Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
I szú 5 A címben szereplő három rövidítés közül a legismertebb az SDI, vagyis az amerikai hadászati védelmi kezdeményezés, amely egyet jelent a világűr milita- rizálását célzó úgynevezett „csillagháborús“ tervekkel. S természete^ is, hogy a nemzetközi sajtó ennek szenteli a legnagyobb figyelmet, hiszen ez a szovjet-amerikai leszerelési tárgyalások egyik kulcskérdése; Reagannak az SDI-hez való merev ragaszkodása akadályozta meg a történelmi jelentőségű megállapodások megkötését Reykjavíkban. A lehetőség elszalasztása miatt egyes nyugat-európai szövetségesei is bírálták az amerikai kormányt. Mások csatlakoztak az SDI-hez, annak ellenére, hogy korábban ellenezték azt. Miként viszonyul valójában Nyugat- Európa korunk létkérdéseihez, a fegyverkezési verseny megállításához, a leszereléshez? Mi az Euréka és az EDI, s milyen a kapcsolat az SDI, valamint e két nyugateurópai tervezet között? ELLENTMONDÁSOK Eléggé ellentmondásos a nyugat-európaiak viszonya az SDI-hez, hiszen közvetlenül 1983. márciusa után, amikor is Reagan meghirdette e programot, elutasítással fogadták. A nyugatnémet hadügyminiszter akkor kijelentette, hogy ,,az SDI megingatja a nyugat-európai egyensúlyt, leválasztja Nyugat-Európát az Egyesült Államoktól, és a nyugat-európai szövetség összeomlásával fenyeget“. A kezdeti viszolygásnak több oka volt. Londonban és Párizsban például attól tartottak, hogy egy esetleges űrfegyverkezési verseny következtében leértékelődik „önálló“ atomerejük, vagyis presztízskérdést is csináltak a dologból. Más körök felismerték, hogy Nyugat-Euró- pának is politikai érdeke a fegyverzetkorlá- tozás folytatása, a kelet-nyugati együttműködés fenntartása. Sokatmondó Wörner idézett megfogalmazása is, miszerint az SDI az Egyesült Államok stratégiai „leválasztását“ jelentené az európai NATO-országok- tól. Hiszen az USA az űrpajzs létrehozásával lehetetlenné tenné, hogy az esetleges európai háború kiterjedjen amerikai területre, vagyis Washington kizárólag Európára korlátozná a háborút, miközben ö maga megmenekülne a fenyegetettségtől. Ugyanakkor az Európában elhelyezett atomeszközei révén maximális lehetőséget igyekszik biztosítani magának a beavatkozásra földrészünkön. Mindez azt is jelenti, hogy a nyugat-európaiak katonai, politikai és technikai szempontból is mind erősebben függnének az Egyesült Államoktól. A tengerentúlon természetesen zokon vették Nyugat-Európa negatív reagálását, s hozzáláttak szövetségeseik energikus megdolgozásához. Mindenekelőtt azt magyarázták nekik, hogy az SDI az ő védelmüket is szolgálja. Ismét elővették „érvüket“, mely szerint az USA állítólag lemaradt a Szovjetunió mögött. Megcsillantották a nyugat-európai cégek előtt a nagy üzlet reményét az úrfegyverkezési programban való részvétel által. Ugyanakkor egyre több szó esett egy európai rakétaélhárító védelmi rendszer létrehozásáról is. Mint ismeretes, időközben Nagy-Britan- nia csatlakozott az SDI-hez, majd az NSZK is, és legutóbb Róma szintén beleegyezett abba, hogy az olasz cégek részt vegyenek a „csillagháborús“ programban (szeptemberben írták alá az olasz-amerikai megállapodást). A résztvevők főleg a technikaitechnológiai előnyöket hangsúlyozzák, de nem lehet vitás, hogy a politikai vetületek- kel, következményekkel is számoltak. Több kormány elutasította az amerikai kutatások támogatását (Görögország, Franciaország stb.), de ugyanakkor nem tiltotta meg cégeinek a részvételt. Emögött látni kell a nyugat-európaiak azon aggodalmait, hogy egyre jobban lemaradnak az amerikai és japán technológiai fejlődés mögött. KIHÍVÁS ÉS VÁLASZ A katonapolitikai vonatkozásoktól eltekintve az SDI a csúcstechnológiák terén is kihívást jelent Nyugat-Európa számára. Nem megalapozatlanok azok a véleméNem kétséges, mit akar deklarálni Párizs az SDI ellenzésével és az Euréka meghirdetésével. A független gazdaságpolitikát, s egyúttal a független külpolitikát is. Más kérdés, hogy ez mennyire sikerül(het). Londonban a résztvevők 72 kutatási programban állapodtak meg, ezek olyan területeket is felölelnek, mint a robotika, a biotechnológia, a komputertechnika vagy a környezetvédelem. S mindmáig folynak viták a nemzetközi sajtóban arról, hogy milyen jellegű is az Euréka. Hivatalosan kizárólag polgári, békés célú programként hirdették meg. Viszont az egyes kutatásokat tekintve (lézertechnika, szuperszámítógépek) az SDI-vel való hasonlóságok is felfedezhetők. Maga Mitterrand ugyancsak beismerte, hogy az Eurékának lehetnek katonai vonatkozásai is. A tavaly júliusi konferencián Motchane francia szocialista nyék, hogy az SDI keretében megvalósuló kutatások eredményeiből az USA csak morzsákat juttatna partnereinek, akik így csak kiszolgálnák az amerikai érdekeket, s ezzel tovább növekedne az Egyesült Államoktól való technológiai függőségük. Ennek az ellensúlyozására javasolta Mitterrand francia elnök a múlt év tavaszán az Euréka-programot, vagyis a nyugat-európai országok közötti technológiai együttműködés kialakítását. S az idén júliusban Londonban már a harmadik Euréka-konfe- renciát tartották, melyen eldöntötték, hogy titkárságot is létrehoznak brüsszeli székhellyel. A programban már 19 állam működik közre, ami igazolja, hogy Nyugat-Európa egységesen vallja a technológiai megújulás fontosságát, valamint azt a felismerést, hogy csak közösen tudják behozni az USA és Japán előnyét. Ami a gyakorlati lépéseket illeti, már nem olyan nyilvánvaló az egység. Az Euréka legelkötelezettebb híve természetesen Franciaország, amely egymilliárd frankot szavazott meg a legfontosabb kutatási programok finanszírozására. Az NSZK az idén ajánlott fel 500 millió márkát. Látható tehát az e téren erősödő Párizs-Bonn kapcsolat, ezzel szemben London fenntartásokkal fogadta az Eu- rékát. párti politikus kijelentette, hogy a nyugateurópaiaknak ,,fel kell ismerniük közös felelősségüket jövőjükért, elsősorban a túlélésükért. Ez az Euréka lényege, melynek legközelebbi céljai ugyan nem katonaiak, de a program előkészíti egy majdani nyugat-európai védelem létrehozásához vezető utat“. Az idézet második felére különösen fel kell hívni a figyelmet. Az Euréka létrehozásában tehát közrejátszott a sajátos francia külpolitikai törekvések egybeesése a más nyugat-európai országok objektív szükségleteivel. Azzal a kényszerűséggel, hogy fel kell számolniuk a már említett lemaradást a csúcstechnológiák terén, hiszen a nyugat-európai vállalatok fokozatosan vesztettek verseny- képességükből. Azt is felismerték, hogy költséges luxus párhuzamosan végezni ugyanazokat a kutatásokat. Ha ismét feltesszük a kérdést, hová, merre vezethet az Euréka, van-e és milyen a kapcsolata az SDI-vel, a találgatások helyett még egyszer hangsúlyozni kell: az NSZK részt vesz az SDI programban, Párizs és Róma ugyancsak zöld utat adott ehhez a cégeinek. Van tehát bőven lehetőség az egyeztetésekre, az összekötő kapcsok megteremtésére. Van csatlakozás? (Frankfurter Allgemeine Zeitung) AZ EURÓPAI „KEZDEMÉNYEZÉS“ Tovább tágul a kép, ha egy másik, kifejezetten katonai jellegű programot veszünk figyelembe, a már említett nyugateurópai rakétaelhárító védelmet, amit mind gyakrabban neveznek „európai védelmi kezdeményezésnek“: EDI-nek. Az EDI létrehozásához az volt a hivatkozási alap, hogy az amerikai SDI létrehozása után Nyugat-Európában kialakul egy olyan övezet, amely a Szovjetunióhoz és az Egyesült Államokhoz képest „csökkent biztonságú“ lesz. A fő cél viszont egészen más: az európai és a globális stratégiai helyzet felborítása a NATO javára, és az EDI-t az SDI kiegészítőjévé kívánják tenni. Az EDI legfőbb szorgalmazója Nyugat- Európában az NSZK és Franciaország, s Washington is vehemensen támogatja. A nyugatnémet CDU/CSU parlamenti képviselői tavaly szeptemberben jelentették be hivatalosan először, s az NSZK hadügyminisztériuma közölte, hogy kész finanszírozni a tervet. A programmal tavaly decemberben a NATO Európa-csoportja is foglalkozott „előkészítő jellegű“ tárgyalásokon. Mitterrand is kijelentette, hogy Európa nem maradhat ki az úrfegyverkezési technológiák elsajátításából, s arra ösztönzi a nyugat-európaiakat, hogy egyesítsék erőiket a világűr meghódítására, mivel a jövő hadászata szoros kapcsolatban van a kozmosszal. Ehhez pedig sokak szerint éppen az Euréka-programon keresztül vezet az út. Perle amerikai hadügyi államtitkár tavaly szeptemberben elmondta, hogy az USA ,,teljes egyetértéssel viszonyul az európaiakhoz, ha azok az Egyesült Államokhoz fordulnak segítségért saját rakétaelhárító rendszerük megtervezése során“. Weinberger amerikai hadügyminiszter szavai: ,, Washingtonnak semmi kifogása egy európai védelmi kezdeményezés ellen, amely az SDI-vel párhuzamosan valósulhatna meg.“ Az EDI programja körül még vannak viták, különféle variációk léteznek, de a körvonalak mint konkrétabbak. A célja az, hogy pajzsot képezzen a közepes ható- távolságú szovjet rakéták és a harcászati- hadműveleti rakéták ellen. Az első szakaszban a földi telepítésű megsemmisítő eszközöket hoznák létre: az elektromágneses ágyúkat, lézereket, ellenrakétákat stb. Nyilvánvalóan sokkal többről van itt szó, mint az egyes országok hagyományos légvédelmének kibővítéséről, ahogy azt kezdetben megpróbálták beállítani. Wörner nyugatnémet hadügyminiszter szerint az EDI nem zavarja a szovjet-amerikai tárgyalásokat. Azonban nem lehet kétséges, az EDI egyedüli „eredménye“ az lehet, hogy az USA ezen keresztül még jobban bevonja szövetségeseit űrfegyverkezési terveibe, növekszik az európai feszültség és háborús veszély, s újabb akadályt jelenthet az atomfegyverek Európából való eltávolításának útjában. Az EDI-vel kapcsolatban is érvényes, amit az SDI révén számtalanszor hangsúlyoztunk: a rakéták elleni leghatékonyabb védelem azok felszámolása, amihez jó alapot adnak a legutóbbi szovjet békekezdeményezések. MALINÁK ISTVÁN Kínai falat építenek a jenkik Az amerikai professzor olaszországi nyaralásakor jutott a keserű felismerésre. S ennek oka nem az élvezhetetlen spagetti volt, hanem a szabadságára magával vitt A politika győzelme című olvasmánya. A vitatott könyv David Stockman, volt amerikai költségvetési igazgató tollából kíméletlen leszámolás Reagan elnök gazdaságpolitikájával és a férfiakkal, akik felelősek érte. ,,Stockmanról azt gondolhatjuk, amit akarunk - írta a meghökkent David P. Calleo politikai tudós augusztus elején a New York Times- nak. De aligha ingatható meg végkövetkeztetése, amely szerint egyedülállóan kihívó Reagan pénzügyi politikája.“ Amerika adóssághegye - így Calleo - jelzi a józan ész vezérelte politika összeomlását. Reagan útja, vagyis az adók csökkentése és ugyanakkor a fegyverkezési kiadások emelése, minden idők legnagyobb költségvetési deficitjére vezetett az Egyesült Államokban: a most folyamatban levő költségvetési évben 230 milliárd dollárra. Az így keletkezett rést külföldi tőkével töltötték be, vagyis finanszírozták. Ezeknek a pénzeknek Amerikába csábítására az amerikai jegybanknak magasan kellett tartania a dollárárfolyamot és a kamatokat. A túlértékelt pénznem fojtogatta Amerika exportőrjeit és a 170 milliárd dolláros gigantikus kereskedelmi mérleg egyensúlyhiányra vezetett. Időközben a dollár árfolyama ismét esett. Miután azonban a kivitel és a behozatal nem egyszerű szelep, amelyet kedvünk szerint nyithatunk és zárhatunk, az olcsóbb pénznem hatása még alig észlelhető az exportőröknél. Ezzel szemben annál erőteljesebb a drasztikus kereskedelmi korlátozások bevezetésének követelése, hogy megszabaduljanak a terhes behozatali versenytől. Reagan most meddő harcot folytat a szellemek ellen, amelyeket ő és „nem hozzáértő" munkatársai (Stockman) idéztek fel. Az egyik példája ennek, hogy a közelmúltban Reagan csak kínkeserves győzelmet aratott vétójával, amikor a Kongresszus importfalakat akart emelni a textil- nemúeknél és a cipőknél. A győzelem azonban oly rossz szájízt hagyott maga után, hogy amerikai kommentátorok patologikus vonásokat vélnek felfedezni Reagannél. A New York Times távdiagnózisa: Reagan szkizofrén. Kétségtelen, hogy a protekcionista lobby a Kongresz- szusban ezúttal vereséget szenvedett. Valójában azonban Reagan részben engedett követeléseiknek. így Washington alig néhány nappal korábban felelősen aláírta egy szerződés meghosszabítását, amely kvótákkal szabályozza majdnem 25 éve mindenekelőtt a szegényebb fejlődő országok nemzetközi kereskedelmét textilanyagokban és ruházati cikkekben. Eredetileg korlátozott időre szóló segítségnek szánták az ipari országok számára, hogy rekonstruálhassák az olcsó importcikkek által veszélyeztetett textiliparukat. Az átstrukturálásra valóban sor került, mégpedig olyanformán, hogy tömegesen elbocsátották a texilipari munkavállalókat, és gépekkel pótolták őket. A fogyasztó fizeti a számlát, vagyis a magasabb árakat, és a fejlődő országok kénytelenek elszenvedni exportbevételeik korlátozását. Csökkennek tehát a bevételek, amelyekből viszont iparcikkeket vásárolhatnának az ipari országokból. A textilszektor viszonyai csak példát nyújtanak arra, hogy milyen üressé vált a szabadkereskedelem fogalma. Hasonló a helyzet az acél- és az autóiparban, nem is szólva a mezőgazdasági szektorról, ahol Amerika, Európa és Japán kölcsönösen túlszárnyalják egymást protekcionista intézkedéseikkel. A hazai szállítók képtelenek voltak lépést tartani az autó- és az űrhajózási ipar fellendülésével. Az Amerikai Tudományos Akadémia hiányolta, hogy amerikai vállalatok előbbre vannak ugyan a technológiai újításokban, de képtelenek ezt az előnyt piacképes termékekbe beépíteni, és ezenkívül pedig nem bizonyultak eléggé hatékonyaknak. Ez teljesen ellentétes volt az agilisabb külföldi versenytársakkal, akik az ilyen előnyöket remekül kihasználták. A Wall Street egybehangzó becslése szerint a japánok a legutóbbi időkig 30 százalékos költségelőnyt tudtak kimutatni az amerikai versenytársakkal szemben. Ez az előny egyes számítások szerint a jen árfolyamának emelése ellenére ma is 10-15 százalékos. Jelenleg gyakorlatilag az Egyesült Államok minden gazdasági ágazatát áthatja a protekcionista szellem, amely abból táplálkozik, hogy az „Amerika erődítmény" szükség esetén megél a világ többi része nélkül is. Az ennek megfelelő törvényjavaslatok tucatjai várnak megvitatásra a Kongresszusban és elfogadásukra nem rosszak a kilátások. (Die Weltwoche) XII. 12.
