Új Szó, 1987. május (40. évfolyam, 101-124. szám)

1987-05-21 / 116. szám, csütörtök

A szovjet társadalom megértette a változások szükségszerűségét (Folytatás a 3. oldalról) a nyugtalanságnak nyilván okai van­nak. Arról van szó, hogy kezdemé­nyezések a múltban is voltak, ezeket azonban teljes mértékig nem vitték végig. Az emberek emlékeztetnek bennünket erre. ön érdekes kérdést vetett fel a fe­gyelemmel és a renddel kapcsolato­san. Az a helyzet, hogy maguk a dolgozók követelnek nagyobb fe­gyelmet és rendet. Nekünk úgy kell eljárnunk, s ezt is fogjuk tenni, hogy az egyiket is és a másikat is megszi­lárdítjuk. Az emberek síkraszállnak a szervezettségért, a lelkiismeretes­ségért és a felelősségteljes hozzáál­lásért. Ha mindez hiányzik, azt az egész társadalom megsínyli. Szük­ség van arra, hogy rend és fegyelem uralkodjon az iparvállalatokban, a ke­reskedelemben és a helyi gazdálko­dási üzemekben. Az átalakítás min­den szakaszában szükség lesz a fe­gyelemre és a rendre. Ez természe­tesen rendkívül fontos, akárcsak az emberek öntudatossága és önfe­gyelme. Éppen az önfegyelem alap­ján bontakozhatnak ki az átalakítás demokratikus elvei. Az emberek re­ális részvétele az átalakítás folya­matában - ez új irányvonalunk leg­fontosabb mozzanata. A továbbiakban néhány szó ere­jéig az ún. kiváltságokról és a társa­dalmi igazságosság kérdéseiről. Ar­ról van szó, hogy a szocializmus mindenkinek nem biztosíthat egyfor­ma körülményeket a megélhetés és a fogyasztás területén. Ez a kommu­nizmus idején lesz így. A szocializ­musban a társadalmi javak elosztá­sának mércéje más: mindenkinek saját képességei és munkája sze­rint. Számos olyan történelmi vív­mány létezik, amely szavatolja a szocialista társadalom stabilitását: megszűnt a kizsákmányolás, nem­zeti egyenlőség létezik, biztosított a munka, térítésmentes az oktatás, tehát mindenki számára elérhető a fő­iskolái végzettség. Az orvosi ellátás ingyenes, tehát mindenki jogosult az egészségvédelemre, szavatolt a nyudíjbiztosítás és a lakosság több­sége tulajdonképpen térítésmentes lakásokkal rendelkezik. A szocializmusban ily módon jut kifejezésre a társadalmi igazságos­ság. Végső soron politikai szem­pontból éppen ez teszi társadalmun­kat az egyik legstabilabb társada­lommá. Ha biztosítottak a stabil társadalom életének alapjai, akkor az emberek tevékenységének értékelésekor a legfőbb mércévé a munka mennyi­ségének és minőségének kell vál­nia. A múltban azonban eltérések voltak tapasztalhatók ettől a mércé­től és megnyilvánultak az egyenlösdi tendenciáik. Ez azt jelentette, hogy az egyes emberek jövedelme nem kötődött munkateljesítményéhez és alkotó képességéhez. Ez éreztette hatását az emberek aktivitásán is. Éppen ezért jelenleg számunkra az alapvető feladat az egyenlösdi fel­számolása. Becsülnünk kell minden ember munkáját, annak mennyisé­gét és minőségét egyaránt. Ennek ellenére még léteznek olyan embe­rek, akik kevesebbet szeretnének dolgozni, keresni viszont többet akarnak, azt kívánnák, ha annyit keresnének, mint egy kiemelkedő tudós, jó szakember, magasan szakképzett munkás vagy dolgos paraszt. Ismétlem, feladatunk a szo­cializmus alapelvének maradéktalan érvényre juttatása: mindenkinek ké­pességei és munkája szerint. Az előnyökkel összefüggésben a következőket mondhatnám: létez­nek az állam által meghatározott előnyök. Ez viszont megint össze­függ a társadalmilag hasznos mun­ka mennyiségével és minőségével és az illető személy hozzájárulá­sával. Vannak olyan előnyök, amelyek gazdasági területre, a tudomány szférájára vonatkoznak (törődünk például jelentős tudósokkal és aka­démikusokkal). Azokat a személye­ket, akik kiváló eredményeikkel hoz­zájárultak a szocializmus építésé­hez, különböző elismerésekben ré­szesítjük, odaítéljük nekik például a Szocialista Munka Hőse címet, vagy a kiváló tudományos dolgozó­nak, a kultúra és a művészet érde­mes dolgozójának járó kitüntetést. Ezek az emberei»bizonyos kiváltsá­gokat élveznek, pl. a lakáskiutalások vonatkozásában. Más szóval, tekin­tetbe veszik az ember'konkrét hoz­zájárulását. Úgy vélem, hogy ez jogos. Ebben az esetben olyan kiváltságokról van szó, amelyekről az állam úgy véli, hogy ezeket az egész társadalom fejlesztése érdekeit szem előtt tarva nyújthatja a társadalom bizonyos tagjának. Az előnyök és kiváltságok nyilván a jövőben is még bizonyos ideig létezni fognak. Vannak azonban olyan kiváltsá­gok is, amelyeket nem az állam állapított meg, hanem amelyeket va­laki helyzetéből eredően, valamifé­leképpen önmaga határozott meg saját magának. Ez megengedhetet­len, az ilyen jelenségek ellen har­colni fogunk. A kérdésnek van egy másik olda­la is. A különböző szervezetek, in­tézmények és vállalatok hatásköré­be olyan szolgáltatások is tartoznak, amelyek elősegítik kereskedelmi te­vékenységüket vagy az elosztást. Ezt igy vezettük be nálunk. Vegyünk például egy nagyüzemet. Orszá­gunkban egy üzem nem csupán an­nak a termelését jelenti, hanem ért­jük alatta az alkalmazottainak nyúj­tott szolgáltatások területét is. Végső soron, Chiesa elvtárs, szentelhetne valamelyik ilyen üze­münknek egy riportot is. A nagyvállalatokban létezik az üzemi étkezés rendszere. És ha a kereskedelmi hálózatban, nyíltan megmondva, nincs mindig elegendő bizonyos élelmiszerfélékből, az üze­mi étkezdékben mindig elégséges mennyiséggel rendelkeznek. A vál­lalat viseli az éttermekként használt helyiségek karbantartásával járó költségeket és a további kiadásokat, s a dolgozóknak alacsony áron biz­tosítja az étkezést. Ezt az üzem vezetősége és a szakszervezet teszi. Léteznek olyan egészségügyi in­tézmények, amelyek bizonyos válla­lat dolgozóinak biztosítanak szolgál­tatásokat. Nem csak rendelőintéze­tekről, hanem üdülőközpontokról, szanatóriumokról van szó, akár a vállalat szomszédságában, akár a Fekete-tenger partján vagy má­sutt. A vállalatok mellett üzletek épültek, szabóműhelyek, s biztosí­tott a dolgozók számára történő kö­zös bevásárlás is. Ez a vállalatokra érvényes. Ve­gyük pl. a tudományos akadémiát, az írószövetséget vagy más hasonló szervezetet, ezeknek is megvan a saját szolgáltatási szférájuk, a sa­ját szanatóriumaik, nyugdíjas házaik és üdülőtelepeik. így teljesítik a szol­gáltatásokkal kapcsolatos feladatai­kat. Hasonló szolgáltatásokat vállal magára a Komszomol, a szakszer­vezet (amely egyébként az országos méretben a leggazdagabb szerve­zet), és a pártapparátus is rendelke­zik ilyenekkel. Történelmileg ez így alakult ki. Egy ilyen rendszerben magától értetődően felmerülhetnek problémák is. Elsősorban megtörténhet az, hogy olykor valamit túlzásba visznek olyan értelemben, hogy túlságosan túllépik az általános szintet. A dolgo­zók természetesen ezeket a jelen­ségeket jogosan bírálják. A párt a szociális problémák meg­oldására törekszik. Fontos intézke­déseket tesz azért, hogy szociális területen tökéletesebb legyen a munka. Meggyorsítjuk a lakásépí­tést, a termelési szféra fejlesztésére előirányzott beruházások tíz száza­lékát lakásépítésre fordítjuk. Kulcs- fontosságú döntéseket hagytunk jó­vá az egészségügyi ellátás rendsze­rének a módosítása céljából. Folya­matban van az egyetemek és közép­iskolák reformjának a megvalósítá­sa. Jóváhagyott intézkedések alap­ján anyagi segítségben részesítjük az alkotószövetségeket is. Továbbra is reálisan fogjuk érté­kelni a szociális szférában kialakult helyzetet. Alapvető célkitűzésünk ezen a területen is a fejlesztés meg­gyorsítása. Becsületesen be kell azonban ismernünk, hogy ez a terü­let mindezidáig elmaradt. A legfon­tosabb a szocialista elvek helyes alkalmazása, az egyes emberek hozzájárulásának a megfelelő érté­kelése, elvégzett munkájuk mennyi­ségének és minőségének a helyes méltányolása. Különleges helyet foglal el a há­borús veteránok, a nyugdíjasok, a mozgássérültek, a sokgyermekes családok kérdésköre. Mindezekről gondoskodtunk eddig is és a jövő­ben is ezt tesszük. Végül is éppen ezért alakult meg az érdemes dolgo­zók szervezete. Figyelmet szente­lünk az ifjúság specifikus érdekeinek is. Végül is világos az, hogy szociális területen és minden más szférában határozottan vissza fogjuk szorítani az olyan negatív jelenségeket, mint a megvesztegetés, a kapzsiság vagy a munka nélkül szerzett jöve­delmek. Folytatjuk a harcot az iszákosság és az alkoholizmus ellen. Ennek a jelenségnek évszázados gyökerei vannak, szokássá vált és nem köny- nyü a haj;c ellene. A társadalom azonban megérett ennek a kérdés­nek az elvi megoldására. Végső so­ron maguk a dolgozók figyelmeztet­nek bennünket arra, hogy nem lazít­hatunk az alkoholizmus elleni harc­ban. Természetesen nem mindenki elégedett az elhatározott lépé­sekkel. A nők egyenesen az alkoholtila­lom bevezetését követelik. Mi azon­ban megértjük, hogy országos mé­retekben ezt a prohibíciós törvényt bevezetni lehetetlen. Azt válaszoljuk nekik: ha önök úgy akarják, léptes­senek érvénybe tilalmat saját csa­ládjukban, falujukban, városukban vagy járásukban. Falvak ezreiben a dolgozók nyilvános gyűlésein úgy határoztak, hogy állítsák le a sze­szes italok árusítását és tiltsák be fogyasztásukat. Az alkoholizmus el­leni harc folytatódik. Az utóbbi két évben az egy lakosra eső alkoholfo­gyasztás a felére csökkent. Csak­hogy lényegesen emelkedett a házi­lag előállított szeszesitalok mennyi­sége. Határozottan fellépünk ez el­len a jelenség ellen is, és szigorítjuk a megfelelő intézkedéseket. Ez nagy probléma. Az olyan káros je­lenség, mint az alkoholizmus, visz- szaszorításához az út a szolgáltatá­sok, a kereskedelem, a sport és a kultúra szférájának fejlesztésén keresztül, az egész társadalom éle­tének demokratizálásán át vezet. El kell mondani, hogy ha a társa­dalom negatívan viszonyulna ezek­hez a dolgokhoz, semmit sem sike­rülne elérni. Az említett intézkedé­sek bevezetésére a dolgozók véle­ményével összhangban került sor, s az ő részvételükkel valósulnak meg. CHIARAMONTE: Az utolsó tö­mör kérdés. Hogyan értékeli ön a Szovjetunió és az Olasz Köztársa­ság kapcsolatait? GORBACSOV: A Szovjetunió és Olaszország kapcsolatai viszonylag jól fejlődnek. Nagyra becsüljük az Olasz Köztársasághoz fűződő vi­szonyunkat, amely alapját a sok­éves hagyományok és a kölcsönös tisztelet képezi. Nagyon fontos, hogy országaink között bővül és el­mélyül a politikai párbeszéd és a kölcsönös megértés. Méltányoljuk Olaszország hozzá­járulását az egyes nemzetközi ügyekhez is. Ismerjük az olasz kul­túrát és történelmet, tiszteljük is mindkettőt és nagyon érdeklődünk irántuk. CHIARAMONTE: És mi a helyzet az ön tervezett olaszországi látoga­tásával, Gorbacsov elvtárs? GORBACSOV: Szüntelenül gon­dolok erre. Nagyon szeretnék elláto­gatni Olaszországba. Ebből az alka­lomból a szovjet nép, a szovjet ve­zetés nevében és a saját nevemben is a lehető legjobbakat szeretném kívánni az olasz népnek. xxx Az alábbiakban közöljük azokat a válaszokat, amelyeket Mihail Gor­bacsov írásban nyújtott át az olasz elvtársaknak. KÉRDÉS: A közelmúltban ön azt mondta, hogy nem szakterüle­te a turisztika és éppen ezért csak akkor mehet majd el az Egyesült Államokba, ha fennáll a fegyver­zetkorlátozás területére vonatko­zó megállapodás megkötésének reális lehetősége. Felsorolná azokat a legfőbb kérdéseket, amelyekben az ön véleménye sze­rint az esetleges szovjet-amerikai csúcstalálkozón szükségszerüen megállapodást kell elérni? Úgy véli-e például, hogy most konkré­tabb a perspektívája a közepes hatótávolságú rakétákra vonatko­zó megállapodás elérésének az Egyesült Államokkal? VÁLASZ: Amit ön a turisztikáról mondott, az valóban igaz. De a rea­lizmus olyan tulajdonság, amellyel kötelezően bírnia kell minden politi­kusnak. Világméretekben a katonai fe­szültség és a konfrontáció csökkenté­sével összefüggő kérdések egész komplexumát nem lehet egyszerre megoldani, azonban valamivel el kell kezdeni. Most a leginkább megol­dásra érett kérdés vitathatatlanul az Európában levő amerikai és szovjet közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítése, számuk lényeges korlátozása a Szovjetunió ázsiai ré­szében és az USA területén. A megállapodás erről, tehát a tör­ténelem első radikális fegyverzet- csökkentési megállapodásának az aláírása, ami a nukleáris fegyverek egy egész osztályának csaknem a teljes felszámolását jelentené, tel­jesen reális dolog. Lehetséges a ha­dászati támadófegyverekre, a raké­taelhárító rendszerekre és a nukleá­ris kísérletekre vonatkozó „kulcs- fontosságú tézisek“ kimunkálása is. Még néhány héttel ezelőtt úgy tűnt, annak köszönhetően, hogy a szovjet fél gyorsan elébe ment az Egyesült Államok és nyugat-európai szövet­ségesei javaslatainak, a megállapo­dás karnyújtásnyira van. Ennek a megállapodásnak az alapjait Reagan elnökkel tulajdon­képpen már Reykjavíkban meghatá­roztuk: mindenekelőtt a nyugat-eu­rópai országok kívánták, hogy ért­sünk egyet a közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítése kérdésé­nek a javaslatkompexumból történő kiemelésével - és mi ezt megtettük; majd aggodalom volt tapasztalható az európai földrészen levő harcá- szati-hadmüveleti rakéták területén az egyensúlyhiánnyal összefüggés­ben - mi nem zárkóztunk el az Európában levő ilyen osztályú szov­jet és amerikai fegyverek teljes meg­semmisítése elől. Természetesen nemcsak mi, ha­nem az emberek többsége Európá­ban és világszerte úgy vélte, hogy a végső megállapodás elérése, mint mondani szokás, már csak technikai kérdés. Az tapasztalható azonban, hogy egyes nyugat-európai kormányok még maguk sem döntötték el, kíván- ják-e a szovjet közepes hatótávolsá­gú rakéták felszámolását, ha párhu­zamosan meg kellene semmisíteni az amerikai rakétákat is. Felfigyeltünk arra is, hogy egye­sek új feltételek vég nélküli láncát próbálják kialakítani. Kezdetben azt mondták, hogy nem lehet megoldani a közepes hatótávolságú rakéták kérdését a harcászati-hadműveleti rakéták párhuzamos megsemmisí­tése nélkül, később emlegetni kezd­ték a taktikai nukleáris fegyvereket, a hadszíntéri nukleáris fegyvereket és végül pedig a hagyományos fegyverzetet és a fegyveres erőket is. összegezve, mindezek a kérdé­sek fontosak és mi szövetségese­inkkel együtt, mint közismert, állást is foglaltunk mindezekben. Készek vagyunk ezeket megtárgyalni és megoldani. Ezeket a problémákat a mi véle­ményünk szerint azonban nem lehet időhúzásra kihasználni. Ennek elle­nére bízunk abban, hogy győz a po­litikai realizmus. A tét ugyanis túl nagy, túlságosan is fontos dolgokról van szó. A habozókat emlékeztetem Seneca mondására: Amikor az em­ber nem tudja, melyik kikötő felé tart, számára bármiféle széljárás ked­vező. Nem szabad megengedni, hogy elszalasszuk a kínálkozó lehetősé­get. A megállapodás elérése meg­könnyíti a lázas fegyverkezés leállí­tásával és a leszereléssel összefüg­gő további problémák megoldásá­hoz vezető utat. Mi az atomfegyve­reknek az ezredforduló végéig történő teljes, szakaszos megsemmisítésé­re vonatkozó elképzeléseinket rész­leteztük az 1986. január 15-i ismert nyilatkozatban. Ebből indulunk ki a leszerelés témakörében is. Min­den tekintetben oly módon tökélete­sítjük javaslatainkat, hogy felöleljék más államok előremutató gondola­tait és javaslatait. Számos kérdésről már tárgyalnak, miközben egyes megbeszélések - például a vegyi fegyverekről - előrehaladott stádi­umhoz értek. KÉRDÉS: Az SZKP XXVII. kongresszusának politikai beszá­molójában és az ön ezt kővető nyilatkozataiban is szorgalmazta annak a kölcsönös függőségnek a tudatosítását, amely a jelenlegi időszakban összeköti a Nyugatot és a Keletet, Északot és Délt. Ez újfajta világkép, amely előtérbe helyezi az eltérő társadalmi rend­szerű országok közötti együttmü- ködést. Részletezhetné az ezzel kapcsolatos nézetét? VÁLASZ: önnek teljes mérték­ben igaza van Éppen az SZKP XXVII. kongresszusa vont le rendkívül fon­tos elméleti és politikai következte­téseket arra vonatkozóan, hogy- a négy évtizeden át folyó lázas nukleáris fegyverkezés következté­ben az emberiség már úgyszólván dilemma előtt áll: mert túlélléséről vagy pusztulásáról van szó;- napjaink világa a maga sok­oldalúsága és ellentmondásossága mellett mindinkább kölcsönösen függővé és jelentős mértékig egysé­gessé válik. Ebből az következik, hogy a nuk­leáris fegyverek fenyegetésétől mentes, a konfrontációtól elfáradt népek által oly annyira kívánt tartós béke létrehozásához, az erőszak nélküli világhoz - melyben mindenki megőrizné saját filozófiai, ideológiai, politikai és vallási nézeteit - vezető út, az államok közti tárgyalások, a fő nemzetközi problémákról, elsősor­ban a leszerelés kérdéseiről való megállapodások közös kidolgozásá­nak útja. Az új gondolkodásmóddal összhangban ez megköveteli az ál­lamoktól a nemzetközi kapcsolatok és a diplomácia módszereinek meg­változtatását is. Ebben az értelemben számos szokatlan elem merül fel. Emlékez­zünk csak arra, hányszor kezdődtek a múltban leszerelési tárgyalások. Az államok azonban hallgatólago­san abból indultak ki, hogy bár jó lenne megállapodni, mégsem olyan szörnyű, ha ez nem sikerül. Most azonban mindannyiunknak tudatosí­tanunk kell, hogy ez szörnyű, nem szabad megengedni, hogy az embe­riség állandóan közeledjen a határ felé, amely mögött a nemlét van. Az élet azt parancsolja, állapodjunk meg arról, hogy ellenkező irányba kezdünk haladni. Ez most a politika és a diplomácia határozott követelménye. Nemzet­közi politikánkat éppen ebben a szellemben építjük. Érthetően azt is tudjuk, hogy áta­lakításunk a külpolitika területén, s felhívásunk az új gondolkodás- módra a Nyugaton távolról sincs mindenkinek az ínyére. Többet mondok: egyre világosabb, hol van­nak az ellenállás fő tűzfészkei, ki akar harci frontot létrehozni a külpo­litika terén való új hozzáállások ellen. Ha nem sikerül legyőzni azoknak az ellenállását, akik a régi erőpoliti­kához és a kelet-nyugati kapcsola­tokban a túlhaladott sztereotípiák- v hoz ragaszkodnak, akkor nehezen lehet számolni a nemzetközi kap­csolatok radikális javításával, a szi­lárd, biztonságos béke garantálá­sával. A dolog másik oldala, hogy a tör­ténelmi fejlődésben való radikális fordulat számos új kérdést vet fel, és nem mindegyikre van már készen a válasz. Jóakarat és megértés ese­tében azonban meg lehet találni a válaszokat, mégpedig kollektív erőfeszítésekkel. Most, amikor a Szovjetunió és a többi szocialista ország javasolja a nukleáris fegyverek nélküli világ eléréséhez vezető utat, felvetődik a kérdés: nem tér-e vissza ebben az esetben az emberiség abba a hely­zetbe, amely az első és a második világháború előtt volt, amikor nem léteztek nukleáris fegyverek, de a háborús konfliktusok ennek elle­nére kirobbantak és életek tízmillióit pusztították el? Hogyan képzelik el a biztonság garantálását és az erő­szak felszámolását abban a világ­ban, amelyben nem lesznek nukleá­ris fegyverek? - kérdezik tőlünk. Ez bizonyára nem felesleges kér­dés. Mi azonban sosem állunk rá arra, hogy a nukleáris fegyvereket a béke megőrzése megbízható esz­közének ismerjük el. Meggyőződé­sünk szerint az atomfegyverek nél­küli vilagban létre kell hozni és mű­ködtetni kell a nemzetközi kapcsola­tok irányításának erős politikai-jogi mechanizmusait. Ezek létrehozása valamennyi ország közös ügye - a nukleáris és nem nukleáris, a fej­lett és fejlődő országoké egyaránt. (Az interjú befejező részét la­punk holnapi számában közöljük.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom