Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-18 / 29. szám
"V íeglec- a sen- portája miféle da tör- r házat “ - tü- ithetne ; amely atalma túl...“, a király onthat, iezdet- gtat az jpázza n ezt sgritkí- hihihielrém- nyám- volna paran- Tajték- A sza- - mint ül úgy bőgő- i lehe- att. Mi in mseteket, íénye- aptak. hajla- Ekkor fjében • Dúdor István: NAPLEMENTE ELŐTT árbaj, annyi- ggas- i gyámé Itó ’ ukk- oda \ párossáSzél. ilynak :olha- a vi- ygott. lindig még A Nap nem törekedett trónra. Olcsó ribilliókra? Dehogy. A fényes süvegelést és hódolást nem neki ötölték ki. Ö csupán volt. Napnak született. Az élete jótéteményekben kikerekedett. Trónt nem ismert. Nem tudta, hogy a bíborló virradatokon az emberek miatta hajlonganak kelet felé. S ha felkaptat az égi grádicson, azt mondják: „Akár a király...“ Mindezt nem tudja. Nem is sejtette. Egyébre sem vágyott, mint egyszerűségre. A Szél párbajra szólította öt.- A feltétel legyen a tiéd... *- Nem bánom... - válaszolt a másik. - Az első szembejövő emberfiát szabadítsd meg az öltözékétől.- Vetkeztessem le?- Úgy, úgy...- Méltatlan feladat ez roppant erőmhez képest. Hegyeket tologatok ide-oda-amoda... - hetvenkedett a Szél. - Ám legyen a kívánságod szerint. Az úton egy meglett férfiember tűnt fel. A Szél kihívóan körülnyargalta, az idegen begombolkozott. Kalapját áliához madzagolta. A Szél dühösen a fülébe üvöltött. S amíg tépte- szaggatta-cibálta ruháját, parancsszavakat osztogatott: „Vetkőzz, mert felgombolyítlak... Úgy eldöngetlek, hogy nem lesz rokonod, ki reád ismer." Még cudarabbul szitkozódott. Az idegen egy ormótlan fúz tövébe húzódott. Kis árokban várta a Szél nyugvását. „Hiába csűröm-csava- rom, tópem-szaggatom, cibálom-rán- gatom. Minden tudományom csütörtököt mond. Végül még szégyenben maradok.“ A föld kérgébe markolt, port, szemetet hajított az emberre, ki azt mondta:- Micsoda idő, micsoda idő. Már bánom, hogy útnak indultam. A Nap, ott fönn, az ég hajlatában derült. A Szél hiába fortyogott. Tudománya csak szeleskedés, avitt cselszövés volt.- Majd én, Szél testvér... - csilingelt a Nap.-Méghogy testvér ... Ohó, akár enyém, akár tiéd lesz a győzelmi babér, ellenségek maradunk...- Majd én... A Szél félreállt. A Nap ontotta, ontotta, ontotta melegét. Kánikula lett nyomban. Az utat járó kalapját levette, kabátját karjára terítette és ezt mondta:- Mégiscsak jól tettem, hogy vállalkoztam erre az útra - s derűsen tovaindult. Mikor dédnagyanyám meghalt, a fia, nagyapám már rég nem élt. özvegy nagyanyám nem is tartotta különösebben a kapcsolatot az anyósával és sógoraival. A temetésre azért elment, s mi is ott voltunk szüléinkkel együtt. Nagyanyám a halotti torra a meghívást nem fogadta el, de a temetés utáni napra kitűzött ,,osztozkodásra“ elküldte anyámat. Alig voltam négyéves akkor. Anyám izgatottan indult a sógorékhoz. Izgult az egész család. Én nem sokat értettem az egészből, az idősebbik nővérem magyaráz- gátta, hogy az anyuka majd mindjárt jön, s hozza az örökséget. Késő este volt már, amikor anyám megjött. Megállt az ajtóban, s ezt mondta:- Itt az örökség! - s egy tepsit tartott a kezében, kicsit előre nyújtotta, hogy jól lássuk. Ma már senki sem hiszi[ el nekem, de én tisztán emlékszem, szinte látom magam, ahogy meredt szemmel bámultam a kívülről piros, belülről szürke, zománcos tepsit.- Ez az örökség? - kérdeztem csodálkozva.-Ez- felelte anyám, s nem mozdult az ajtóból, csak állt szerencsétlenül. Láttam, hogy sírni szeretne. Nagyanyám pedig elmosolyodott:- Hát, szép örökség, mit akartok! - s a mosolyt először könnyed, majd szívből jövő, gurgulázó nevetés követte. Anyám is nevetni kezdett. Még mindig fogta a tepsit, de már jókedvűen forgatta, nézegette. Nagyanyám a térdét csapkodta mindkét kezével, a könnyei is megeredtek, szalonnás teste minden porcikájában remegett. Mi, a négy apró gyerek pedig velük tartottunk, úgy nevettünk, mintha legalábbis tudtuk volna, miről van szó. - Aztán lassan alábbhagyott a nevetés. Megjött apám, erre anyámból és nagyanyámból megint kitört a kacagás. Megmutatták az örökséget. Apám is jóízűen kacarászott.- Hát, akkor meggazdagodtunk! - mondta.- Meg ám! Milyen jó lesz ebben a tepsiben a húst kirántani, meg fasírtot sütni! - áradozott nagyanyám. - Jó, vastag falú tepsi ez! Jól át van már sütve. És látszik, hogy amolyan jobbfajta edény... Aznap nehezen aludtam el. Sokáig gondoltam a tepsire, úgy tűnt fel nekem, hogy csodás erővel bír. Talán valami mesebeli tepsi... Már akkor éreztem, hogy ez nem akármilyen, hanem valami óriási értékű örökség. Évek múlva megtudtam, hogy volt min osztozni a dédnagymama után, hiszen két nagy darab szőlője, háza és kertje is volt. De azt a sógoraink meghagyták maguknak, s mivel nem tudtak békében megegyezni, hát mindent eladtak, a pénzt meg elosztották. Évekig, talán máig is tartó harag lett belőle. Testvérek, sógorok, sógornők szitkozódtak, átkozódtak, s az utcán elkerülték1 egymást. Mi pedig különös tisztelettel bántunk az örökölt tepsivel. Jó huszonöt éve megvan már, de mintha nem is fogna rajta az idő. Ha hazalátogatok, s anyám előveszi, hogy kirántsa benne a vasárnapi húst, eszembe jut az az este, amikor az egész család szívből nevetett körülötte. S ma már tudom ez a nevetés az igazi örökség. Ez nem kopik el, ezt nem lehet elkölteni, e hyúni. S ha a tepsitől megváltam is, hiszen elkerültem a családi háztól, az a nevetés örökre megmaradt benneni. FIALA ILONA s. - Patkós/ /an Jevsze- te tekintetét, ott tovább: Csikóéi... skszobából. ak. A türel- 10k öt rubelt lálja. Egész äzejics saraki. - Deres! nevet még ii tért a ház idték volna. ti hunyta le és nyögött, házból, és it. író hangon. ;ágos uram büntudatokal kapcso- riás! jram, annyi ílékszem. í, öcsém... tél drágább ább! il elküldött- Nem bírom már erővel!“ Megérkezett a doktor, és kirántotta a fájó fogat. A fájdalom nyombam negszünt, s a tábornok megnyugodott. A doktor, miután megtette a dolgát, és megkapta, ami érte járt, bricskájára ült és hazaindult. Kint a határban Ivan Jevsze- jiccsel találkozott. Az intéző az út szélén álldogált, mereven nézte maga előtt a földet, erősen töprengett valamin. A homlokát át- meg átszántó redökból, szeme kifejezéséből ítélve kínzó, gyötrel- mes gondolatai lehettek.- Fakó .. Nyaklós... - mormolta.- Nyerges... Kancás...- Ivan Jevszejics! - kiáltott le neki a doktor a bakról. - Nem adna-e el nekem, galambocskám, egy-két mérő zabot? Amit a parasztoktól veszek, igen silány... Ivan Jevszejics bambán meredt a doktorra, furcsa, vad mosoly jelent meg az arcán. Egy szót sem szólt, összecsapta a kezét, s elrohant az úrilak felé, olyan sebesen, mintha veszett kutya kergetné.- Megvan, méltóságos uram! - kiáltotta az örömtől elváltozott hangon, amikor beviharzott a tábornok dolgozószobájába. - Eszembe jutott, hogy az Isten áldja meg azt a doktort! Zabos! Zabosnak hívják az adóhivatalnokot! Zabos, méltóságos uram! Zabosnak küldje a táviratot!- Tökfilkó! - vágta oda megvetően a tábornok, és mindkét kezével fügét mutatott az intézőnek. - Elmehetsz már a lóneveddel. Tökfilkó! Miroslav Vélek VIZSGÁLAT Reggel nyolcra Jár, az almafa nyílik, a kutya őrködik a küszöbön, s a szelek szenderegnek. Meguntam már rímekre gondolni, vizsgálom lelkiismeretemet, mint régi albumot fényképeiddel, melyekre nem hasonlítasz, melyeket rég elfeledtél. Ne félj, sokáig nem zavarlak. Minden rendben, lábhoz a fegyvert! BÁN PÉTER fordítása Marta Podhradská DALMÁCIA Mesélj a tájról úgy, hogy érezzem a napot. A nő mozdulatlanul ült, ' mintha csak utánzat lett volna. Előtte görögdinnye és kés. Majd fogta a kést s a dinnye felszíne alá hatolt, hosszan és megfontoltan, míg fel nem harsant a piros szín... E csendélet mögött, mint régi naiv festményen, szétolvadt a nappal az égen. Nálunk csupa dinnye a gyerekek álla - mondta a nő s megelevenedett. Szemei forrók voltak. magában RAB ZSUZSA fordítása Bennük volt a napnak forrása. FÜGEDI ELEK fordítása Gyökeres György felvétele
