Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
úszó 3 16. XII. 19. Az emberi társadalom olyan élő szervezet, amelynek fejlődését mindenkor objektív törvényszerűségek, belső ellentétek határozzák meg. Ezek az objektív ellentétek, törvényszerűségek azonban nem léteznek az emberi tevékenységen kívül, hanem e tevékenységen belül jönnek létre és fejlődnek. A társadalmi fejlődés legáltalánosabb törvényszerűsége az, hogy az emberi élethez szükséges javakat termelőmunkával kell előteremteni. A termelés által az emberek nemcsak az anyagi létükhöz szükséges javakat teremtik meg, hanem egyben társadalmi kapcsolataikat és szellemi életüket is fejlesztik. Az emberiség fejlődésének a meghatározója mindig az adott termelési mód, azaz a termelőerők és a termelési viszonyok kapcsolata a termelőeszközök tulajdonjoga alapján. Ez a megállapítás a szocializmusra is vonatkozik. A szocializmus mint a kommunista társadalmi-gazdasági formáció alsóbb szakasza is élő szervezet, amelynek megvannak a saját belső hajtóerői, fejlődési törvényszerűségei, történelmileg fejlődő társadalmi és gazdasági előfeltételei. A szocializmus is, mint minden más társadalmi rendszer, a múlt, a jelen és a jövő egysége, tehát a társadalmi mozgás idő- és térbeli dialektikus folyamata. A szocializmus azonban, mint a társadalmi rendszerek legmagasabb fejlődési formája, a legbonyolultabb élő társadalmi szervezet. Tartalmilag és formailag a leggazdagabb, sokrétű, belső ellentétei sokkal dinamikusabbak, mint bármely más társadaloméi. így tehát a szocializmus társadalmának és fejlődésének szellemi rögzítése is nagyobb igényeket támaszt a tudományokkal szemben, annál is inkább, mert minden szellemi meghatározás szükségszerűen az adott anyagi valóság hű ábrázolására törekszik, tehát a fejlődést önmagában szükséges megragadnia, különös tekintettel a jövőre. Egyébként is, napjainkban nem annyira a meghatározott fejlődési szakasz megindoklása a fő cél, hanem annak megvalósítása. A szocializmus elemzésének további előfeltétele, hogy idő-, és térbeli meghatározásához megtaláljuk a szocializmus dialektikus fejlődésének hajtóerőit, belső összefüggéseit és ellentmondásait, a szocializmus sokoldalú fejlődésének összefüggéseit, közös nevezőjüket, az emberi tényező szerepét a szocializmus társadalmi-gazdasági alapjának megszilárdításában. A szocializmus elemzésénél abból kell kiindulni, hogy a jelenlegi fejlődési szakasz egyesíti a szocializmus fejlődéséhez szükséges átmeneti szakaszt a fejlett szocializmus kiépítésével. Tehát a szocializmus jelenlegi fejlődése azonos a fejlett szocializmus kiépítésének kezdeteivel, azaz a szocializmus társadalmi ütemének felgyorsításával. Ez az SZKP XXVII. kongresszusának, valamint a CSKP XVII. kongresszusának stratégiai irányvonala. Ebből szükségszerűen következik az is, hogy szükséges e fel- gyorsítás belső hajtóerőinek, ellentmondásainak feltárása, az emberi tényező sokoldalú fejlesztése, főleg az emberi aktivitás fokozása. A társadalmi-gazdasági folyamatok felgyorsítása megegyezik a szocializmus minőségi átalakításával, mert ez a felgyorsítás minőségi áttörést jelent a fejlett szocializmus megvalósításához. A marxista-leninista dialektika szerint a fejlődés minduntalan keletkezés - fejlődés - elhalás. Tehát a mozgás, az új és a régi harca nemcsak a természetben, hanem a társadalomban is egyaránt megnyilvánul. Minden új fejlődési szakasz, tehát a szocializmus jelenlegi fejlesztése is megteremti a saját fejlődésének belső dialektikáját. Ezek az új összefüggések megkövetelik az új emberi hozzáállásokat, a termelő szubjektumok aktivitásának fejlesztését is. A szocializmus jelenlegi fejlődési foka és a kommunista társadalom fejlődési szintje között a szó szoros értelmében belső dialektikus összefüggés van. A kommunista társadalmi-gazdasági formáció említett két szakaszának már most megvan a közös alapja, amely minduntalan gazdagodik és növekszik, összhangban a jövő igényeivel. E közös nevezők legfőbb tényezői a következők: a munkaeszközök tulajdonjoga; azok kihasználása és felhasználása a társadalom és az egyén érdekében; kizárt az embernek ember általi kizsákmányolása; a termelők egy személyben a termelőeszközök tulajdonosai, a termelés és a fogyasztás irányítói, valamint az állami, politikai, társadalmi, gazdasági élet szubjektumai egyaránt. A szocializmusban a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeinek objektiv felismerése és kihasználása a nép érdekében és a nép alkotó munkáján keresztül valósul meg. A szocializmus építésében különösen érvényesül Lenin ama gondolata, hogy a társadalmi élet minden területe szorosan összefügg, és fejlődésük végső soron a társadalmi-termelési viszonyoktól függ. Ezek szerint a társadalmi-gazdasági folyamatok felgyorsítása a szocializmusban abból ered, hogy a szocializmus fejlődésének irányvonala megegyezik a néptömegek érdekeivel és céljaival, és azok a néptömegek alkotó munkáján keresztül valósulnak meg. Ennek alapján a szocializmus legfőbb belső hajtóereje a társadalmi haladás ösztönzése és a szocialista termelés olyan tudatos fejlesztése, mely kielégíti a néptömegek anyagi és szellemi igényeit. A szocializmus dialektikus fejlődése feltételezi továbbá a természet és a társadalom közötti kölcsönhatások céltudatos és állandó rendezését, s megköveteli a termelési viszonyokban rejlő ellentétek feloldását is. Napjaink stratégiai irányvonala, hogy az anyagi haladást szellemi és erkölcsi gazdagodásnak kell követnie, ahogyan azt az SZKP XXVII. kongresszusa is megállapította. Lenin tanításának fontos tétele volt az a gondolat, hogy csak a szocializmusban jöhet létre a valódi, gyors, társadalmi méretű előrehaladás, természetesen a néptömegek közreműködésével. Ez a gondolat másrészt azt is jelenti, hogy a szocializmus fejlődésének szükségszerű emberi tényezői, hajtóerői maguk a néptömegek. Tehát a szocializmus építésében sohasem volt és nem is lehet szó elvont emberi tényezőkről. A szocializmus átnövését a kommunizmusba tehát a társadalmi fejlődés objektív törvényei határozzák meg, nem pedig szubjektív elgondolások. Az elmondottakból következik, hogy a kommunizmusba való átmenet a társadalmi-gazdasági fejlesztés meggyorsításával lehetséges. Tehát a kommunizmusba való átmenet feltételeit már a szocializmus mostani szakaszában kell létrehozni. Véleményünk szerint ez a szocializmus dialektikus fejlődésének időszerű meghatározása. A szocializmus fejlődésének vizsgálatában szükséges az olyan céltudatos hozzáállás, hogy megállapítsuk azt, hogy napjaink szocializmusának melyek a történelmileg kialakult gazdasági, társadalmi, politikai, ideológiai előfeltételei, milyen saját, belső társadalmigazdasági alapjai vannak most, vagyis milyen a szocializmus jelenlegi fejlődésének saját, már a szocializmus fejlődéséből eredő alapja, valamint belső dialektikája, és azok mennyire felelnek meg a kommunizmusba való átmenet követelményeinek. A fenti fejtegetés alapján leszögezhetjük, hogy a szocializmus fejlődésének jelenlegi szakasza nem elhatárolt, különálló szakasza a kommunista társadalmi-gazdasági formációnak, hanem a múlt, a jelen és a jövő összekötő kapcsa, a kommunizmus kezdeti szakaszába való átmenet elengedhetetlen feltétele. Nem határolható el az egész fejlődés dialektikus egységétől, s egyben nem is tételez fel olyan hozzáállásokat, melyek mechanikusan értelmezik tartalmát. A szocializmus éltető eleme az az idő- és térbeli társadalmi mozgás, amely elválaszthatatlan a jelenlegi feladatoktól, e dialektikus mozgás összefüggéseitől, fejlődési törvényeitől. A CSKP stratégiai irányvonala alapján a szocializmus fejlődésének kulcskérdése az, hogy a rendkívül magas szervezettségű és hatékonyságú gazdálkodás irányában történő áttérés sokoldalúan fejlett termelőerőkkel, fejlett szocialista termelési viszonyokkal és jól működő gazdasági mechanizmussal valósuljon meg. A szociálizmus fejlődésének jelenlegi szakasza tehát a társadalom minőségi átépítésének olyan szakasza is, amelynek célja, eszköze maga a dolgozó ember, annak jelenlegi és távlati érdekei, törekvései. Dr. PUSZTAI JÁNOS kandidátus, a Bratislavai Közgazdasági Főiskola docense Engels küzdelme a történelmi materializmus helyes felfogásáért Ismeretes, hogy a marxizmus lényege a társadalom és a történelem materialista felfogásán keresztül ragadható meg. Ez egyszerűbb magyarázatában azt jelenti, hogy a történelem menetét nem az eszmék magukban határozzák meg, és hogy a társadalom létezéséhez elsősorban az ember életének feltételeit kell megtermelni. Marx és Engels filozófiájuk alapjainak lerakásánál is ezt hangsúlyozták ki a megelőző materialista rendszerekkel szemben. Tehát, hogy nem elég világnézetileg'materialista álláspontra helyezkedni és elismerni az anyag elsőbbségét az eszmei léttel szemben, más oldalról viszont a társadalomszemléletben egy absztrakt-idealista emberfogalomból kiindulva magyarázni a történelem mibenlétét. A természetfelfogás materializmusát ki kellett egészíteni a történelemmagyarázat materializmusával, ami kettős feladatot jelentett. Egyrészt fel kellett tárni a társadalmi lét meghatározó mozzanatát, másrészt - a materializmus mindenkori realizmusát tekintve - ezt a mozzanatot konkrét megjelenési módjában és hatásmechanizmusaiban kellett elemezni. Ezt a munkát Marx és Engels el is végezték. Rámutattak, hogy a társadalom mindenkori struktúráját az határozza meg, ahogyan az emberek valós létüket újratermelik. Ez az az alap, amelyre a társadalom intézmény- rendszere, ideológiai viszonyai és maguk a tudatformák is ráépülnek, kifejezve egyben amannak általános jellemzőit. Marx egész életét tette eme alapzat (a burzsoá termelési mód) jelenségeiben és lényegében megjelenő viszonyainak teljes felderítésére. A kettős feladatot tehát teljesítették, csakhamar kiviláglott azonban, hogy a tanítványok és a követők egyre növekvő táborában éppen e kettős követelmény tiszteletben tartása szenvedett csorbát. Az egyik tévedésre még maga Marx hívhatta fel a figyelmet. Ez abban rejlett, hogy a konkrét elemzést igénylő' marxi módszert általánosították, és elvont történetfilozófiának fogták fel. Marx ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy történelemszemlélete egy tipikus fejlődés feltárásán alapul, ezért nem vonatkoztatható kritikátlanul minden társadalomra. Ehhez kapcsolódtak - Marx halála után - az Engels levelezésében gyakran felbukkanó figyelmeztetések, hogy a konkrét elemzést soha és sehol nem helyettesíthetik a történelmi materializmus általános meghatározásai. A gazdasági alapzat és ideológiai felépí^nénye közötti gazdag kapcsolatrendszer egyszerű kauzális kapcsolattá való változtatása ellen aztán Engels vette fel a harcot. E rendkívül bonyolult problémakör a marxizmus egyes követőinél (és persze a marxizmust interpretáló és vele ellenlábas elméletíróknál) a gazdasági elem egyedül meghatározó voltára szűkült le. Természetesen a két összetevő - a materialista módszer sablonként való alkalmazása és a történelmi tényeknek ehhez való idomítása, valamint a gazdasági mozzanat abszolutizálása - nem zárja ki egymást, sőt, egyik a másikból fakad. Mert ha a materialista történetfelfogást némelyek ürügyként használják a történelem tanulmányozásának elhagyására (ahogy erre Engels figyelmeztetett), akkor ebből önként adódik a másik hozzáállás, hogy az ideológiai viszonyokat és a megfelelő tudatformákat nem a kellő alapossággal elemzett létfeltételekből magyarázzuk, hanem közvetlen kapcsolatot tételezünk fel a gazdasági mozzanat és az emberi tevékenység legelvontabb eredménye között is. Ez az értelmezés annyira elharapózott Marx halála után, hogy Engels elméleti témájú levelei csaknem kizárólagosan ezt pécézik ki. Bennük a félremagyarázott és rosszul értelmezett alapelvek újbóli megfogalmazásával és a főbb problémakörök elméleti hátterének megvilágításával azt célozta, hogy a történelmi materializmust elválassza a vulgáris ökonomizmustól és a naiv mechanisztikus materializmustól. Elsősorban leszögezi, hogy a materialista történetfelfogás szerint a történelemben végső soron a valós élet termelése és újratermelése a meghatározó mozzanat. Ezt az újratermelési folyamatot a gazdasági mozzanat egyedüli meghatározó szerepére lefokozni annyit jelent, hogy az alapelvet semmitmondó, elvont és abszurd frázissá változtattuk. A gazdasági helyzet az alap, de a felépítmény összetevői és a tudat formái ugyancsak lényegileg folynak be a társadalmi harcokba. Azt utóbbiak főként a változások formáját határozzák meg. A gazdasági alapnak tartalomként, a felépítménynek pedig formaként való felfogása arra figyelmeztet, hogy a „végső soron“ kifejezést ne csak úgy értelmezzük, hogy az újratermelési folyamat a legszélesebb időbeli dimenziókban behatárolja a társadalom fejlődését, hanem úgy is, hogy az alapzat meghatározza a társadalom létét, a felépítmény pedig döntő funkciókra tesz szert a történelmi változásoknál. Mindemellett Engels önkritikusan megjegyzi, hogy a gazdasági mozzanat kitüntetett szerepét az ő és Marx hibájából is kaphatta, mert elméletük lefektetésénél és propagálásánál a reprodukciós folyamat jelentőségére helyezték a hangsúlyt, tehát felfedezésük lényegét emelték ki. Konkrét elemzéseikből viszont mindenütt kitűnik - és erre ismét Engels figyelmeztet -, hogy a társadalmi eseményeket teljes komplexitásukban kezelték, és nem hanyagolták el a látszólag véletlen és mellékes körülmények szem re vételét sem. Engels most elméletileg is kifejti mindezt, amikor az ún. történelmi események forrásait kutatja. Rámutat, hogy egy ilyen esemény nemcsak az alap és a felépítmény kölcsönhatásában születik, hanem döntően meghatározzák azt az egyéni- és csoportérdekek és életkörülmények keresztezései, ütközései. Ezekben pedig el nem hanyagolható szerephez jutnak a mindenkori politikai erőviszonyok, az ideológia, a különböző tudattartalmak stb., tehát mindaz, amit hagyományosan a felépítménybe sorolunk, de itt, tevékenységükben dinamizálódnak és a társadalmi szubjektumhoz kapcsolódnak. Engels tehát a látszólag egytényezős ok-okozati kapcsolat mögött feltárja nemcsak a felépítmény aktív, formameghatározó szerepét, hanem a végső soron szubjektumhoz kapcsolódó változások dinamikáját is. De nem áll meg ezen a ponton, hanem elemzésének körét szélesítve és a szemléletet elmélyítve rámutat arra a történelmileg változó determinációs erőre, amely mindezen viszonyok mögött húzódik meg. Ez pedig a munkamegosztás ténye. A társadalom kialakít bizonyos funkciókat, amelyek nélkül nem működhet. Ezek a funkciók nemcsak tevékenységformákhoz, hanem embercsoportokhoz is kötődnek, amelyek a társadalmon belül önállósulnak és viszonylagosan elkülönülnek. Ez magyarázza azt, hogy lehetséges a tudatformák alapzattól eltérő fejlődése, hogy pl. nem mindig az a társadalom termeli ki a legmagasabb szintű kultúrát, amelyik a termelés színvonalát tekintve az élenjáró. És x ugyanez érteti meg velünk az eltérő érdekeket, életkörülményeket és célkitűzéseket egyugyanazon társadalmon belül is. Végeredményben tehát eljutunk egy dialektikusán, ellentmondásaiban felfogott társadalomképhez. Egy ilyen történeti és elméleti áttekintésből milyen tanulságot vonhatunk le a ma számára? Véleményünk szerint főként azt, hogy a marxizmus nem egy kész sablon, amit mindenre ráhúzhatunk, hanem egy olyan elmélet, amelynek az alapvető tételeit mindennapjaink gyakorlati és elméleti hatalomátvételénél kell mérlegre tenni; hogy az alapelveket igyekezzünk összefüggéseiben megragadni, és lehetőleg a klasszikusok műveiből tanulmányozni, mert ellenkező esetben az olyan emberek hibájába esünk, akik „gyakran úgy vélekednek, hogy teljesen felfogták az új elméletet, és minden további nélkül fel is használhatják azt, amint - nem is mindig helyesen - elsajátították a fő tételeket“. (Engels) MÉSZÁROS ANDRÁS A SZOCIALIZMUS FEJLŐDÉSÉNEK DIALEKTIKUS EGYSÉGE
