Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)

1987-06-27 / 148. szám, szombat

ÚJ szú 5 1987. VI. 27. A párt feladatai a gazdaságirányítás gyökeres átalakításában (Folytatás a 4. oldalról) viszonyulunk egy létfontosságú probléma megoldásához. Ez úgy szokott lenni, hogy azok a termékek, amelyek előállítá­sára törekszünk, a jövőben is elértéktele­nednek, mivel nincs elég raktár és feldol­gozó üzem, s a veszteségeket aztán behozatallal fogjuk pótolni. Elég, ha elfo­gulatlanul tekintünk az ilyen dolgokra. A mezőgazdasági-ipari állami bizottság­nak a helyi szervekkel közösen meg kel­lene állapítania, miért van ez így, s ott, ahol kell, bevezetni az elemi rendet, s mindenekelőtt szigorúan arra kellene összpontosítani, hogy minél hamarabb és gyökeresen megoldódjék a raktározás és a feldolgozás problémája. Meg kell állapítanom, hogy mindaz, amit elmondtam, igen komoly gondolato­kat vet fel. Az utóbbi években nálunk rendkívüli méreteket öltött az élelmiszer­kérdés megoldása során tapasztalható élósködés. Számos terület vezetői köny- nyelműen közelítettek ehhez a problémá­hoz. Ha kevés a takarmány, táviratoznak a központi bizottságnak vagy a kormány­nak, ha kevés a mezőgazdasági termé­kek forrása, ismét a központnak távira­toznak. Természetesen távol áll tőlem, hogy mindent egy színre fessek és a problémát leegyszerűsítsem. Számos nehézség az országban tapasztalható átfogó helyzettel függ össze, de az említett kérdések meg­oldása során megfigyelhető élősködő haj­lamok mégis sok káderünk esetében megmutatkoznak. Általánosan mondva, elvtársak, a poli­tikai bizottság így gondolkodik: reális le­hetőségeink vannak arra, hogy az élelmi­szerellátás helyzete a következő két-há- rom év során lényegesen javuljon. A gyakorlat figyelemre méltó példákkal szolgál arra nézve, hogy mindenütt hatal­mas tartalékok vannak. Számos tény bi­zonyítja, hogy a munkatermelékenység­ben és a mezőgazdasági termelés növe­kedésének üteme terén dinamikusan elő­re lehet lépni. Ezt megmutatták a viszony­lag nemrég létrehozott, ún. intenzív mun­kakollektívák, amelyek hosszú távú hasz­nálatba földet és más termelőeszközöket kaptak. Tavaly e kollektívák minden egyes tagjára átlagban 700-800 tonna gabona és 70-100 ezer rubel értékű ter­mék jutott. Az ilyen kollektívákból azon­ban még kevés van. Nem megfelelően bővül a családi szállítási szerződések formája, bár a munkaszervezésnek és a javadalmazásnak ez a módszere igen hatékony. A termelés gyors növeléséhez, termé­szetesen, szükség van megbízható tech­nikára, vegyszerekre és a kedvezőtlen feltételekkel szemben ellenálló fajtákra. Mindenekelőtt azonban a munkájáért fe­lelős és a munka eredményeiben érdekelt emberre van szükség. A gazdaságot sokáig saját lelkesedé­sünkkel, néha az utasítások erejével igye­keztünk irányítani. Megfeledkeztünk azonban Lenin téziséről, miszerint a ter­melés növekedését a személyes érde­keltséggel, az anyagi érdekeltséggel és lelkesedéssel is biztosítani lehet. Jellemző, hogy az intenzív munkakol­lektívák első tagjai, a Novoszibirszki terü­leten, az Ordini járás Bolsevik kolhozában dolgozó Kozsuh fivérek azt mondják, nemcsak a magas fizetés vonzza őket ehhez a kollektívához, hanem ugyano­lyan mértékben az önállóság, az ember fontosságának tudata és az a büszkeség is, hogy igen szükséges dolgot csinálnak. Ha a nagyteljesítményű technikához és az országunk rendelkezésére álló más forrásokhoz hozzászámítjuk a magasan szervezett, az érdekeltségen alapuló és intezív munkáért elindított széles körű mozgalmat, akkor mindez jobban fog menni. A gyakorlat azt mutatja, hogy az emberek a járásokban és a területeken képesek végrehajtani ezt az áttörést. Elmondanék néhány példát: A. Volo- csenszkij, az SZKP tagja, a Pszkovi terü­let Pitalovszkij járása egyik szovhozának gópesítóje azt kérte a szovhoz vezetősé­gétől, adjon neki földet és hizlalásra biká­kat. Szerződés alapján negyven hektár földet kapott, ebből tíz hektár szántóföld és húsz hektár legelő. Volocsenszkij kija­vított egy leselejtezett kombájnt és két traktort, átépítette az elhanyagolt borjúne­veidét és húsz bikát helyezett ott el. A munkában fia, és lánya segíti, akik tanulnak, s ha hazajön a munkából, a szovhoz bérelszámolójaként dolgozó felesége is besegít. Egy év alatt 11 tonna húst kell termelniük, amiért több mint 31 ezer rubel bevételre tesznek szert. A fiatal bikákért, a trágyáért, a vetőmagért, az üzemanyagért és a szovhoztól kapott más forrásokért megszabott díjak belső vállalati árakon számítva elérik a 23 ezer rubelt, tehát tiszta jövedelmük 8 ezer rubel lesz. Úgy gondolom, elvtársak, az ilyen hoz­záállás elősegíti a nem mezóségi talajon felépült falvak felemelkedését. Hiszen ott, annyi a parlagon heverő föld! Már akkor, amikor vita folyt a kollektivizálás útjairól, sokan mondták, hogy a nagy kollektív gazdaságok lehetőséget teremtenek a technika, a műtrágyák és a tudományos ismeretek kihasználásához, ugyanakkor azzal a veszéllyel járnak, hogy a paraszt elszakad a földtől. A másik oldalon az apró földterületeken létesült farmok a földhöz kapcsolják a dolgozót, de nem teszik lehetővé a tudomány és a technika maximális kihasználását. Országunkban nagy kolhozok és szovhozok jöttek létre, amelyek erős anyagi-műszaki bázissal és tapasztalt szakemberekkel rendelkeznek. Ilyen fel­tételek mellett rendkívül fontos a munka- szervezés és javadalmazás szerződéses alapon történő, kollektív, családi formákra támaszkodó megszervezése, az egyes dolgozók és a kollektíva érdekeinek szo­rosabb összehangolása, a földről és más termelőeszközökről való gondoskodás. Vajon ellentétben áll-e mindez a szo­cialista elvekkel, vajon ez a módszer elronthatja-e a dolgozót? Itt inkább a régi gyakorlat okozott kárt, amikor a hanyag munkát a költségvetésből pótolták, s ez rontotta el a mezőgazdasági dolgozókat. A kérdéshez való új hozzáállás a haté­kony munka meggyőző példáival szolgál. Ugyanabban a Pitalovszkij járásban nem­rég N. Vorobjov személyében fiatal első titkár került a pártszervezet élére. A járás kommunistái a tudósok segítségével in­tézkedéseket dolgoztak ki a gazdálkodás javítására. A járásban a háború után 46 ezer lakos volt, mára már csak 17 ezer maradt. Mintha nem lenne, aki dolgozzon. Az elvtársak átgondolták az egész hely­zetet és úgy döntöttek, hogy széles kör­ben alkalmazzák a kollektív szállítási szerződést. A családi szállítási szerződési formá­ban az év elejétől a járás kolhozainak és szovhozainak nyolc farmja dolgozik, öt hónap alatt ugyanabból a takarmányból megkétszerezték a szarvasmarhák súly- gyarapodását, elérték a napi 800-1000 grammot. A járás mezőinek csaknem negyven százalékán a munkaszervezés csoportos formáit alkalmazzák. A tavaszi vetést a szokásos 15-18 nap helyett hat nap alatt végezték el. A járási szervezetek és a gazdasági vezetők megszüntették az utasításokat, az instrukciókat és a mun­kák szigorú ellenőrzését. Az ilyen irányí­tási módszerekre most már nincs szükség. Még egy példa. Ligyija Brizgova, az SZKP KB póttagja férjével együtt egy zsdanovi jól menő kolhozból átlépett a Breszti járás egyik kolhozának lemara­dozó farmjára és már két éve szállítási szerződések alapján vezet egy hattagú munkacsoportot. A csoport száz fejőste­hénnel és ötven hektár legelőn dolgozik. A fejést maga Ligyija Dmitrijevna végzi, az etetés férje és lánya dolga, akik az állatokat legeltetik is. Az egy tehéntől kifejt tejmennyiség két év alatt 2917 kg- ról 5580 kg-ra nőtt. Ilyen példákkal mindenütt találkozha­tunk. A Pavlodari terület Uszpenszki járá­sának egyik kolhozában 1983-ban a bor­júk hizlalására külön csoportot hoztak létre. A csoport és a kolhoz vezetése szerődést kötött. A csoportban hárman dolgoztak: A. Rugyko elsóosztályú trakto­ros-gépész, a csoport vezetője, valamint lánya és veje. Az 1986-ban elért mutatóik a következők: 563 fiatal bikát hizlaltak fel, a napi átlagos súlygyarapodás több mint 1 kg volt. A csoport egy tagjára átszámí­tott termelés értéke elérte a 160 ezer rubelt. A súlygyarapodás egy métermá­zsájára eső önköltség 95,5 rubel volt, míg ez a kolhozban 155 rubel és a járásban átlagban 230 rubel. A csoport egy tagjá­nak havi átlagos jövedelme 534 rubel volt. De meg is érdemelték! Pénzüket munká­ért, a termékekért kapták. Felteszem a kérdést: vajon ez aláás­sa-e a kolhozrendszert? Nem! Épp ez a szocializmus, az élő, alkotó és dolgos szocializmus. Tekintettel arra, hogy a nép széles körben bekapcsolódik a szocializ­mus építésébe - a kollektív munkaformák által - a dolgozók összefonódása a kolho­zokkal és a szovhozokkal még jobban erősödik. Az emberek jó életszínvonalu­kat becsületes munkával biztosítják! A Minszki terület Ljubanyi járásának Zagalszkij szovhozában létrehoztak egy burgonyatermesztési gépesített csopor­tot. A csoport I. Szinyickij, a Munkadicsó- ség Érdemrend kitüntetettje vezetésével hatvan hektáron gazdálkodik. A csoport már két éve dolgozik szállítási szerződés alapján. A hektárhozamok 1986-ban elér­ték a 383 métermázsát. A csoport a legki­sebb önköltséggel - egy métermázsára 1,5 rubel (a köztársaságban ez 9 rubel), s a legkisebb munkaráfordítással dolgozik- egy métermázsára 0,54 munkaóra esik) a köztársagági átlag 2 munkaóra). A zöldségtermesztésben a családi munkaforma fejlődik a Ternopoli területen is. Az egyik járás három kolhozában a személyi gazdaságokban 15 ezer tonna paradicsomot termesztenek, ebből 5 ezer tonna primőr (tavaly ezek a gazdaságok csak másfél tonnát értékesítettek). Ha­sonló a helyzet a járási székhelyen is. A kolhozok sok családnak palántákat, fóliát, műtrágyát, gyomirtószereket, öntö­zéshez szükséges szivattyúkat adtak és biztosítják a csomagolást. Primőr paradi­csomot 15-20 ár területen ültettek, s egy négyzetméternyi területről 7-8 kg jó mi­nőségű paradicsomot szednek le. A Kremenyeci járásban Szállítási szer­ződések alapján 600 család termeszt kis­kertjében epret. A szerződés szerint az idén 800 tonna epret adnak el. Az egész területen az idén mintegy 25 ezer család kötött szerződést zöldség és ipari növé­nyek termesztésére, állatok hizlalására. Elvtársak, sok hasonló esetet lehetne felsorolni. És mindegyik arról tanúskodik, hogy meggyorsítható a mezőgazdasági termelés növekedése, ha kiaknázzuk az összes tartalékot, ha bevonjuk az összes dolgozót, valamennyi családot, ha teret adunk az emberek kezdeményező­készségének. Hiszen milyen ma a helyzet? A falusi ember minden apróságért az üzletbe sza­lad, gyakorlatilag ugyanolyan mennyiség­ben vásárol élelmiszereket, mint a városi ember. A vidéki családok 54 százaléká­nak nincs tehene, s 33 százalékának egyáltalán semmilyen állata. Számos tény egy még fontosabb do­logról győzött meg bennünket - az embe­rek szabad kezdeményezőkészsége, a túlzott szervezéstől és központi irányí­tástól való eltérés azonos forrásokkal nagy növekményt tesz lehetővé az élelmi­szertermelésben. A mezőgazdaságban hatalmas poten­ciál halmozódott fel. Most a nagy közös gazdaság és a kollektív, családi szállítási szerződés lehetőségeinek összekapcso­lásával kell aktívan kihasználni. További égető és halaszthatatlan fel­adat a lakáskérdés megoldása. Mint már mondottam, a központ szintjén meg­találták a lakásépítés meggyorsításának lehetőségeit. Pótlólagos beruházások se­gítségével a 12. ötéves tervidőszakban- a 11. ötéves tervidőszakhoz viszonyítva- a lakásépítés volumene 60 millió négy­zetméterrel növekszik. Az egész ötéves tervidőszak alatt több mint 15 millió csa­lád jut lakáshoz. Ez azonban nem minden. Nem kisebb, sót ellenkezőleg, nagyobb lehetőségeik vannak a vállalatoknak, kolhozoknak, szovhozoknak, városoknak, járásoknak, területeknek, határterületeknek és köztár­saságoknak. Számos helyi szerv - s ezt megelégedéssel szeretném megállapítani- tettrekészen kezdte teljesíteni a kong­resszuson kitűzött feladatot, nevezete­sen, hogy 2000-ig gyakorlatilag minden család számára önálló lakást vagy házat kell biztosítani. Ugyanakkor kevés azok­nak a száma, akik annak lehetőségeit kutatják, hogyan lehetne ezt a feladatot rövidebb időn belül is teljesíteni. Ezt min­den erőnkből támogatnunk kell. Elvtársak, nyiltan meg kell azonban mondani, a lakásépítés területén egyelőre nem állt be gyökeres fordulat és ez nagy­részt nemcsak az eszközök hiányával, hanem számos párt- és gazdasági szerv, tanács és vezető káder hiányosságaival is magyarázható. Az általános vitákat nem mindig követi kezdeményező, lelkes munka, a sürgető feladat megoldását elő­segítő tartalékok keresése. Gyakran halljuk, hogy a lakásépítés növekvő volumenének realizálásához ke­vés a kapacitás. Ez a magyarázat azon­ban senkit sem elégíthet ki: először, ha kevés a kapacitás, létre kell hozni, és másodszor, az országban jelenleg a pa­nelgyárak kapacitásának 20 százaléka egyáltalán nincs kihasználva. Ez orszá­gos érvényű átlagos adat. Azerbajdzsán­ban, Örményországban, Kazahsztánban, Türkméniában és Üzbegisztánban azon­ban az ilyen jellegű vállalatok csak 65-70 százalékos, a Krasznodari és Habarovsz- ki határterületen, az Ivanovoi, a Penzai, a Rosztovi, a Szmolenszki, a Taskenti és Celinográdi területen, továbbá Burjátföl­dön és Kabardino-Balkarszkban pedig csupán 50-65 százalékos arányban van­nak kihasználva. És még valami. Meg lehet-e érteni és bocsátani az olyan helyzetet, amikor az országban hiány van lakásokból és építő­anyagokból, de ugyanakkor az építőipari vállalatok többsége másfél műszakban és csupán egy hét alatt öt napot dolgozik? Ennek következtében az idő 50 százaléka nincs kihasználva. Vajon nem lehet őket átállítani a folyamatos termelési ciklusra? Hiszen így dolgoznak a kohászok, a vegyipari dolgozók, az energiaipar és az élelmiszeripar dolgozói. A gépipari dolgo­zók is áttérnek a többműszakos terme­lésre. Nálunk azonban nemcsak a panelgyá­rak kapacitását használják ki rosszul. A téglagyárak kihasználása is csupán 80 százalékos, ugyanakkor mindenütt tégla­hiány tapasztalható. Ezek a gyárak rosz- szul vannak kihasználva az Orosz Föde­rációban, Ukrajnában és Kazahsztánban. Az Altaji és a Krasznojarszki határterüle­ten például az üzemek kapacitásának csupán 57-69 százalékát használják ki. Ha komolyan aggaszt bennünket a la­kásprobléma, vajon megbékélhetünk-e azzal, hogy számos minisztérium és ható­ság a panelházépítés kapacitásának fo­kozását célzó beruházásokat csupán 70-80 százalékra használta ki? Úgy vélem, a mostani plenáris ülésen joggal fogalmazhatjuk meg a szövetségi köztársaságok kommunista pártjai köz­ponti bizottságainak és minisztertaná­csainak, a minisztériumoknak és főható­ságoknak, főleg az építőanyagipari mi­nisztériumnak (Szergej Vojenuskin), a pa­pír- és fafeldolgozó ipari minisztériumnak (Mihail Buszigin) címzett követelést, mi­szerint alapvetően változtassák meg hoz­záállásukat a lakásépítéshez. Elvtársak, el kellene gondolkodni a dolgokon és meg kellene beszélni a problémákat a dolgozókkal. Ha már elkezdtük ennek a létfontosságú problé­mának a megoldását, ahogy mondani szokás, teljes eróbedobással kellene ezt tennünk. Sót, azt mondanám, hogy a dolgozók nem értenek meg bennünket, ha az átala­kítás fejlesztése során nem találjuk meg a lakáskérdés gyorsabb megoldásának reális lehetőségeit. A lakásépítés az egész nép feladata. És éppen ebből a szempontból kell a kérdést megközelí­teni. És most elvtársak, a fogyasztási cikkekről és a szolgáltatásokról, a fogyasztási cikkek piacán tapasztalható helyzetről. A kérdés jelentőségére való tekintettel kidolgoztuk az ide vonatkozó állami célprogramot. Ez azonban önma­gában még nem jelenti a probléma meg­oldását. Megvalósítását a gyakorlatban kell biztosítani. Sajnos, meg kell állapítani, hogy az ezzel a rendkívül fontos szociális feladattal kapcsolatos hozzáállások távol­ról sem azonosak. Vannak, akik valóban kihasználták a megteremtett feltételeket, aktívan keresik a lehetőségeket és bővítik az árutermelést és a szolgáltatásokat. Példaként felhozhatjuk Belorussziát, Lit­vániát és Észtországot, a Leningrádi és az Uljanovszki területet és más területe­ket. Az ó tapasztalataik országszerte is­mertek. Sokan azonban a régi módon, leegyszerűsített sémák szerint cseleked­nek, s lényegében nem saját erőfeszíté­seikre, hanem a központ segítségére, a más területekről való behozatalra tá­maszkodnak. Természetesen nem akar­juk azt állítani, hogy nálunk minden terü­letnek vagy köztársaságnak a naturális gazdálkodást kellene bevezetnie. Amikor azonban nem gondolnak a helyi források kihasználására és csupán a máshonnan érkező szállításokkal számolnak, ez nem más, mint élósködés. És ez a jelenség viszonylag nagy mértékben elterjedt. Nem gondolom, hogy a plenáris ülé­sen foglalkoznunk kellene ennek a prob­lémának valamennyi részletével, de ha azt vesszük számba, hogy néhány köz­társaság, határterület és terület milyen napi közszükségleti cikket hoz be más területekről, csak csodálkozni tudunk, hogy egyes dolgozóink mennyire elveszí­tették az emberek szükségleteinek bizto­sításáért rájuk háruló felelősség érzését. Kilenc hegyen túlra is elszállítják a leg­alapvetőbb dolgokat, köztük azokat is, amelyeket a legkisebb problémák nélkül helyben is elő lehet állítani. Azt szállítják, amihez nem szükséges semmiféle alap, új technika, speciális termelési kapacitás, vagy szakképzett káder. Ezt a gyakorla­tot, elvtársak, a közvélemény ítélőszéke elé kellene állítanunk. A sajtónak, rádió­nak és televíziónak szüntelenül be kell mutatnia, hogyan oldják meg ezeket a fel­adatokat a helyi gazdasági szervek és tanácsok. Ismerje meg mindenki azokat, akik az emberekről valóban gondoskod­nak, s azokat is, akik közömbösek és híján vannak a kezdeményezőkészség­nek. A dolgozóknak mindenről tudniuk kell és ezt a jelentős munkát ellenőrzésük alatt kell tartaniuk. A központi bizottság plenáris ülésén arról is szólni kell, hogy távolról sem az összes minisztérium összpontosít a fo­gyasztási cikkek gyártásának szükségle­teire: 18 ágazat nem teljesítette a tavalyi feladatokat, ami a kulturális és háztartási cikkek és termékek gyártását illeti. Első­sorban azokról a minisztériumokról van szó, amelyek élén Erlen Pervisin, Pjotr Plesakov, Vlagyimir Velicsko és Alek­szandr Jezsevszkij elvtársak állnak. Az egyes minisztériumok csak formáli­san kezelik a fogyasztási cikkek gyártá­sát, másodrendű ügynek és néhol csak fölösleges tehernek tekintik. Az elvtársak­nak tudatosítaniuk kell: nagyon tévednek, s minél előbb feladják ezt a tévedésüket, annál jobb lesz az ügynek és nekik is. Egészen eddig arról volt szó, hogy több árura van szükségünk, jobb minő­ségben és bővebb választékban. De nemcsak erről van szó. Figyeljék csak meg, mennyi tény tanú­sítja, hogy a lakosság azokból az árucik­kekből is rosszul van ellátva, amelyekből van elegendő. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy számos intézményben és kereske­delmi vállalatnál nincs meg a szükséges rend, alacsony a kiszolgálás kulturáltsá­ga, nagy a sorban állás, mivel kevés az üzlet, s a nyitvatartási idő nincs mindig a falusi és városi lakosság munkaidejé­hez, életéhez igazítva, akkor világossá válik, miért olyan sok a panasz a tevé­kenységükre. Ezeket a kérdéseket a helyi szerveknek a lehető leghamarabb meg kell oldaniuk. Az áruforrások feltöltésére nem használják ki kellően azokat a lehe­tőségeket, amelyeket a fogyasztási szö­vetkezetek felvásárló tevékenysége nyújt. Erre ugyancsak sok a panasz. Mind ez ideig lassan változik ez a rendszer és egyszerűen sok elvész abból, amit a lakosságtól felvásárolva a szövetkezeti szerveken keresztül a fo­gyasztókhoz el lehet juttatni. Most segít­séget nyújtottunk a fogyasztási szövetke­zetek központi szövetségének. Az ó igye­kezetét a helyi tanácsoknak is támogatni­uk kell. Elvtársak, nem törődhetünk bele a kommunális szolgáltatások lemaradá­sába, s személyszállításban, a távköz­lésben, a turistaforgalomban, a testneve­lésben és a sport terén a kedvezőtlen helyzetbe. Normálisnak nevezhető-e az, hogy a lakáskarbantartás, a villamosfo- gyasztási-cikkek javítása, a cipókészítés és ruhavarrás mind a városokban, mind vidéken bonyolult probléma lett! Nem véletlen, hogy ezen a területen létrejött valamilyen ,,árnyékgazdaság". Csak gondolkodjanak el a következő adat felett: a központi statisztikai hivatal szer­vei arról tájékoztattak, hogy számításaik szerint a lakosság évente hozzávetőleg 1,5 milliárd rubelt fizet a szolgáltatásokért a maszekoknak. Nem egy ízben figyelmeztetünk arra, hogy teljes mértékben ki kell elégíteni a lakosság szükségleteit fából és építő­anyagokból. Határozatokat fogadtunk el ennek érdekében, de sem a központi, sem a helyi szervek nem teljesítik őket megfelelően. Úgy gondolom, mai plénumülésünkön a szovjet társadalom számára létfontos­ságú kérdésekről folytatott vita minden dolgozó számára - központi és helyi szin­ten egyaránt - jó leckét és eligazítást jelent. Az élelmiszerekkel, a lakásokkal és az áruval kapcsolatos problémák megoldása kell, hogy szüntelenül a gazdasági szer­vek figyelmének homlokterében legyen. Teljes mértékben vonatkozik ez az egészségügyre, valamint arra is, amit ökológiának nevezünk. Az e téren fennál­ló helyzet az utóbbi két évben a politikai bizottság és a kormány figyelmének is a középpontjában áll. Meg kell mondani, az egészségügy és a környezetvédelem szakaszán sok negatív jelenség halmozó­dott fel. Intézkedéseket foganatosítunk a helyzet javítása érdekében. Elsőrendű fontosságú ügy ez, általános figyelmet és átfogó gyakorlati tevékenységet igényel. Demokratizálás - az átalakítás döntő feltétele Elvtársak, a párt központi bizottságá­nak áprilisi ülése után a társadalomban új erkölcsi-politikai légkört sikerült kialakíta­ni. Az alkotó munka légkörét, a valóság reális értékelésének, s mindazon dolgok ellen folyó megalkuvás nélküli harcnak a légkörét, ami hátráltatja az életet. Ezért az utóbbi két év tapasztalataiból levonha­tó első következtetés az, hogy a nyílt tájékoztatás és a nyitottság légkörét nem­csak megőrizni és támogatni kell, hanem sokoldalúan mélyíteni és fejleszteni is, hiszen ez minden ember számára lehetó- (Folytatás a 6. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom