­szetes, hogy a nem hivatásos művé­szet mindig is ösztönző hatással volt a hivatásosra. Vizsgáljuk meg köze­lebbről, milyen a hazai magyar ama­tőr színjátszás jelenlegi helyzete, a belterjességnél valamivel maga­sabb mércével mérve, mondjuk, lanságban téblábol a közönség előtt. Gyakorta elhangzik: kulturális intéz­mények munkatársainak a feladata, hogy az ilyen csoportokat szakmai­lag segítsék. Mi a valóság? A nép­művelők szervezői feladatkörüket ellátva, módot keresnek arra, hogy szakembereket „vezényeljenek ki" a csoportokhoz, ha azok igénylik őket. Sajnos a szakember sem min­dig tudja, milyen pedagógiai mód­szerrel közelítsen a műkedvelőhöz. Ebből gyakran vagy sértődés, vagy pedig ,,mit strapáljam magam, úgy­sem értik*‘-féle meddő jelenlét szü­letik. Más a kérdés, amikor valóban nem értik... A szakemberek egy másik részének (nincsenek sokan, ha a hazai magyar amatőr és mű­kedvelő színjátszás körül bábásko- dók számát nézzük) abban nyilvánul meg a hozzáértése, hogy zsűriznek a különféle seregszemléken és ver­senyeken. Időszűke miatt dióhéjban megdicsérik az állhatatosságot, az áldozatkészséget és az ezzel együttjáró igyekezetet, amelyet a legtöbbször „mostoha" (?!) körül­mények ellenére az együttes ered­bek „jóvoltából“ egyre fogyatkoz­nak) olyasmivel tölti az idejét, ami nem okoz szellemi izgalmat, és nem gyarapít másokat. Művelődési háza­ink vezetőinek, társadalmi szerveze­teink képviselőinek tehát el kellene érniük, hogy a színjátszó együttesek ne a „saját levükben főjenek". Le­gyen megteremtve számukra a fejlő­dés lehetősége. Akár anyagi „áldo­zatok“ árán is. T ermészetesen az is az igaz­sághoz tartozik, hogy amatőr színjátszó mozgalmunkban található néhány tehetséges, szakmailag is felkészült egyéniség, következés­képpen együttes is. Ez az írás any- nyiban általánosító, amennyiben nem a kiemelkedő eredmények, ha­nem a hazai magyar amatőr színját­szás egészének figyelembevételé­vel készül. A „képhez" az is hozzá­tartozik, hogy semmiféle szabály nem írhatja elő, ki milyen játékstílust vállal föl. A kísérletező jellegű pro­dukciók éppúgy létjogosultak, mint a klasszikus, a hagyományokat kö­vető színházi előadások. Egyéb­Akit fizetnek, és akit nem Amatőr vagy műkedvelő színjátszás? Gondolatok a mozgalom ellentmondásairól a szlovák amatör művészeti mozga­lom színvonalához képest. Nem a szavakkal kívánok játsza­ni, amikor különbséget érzek és te­szek az amatőr és a műkedvelő fogalmak között. Igaz, hogy az Ide­gen szavak és kifejezések szótára (Akadémia Kiadó, 1973) a francia eredetű amatőr kifejezést helyesen ,,mükedvelő"-Ként értelmezi, s olyan egyénre és kollektívára érti, amely vagy akik nem hivatásszerű­en, hanem kedvtelésből foglalkoz­nak valamivel (akár művészettel, tu­dománnyal, sporttal...). Ám, ha kö­zelebbről nézzük a dolgot, rá kell jönnünk, hogy a kifejezések (mű­kedvelő és amatőr) közötti árnyalat­nyi különbség a művészet minden­kori küldetését beárnyékoló óriássá növekszik. Értelmezésem és többéves ta­pasztalatom szerint az amatőr olyan- művészettel foglalkozó, a művé­szet iránt elkötelezett - gondolkodó, tehát önmagát és társait közvetlenül vagy közvetve, szellemi szinten gya­rapítani képes nem hivatásos mű­vészember, aki valamilyen társadal­mi vagy személyes ok miatt nem hivatásosként teremt értékeket a vá­lasztott művészeti ágban. Színház­ról lévén szó: olyan egyén (előadó, csoportvezető stb.) vagy kollektíva, akinek, illetve amelynek a produkci­ójára oda kell figyelni, mert képes újat létrehozni, azaz, a felvállalt drá­mai szöveg, a díszlet, a kosztüm, a zene, a fény, a tér s természete­sen elsősorban az ember szintézi­séből egy új minőség - egy új világ- keletkezik. Ezzel el is érkeztünk oda, amitől ebben a szemszögben mást jelent a műkedvelő kifejezés. Már magában a szóban ott van: kedveli a müvet. A műkedvelő az, aki esetleg élvezni is képes, hogy „szórakozik", a téli, tavaszi és őszi estéken, miközben (színházról lévén szó) megtanul egy bizonyos szöveg­mennyiséget, hamis illúziókat keltő módon, mintegy „átélve“ felmondja a dobogón, színpadon, másutt. A le­hető legveszélyesebb, ha egy együttesben egyetlen ember sem akad, aki észrevenné ezt a fajta „színházasdit". Szomorú látni, amit több vagy kevesebb jóhiszemű, be­csületes ember siralmas fantáziát­ményként produkál. Az együttes pe­dig azt hiszi, hogy amit művelnek, az a színház néven ismert művészet­hez hasonlít. Miként közelítsünk a tájainkon nem túl nagy számban tevékenyke­dő amatőr, valamint az ennél jóval nagyobb számú műkedvelő színját­szó csoportokhoz? Úgy vélem, e kérdés tisztázatlansága az oka annak, hogy a különféle rendű és rangú fesztiváljainkon hangoztatott tények zöme - például a „szemmel látható fejlődésiről - gyökeresen hamis. Mozgalmunk (ha beszélhe­tünk egyáltalán a szó igazi értelmé­ben vett mozgalomról) elszigetelt, nívója pedig, következésképpen, el­marad a helyzetünkből adódóan el­várható országos színvonaltól. E cikk írásakor semmiféle lekezelő szándék nem vezérel, már csak azért sem, mert magam is ebben a „mozgalomban" dolgozom, lehe­tőségeim szerint, azért, hogy fejlő­dését is segítsem. Hol kell keres­nünk a megoldást? Ha megfigyeljük azokat az amatőr együtteseket, amelyek szlovákiai viszonylatban képesek számottevő eredményeket felmutatni (nincsenek kevesen,) csakhamar megállapíthatjuk, hogy azok élén vagy kiemelkedően tehet­séges, szakmai ismeretekkel is ren­delkező amatőr áll, vagy a mester­ségének és hivatásának magaslatán álló művész. Más járható út nemigen mutatkozik. Természetes követel­mény az is, hogy lehetőleg több éve együtt játszó, összeszokott, egymás adottságait, természetét jól ismerő „csapat" kovácsolódjék egybe. Fontos, hogy ne a nagy „áldozatho­zatalok" álszent köntösét felöltve fogjunk hozzá e munkához, hanem természetes szükségletté váljék - minél előbb. Aki nem így csinálja, az sajnos az unalmas téli estéken (amelyek a tévé, a diszkók és egyé­ként a jó avantgarde éppúgy képvise­li, magában hordozza a hagyomá­nyokat, mint a legújabbformai megol­dásokat mellőző színházi produkció. Végezetül a továbblépés néhány konkrét lehetőségére hívnám fel a fi­gyelmet. Az utóbbi időben, szeren­csére, egyre több színházelméleti könyv jelenik meg s jut el a könyves­boltokba, könyvtárakba. Nehéz len­ne felsorolni mindazokat a munká-x kát, amelyek az arra fogékonyak számára szakismereteket nyújta­nak. De rendkívül hasznos és fejlő­désre ösztönző az is, ha dráma, színpadi mű szövegkönyvét tanul­mányozzuk át, úgy, hogy közben - akár jegyzeteket készítve - felál­lítunk magunknak egy elképzelt kon­cepciót, egy előadást, a „mit?, mi­ért?, hogyan?“ örökké érvényes elv alapján. Nélkülözhetetlenül szüksé­ges továbbá, hogy lehetőleg rend­szeresen figyeljük a hazai és külföldi színházkultúra fejlődését, szerét is ejtve a jelesebb előadások megláto­gatásának. A bratislavai Népművé­szeti Intézet folyóiratában, a Javis- koban található tanulmányok, ama­tőr színházi anyagok ugyancsak le­hetnek hasznos segítőink az amatőr színjátszás fejlődésének és lehető­ségeinek jobb megismerésében. Nem utolsósorban pedig a megfele­lő színvonalon szervezett tanfolya­mok. A cél tehát az, hogy mihama­rabb lépjünk néhányat a ma színháza felé. Ha e lépések megté­tele közben járásunk is magabizto­sabb lesz a színpadművészet szál­káktól nem éppen mentes, de a vilá­got mindenképpen jelenthető desz­káin, akkor majd joggal várhatjuk el, hogy korunk technikai csodái mellett a színház is élvezi a tömegek érdek­lődését. Függetlenül attól, hogy ki teremti ezt a színházat, hivatásos vagy amatőr művész. KISS PÉNTEK JÓZSEF Jó irányban i I . A Nagy László felvétele Korunkban, amikor az általános mű­veltség megszerzésére, illetve gyarapítá­sára kevesebb idő jut, sokak számára a művelődést jobbára a színház-, mozi-, a múzeumlátogatás, az olvasás jelenti. A Tóketerebesi (Trebišov) járásban az utóbbi időben a közművelődés területén is jó irányban történtek változások. Min­denekelőtt azt érdemes kiemelni, hogy a pedagógusok a tanítási órán kívül is szívügyüknek tekintik a gyermekekben lévő képességek kibontakoztatását, szí­vesen vállalják szakkörök vezetését. Az Ung-vidéki és a bodrogközi magyar taní­tási nyelvű alapiskolák tanulói jó eredmé­nyeket érnek el a tudományos diákköri versenyeken. A gyermek színjátszócso­portok és a kisszínpadok járási versenyé­be a közelmúltban már 13 csoport neve­zett be. E téren Bélyben (Bieľ) Ronkay Ágnes, lllésné Popália Irén, Kistárkány- ban (Maié Trakany) Orlovszky Erzsébet, Bolyban (Bol) Szaniszló Ferencné, Ki- rályhelmecen (Kráľ. Chlmec) Nádasdi Já- nosné, Zsebik Ildikó, Nagykaposon (Vei­ké Kapušany) Jencsö Jánosné, Sponták Györgyné, Dezső Miklósné, Kohány Gi­zella, Vajánban (Vojany) Kocsis Éva pe­dagógus végez érdemdús munkát. A lakosság a művelődés fontosságát főként Nagyráskän (Veľké Raškovce), Ki- rályhelmecen, Bélyben, Borsiban (Borsa), Kis- és Nagytárkányban, valamint Bod- rogszentesen (Plešany) és Bodrogszer- dahelyen (Streda nad Bodrogom) ismerte fel. Ezeken a helyeken a kulturális ren­dezvényeken kívül igény van előadások­kal egybekötött vitaestekre is. Az utóbbi időben elsősorban egészségügyi, környe­zetvédelmi, számítástechnikai, jogi, pszi­chológiai kérdésekkel foglalkoztak. Bélyben, jobb híján, az iskolában pró­bál az éneklöcsoport, itt tartják a gyűlése­ket és a különféle rendezvényeket is. A nemzeti bizottság a község területén lévő kastélyt nem újította fel, a művelődé­si ház tatarozása is sürgető feladat, évek óta beázik. A Bodrogköz és az Ung-vidék falvai­ban kétségtelenül sokkal nagyobb figyel­met kellene fordítani a művelődési házak és klubok felszerelésére, rendezni kellene végre a művelődési házak fűtésével kap­csolatos problémákat. Szerencsére az egyes művészeti csoportok nem függesz­tették fel mindenütt a tevékenységüket e hiányosságok miatt. A Tavaszi szél... népdalverseny járási döntőjében 30 mű­sorszám szerepelt. Az imregi (Brehov) folklórcsoport legutóbb a Menyasszonyöl­töztetés és bokrétakötés című műsorával az országos döntőt is megnyerte - ezúttal a szénatakarás hagyományait elevenítet­ték fel. A kiskövesdiek (Malý Kamenec) az aratási szokásokat, a radiak a régi fosztok mutatták be. A közönség ezenkí­vül kilenc szólóénekes, valamint a borsi, a kis- és nagykövesdi, a bélyi, a nagytár- kányi és a szirénfalvi (Ptrukša) éneklő­csoport dalaiban gyönyörködhetett. Több citerazenekar is a közönség elé lépett. (-szák) Reggelenként bemegy a cipőbolt­ba, ahol eladóként keresi kenyerét, egész nap a cipőkkel megrakott áll­ványok, pultok között ingázik, szan­dálokat, csizmákat, bakancsokat és térdzoknikat kínál, majd délután öt­kor átváltozik színésznővé, s az esti előadáson remek teljesítményt nyújt. Másnap reggel, amikor be­megy a cipőboltba, még visszhang­zik benne az esti vastaps, s az újabb sikerek reményével arcán, moso­lyogva nyújtja át első vevőjének a kalocsnit. Nos, e látomással csupán azt szeretném érzékeltetni, mekkora kü­lönbség van az amatőr és a hivatá­sos színész hétköznapjai között. Az amatőr színész, rendszerint, nem színházi közegben él, napközben legfeljebb lopva készülhet az esti próbára vagy előadásra, ha egyálta­lán készülhet. rá a munkahelyén, ahol mindenekelőtt a rábízott felada­tot kell elvégeznie. Azt, amiért fize­tik. Ha a főnök észrevenné, hogy az eladólány a cipők halma fölött a szö­vegkönyvből magol, a vásárlók meg várnak, joggal háborodna fel, s küldené az egész amatőrséget a nyavalyába. Az amatőr színész­nek tudatosítania kell, hogy kedvte­lésének nem hódolhat fizetett mun­kája rovására. Munkaidőn túli se- rénységéért viszont elvárhatja mun­katársainak és főnökeinek az elis­merését. Sajnos, ez többnyire elma­rad. Legrosszabb esetben egy kétel­kedő gesztus formájában mutatko­zik meg. Az pedig már kimondottan helytelen, ha a munkaadó gátolja alkalmazottját efféle tevékenységé­ben, amely önkéntes, munkaidőn túli, értékét pedig minden szellemi­leg magasrendü társadalomban megbecsülik. Sőt, az ilyen társadal­mak intézményeket mködtetnek, amelyek elsőrendű feladata éppen az állampolgárok önkéntes szellemi tevékenységének fölkarolása, támo­gatása. Legyen az színház, karé­neklés, képzőművészet, bárminemű klubtevékenység vagy éppen csilla­gászat. Valamennyien ismerjük eze­ket a népművelési intézményeket, szövetségeket, amelyek ugyan nem fizethetik, amatőr színészeiket, er­kölcsi elismeréssel és jó munkavég­zéssel viszont támogathatják társa­dalmunk számára pótolhatatlan munkájukat. És támogatják is. Egé­szen odáig, hogy sok pénzbe kerülő találkozókat, fesztiválokat szervez­nek számukra, a körzeti versenyek­től kezdve egészen az országos szemlékig. A támogatás tehát nem­csak hogy adott intézményesített keretek között, hanem kötelező is. Az már a fizetett hivatásos népmű­velők munkájától függ, hogy méltón vagy méltatlanul élnek a támogatás lehetőségével. Felelősségük teljes tudatában, vagy felelőtlenül, elfogu-' latlanul vagy elfogultan, közömbö­sen vagy odaadással. Mindkettőre példát! A véletlen hozta, hogy két héten belül két amatőr színházi premierre hivott meg két rendező barátom. Mindkét előadást végigdrukkoltam, de csak a másik után volt hiányérze­tem. Na nem az előadás fogyaté­kosságai miatt, amelyek mindkét együttes esetében természetszerű­leg mutatkoztak meg, hanem a két premierhangulat közti különbség okán. Az egyik kisvárosban virágok­kal zsúfolt kosarat, s minden szerep­lő külön egy-egy szál virágot kapott jutalmul teljesítményéért a két fenn­tartó szervtől, a városi művelődési központtól és a Csemadok alapszer­vezetétől. A művelődési házat zsú­folásig megtöltő közönség pedig -, soraiban a helyi párt- és állami szer­vek, valamint a Nemzeti Front képvi­selőivel - hosszan tartó vastapssal valódi ünneplésben részesítette a társulatot, emlékezetessé forrósít- va az est hangulatát. Ezt követően, a hagyományoknak megfelelően, gazdag vacsora várta a színészeket és a műszakiakat, amelyen nem­csak hivatalos részről hangzott el méltatást összegző pohárköszöntő, hanem a többi vendég szájából is. E városkában már a főpróbát is zsúfolt ház előtt tartották, mert a fenntartó szervek és az iskolák igazgatói között nemcsak látszóla­gos az együttműködés. A másik városkában is diákok számára tartották a főpróbát, de csak az a hatvannégy bentlakó je­lent meg, akiknek a diákszállóban egyébként is foglalkozásuk lett vol­na. A többieket nyilván nem ösztö­kélték kellően arra, hogy színházi élmény részesei legyenek. Ebben a városkában, a másikkal ellentét­ben, nem volt esemény a premier sem, és bár a plakátok már napokkal korábban invitáltak az előadásra, mégis sok-sok árválkodó széket lát­hattam. Valószínűleg a hiányos, nem személyes odaadással, hanem formálisan végzett közönségtoborzó munkának- „köszönhetően“, amihez magáért beszélő adalék, hogy a csoportot fenntartó két szerv, a vá­rosi művelődési központ és a Cse­madok alapszervezete közül az utóbbi elnöke meg sem jelent az előadáson. Meglehet, közbejött va­lami, csakhogy maga helyett szemé­lyes megbízottját sem küldte el egy csokor virággal és köszönő szavak­kal. Nemhogy virágkosarat, egyetlen szál virágot sem kaptak a szereplők, ünnepi vacsoráról, ünnepi pohárkö­szöntőről nem is beszélve. Talán szófecsérlésnek tetszik, ha megkérdezem, mi a fenntartó szerv feladata. A történtek után mégis fon­tosnak érzem hangsúlyozni: a fenn­tartás maga, annál is inkább, mivel- lám, egyetlen járáson belül is- többféleképpen értelmezik e fogal­mat. Persze országos jelenség, hogy a fenntartásért fizetett dolgo­zók egyedüli fenntartói kötelessé­güknek szinte csak azt tekintik, hogy óvják a művelődési házat, még a kulcsot is remegve adják oda a tár­sulatnak. Ugyanakkor a fűtéssel már nem törődnek, hiszen aki télen me­legben akar próbálni, az gyújtson be magának. Szövegkönyv-gépelés, díszlet, jelmez, premierszervezés, virágkosár, vacsora - ugyan, örülje­nek, hogy megkapták a „kultúrház" kulcsát, hogy van hol próbálniuk. De ez inkább a falvakra jellemző, és ott sem mindenütt. Városkáink zömé­ben tudják kötelességeiket a fizetett népművelők, a színházi és más szak­előadók, akiknek valós munkakörét sok esetben nem fedik szakelőadói titulusok. Tudják kötelességeiket, mégis akadoznak a dolgok. A városi művelődési központ mindkét kisvá­rosban vállalta például a díszletek és jelmezek költségeit, s ha tovább­mennénk, a hivatalos, intézmé­nyesített segítségnyújtásnak egyéb nyomaira is rálelhetnénk, amelyek­nek természetesen nagyon nagy az értékük, de nem pótolhatják a fenn­tartó szervek és a társulat közti lege­rősebb biztosító kapcsot: a válasz­tott és hivatásos népművelők teljes odaadását, szinte mindenre kiterje­dő figyelmességét, segítőkész éber­ségét, amelynek végső célja: meg­felelni a társulat igényeinek, biztosí­tani, hogy a munkaidejükön túl, in­gyen dolgozó amatőr színészek a lehető legideálisabb körülmények között végezhessék szellemi mun­kájukat. Hogy szerepformálásra szánt idejük kétharmadát ne kelljen azokra a szervezési és beszerzési gondokra fecsérelniük, amelyeknek megoldása a hivatásos népművelő feladata. Akárcsak a választott nép­művelőké - egy Csemadok-alap- szervezet vezetőségéé, az elnöktől a pénztárosig - az, hogy jó szerve­zéssel igenis eseménnyé avassa a premiert, hogy előhívja a közösség elismerését. Reggel bemegy a cipőboltba, egész nap a vásárlóinak él, majd este színésznővé változik, s teljes jelenlétével igyekszik segíteni azt, amit világszerte úgy hívnak: a szel­lem működése. Hogy nem mindig sikerül, azért ne csak a rendezőt vagy az amatőr színészt hibáztas­suk. Nézzük meg, mit tettek napköz­ben a fenntartó szervek azért, hogy ő fáradtan, munka után, szomszé­dokra hagyott gyerekekkel a tudatá­ban, az elvárásoknak megfelelően végezhesse a dolgát. Hogy zsúfolt ház legyen a premieren, s ne csak vastaps (mert azt nem lehet és nem is szabad sem megszervezni, sem kierőszakolni), hanem virág is le­gyen, vacsora, meg köszönő szó. SZIGETI LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 4 1987. VI. 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom