Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)
1987-06-30 / 150. szám, kedd
„Hiszek az opera jövőjében“ A hetvenéves Premysl Koči nemzeti művész vallomása- Életem első operaélménye Smetana Az eladott menyasszonya volt. Tizenegy éves lehettem, amikor Záblatí u Bohumínába vendégszereplésre érkezett az ostravai opera... A kórus, majd Jeník és Maren- ka éneke annyira elbűvölt, hogy végzetesen beleszerettem a zene múzsájába, s hü maradtam hozzá egyszer s mindenkorra. A sorsdöntő találkozásból frigy lett, 1943-49 között Pŕemysl Koči már az ostravai opera tagjaként szerepelt, majd hamarosan a prágai Nemzeti Színház szólistája lett, melyet 1969-78 között igazgatott is. Csodálatos baritonját a világ számos operaszínpadán hallhatta a közönség, de neve rendezőként a cseh operairodalom gyöngyszemeinek külföldi színpadra állításával is ismertté vált. A Zeneakadémia tanáraként több mint félszáz tanítványt indított útjára... S hogy a kép teljes legyen, tegyük hozzá: ízig- vérig közéleti ember.- Hogy melyik szerepem nőtt leginkább a szívemhez? Mindegyik. Mert mindnek megvolt a maga vonzereje. Az elsők között Smetana, Dvoŕák, Janáček operáit említem. Szép feladat volt Borisz Godunov megformálása, majd Lortzing Cár és ács című operájának Nagy Péter cárja. Vagy a Fidelio könyörtelen fogházparancsnoka, a Tosca Scarpiája, az intrikus Jágó, Mozart Don Giovanni- ja..-. - mind más és más színészi, énekesi lehetőséget nyújtottak. Különösképpen szerettem azonban A sevillai borbély furfangos borbély- mesterét, Figarót, talán éppen azért, mert az említett figuráktól merőben eltért. És nem hagyhatom említés nélkül az „ördögöket" sem, akik Dvoŕák naiv Marbueljétól kezdve, egészen a Honza királyságának gonosz ördögfiókájáig, szinte,,végigkísérték" a pályámat. Legnehezebb s egyik legkedvesebb szerepem Prokofjev Egy igaz emberének Alekszej Mereszjeve volt. Megformálása rengeteg munkát igényelt, de egy szerep minél nagyobb erőfeszítést, küzdelmet kíván, érzelmileg annál közelebb kerül az emberhez.- A szerencse fia vagyok, állítják rólam sokan, s én csak azt válaszolhatom nekik: életem legnagyobb szerencséjének azt tartom, hogy lehetőségem nyílt sok kivételes, nagy tehetségű, a legkülönbözőbb hivatásokat, nemzeteket képviselő egyéniségeket megismernem, s tanulnom tőlük. Kik voltak ezek? Mindenekelőtt tanárom, Rudolf Vašek, a felejthetetlen énekpedagógus, akitől leírha- tatlanul sokat kaptam, azután a legendás Václav Talich, Zdenék Cha- labala, az ostravai opera vezető dirigense, s még folytathatnám a sort. A nemzetközi zenei élet nagyjai közül Clemens Kraus, a bécsi Staats- oper vezető karmestere, vagy Josef (ČTK-felvétel) Kaut, a Salzburgi Ünnepi Játékok nemrégiben elhunyt igazgatója. Hadd említsem még Wolfgang Wagner operarendezót, Richard Wagner unokáját, Herbert von Karajant, Raoul Hussont, a világhírű sorbon- ne-i professzort. Kedves emlékeim közé tartozik első találkozásom Jeleňa Obrazcováva\, akit a helsinki VIT-en ismertem meg. Szívesen idézem fel a pártban tett első lépéseimnél segédkezet nyújtó Vilém Nový nevét és Klement Gott- waldét, akivel Ostravában, a CSKP kerületi bizottságának tagjává választásomkor találkoztam először személyesen; felköltözve később Prágába, többször is alkalmam volt beszélgetni vele. Ha elgondolkodom azon, mi az, ami mindannyiunkban közös volt, azt az odaadásban, az ügy szerete- tében, a szíwel-lélekkel végzett munkában Vélem megtalálni. A hitben, melyet képesek voltak környezetükre is kisugározni, a segítségben, melyet ellenszolgáltatást nem várva nyújtottak.- Raoul Husson mondta: ,,Kočí született tanárember, akit valósággal hatalmába tart a pedagógia démona“ — írta. Tanítványaim? Megpróbálom átadni nekik mindazt, amit annak idején el nem évülő útmutatásként magam is kaptam. Hogy az életben mindenért meg kell dolgozni, hogy az énekesi pálya az egyik legnehezebb előadóművészi hivatás, mert a hang önmagában még nem hangszer, azzá alakítása komoly munkát, idegi megterhelést jelent tanárnak, diáknak egyaránt. S ezen a hangszeren aztán persze meg kell tanulni játszani is... Hogy milyenek a mai fiatalok? Úgy érzem, sem fizikai, sem pszichikai szempontból nem eléggé edzettek, felkészültek. De ez a mi generációnk, a háborút megélt nemzedék hibája. Ne szenvedjenek hiányt semmiben, mondjuk, s mindent megkapnak, emiatt azonban szükségszerűen helytelen értékrend alakul ki bennük. S az Élet kapujába érve, igencsak elcsodálkoznak, hogy bizony mindennek megvan az ára. Ezért én igyekszem a tanítványaimat szigorúan nevelni. A zenepedagógiáról szólva nem hagyhatom említés nélkül az operaéneklés világméretű válságát, melynek oka a pedagógia elégtelenségében gyökerezik. Változnak a követelmények, változtatni kell a módszereken is! A helyzeten mit sem könnyít egy-egy istenadta tehetség születése. Ám optimista vagyok. Bízom benne, hogy az emberiség ugyanúgy, ahogy szövetkezett a természet megóvására, megmenti az operát is a jövőnek. Mert van jövője!- Bevallom, a kikapcsolódás ritka perceiben a legszebb zene számomra. a csend. Terveim? Sok év után az idén két nagyon tehetséges tanítványt kaptam. Legfőbb célom természetesen kitűnő művészeket nevelni belőlük. Készülök az énektechnika alapjaival foglalkozó könyvem újrakiadására, továbbá a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség Központi Bizottságának tagjaként is tevékenykedem. Ismét tervezem Az eladott menyasz- szony színpadra állítását és szeretném Dvoŕák Az ördög és Katáját képernyőre vinni. S a rendezés mellett izgalmas lenne prózai szereppel is megpróbálkozni... TARICS ADRIENN NYUGTALAN ÉNEK A Szőttes bemutatója Művészi élményekben gazdag műsornak tapsolhatott a szép számú közönség Bratislavában, a ruži- novi művelődési házban. A program első részében két somorjai (Šamorín) néptáncegyüttes lépett fel. A Csali ezúttal is igazolta, hogy megérdemelten kapta a második díjat az idei országos népművészeti fesztiválon. Teljesíményük átlagon felüli volt, színvonalas műsoruk a betanítók, a Valacsay-házaspár szakmai hozzáértését és eredményes munkáját igazolta. Sok tapsot kapott a Csalló Népművészeti Együttes is. Figyelemre méltó volt a bemutatott anyag széles skálája és a zenekar magával ragadó temperamentuma. Néhány koreográfia ugyan hagyott maga után bizonyos kívánnivalót, és a táncosok sem tudták mindig tartani az első számok magas színvonalát, ám egészbe véve az előadás így is átlagon felüli volt. Az együttes ezúttal is bizonyította, hogy méltán tartozik a szlovákiai élenjáró amatőr tánccsoportok közé. A két együttes nagyon jó hangulatot teremtett a Szőttes bemutatójához, amely természetesen az érdeklődés középpontjában állt. Némi meghökkenéssel és bizonyos fenntartásokkal kezdtem szemlélni a Csemadok KB népművészeti együttesének bemutatóját, ugyanis az élő zenekart reprodukált muzsika helyettesítette. Szerencsére aggályaimat nagyon gyorsan szertefoszlatta az a tudatos dramaturgiai koncepció, amely Urbán Zsolt nevéhez fűződik. Az együtteseinknél , megszokott mozaik szerű műsor- szerkesztést sem láttuk viszont. A koreográfusok nem törekedtek az egyes táncok, táncdialektusok hiteles bemutatására, ahogy ezt az eléggé összecsapott, hevenyészett műsorfüzetben olvashattuk. Az együttes tagjai másra, többre, mélyebb értelmű és több rétegű vallomásra vállalkoztak. Ehhez a szándékhoz igazodtak Méry Margit vise- letei is: fekete nadrág, mellény, fehér ing a fiúkon, fekete szoknya, fehér blúz a lányokon, kibontott haj, semmi cifra külsőség. Az elsó kép a mezöségi ritka magyar motívumaira épült, s a fiatalságnak azt az időszakát eleveníti fel, amikor a barátság, a pajtáskodás szelleme dominál, de egyre nyilvánvalóbbá válik a kapcsolatteremtés - olykor gondosan leplezett - szándéka is. Ez a hangulat elevenedik meg abban a képben is, amely egyúttal Mészáros Gábornak, az együttes szólistájának ígéretes ko- reográfusi bemutatkozása is. A színen négy barát harmonikus táncát látjuk, amelyben az ugrós motívumok dominálnak. Ezt az idillt szakítja meg érkezésével a leány, akit Fekete Ilona alakít - kitűnően. A barátságot, viszály, harc, versengés váltja fel. A téma alkalmat ad sokrétű (érbeli megoldásokra. A kép végén visszaáll a harmónia, amelyet a következő rész hatásos párostánca megkapóan jelez. Ezt követően a szokásos legénybúcsút és annak leányváltozatát láthattuk szép párhuzamban. A koreográfus jól használta fel a lőrincré- vi pontozó és csárdás motívumait. Már-már a beteljesülés felé közeledik a jelenet, amikor a színen egy másik férfi jelenik meg, s felbomlik a tartósnak hitt harmónia. A hatodik és hetedik kép Orsovszky István zalaegerszegi vendégkoreográfus alkotása. A Meditáció tovább követi a csalódott férfi lelki gyötrelmeit, vívódásait. Ott marad magányában, lelkében harcot vív a szerelem és a férfiúi büszkeség. A selyemkendőt és a botot felváltva ,.viszi" táncba. Hatásos kép, habár a „selyemken- dós résznél" bizonyos szentimenta- lizmus is felüti a fejét. A következő részben tágul a látókör, s az egyéni gondokat történelmi és közösségi keretbe ágyazzák. Ez a rész más fénybe állítja a mondanivalót. A néző logikusan az előző szereplőket keresi a folytatásban is. Itt elég sok a patetikus gesztus, és a magyar néptánctól idegen motívumok és morajok is zavaróan hatottak. Mégsem hatástalan ez a rész, mert az egyén, továbbá kis és nagy közösségek harcait, vívódásait, élni- akarását látjuk viszont a színpadon. A zárókép, az egymásra talált párok széki lassúja egységbe ötvözi az egyéni és a társadalmi motívumokat, s így válik meggyőzővé a műsor többrétegű művészi mondanivalója, vallomása. A bemutató végén felcsattanó, hosszan tartó vastaps méltó jutalmat jelentett az együttes számára. Dicséret illet meg valamennyi közreműködőt, ám külön ki kell emelni Varga Ervint, aki öt koreográfiájával és az invenciózus rendezéssel jelentős részt vállalt a megérdemelt nagy sikerből. Nem kell különösebb tehetség megjósolni azt, hogy a Szőttes ezzel a műsorával más városokban és falvakban is kivívja a közönség elismerését. GÁL GYÖRGY- ÚJ FILMEK Borisz Godunov (szovjet) Nagyszabású vállalkozás Szergej Bondarcsuk munkája, a Borisz Godunov, melynek forgatókönyvét maga a rendező írta Alekszandr Puskin (1799-1837), a kiváló orosz költő verses drámája alapján. A huszonnégy színre tagolódó dráma - melynek története 1598 és 1605 között Orosz- és Lengyelországban játszóJelenet a szovjet filmből dik - mozaikszerűen epizodikus jellege a filmváltozatban is megmarad, a történés drámai folyamatossága ezért meg-megakad, a cselekmény széteső. Borisz Godunov alakját - mint ismeretes - történészek, irodalmárok, képzőművészek mind-mind másnak és másnak látják, e kérdéskörnek szinte könyvtárnyi irodalma van. Szergej Bondarcsuknak a forgatókönyv írásakor tehát tisztáznia kellett, hogy melyik felfogást kövesse, milyen szempontból magyarázza, indokolja a jó és liberális cár képében trónra lépő gyermekgyilkos Borisz alakját, aki uralomra jutása után egyre nagyobb terheket ró az amúgy is agyonsanyargatott népre, s aki hiába éri el élete legfőbb célját, hiába övé a cárok trónja, lelkét örökös rettegés és bizonytalanság tartja Meztelen szerelem rabságban, rémképek gyötrik, mindenütt a halott cárevicset látja; ráadásul dögvész, éhinség pusztítja a népet, felkelők lázítanak szerte az országban, s minden szerencsétlenségért egyedül őt, a gaz trónbitorlót kárhoztatják, őt, aki rettenetes bűneivel a romlás átkát zúdította Oroszország földjére. Míg Puskin Borisz Godunov alakjában a bűntudat és a hatalomgyakorlás sajátos kapcsolatát és ennek következményeit rajzolja meg, a történelem törvényszerűségeinek és a nép történeti szerepének érzékeltetésével, addig Bondarcsuk a nép, a zsarnoki elnyomás önkénye miatt elégedetlenkedő tömeg hatalmát domborítja ki, azt hangsúlyozza, hogy Borisznak nem a saját bűneiért kell bűnhődnie, hanem azért, mert a nép elárulta őt. Szergej Bondarcsuk forgatókönyvírói és rendezői felfogása tehát merőben eltér az eredeti művészi értelmezéstől, s a mondanivaló megváltoztatását a szovjet kritika komoly fenntartásokkal fogadta. Szergej Bondarcsuk nem tudta tehát elkerülni a történelmi film műfajának és a filmadaptálásnak a nagy csapdáját. Alkotása formai tökélyre törekvő, de az alkotói szenvedélytől eltávolodott hatalmas történelmi tabló, mely elmerül a látványosságokban, s helyenkénti naturalista elbeszélő módjával, vontatott- ságával próbára teszi a nézőt. A rendező érdeme viszont, hogy jó érzékkel, mesterien használja ki a helyszínek sajátos atmoszféráját, stílusát, tartalmas részleteit. A nagy tömegeket mozgató - csehszlovák filmesekkel koprodukcióban készült alkotásban - Bondarcsuk hármas feladatra vállalkozott: a forgatókönyvíráson és rendezésen kívül eljátszotta a címszerepet is, grandiózus alakítása azonban nem tudja feledtetni az alkotás gyengéit. (francia) A véletlen egybeesése - vagy dramaturgiai önkény? -, hogy a francia film főhőse, egy negyvenéves tolmácsnő akkor fedezi fel magán súlyos betegsége tüneteit, amikor megkedvel egy rokonszenves férfit, s beleszeretve, végleg kitörhet magányosságából. A rákbeteg Claire azonban ahelyett, hogy belekapaszkodna Simonba, menekül tőle, borzongató, a mai embert idegesítő ,.probléma" szükségeltetik. Ilyen korunk népbetegsége, a rák. Claire lelki tusáját, válságos helyzetét az alkotó visszafogottan, mértéktartóan, kulturáltan ábrázolja, úgy, hogy közben gondolatébresztő következtetések is a néző eszébe juthatnak. Mégis meglehetősen furcsa film a Meztelen szerelem; telisMarléne Jobert és Jean-Michel Foton a francia film főszerepében s egyedül veszi fel a harcot a betegséggel, a jövővel. Simon - aki elől eltitkolta baját - viszont nem hajlandó róla lemondani, tudomást szerezve Claire mellrákjáról, megpróbál értelmet adni életének. Szerelmi románc ez a francia film, jóllehet alkotója gondosan ügyel arra, hogy munkája többnek, másnak látsszék, mint ami. Yannick Bellon rendezőnő ugyanis tudja, hogy a Love Story nyomán a világmozit elárasztó valóságos filmhullám már levonulóban van, ha tehát azt akarta, hogy alkotása ne fulladjon unalomba, akkor fordítani kellett az alaptörténeten. Mivel az elridegedés önmagában nem vonzza a melegségre vágyó nézőt, valami különleges, tele van köznapi, hiteles elemekkel, készítői érdekesen láttatják, miként veszti el életkedvét a magát gyógyíthatatlan betegnek tartó ember, hogyan barátkozikíneg a megmásíthatatlan ténnyel, s miért fontos, hogy a kilátástalan helyzetben legyen kiben megkapaszkodnia. Az alkotó gondoskodik arról is, hogy ne adagolja túl az érzelmeket, hősével valahogy mégsem tudunk azonosulni. Talán azért, mert a rendező a leegyszerűsítés hibájába esett, talán mert a szerelmi történet mesterkélt, de valószínűbb az, hogy a súlyos betegség itt csak háttér, elkerülhetetlen megpróbáltatás, amely előtt két ember egymásra találása lejátszódik. -ymÚJSZÚ 4 1907. VI. 30.
