Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-18 / 29. szám
Fölöslegesen nézett az órájára. Zuhanyozás és borotválkozás után ma is pontosan annyi ideje maradt, mint máskor. Háromnegyed nyolc. Ha nyolckor elindul, kényelmesen odaér a hivatalba. Ezt a negyed órát nagyon szerette. Teljesen egyedül volt, elkalandozhattak a gondolatai, látszólag céltalanul járt-kelt a lakásban. Nagyokat ásított, megropogtatta a csontjait, aztán fütyörészni kezdett. Annak a sanzonnak a dallamát próbálta felidézni magában, amelyik annyira tetszett Barbarának. Erősen összpontosított, mintha az élete függne ettől a daltól, de hiába. Tegnap este büszke volt önmagára. Barbara a születésnapját ünnepelte, meghívta a feleségét az egyik bárba. Aztán amíg az asszony a mosdóba ment, szólt a zenekar vezetőjének, s .amikor Barbara visszatért, azt a dalt kezdték játszani. Kihúzta magát, úgy nézett a feleségére. Lám, milyen meglepetést szerzett neki, de Barbara tekintete nem enyhült, továbbra is sápadt és ideges volt. Legszívesebben rákiáltott volna, hogy felejtse el végre minden baját, hagyja ezt a bűzös, mindig csak rohanó várost, ne legyen olyan hideg, mint azok a könyvtári szobák, ahol dolgozik. De nem szólt semmit, csak nagyot hörpintett a borból, és hallgatta a muzsikát. Nem és nem jut eszébe a dallam, bármennyire is szeretné. Megállt a szobaajtó előtt, s felidézte felesége tegnap esti tekintetét. Sóhajtott. Egyszer talán itt hagyhatják ezt á kicsi lakást, s talán elmehetnek ebből a zajos, idegesítő városból. Barbara is jobban érezné magát. Talán még gyermeket is szülne, nem lenne olyan ideges, annyira sápadt, mint most. Pihennie kellene, mondta neki a bárban, s aztán azt is kibökte, amit idáig titkolt. Valószínű, hogy rövidesen vidékre költözhet, nagy szolgálati lakást is kap, kerttel. Barbara enn§k sem örült. Egyre csak hallgatott, furcsán nézett rá. A férfi benyitott a szobába, behúzta az ágyat, arrébb rakta a széket, majd kinyitotta a szekrényt. Megcsapta a tegnap esti füst és a bor szaga. Megrázkódott, bosszantotta, hogy Így kell kezdenie a napot. És az a sanzon sem jut az eszébe. Visszament, megitta a kávéját, még legalább langyos volt. Megint ránézett az órájára. Barbara már jó fél órája elmehetett, ma nem szólt hozzá, pedig reggel kedveskedő szavakkal ébresztgette, s mindig beszólt, mielőtt elindult. Kiment a konyhába, egykedvűen nézegette a morzsákat a térítőn, aztán hirtelen rájött, mit keres. Hát persze, a cédula. Nincs semmilyen üzenet az asztalon. Barbara máskor papíron hagyott üzenetet. ,,Ne felejts el kenyeret venni!“, „Este megint csodálatos voltál“. Ilyesmiket szokott írni sietős betűkkel vagy csak egyszerűen annyit, hogy „Szia, csók: Barbara“. Lehajolt az asztal alá, visszament a szobába, sehol sem találta a cédulát. Máskor mosolyogva gyűrte össze a papirost, de most nagyon hiányzott neki, úgy érezte, ez a cédula éppen úgy hozzátartozik az életéhez, mint a felesége. Felforgatta a szobát, kihúzta az ágyat, végigtapogatta azt a nagy játékmacót is, amelyet felesége kapott valamikor régen, de semmit sem talált. Hirtelen az órájára nézett. Ideje elindulni, dörmögte bosszúsan, s kilépett az utcára. A tegnapi éjszaka után fáradtnak érezte magát, nagyot ásított, majd a cigarettáját kereste. Azon gondolkodott, Barbara vajon miért ment el így hazulról. Felidézte a tegnapi estét, és hirtelen eszébe jutott a sanzon kezdő sora: „Látod, kihűl már ez a szerelem...“ Barbarát látta maga előtt. Amikor észrevette őj ott a könyvtárban, amikor először lett az övé Wolfgang lakásán, s amikor újra kisirt szemmel jött haza a női klinikáról. Miért olyan sápadt Barbara, kérdezte újra önmagától. Ismételgette a sanzon első sorát, s hirtelen eszébe jutott a dallam is. Halkan fütyörészni kezdte. Még mindig szereti Barbarát, ez világos. Gondolkodni is értelmetlen arról, hogy miért. Olyan ő, mint a többi nő, és mégis más. Idegesen, sápadtan is szeretnivaló. Kételyek kezdték gyötörni. Olyan szürke az arca. Rápillantott az órájára. Most már igazán sietnie kellett. Megszaporázta a lépteit, de még mindig Barbarára gondolt, miért viselkedik ilyen furcsán. Éppen a hivatal elé ért, amikor földerült az arca.- Hogy én milyen szamár vagyok! - kiáltott fel, s hirtelen szaladni kezdett. Bent az épületben hármasával szedte a lépcsőket, lihegve nyitotta ki a szobája ajtaját és boldogan, izgatottan nvúlt a telefonhoz. SZ. HLAVATY MÁRTA fordítása Fleischer György felvétele K evesen tudják, hol lakik a Szél. Elárulhatom. Nem lakik sehol. Házat, kvártélyt nem rendezett be magának. Világéletében dúlt-fúlt, füstölgőit, mindig tüzelte magát. Fel sem ötlött benne, hogy vityilló is kéne, agg korára kis házikó, hol meghúzhatná magát, hol csöndeskén éldegélne. Ha kedve tartaná, miért ne: nyargalhatna, hoppla-hopp, hopp-hopp, magasból a mélybe csaphatna. Mélyből a magasba. Föl-föl, egészen odáig, hol a felhők pihéi kunkorodnak. Vagy annál is feljebb. Szóval, a Szélnek nem volt és nem is lesz háza. Rá nézve ez nem szégyen. A Szél? Rusnya teremtés. Kóbor fajta. Hogy itt tartok, mondhatnám, ebből ennyit és nem többet... Szélre fecsérelni a drága szót, időt? Ő bizony nem érdemli meg. Elnyomom indulatomat. Mondom: ez a világcsúfja Szél vénecske már, de nem, nem adja fel avitt elveit. Most is ott lohol a mezőkön. Tépi a gazt, emeli magasba. Ha sikert ér el, kacag: „No lám, tízmillió éves is elmúltam, vagy tán százmillió is, erőm nem csappan..." Csobban a meghajtott patak vize, folyamon-tengeren vesztegel hajó s uszály. Dől a kémény. A Szél? Siriókázik. Fütyül. Hihihihi-hi, hihi-hi, kanyarintja a port a kutakba. Tör és zúz. Mindannyian öt emlegetjük. A vén kótyagost. Mióta fej van a nyakunkon, borsot tör a szagló- szervünk alá. Bár ez is afféle mondás csupán. Nos, a Szól, hogy e történetünkben haladjunk valamelyest, ez a vén jómadár, csak mindig a rosszon járatja eszét. Ha tehetnénk, elfenekel- nénk. A Szelet, sajna, megütni nem lehet. „A Világ koronázatlan királya vagyok...“ - hetvenkedett egy napon, közben eukaliptuszt csavart ki tövestől. , - Hihaha... - nevetett a Nap.- Ki vonja kétségbe királyságomat...? Hatalmam kelettől nyugatig, északtól délig terjed... Ha kinyújtózom: minden talpalatnyi tér enyém... Erőmtől minden pára fél...- Hihaha...-így a csingilingi Nap. Majd, mintha csak önmagához szólott volna:- Engem még nem győztél le. A világ koronázott királya lehetnék...'- Te jámbor feleselt a Szél. - Nem láttad tornáimat. Áldozataimat sem? Fényes győzelmeimet emlékezetükbe vésik a pórok. Még a sólyom reptét is megbénítom, ha kell. S a vizeket ide- oda-amoda parancsolom. Ejh, csak az időmet fecsérelem holmi kényes- kedőre... Azzal elszelelt. Nyomában pusztulás: kettétört fák, riadt madarak, amerre a Szél haladt, ütött-vágott, kő kövön nem maradt. így volt ez három esztendeig. Akkor elcsendesült. A fáma így szól: a Szél elpihent. Ám én tudom, percnyi nyugta sem volt a kontárnak. A Napra, a Napra, a Napra gondolt. S bosszút esküdött ellene. Gyűlöletét, hiszen ez a lényege, a Napra tüzelte. A hegyhajlatban, hol megtelepedett, majd midőn a barlang odvába bújt, összefüggéstelenül mormögött: „Megleckézteten kéztetem, megleckézteteir .kiházit, ezt a... úgy, úi sincsen, fedél a feje fe szerzet az ilyen?“ Ekkor tént. Felötlött elméjében, bizony ő sem épített. „Há zeit magában. „Egyáltalá magának valaki akkora pa befödné a Földet? A Sz óceántól óceánig ér, és a Különben is a Szél: király törvényt róhat és törvén Marad hát a megleckézteti ben úgy gondolta, hogy f égi útra, és irgalmatlanul n a Napot.- Ide-oda-amoda gör< a pimaszt... - duzzogott, tom a szépséges aranyfürt nyehehehe-heeee... Mikor ezt az utat elterve lett előtte hajdani kudarc: nyila Holddal akaszkoi össze, de a légszomj vi csolta. Menydörgött akkoi zott dühében. A hajába ka kállát tépte. „Nyehehe-eei igásló nyerített hajdanán, bőgött önkívületében, hoc majom legfeljebb jámbor fi tett volna. A Szél reste meg örültünk. Míg barlanc tokolt, kaptunk szélcsend A Nap fényével táplálta a v két. A növények szárny A virágok virulva csilinge doztak. örültek a tavasz született a cselszövő Szél rVAJKAI MIKLÓ a párbaj gonosz gondolata a párbaj, a párbaj...“ - ji szór eldohogta a kelekól tyán, hogy emlékezetkihag nakodtam. Hihihi, ez ve büntetése az időnek. Csa mukk, mindent elfeledne lenne hírhedt fenekedő kei baj gondolatát, fogalmát s gát még nem feledte.- Hé, te Nap... - kiáltc - Még mindig koronázot véled magad? A Nap? Szegényke mit \ tott volna? Szendeformán, rág: rápillantott a Szélre, f A Szél:-Felelj, te, senkifia... N koronázott királynak...? mindig...? A Nap:- Királynak? B ulgyejev nyugalmazott tábornoknak • megfájdult a foga. öblögette vodkával, konyakkal, tett rá cigarettahamut, ópiumot, terpentint, petróleumot, jóddal dörzsölte az arcát, alkoholba áztatott vattát dugott a fülébe, de mindez vagy nem segített rajta, vagy émelyítette. Hivatta a doktort.-A doktor megpiszkálta a fájós fogat, kinint rendelt, de az sem használt. Az orvos erre húzást ajánlott, de a tábornok hallani sem akart róla. Az egész háznép a beteg körül sürgölődött, s a maga gyógymódját ajánlgatta mindenki - a felesége, a gyerekei, a szolgáló, még Petyka is, a kukta. Meglátogatta Ivan Jevszejics, az intézője is. O a ráolvasást ajánlgatta. — Itt a járásunkban, méltóságos uram - mondta, vagy tíz évvel ezelőtt lakott egy Jakov Vaszilics nevű adóhivatalnok. Ráolvasott a fájós fogra, suttogott, köpködött, s egyszerre mintha elfújták volna a fogfájást. Gyógyító ereje volt...- Hol van most az az ember?- Amikor az adóhivatalból elbocsátották, Szaratovba költözött, az anyósához. Most a fájós fogakból él. Ha valakinek megfájdul a foga, csak hozzá megy, s ő segít rajta... A helybelieket, a szara- toviakat, a házában kezeli, a más városbelieket táviratban gyógyítja. Küldjön neki táviratot, méltóságos uram, hogy így meg így áll a dolog... Alekszejnek, Isten szolgájának, fáj a foga, kérem meggyógyítani. A kezelésért járó pénzt majd postán küldi el neki...- Szamárság! Sarlatán az!- Próbálja ki, méltóságos uram. Az az ember ugyan igen szereti a vodkát, és nem is a hites feleségével el, nanem egy német fehércseléddel, de mondhatom, csodákat művel!-Táviratozz, Aljosa! - könyörgött a felesége. - Tudom, hogy te nem hiszel a ráolvasásban, de én magamon próbáltam ki. Ha nem hiszel is benne, mért ne küldhetnél táviratot? Nem törik le a. kezed!- No, jól van - adta be a derekát Bulgyejev. - Nemcsak egy adóhivatalnoknak, hanem magának az ördögnek is táviratoznék ilyen állapotban... Jaj! Nem bírom tovább! No, hát hol lakik az az adóhivatalnok? Hogy címezzem? A tábornok asztalhoz ült, kezébe vette a tollat.- Szaratovban még a kutyák is ismerik - mondta az intéző. - Szaratov városába méltóztassék címezni... Izé úrnak... Jakov Vaszilics... Vaszilics...- Nos?- Vaszilics... Jakov Vaszilics... a családneve ... ejnye, elfelejtettem! Az ördögbe... Hogy is hívják? Az előbb, amikor jöttem, még az eszembe volt... Enge- delmet... Ivan Jevszejics a mennyezetre függesztette a szemét, ajkát mozgatta. Bulgyejev meg a felesége türelmetlenül várakozott.- Nos, mi lesz? Fürgébben gondolkozz!- Azonnal... Vaszilics... Jakov Vaszilics ... Elfelejtettem! Pedig olyan egyszerű név... valami lónév, úgy emlékszem... Csödőrös. Megálljunk csak... Nem Csikós? Nem, az sem. Pedig lovakkal kapcsolatos a neve... Hogy is hívják... teljesen kiment a fejemből...- Csikóházi?-Dehogy, dehogy... Várjunk csak... Csödörfi... Csődörkés... Szukás...- Hiszen az kutyanév, nem lónév. Csikófalvi?-Nem, az sem... Lovas... Lovász... Lófalusi... Nem, nem az!- De hát akkor hogy írjak neki? Törd a fejedet! Szűzanyám! Jaj, nem látok, elvesztettem a szemem világát! Az intéző kiment a kertbe, s szemét az égre emelve próbálta eszébe idézni az adóhivatalnok nevét:- Csikós... Csikósi... Csikovics... Nem, nem! Lovinszki... Lövi... Csödö- recki... Kis idő múlva behívták.- Eszedbe jutott? - kérdezte a tábornok.-Azonnal, Lóházi... Csődörkei... Rudas...- Rudasi? - kérdezte az asszony. -Semmi esetre sem! Hámos... Nem, az sem! Elfelejtettem!- Mi az ördögnek jössz hát a nyakamra a tanácsaiddal, ha elfelejtetted? - bőszült fel a tábornok. - Lódulj innen! Ivan Jevszejics sietve távozott, a tábornok pedig, arcát tapogatva, fel-alá járkált a szobában.- Jaj, uramisten! — üvöltötte. — Jaj,- Semmiképpen nem jut eszembe, méltóságos uram.-Talán Paripás? Táltos? Nem? A háznép, egymás szavába vágva, találgatta a nevét. Megnevezték a lovak minden fajtáját, nemét, életkorát, sorra vették sörényét, patáját, az összes lószerszámot.... A házban, a kertben, a cselédlakásban és a konyhában ide- oda ödöngtek az emberek, és homlokukat bökdösve, találgatták a nevet. Az intézőt időnként behívták a házba.- Ménes? - kérdezti Csikai?- Nem, nem... - fe jics a mennyezetre füg> és fennhangon gönc- Lovacskai... Lov Gyihos...- Papa! - kiáltották í -Trojkás! Gyeplős! Megbolydult az égé mét vesztett, elgyötört ígért annak, aki a név sereg ember járt Ivai kában...- Pejes! - mondoga Lovicki... Közben beesteledet mindig nem találták ki. anélkül, £ogy a táviratc A tábornok egész éj a szemét, rótta a szót Hajnali háromkor kiléf megzörgette az intéző- Nem Heréit? - kére- Nem, nem Heréit,- szólt ki Ivan Jevszeji san sóhajtott.- Lehet, hogy nem is latos a neve, hanem v<- Lóneve van, méltó: bizonyos... Erre ponto: *- Micsoda kurta esz Ez a név nekem most n a világon. Már nem bír Reggel a tábornol a doktorért. _. „H úzza ki! - dönt Anton Pavlovics Csehov . &
