Új Szó, 1987. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1987-04-07 / 81. szám, kedd
Szemben a korabeli társadalommal ötven éve hunyt el F. X. Šalda F él évszázaddal ezelőtt a hosti- vari kis temetőben a František Xaver Šalda koporsóját kísérő gyászolók között a fiatal marxista nemzedék tagjait - Ladislav Štoll tanúsága szerint - mély veszteség érzete töltötte el. Mindnyájan tudatában voltak annak, hogy a csehszlovákiai kulturális életből olyan pótolhatatlanul kivételes jellem távozott el, akihez éppúgy hozzátartozott a szellemi emelkedettséget nem nélkülöző szókimondás, mint a gondolati magasröptűség. A Tvorba hasábjain Julius Fučík az elhunyt emberi nagyságának és a haladás iránti megértésének adózva talán jelképesnek is tekinthető cselekedetet elevenített fel. 1928-ban, amikor a polgári hatóságok a kommunista pártot megfosztották sajtószerveitől, Šalda a Tvorbát a fiatal forradalmi értelmiség rendelkezésére bocsátotta. ,,S ha kézbe vesszük, minduntalan érzékelhetjük azt a hatalmas szellemi örökséget, az igazságnak és a szabadságnak azt az egész lényét betöltő szenvedélyét, amelyet Šaldától kaptak útravalóul a jövő elöharcosai" - írta Fučík. A DAV ankét indításával Mit is jelentett számunkra Šalda címmel immár a jövőbe is tekintve mérte fel a szlovák progressziót ért veszteséget A Szlovákiából Európába nyúló törekvésszálak Šalda műhelyén keresztül vezettek ...Az új szlovák kultúrtörténet, mely Szlovákiát Európához fűzi, aligha nélkülözheti majd Šalda nevét“ - írta a DAV. A szerző minden valószínűség szerint az ihletett tollú Novomeský volt. Megszólalt a CSKP népfrontpolitikáját szolgáló magyar nyelvű napilap, a Magyar Nap is. Igaz, csupán kurta, s talán a naprakészség nyomait túlontúl is magán viselő, de azért kétségkívül figyelmet érdemlő közleménnyel. Maga a cím: Meghalt F. X. Šalda, a cseh Osváth nem részesült átfogóbb megvilágításban. A szerkesztőség számára a címbeli rokonítás ötletét minden bizonnyal a kritikai szigorúságban és az útkeresés lázában fellelhető hasonlóság adhatta. Egyébként Šaldát, mint kritikust, írót és irodalomtörténészt, a cseh szellemi élet egyik legjellegzetesebb vezéralakjának minősítve, külön hangsúlyt kapott az a tény, hogy a Károly Egyetemen a nyugateurópai nemzetek rendes tanáraként élvezett kivételes tekintélyt. S talán a rövidke írásban az az utalás is figyelmet érdemel, hogy kritikáiban nem ismert kíméletet még barátaival szemben sem. Lehet, hogy e megállapítás nem töltött be csupán valamiféle hézagpótló szerepet, hanem nagyon is kézenfekvő összefüggéseket jelzett: a népfrontpolitika időszakában az értékek kölcsönös megbecsülése és felkarolása együtt járt a mindenkit érintő igényességgel. A nekrológok végigkísérése képet ad a šalda személye iránti tisztelet és megbecsülés megnyilvánulásairól. A távozásra készülő, akkor már hetvenéves Šalda ugyanis külön végrendeletet intézett a polgári közvéleményhez. Meghagyta, hogy sírjára ne állítsanak emléket, a temetők felesleges fényűzésének tartva azt. Sőt azt is kinyilvánította, hogy az egyetem, az akadémia szervei és a városi hatóságok tartózkodjanak a hivatalos búcsúbeszédektől. Pol- gárellenesség tükröződött e végakaratban, de egyes vélekedések szerint a benne megnyilatkozó mizantrópia túlfokozottan egyéni jellegűnek is felfogható. Tény, hogy Šalda attól a pillanattól fogva, amikor alig húsz évesen a múlt század kilencvenes éveiben megismerte a nemzeti felszabadítók dolmányát felváltó üzérkedő polgárok kíméletlenségét, költőként egy életre szóló ellenségükké szegődött. Az új társadalmi légkör rezgéshullámait inkább csak érzelmileg fogta fel, verseiben a kétkezi munka iránti tisztelet kapott megbecsülést. Persze azon az úton, amelyet végigjárt, mégsem jutott el a marxizmus elfogadásáig. Az objektív idealizmus szellemi eszköztára a gondolatgerjesztő költői tisztánlátással párosulva végülis a kultúra šaldai teremtő erejét a legnagyobb szellemi magaslatokba emelte. A hazai magyar sajtóban inkább csak a Šalda szellemi monumentalitását hangsúlyozó írásokkal találkozunk, mintsem az alkotó lendület, a szakadatlan mozgékonyság és fejlődni tudás belső összefüggéseinek feszültséghullámaival. A Magyar Nap hasábjain a már említett nekrológon kívül egy rövid hír is szerepel arról, hogy Kovács Endre tanár 1936. szeptember 11 -én előadást tart A kultúra szerepe F. X. Šalda világképében címmel. A beharangozás szerint Kovács Endre előadásából egy rendkívül eredeti, európai viszonylatban is fajsúlyos kritikai egyéniség mutatkozik be. Sajnos, az előadás szövege nem maradt fenn, s Kovács Endre Korszakváltás című visszaemlékezésében sem esik róla szó. Pedig Šalda jelenléte a szlovákiai magyar kulturális életben minden bizonnyal éreztette jótékony hatását. Egyébként Forbáth Imre a Korunk hasábjain 1938-ban Magyar költő Prágában címmel megjelent írásában Šalda szerepét méltányolva aligha hangsúlyozta volna, hogy „...a magyar közéletnek és kultúrának sok kiváló egyénisége volt, de tény az, hogy igazán vezető szelleme, mérvadó, döntő szavú vezére az utolsó húsz évben nem“. A szocialista építés időszakában az első, valóban Šaldához méltó írás Sas Andor tollából jelent meg 1957-ben az Új Szó-ban. A széles körű tekintélynek örvendő egyetemi oktató mint oly sokszor, ezúttal is arra kényszerült, hogy megkísérelje a népszerűsítés és a tudományos igényű gondolatkifejtés korántsem egyszerű összehangolását. S ez még a betűtípusoknak feltehetően a helyhiány miatti változtatásaiban is tükröződött. Sas Andor érdekfeszítö képet rajzolt arról az egyéniségről, aki szellemi mozgékonyságával . egy fárosz szakadatlanul mai és más pontokra világító fénysávjára emlékeztet“. Sas Andor kitért a cseh-magyar kulturális kapcsolatok egyes, akkor újdonságszámba menő, s minden tekintetben talán kellően még ma sem tisztázott összefüggéseire is. Izgatta a kérdés: vajon miért nincs nyoma annak, hogy például Šaldát különösebben foglalkoztatta volna - bár Ady iránt érdeklődött - a Nyugat folyóirat európai formátumú nemzedéke. A következő kerek évforduló tíz évvel később, 1967-ben adott alkalmat arra, hogy Jaroslava Pašiaková rendkívüli műgonddal és belső érzelmi kötődésről is tanúskodó hangvételben megírt cikkben hozza közel a hazai magyar olvasóhoz Šalda alakját. Fejtegetései ma is magával ragadó meggyőző erővel szolgáltatF. X. Šalda Nemeskosut Halkan, halkan! Lőttek ugyan, lőttek. Duchcov, Radotín és ma Kosút — Halkan, halkan! Nincs nyögés, nincs sóhaj: ezek csak útjelzők, s hol az út? Ma itt lőttek, holnap hol lőnek majd? Kassa következik vagy Surány? Tán a csendőr bűnös, ha a kilőtt golyó átfut egy kóbor kutyán?! Halkan, halkan! Szorítsd az arcod a tusra, ne rángjon a puskacsö. Hadd hallják a dörejt. A visszhang majd - távoli torokból - visszalő. (Tőzsér Árpád fordítása) Téli este Gagrában (szovjet) Könnyű szórakozást kínál ez a szovjet zenés film, melyet nosztalgiafilmnek is titulálhatnánk, hiszen napjainkban játszódó története az ötvenes éveket idézi, azokat az esztendőket, amikor a cselekmény hőse, Alekszej Beglov sztepptáncos- a műfaj utolsó mohikánjaként- pályájának csúcsán tündökölt. A szteppre, erre az élénk, feszes ritmusú, akrobatikus elemekkel és a lábfej ritmikus kopogásával tarkított táncra - akárcsak művelőjére- ma már vajmi kevesen emlékeznek, így eshetett meg, hogy Beglov- ról, aki öregségére egy modern táncegyüttes korrepetitoraként működik, még csak nem is sejtik, hogy valaha milyen híres-neves táncos volt. Aztán váratlanul „felfedezik“, de halálhírét is keltik. A televízió Elfeledett nevek című sorozatában archív felvételeken bukkan fel, hajdani fényében, csecsotkát, azaz sztepptáncot járva, s a műsorvezető nem kis részvéttel és sajnálkozással közli, hogy Beglov már nincs az élők sorában, távozott közülünk, mielőtt páratlan tánctudását átadhatta volna az utókornak. Beglov valójában még él, s mielőtt végleg búcsút venne a tánctól, majd az élettől is, még marad ereje és ideje, hogy a sztepp szeretetét örökül hagyja egyetlen tanítványára... Karen Sahnazarov a saját és A gésa Alekszandr Borogyanszkij társíró forgatókönyve alapján készítette a Téli este Gagrában című filmet. Az alkotópárosnak nem ez az első zenés produkciója, hiszen 1982-ben Dzsesszbolondok címmel már forgattak a zene világában játszódó történetet; míg ez a húszas évekbe, a dzsesszzene szovjetunióbeli térhódításának időszakába kalauzolta a nézőt, és csak a stilizált befejezés utalt a mára, addig most látható, melodramatikus elemekkel átszőtt munkájuk cselekménye napjainkban játszódik, csak a történetbe épített betétek idézik meg az ötvenes éveket. A két film persze merőben különbözik egymástól, közös vonásuk csupán a nosztalgia, a könnyed szórakoztatás, a humoros hangvétel. S az alkotók újabb munkájukban is ezekre helyezték a hangsúlyt, háttérbe szorítva a személyiség rajzát, holott e tehetséges táncos életének ábrázolása nagyobb figyelmet érdemelt volna. A forgatókönyv réseit a neves művészek önmagukkal, színészi játékukkal próbálták betömni. Alekszandr Pankratov-Csornij (a tanítvány szerepében), Natalja Gun- darjova (egy szeszélyes popénekesnő), Szergej Nyikonyenko (a balettmester) s nem utolsósorban Jevgenyij Jevsztyignyejev (a sztepptáncos) élő karaktereket állítanak elénk. Alakításuk a produkció maradéktalan értéke. ^ (japán) Súlyos emberi tragédiák sora játszódik le Hideo Gosa filmjében. A főhősnek, a majdani gésa apjának már a történet kezdetén meggyilkolják ifjú kedvesét, elveszti egyszülött leányát, unokáját elveszik tőle, legvégül aztán őt magát is megölik. Szépséges szeretőjét férjhez adja, de egy brutális támadás során az ifjú férj is életét veszti. a művészetek sok-sok fajtájával megismerkedő és a vendéggel hivatásszerűen társalgó Monokaváról, s tragédiába hajló sorsáról, vagy igazi hőse az apa, aki minduntalan konfliktusba kerül a gésaházak mesés bevételéért harcoló gengszterbandákkal. E küzdelem helyenként igazán professzionista eszközökkel, az „új Hollywood“-ra emlékeztető formai megoldásokkal elevenedik meg a vásznon. Másutt azonban tempót vált a film, dramaturgiája a jellegzetes japán filmes megoldásokat követi: lassúdad és túlrészletező, fölöslegesen elnyújt bizonyos jeleneteket, dialógusokat, akciókat. Egy idő után csak lankadó érdeklődéssel követhető e némiképp melodramatikus, de helyenként valóban szép film. Zavarba ejtő viszont az a kettősség, ahogy a főhős őszintén szereti és áldozatosan támogatja a hozzá közelállókat, miközben kíméletlen a társadalom többi tagjával szemben. A néző itt, Európában, ezt az ellentmondást a főhős jelleméből következő igazi indítékok híján nem érti. -ymBratislavában tegnap este ünnepélyesen bemutatták az Ivan Bu- kovčan drámája alapján - Martin Ťapák rendezésében - készült Mielőtt a kakas megszólal című filmet és ezzel megkezdődött a cseh és szlovák játékfilmek öt napig tartó szemléje. A képen: jelenet a filmből ÚJ SZÓ 4 1987. IV. 7. nak bizonyságot arról, hogy Salda nemzetközi méretű kritikus és gondolkodó volt, aki nemcsak munkásságának eredményeivel, hapem kritikai búvárkodásával, módszereivel is mindig a legkiválóbb európai szintet képviselte. Pašiaková a magyar vonatkozásokat érintve ismerteti Šaldának a Mi és a magyarok című, a Lidové novinyban megjelent cikkét, amelyben tanítványának, Do- bossy Lászlónak egyik írására reagált. Cikkében Šalda éles bírálatnak vetette alá a hivatalos csehszlovákiai polgári kultúrpolitikát, a Károly Egyetem magyar tanszékétől megvont juttatásokat. Felháborodottan kelt ki a hazai magyar lakosság demokratikus szellemű neveléséről gondoskodó pedagógusjelöltekkel szembeni szűkkeblűség ellen. Šalda a nemzetiségi kérdésben, bár nem volt marxista, bizonyos lényeges vonatkozásokban a tudományos szocializmushoz közel álló állásfoglalást tanúsított. Kiállt a cseh és a szlovák nyelvi egyenjogúság mellett. Egyes vélekedések szerint viszont következetes humanizmusa nem tett kellő különbséget a nemzetiségi lét és az etnográfiai regionalizmus között. Ilyen értelemben nyilatkozott Óndra Lysohorsky lah költőről. Fábry Zoltán egyébként viszonylag kevés Šalda-utalást tartalmazó írásainak egyikében épp Šalda ez- irányú demokratizmusának széles körű korabeli hatását emeli ki. A bban az időben, amikor Jaroslava Pašiaková írása napvilágot látott, a szerző már joggal állapíthatta meg, hogy a Šaldát individualizmussal vádoló megállapítások árnyalt - elszigeteltségének tényleges okait és hátterét is feltáró - megvilágítást nyertek. Persze, a kortárs Ladislav Štoll mélyenszán- tó elemzései arra figyelmeztetnek, hogy az erről folytatott korabeli viták még számtalan szellemi izgalmat tartogatnak. Az egymásnak feszülő egykori nézetek részletes kibontása rendkívül érzékletes képet ad arról, hogy a korabeli kapitalista struktúrával azonosulni nem tudó Šalda és elvbarátai számára az individualitás egyet jelentett az élet valamennyi előremutató értéke iránti teljes odaadással. Persze, idealista alapokon állva a társadalmi mozgások Šalda számára egyfajta közvetlen pszichológiai tükröződményt jelentettek. Nem ismerte fel a munkásosztály forradalmi küldetését. Viszont mélyen gyökerező, költészetben is testet öltő erkölcsi és tudományos elveket vallott, s ezért juthatott el Wolker és a proletár költészet támogatásáig. Sőt, 1926-ban Masarykkal szem- beszállva a nagy október világtörténelmi jelentősége mellett tett hitet. Viszonylag kevéssé ismert, hogy amikor a CSKP V. kongresszusát megelőző pártválság ellentéteket váltott ki a forradalmi értelmiség soraiban, Šalda magatartása lényegében a gottwaldi irányvonalat segítve járult hozzá a nézetkülönbségek kiküszöböléséhez. A kosúti sortüzet követően verssel reagált a hatósági brutalitásra, s ebből sokan a harag verssorokba zárt kiáltását érzik ki. A mélyebb elemzés talán a társadalmi változások előrelátásának leheletfinommá csiszolt dialektikáját is felfedezheti benne. A költeményt különböző cikkekbe ékelődve többen is megkísérelték alkalmi, sőt hevenyészett fordításban magyarra átültetni. Maradandó hatással valószínűleg csak az a fordítás dicsekedhet, amelyet Tőzsér Árpád végzett az Irodalmi Szemlében a párt megalakulása ötvenedik évfordulója alkalmából. E zek a Šalda-fordítások végülis még sok kihasználatlan lehetőséggel szolgálhatnak. A rájuk támaszkodó elemzések adhatnak hangsúlyt a mához szóló šaldai üzenetnek: ,,A személyiség és a társadalom kapcsolata nem lehet csupán külsődleges, úgymond szavakban kimerülő. A történészeknek fel kell tárniuk a kölcsönhatásokat, az egymásba fonódást »a lelki házasság- kötést“... Ez pedig csak a művész műhelyében történhet.“ Zdenék Nejedlý szavai szerint F. X. Šalda ,,...számunkra példaként emberi és irodalmi hagyatékával igazi, ízig-vérig öntörvényű s minden megnyilatkozásában tökéletes mestere a kultúrának. “ KISS JÓZSEF Ezek a szörnyűségek azzal függenek össze, hogy hősünk leánykereskedő a harmincas évek Japánjában. Gésaházak (jellegzetes japán teaház) számára toboroz növendékeket kilátástalan helyzetbe került családokból. így aztán ő maga is számos tragédia okozója. Nem áldozatai állnak rajta bosszút - nekik nincs módjuk erre hanem ellenfelei, a környék gengszterbandái nem hajlandók eltűrni a magányos üzletember sikereit. Ö sem kíméli a támadókat, s amikor már úgyis minden elveszett, le is számol velük, de ez a saját életébe kerül. Nehéz eldönteni, hogy a film kiről- miről szól: a kislányként a gésaházba bekerülő s ott a zenével, tánccal,