Új Szó, 1987. május (40. évfolyam, 101-124. szám)

1987-05-21 / 116. szám, csütörtök

Többet a kölcsönös együttmüködés érdekében* Földi íz, emberi sóhaj Nyolcvan éve született Dsida Jenő H ozzászólásomat olyan kér­désnek szentelném, amely­ről ugyan sok értékes gondolat el­hangzott már, ám ennek ellenére szükségesnek tartom, hogy a prob­lémakört más látószögből, a csehszlovákiai nemzetiségi irodal­maknak a szempontjából is vizsgálat alá vegyük. A csehszlovákiai irodal­mi kontextusról van szó, amelybe természetesen beletartozik (bele kellene, hogy tartozzék) az az iroda­lom is, amelyet magyar és ukrán nemzetiségű alkotóink hoznak létre. A magától értetődő tény alapján: hogy közös hazában élünk és alko­tunk, s, hogy minden, a nemzetiségi létből és kultúrából fakadó termé­szetes különbözőségünk mellett is a kulturális politika ugyanazon esz­méit és céljait szolgáljuk, mint cseh és szlovák kollégáink. Kétségbevon­hatatlan ez a tény, teljességgel logi­kus ez a tény - mégis, irodalmi kölcsönösségünk nem nyilvánul meg (vagy pedig egyáltalán nem nyilvánul meg) kellő mértékben a mindennapi irodalmi gyakorlatban, a fordítói tevékenységben s az iro­dalomkritikai tájékoztatásban. Úgy vélem, hogy nemzetiségi literatú- ránk mindeddig nem tagolódott be oly mértékben az egységes cseh­szlovákiai irodalom kontextusába, amely összhangban volna irodal­munk valódi értékeivel. örömmel töltött el bennünket, a csehszlovákiai magyar irodalom alkotóit ezért az a tény, hogy az utóbbi években szlovák részről mind a kiadók, mind pedig a Szlovákiai írók Szövetsége részéről, őszinte és formalitásoktól mentes érdeklődés nyilvánult meg irodalmunk legjelen­tősebb értékei iránt. Megjelent a fel- szabadulás utáni líránkat, epikánkat és drámairodalmunkat bemutató rö­vid irodalomtörténet (Maďarská lite­ratúra v ČSSR. - A Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyar iro­dalma. összeállította Karol Rosen­baum. Slovenský spisovateľ, 1983), amely hasznosan tájékoztatja írás­beliségünkről a szlovák olvasói köz­véleményt; Mužný vek (Férfikor) címmel értékes antológia látott nap­világot líránkról (összeállította és fordította Vojtech Kondrót, az elő­szót írta Ľubomír Feldek; megjelen­tette a Slovenský spisovateľ 1980- ban), kiadásra került Tőzsér Árpád * Elhangzott a Csehszlovák írószö­vetség III. kongresszusán. A prágai Nemzeti Galéria, vala­mint az olasz kulturális és művészeti intézmények közötti sokéves együtt­működést mind hazánkban, mind Olaszországban kitűnő kiállítások sora jelzi. Egymás képzőművészeti értékeinek kölcsönös bemutatása immár hagyomány. A közelmúltból idézzük fel például a kortárs velen­cei grafikusok munkáiból, a nápolyi festészet aranykorából ízelítőt nyúj­tó tárlatokat. Renzo Vespigni haladó kortárs festőművész Két világháború között című ciklusát. A legújabb tárlat ismét napjaink pezsgő olasz képzőművészeti életé­be, ezúttal Alberto Sughi festőmű­vész alkotói világába vezeti a láto­gatókat. Alberto Sughi a figurális festészeti irányzat kiemelkedő egyé­nisége. Autodidakta művész. 1928- ban született Cesenában; 1954-ben nyílt meg első önálló kiállítása, me­lyet újabb s újabb tárlatok követtek, s követnek ma is a hazájában s kül­földön egyaránt. A jelen kiállítás öt alkotói korsza­kot, öt „átváltozást“ mutat be. Sughi művészetében az emberért vívott harc elkötelezettje. ,,Leopardi szo- morúságú képeinek - ahogy Sabino lusco, a Castel S. Angelo múzeum igazgatója jellemzi alkotásait - fő témái a város mindennapi körforgá­sa, az ember elmagányosodása, az úgynevezett jobb társaságok tartal­matlan szertartásai, a hatalom vét­kei. Leleplezi az önzést, a fogyasztói társadalom léle kellenes ideálját, az ember ember általi kizsákmányolá­verseskötete (Na brehu papiera- A papír partján. Fordította Vojtech Kondrót, Marta Podhradská, Mila Haugová; előszóval ellátta Ľubomír Feldek; kiadta a Slovenský spisova­teľ 1982-ben), nagy sikert aratott Grendel Lajos regény-triptichonja, amelyért a szerző megkapta a Szlo­vákiai írók Szövetségének a díját (Odtienené obloky - Árnyalt töredé­kek. Fordította Karol Wláchovský, Tatran, 1985). Ha jól vagyok tájé­koztatva, további műveink Rácz Olivér regénye és Cselényi László verseskönyve - jelenleg éppen sajtó alatt vannak. Az említett fordítói tet­tek, figyelembe véve a szlovák sajtó gazdag és elismerő kritikai vissz­hangját, jóleső érzéssel töltöttek el bennünket. ígéretes kezdetet látunk bennük annak a lehetőségnek a megteremtéséhez, hogy legjobb müveink szlovákra fordítása rend­szeresen, átgondoltan és koncep­ciózusán folytatódjék a jövőben is. V árhatjuk ugyanezt a cseh iro­dalom, a cseh kiadók részé­ről is? Boldog volnék, ha kérdésem­ben költői kérdést láthatnának, olyant tehát, amelyben kimondhatat­lanul ott a felelet is. A helyzet azon­ban sokkalta bonyolultabb, és ránk nézve teljesen kedvezőtlen. Attól tartok, hogy a cseh olvasói közvéle­mény - a müveink cseh fordítása iránti tartós érdektelenség következ­tében - nincs tisztában a csehszlo­vákiai magyar irodalomnak nem­hogy a valódi értékeivel, hanem minden valószínűség szerint még a puszta létezésével sem. Nem kel- lene-e kedves cseh kollégák, ezt az álláspontot felülvizsgálni és megvál­toztatni? Nem kellene-e a közös irodalmi kontextus fogalmát reális tartalommal, tehát konkrét, cseh nyelvre fordított müvekkel megtölte­ni - a szlovákiai magyar irodalom vonatkozásában is? Reméljük, hogy kérésünket mind a Cseh írószövet­ség, mind pedig annak kiadóvállala­ta, a Československý spisovateľ tel­jes támogatással fogadja. A jövőbe­ni műfordítói tevékenység nyitánya­ként, összeismerkedési alkalomként két reprezentatív antológiának - egy költészetinek s egy kisprózának- a kiadására teszünk itt javaslatot. A cseh-magyar, illetőleg ma- gyar-cseh fordítói kölcsö­nösséget, irodalmi együttműködést illetően hadd mutassak rá egy űjabb problémára is. Nemzetiségi könyv­kiadónk, a Madách, évente mintegy sát, ugyanakkor érzékeny részvéttel szól a védtelenekről, a számkivetet­tekről.“ Egy-egy ciklusa - egy-egy szín a fenti palettáról. A legrégebbi 1959-1964-ből származik, címe Mindennapi élet a városban. Ebben az időszakban, a hatvanas évek ele­jén mélyül el az akkor harmincéves művész valóságlátása. A Mindenna­pokban ... a városlakó történetét „ír­ja“, akit a szürke félhomályba bur­kolt víziószerű ábrázolásmód „csu­pán“ egy-egy illő pillanatra emel ki a névtelen tömeg éjjel-nappal forgó körhintájából, hogy szembesítse őt önmagával. A külvárosi mozik, az aluljárók, a járdák, a füstös bisztrók, az utcák, a szállodai szobák, a város megany- nyi „biztos pontja“, az ember min­dennapjainak színhelyei Sughinál az elidegenedés, a közöny szimbólu­mává válnak és drámai vallomássá a kor emberének elmagányosodá­sáról. A Mindennapokat... időben a Va­csora ciklus követi, mely a hetvenes évek közepén született, s váratlan formai változást hozott Sughi művé­szetében. A művész a realizmustól a groteszk elemeket tartalmazó hyperrealizmus felé fordult, hogy se­gítségével az uralkodó osztály kép­mutatását, felfuvalkodottságát he­lyezze bonckés alá. Meghökkentő figurák lépnek a néző elé - minden emberi érzést nélkülöző, panoptiku­mot idéző bábok, akik elegáns ruhá­ikban, szőrméikben hideg fénnyel tizenöt müvet jelentet meg a klasszi­kus és a kortárs cseh irodalomból. Annak köszönhetően, hogy együtt­működünk a budapesti Európa Könyvkiadóval, fordításaink eljutnak a Magyar Népköztársaságba is; je­lentős mértékben járulunk hozzá te­hát a cseh irodalom határainkon túli terjesztéséhez. Fordítóink e vonat­kozásban az utóbbi évtizedekben óriási munkát végeztek, becsülettel. Éppen ezért nem békélhetünk meg azzal a ténnyel, hogy teljesítményei­ket cseh részről ez idáig egyáltalán nem tartották számon. Szlovák alko­tásokat tolmácsoló műfordítóink te­vékenységét évente értékelik; erköl­csi és anyagi ' megbecsültségük a Szlovákiai Irodalmi Alap által rend­szeresen odaítélt Madách Imre mű­fordítói díjban mutatkozik meg. A cseh irodalom tolmácsolásával foglalkozók viszont nem tartoznak senkihez; a Szlovákiai Irodalmi Alap, lévén szó a cseh irodalom érdekei­ről, nem kíséri tevékenységüket fi­gyelemmel, a Cseh Irodalmi Alap viszont alighanem területi elvekből indul ki, melyek szerint a csehszlo­vákiai magyar írásbeliség ügyei nem Csehországra tartoznak. Ideje volna mindenesetre ezen az áldatlan álla­poton változtatni, s a cseh irodalom magyar fordítóinak erkölcsi és anya­gi méltányolását a jóindulatnak, az irodalom méltóságának a szellemé­ben egyszer s mindenkorra megol­dani. T isztelt kollégák! A Madách Könyvkiadó terveiben immár harmadik éve rendszeresen talál­kozhatunk a Kontextus című kiad­vánnyal, amely a szlovák-magyar, illetőleg a cseh-magyar irodalmi kapcsolatok kritikai és elméleti kér­déseivel foglalkozik. Beszédes bizo­nyítéka e tény annak, hogy a cseh­szlovákiai irodalmi kontextus fogal­mát komolyan vesszük: sajátos, iro- dalmiasult formáját látjuk benne az irternacionalizmusnak, amelynek vi­szont igazán fejlett formájában a kölcsönösségen, a kölcsönös együttműködésen és együttmunkál- kodáson kell alapulnia. Meggyőző­désünk ezért, hogy továbbra is ke­resni kell - minden egyes lehetősé­get, hogy az egységes irodalmi kon­textus fogalmát reális tartalommal és egyre konkrétabb eredményekkel töltsük meg, javára mind nemzete­ink, mind pedig nemzetiségeink iro­dalmának. ZALABAI ZSIGMOND megvilágított, steril környezetben él­nek, mozognak, semmitmondó rítu­sokkal, miközben az arcokon me­revség, a szemekben lélektelen üresség. Sughi talán ebben a ciklu­sában kezeli legélesebben az ecset­jét. Ehhez a ciklushoz sorolhatnánk még a mondanivalóját tekintve ugyancsak súlyos A hatalom ka­rosszéke vagy a Magányos férfi - tárgyai között című festményeit, melyek az ember és a tárgy veszé­lyes, elembertelenítő azonosulásá­nak mutatói. Ismét más eszközökkel formálta meg az Imagináció, a család emlé­kezete című sorozatot. Ábrázolás- módját tekintve, ez a legeszköztele- nebb. A család egyforma, fáradt hét­köznapjait ábrázolja, ahol már a születés, a halál is szürkén „simul­nak“ a hétköznapokba. Sughi képe­in itt hangsúlyos helyet kap a szociá­lis mondanivaló, mely a szereplők anyagi nyomorára hívja fel a figyel­met. Együttérzés sugárzik ezekből a képekből - a művész együttérzése a fakóbarnába, szürkébe süllyedt sorsokkal. Sughi két utolsó ciklusa a két nagyméretű festményt tartalmazó Olaszországi színház és az Este, avagy az elmélkedés. Az első a het­venes évek alkotói korszakának, a Vacsora... ciklusnak a kiteljese­dése, itt az epizódokat már a mo­dern apokalipszis freskószerü ábrá­zolása váltja fel. Az Este... sorozat, mint címe is mutatja, tartalmában elmélkedő, szemlélődő. Szinte fősze­replővé lép elő a természet - a le­nyugvó nap, a kék égbolt, a na­rancsszínű horizont, az ablakon be­szűrődő fény. De Sughi igazi főszereplője itt is az ember. TARICS ADRIENN A törékeny testalkatú, szívbeteg Dsida Jenő nem a küldetéses költők fajtájából való volt. Nem is hegyeket mozdító, gátakat törő harcias bárd, hanem csöndes, elmélázó, játékos, részletekkel bíbelődő poéta, aki de­rűs óráiban is érzi a végzet angyalá­nak szárnysuhogását. Rövidre sza-i bott élete nem tette lehetővé, hogy költészete kiteljesedjen, de így is, csonkán és torzón sejteti a halhatat­lanság igényét, egy minden lelki rez­dülésre figyelő, finomszövésű elme képekbe, ritmusba, zenébe rejtett üzenetét. Nem tudom, költői látóhatárunk elhomályosodása, vagy a bőség za­vara az oka annak, hogy Dsida Jenő kimaradt az 1979-ben kiadott Hét évszázad magyar versei című anto­lógiából. Bizonyos azonban, hogy akik ismerik költészetét, az antológi­át nem tartják teljesnek nélküle. Neve, sajnos, nem él az irodalmi köztudatban. Egyre kevesebben ol­vassák és citálják, egyre szükebb körökben élvezik versmuzsikáját, képeinek, hasonlatainak csodálatos színváltozásait, hangulatteremtő készségének döbbenetes varázsát. Ismeretlenségének talán az az oka, hogy a költő válogatott verseit - tu­domásom szerint - csupán kétszer adták ki Magyarországon, első íz­ben 1944-ben, majd Tóparti könyör­géseimmel 1958-ban, születésének félszázados fordulója alkalmából. Az 1944-ben kiadott Válogatott versekhez Rónay György írt meleg hangú bevezető tanulmányt, meg­határozva a költő helyét az új ma­gyar lírában: „Irracionális költő; leg­szebb képeit, hasonlatait nem lehet megmagyarázni, de nem is kell; lírá­ja finomabb, légiesebb, semhogy az elemző gondolat kését kibírná. Az egyetlen volt Erdélyben, aki előzmé­nyek és hatások nélkül kialakította a maga gyöngéd, illékony szürrea­lizmusát. Paradox, illogikus kapcso­latai, fénylő látomásai egy valóság fölötti valóság híradásai.,.“ Versei, Rónay szerint „kibontják sokértel­mű, csillogó, dallamos és irreális realitásukat...“ Nem akarok vitába szállni ezzel a meghatározással, de annyi bizonyos, hogy legexpresszí- vebb verseiben, szürrealista képei­nek tobzódásában is megmarad va­lami földi íz, emberi sóhaj. A Tóparti könyörgéshez Áprily Lajos írja az előszót és Dsidát Poe-val, a magya­rok közül pedig KosztolyányNal, Ba­bitsosai és Tóth Árpáddal rokon ltja: „Lírai misztériumainak legnagyobb mesterét Poe-ban találta meg... Azon az úton, mely a lenyűgöző zenéjú amerikai költőtől Dsida Jenő­ig vezet, milyen változatos, gazdag skálát futott meg költészete. Forma­újító volt-e? Nem. De ki volt az a magyar líra újabbkori történetében Ady Endre óta? Ady egyébként alig hatott rá, az erdélyi költők is alig, pedig közöttük élt. Lírája inkább Kosztolányival, Babitscsal, Tóth Ár­páddal, a nagy muzikálisokkal tart magyar rokonságot. Néhány versé­nek áradó nyelve és rímelő stílusa Csokonait juttatja eszünkbe..." Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárban, ahol iskoláit is végezte. Már gimnazista korában feltűnt verselőkészségével, virtuozi­tásával, szókincsének bőségével és szabatosságával. Első verseit, vers- fordításait Benedek Elek ifjúsági lap­jába, a Cimborába küldte s hamar fölhívta magára a figyelmet. Tizenki­lenc évesen kerül Kolozsvárra, ahol szerkesztője lesz az Ellenzék irodal­mi mellékletének. Itt látnak napvilá­got első kiérlelt versei. „Karcsú, csinos jelenség volt - emlékezik rá Áprily -, nyílt, kedves arca üdítően s szinte mosolyogtató- an gyermeki. Elfogultsággal küzdött, amin nem is lehetett csodálkozni: olyan irodalmi tekintéllyel ismerke­dett meg a sivár szerkesztőségi szo­bában, mint Kuncz Aladár, akinek elismerése és biztató szavai nagy barátjának korai haláláig kísérték fejlődésében. Mikor családjuk Ko­lozsvárra költözött, gyakran látoga­tott ki hójai kertünkbe a Fürdő utcai házból. Olyankor girardi-kalap volt a fején, fémgombos sétapálca a ke­zében. Egyik tájszólásunk »csipke- húsú«-nak mondja a finom testalka­tú embert. Ez a szó jutott eszembe, ha diákos, kissé törékeny, de ará­nyos alakjára néztem..." Dsida az Ellenzék után a Keleti Újsághoz, majd a Pásztortüz-\r\öz került. Első kötete, a Leselkedő ma­gány, 1928-ban jelenik meg. E kötet részben még a költői útkeresést je­lenti, alapmotívumaiban azonban már őrzi költészetének legsajáto­sabb jegyeit. Második kötete, a Nagycsütörtök, már kész fegyver­zetben mutatja a költőt, versei hol játékosok, finoman cizelláltak, szín­pompásak és muzikálisak, hol sza­badon áradók, formai kötöttségektől mentesek, csupán a belső ritmus és a szövegkontextus tartja össze őket. Harmadik könyve, az Angyalok cite- ráján, 1938-ban, már a halála után jelent meg. Állítják költészetéről, hogy nem érintkezett a valósággal, a nagy poli­tikai, társadalmi és történelmi ese­ményekkel, s hogy különös, herme- tikus világban élt és alkotott a költő. Ez így nem felel meg a valóságnak. Gondoljunk csak mélyen humánus, emberi gondokat és töprengéseket felvető költeményeire; Az utcasep­rőre, az Amundsen kortársára, vagy a már-már forradalmi hangot megütő, a munkanélküliek nyomorát föltáró Bútorokra: „Kiáltás, / harsogás, /üvöltés, /bömbölés:/Itt vagyunk, itt vagyunk, fejszével a hónunk alatt! / Rajta! Előre! / Rajta! Előre!/A kapu döng. / A kapu beszakad. Dsida műveinek eddig legtelje­sebb kiadása a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg, 1966-ban, Versek címmel. A Tükör előtt című poémájának kivé­telével csaknem minden verse és versfordítása szerepel a könyvben. A költő önálló köteteinek három könyveiméhez itt fölvettek egy ne­gyediket is, a Rettenetes virágéne­ket. Ebben a fejezetben a költőnek még könyvben meg nem jelent ver­seit találhatjuk. Különösen megrázó és elementáris erejű versek a Lás­suk vajon itt; a Horváth néni; és Az utolsó miatyánk, amelyeket a kór­házba, félig haldokolva diktált le fe­leségének. E költemények már nyo­mát sem őrzik játékosságának, könnyedségének, virtuozitásának. Súlyosak, mint a göröngy, tragiku­sak, mint az emberi sors. Dsida Jenő tehetségét József At­tila is elismerte és méltányolta. A la­pokból, hírből már ismerték egy­mást, levelet is váltottak, s József Attila állítása szerint személyesen is találkoztak. József Attila levelének szövege megtalálható Tanulmá­nyok, cikkek, levelek című köte­tében. Dsida Jenő versei mára sem hal­ványultak meg, szózenéje, a szín­skálája, pompás nyelvezete ma is varázskörébe vonja az olvasót. De műfordítóként is míves munkát vég­zett, egyenértékűt Kosztolányiékkal. A költőre emlékezve, idézzük föl szellemét azzal a strófájával, amely sírboltján található a kolozsvári há- zsongárdi temetőben: „Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását. Felejtsd el arcom romló földi mását. “ DÉNES GYÖRGY Szilva József tusrajza Átváltozások Alberto Sughi prágai kiállítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom