Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-14 / 46. szám
i jnk. A Nap sugarai k párás falain. Az >mi, de ez most nem ■ jelenésére vártunk, tőnek is neveznek, rengve nézegettem > üvegében. Helyre ztos! - állapítottam Je az vesse rám az bájaim láttán öntelt- terelődött. tás! A külső szemlé- ünk, mint egy hatva- , előre-hegyibe szobán különböztünk az : szemünkben nem , és a szivünket nem Mindnyájunkat, úgy, ehetett volna hajtani nkat sem készítették a szeretve tisztelt itosan ismerte a má- ;orát és egyéb, meg- lint például az utolsó még az én fenekem tudván, hogy nem jó isúlyoztam a bakan- itott eszembe Fenyő a címe. en rólunk még nem én voltam meg a két s, szép, találó név!? Dlna. Nem, mi olyat Állványokat raktunk ^záértésünkről csak 'en államosítás előtti lár egy jobb minösé- jogosította fel, de, mégis ilyen magas ék el, nem könnyű ’ersze veszélyességi felé közeledett. Pis- tötödik évében járt, aszú csontos alakja, Jrágszárba rejtett pi- ot juttatta eszembe, öltözőben, sohasem s: - Hát a páncélodat zerette, ha ugratom. lehetett volna. (Hogy ;ik miért nem, arról . Élveztem komótos, áros paraszt eszét, az almapucolás volt. lem nevezhető keze leketlen zsebében, rány tárgyát, amely majd kinyitotta a há- 3t jól megtörölgette (kezdődött a produk- eletet. Az éles penge lesöt, a héj vékony, ely egyre csak nőtt, földet verdeste. Na- , Egyszer a Pista is lőtt. Sanyi bácsi az- t, mint aki munkába a biztos pusztulástól. Hogy hol szédeleghet a mester (akit Pista már régóta kicsinálással fenyegetett)? Sanyi bácsi megbökte a vállamat, és mint a brigád kisokosától, ezt kérdezte: - Ugye, Peti, hogy volt olyan zeneszerző, aki siketen komponált? Mert én olvastam Az Új Szóban, de amikor mondtam az ácsoknak, kinevettek! - Tekintetéből láttam, én vagyok minden reménysége. Mondtam neki, Beethoven az volt, meg esetleg a Smetana is, de ebben nem vagyok biztos. CSÓKA FERENC Az ácsok egyébként már régóta a begyünkben voltak. Közülük is leginkább a Traktoros Józsi, aki azért kapta ezt a négyütemű nevet, mert egyszer a saját pótkocsis traktorjával jött munkába, egy, harminc kilométerre lévő faluból. Mivel a traktornak nem volt kabinja, motoros bukósisakot húzott a fejére. Azóta sem nevettünk akkorát! Jókedvünk csak délután háromig tartott. Akkor a mester megparancsolta, hogy rakjuk meg a Traktoros Józsi járgányát deszkával... Végre előmászott a művezető, és akkor Pistának nyomban rángatózni kezdett a bal szájaszéle. Az öltözőben hetek óta Ígérgette, most aztán jól kipakol. Mi minden reggel egyre csökkenő reménnyel vártuk a kipakolást, de elmaradt, vagy ekképpen zajlott le: - Mester úr, már két hónapja, hogy megígérte az új overallt, de azóta se kaptuk meg!- mondta, és büszkén pillantott felénk, de amikor látta, hogy ettől mi nem esünk hasra, szűzlány pírral az arcán legyintett egyet. Nem hallottam, mit motyog a mester. Az orrából kikandikáló fekete szőrszálakat figyeltem. Fantáziám szeret-nem szeretet játszott velük. A nem szeret maradt utolsónak. De miért nem szeret? Mert tudja, hogy egy nagy ökörnek tartom? De miért tartom annak? Mert az. Sanyi bácsi tömzsi ujjacskájával, szokás szerint, ismét megbökte a vállamat. - Gyere, megyünk!- mondta. - Hová? - kérdeztem. - A sarokra, állást építeni... - Nem építhetnénk egyszer már homokvárat? Hiszen én még gyerek vagyok! - siránkoztam. - Tudjátok egyáltalán, melyik sarokra? Van itt legalább ötven... - Azt nem mondta az a... - káromkodott egy szépet Pista. - Akkor mi öröme lenne a mai napban! Meg kellene kérdezni... - jegyeztem meg, de tudtam, senki sem fog a mester után menni. Nem csinálunk neki jó napot! Én ezt egyszer kicsinálom! - fogadkozott Pista. Nem teketóriáztunk tovább! Jót húztunk a Sanyi bácsi laposüvegéből, aztán ecc-pecc mdfira kiválasztottuk az állás helyét. Ment a munka! Kilenckor már a második emeleten dolgoztunk. Itt volt az ideje, hogy bebiztosítsuk magunkat. Jól kieszeltük a dolgot. A Sanyi bácsi lent maradt az állás alatt, mi felmásztunk, de előbb szájába rágtuk a tudnivalókat. És tudta is, mit kell tennie: ha véletlenül leesnénk, akkor megpróbál minket elkapni. Jó volt tudni, hogy zuhanásunkkal az öreget is agyoncsapjuk. A Pista megint káromkodott, mert valaki ellopta az álláskulcsát. Odaadtam neki az enyémet. Nem ismerte meg... Szépen haladtunk. A Sanyi bácsi már éppen elzengte szokásos bölcsességeit, miszerint bevégeztetett és mégsincs este, amikor megjelent az az ütödött, akit felsőbb körökben... Kárörvendő vigyora még kiállhatatlanabb volt, mint máskor. Megkérdezte tőlünk, bolondok vágyunk-e? Mondtam neki, ő a főnök, döntse el saját belátása szerint. Nem változott a véleménye... Sőt! Szerinte a bolond szó, ránk, gyenge kifejezés. Megkérdeztem tőle: - Hova tegyük az állást? Véreres szeme napóleoni fényben ragyogott, amikor megmutatta. A Pista szórakozottan leköpött a magasból. Nem találta el. No végre! Elment, s én megkönnyebbülten sóhajtottam, mert távozásával megszűnt az a fizikai fájdalom is, amit a látása okozott. Borzasztóan sajnáltuk magunkat. Ismét csak a Sanyi bácsi laposüvegéhez folyamodtunk. Tudtuk, most már délig nincs megállás. Egyszer úgy is ki... Mondanom sem kell, ki mondta... A Sanyi bácsi lent maradt, én felmentem a másik szintre, Pista a harmadikra. Ismét csak azt mondhatom, ment a meló! Meg akaituk mutatni annak a szemétnek, hogy nem akárkik vagyunk. Pista elkérte a Sanyi bácsitól a laposüveget. - Csak mértékkel! - kiáltottam fel neki. Legyintett. - Látsz te itt fent valakit? Látsz? Akkor rossz a szemed! Az összes előírás azt bizonyítja, hogy én nem lehetek itt! Akkor ihatok itt? - mondta elmésen, és még hozzátette az ismert kicsinálási dumát. A júniusi nyár belesett a hatalmas ablakon. Először csak bekukucskált, aztán egész gyönyörűségével beáramlott. Egy kicsit megérintett, körülfolyt, becézgetett. Már teljesen elszállt a rossz kedvem. És még valami elszállt. Mellettem. A Pista... Szép ívű zuhanórepülésben, mint a műugrók. Egy pillanatra pálinkaszag csapta meg az orromat, aztán tompa puffanást hallottam. Lenéztem. A Sanyi bácsi kővé dermedten állt, és üveges szemmel nézett felfelé, kinyújtott karral. Nem vált be a biztosítás. Amikor lekászálódtam az állásról, a Sanyi bácsi még mindig szobrosdit játszott. Ekkor jött a művezető. Ahogy elnéztem reszkető nyúlványait, sárgásfehér, vértelen arcát, arra gondoltam, hogy ő is csak ember.-Nekem gyerekeim vannak... Nekem is úgy parancsolták... - dadogta. Az járt a fejemben, hogy most ki kit csinált ki? # SZITÁSI FERENC* A hangokon át A fák mögül kandikál a hajnal: piros arcú lány, sugár hajjal, szemét a fűz levele széles ujjakkal fedi be. Jönnek a hangokon át a magasba fúródó pacsirták, alattuk a föld, fölöttük az ég tengerré válik. Kiált a pitypalatty, gyere már, gyere már, szárnyam alatt van a nyár, van a nyár. Forrás Megnyertük a békét. Az asztalnál ül s vitatkozik nemzedékem. Anyám a diófa alatt ül. Hallgatja a villámokat. Számol. Csontjai világítanak a barna ruhából. Néha lecsukódik kék szeme:- Megnyertétek a békét - mondja a hallgatása. * A közelmúltban hunyt el a költő, akinek verseivel és versfordításaival mintegy másfél évtizeden át találkozhattak az olvasóink. IEA \M08ed? ásó“ - ezt mondták nekem egkeresselek, az egyik ke- k élettelenül pihen a nadrá- an élettelenül, amilyen az et az egészséges lábamon äzolnom. Képzelheted, mek- i kerül... Már hallak. Hallom, ipkodsz a lapáttal... Látlak írnyira tőlem. Most, ahogy legláttál a szemed sarkából, görnyedten, mintha magad- mint akkor, csak most nem jjjaddal, s nincs itt a fekete Csak te meg én. Mi ketten, vagyunk körülvéve... íz övembe dugva lapulnak 3 mellettem lépked, nyitott eve$:. melegét. Felmegyünk :án egészen a Központig. Itt isszú fal, mely eltörpülve és dik lefelé, mint a csatorna elem a tekintetemet: fényte- smetkezési Vállalat. A járdán idkét oldalról a kapukra tá- írnak, jönnek-mennek az ut- i. I arra a magas fára, én alulról t Rubio. gtapogatom a kiáltványköte- ä-kezem a csípőmre: a revol- :ött, az utca közepén lépke- Még jóformán gyerek volt. Ez már mindennek a teteje.- S hová a jó fenébe fogunk lőni? Hányinger fog el. Ores nadrágzsebeimben kotorászom.- Gyilkosok. - Azt mondják, hogy találtak nála egy 26-os-nál nagyobb címletű utalványt...- Szegény. - Pszt, halkabban beszéljenek uraim.- A kapuhoz érek. Óriási nyüzsgés. Több férfi és nő. A nők sírnak.-Szegény Jozefina, egyetlen gyerek volt...- Szombaton vitték el. Megállók. Újra megtapogatom a revolvert. Meglátom a lépcsőt. - Felipe, fiam! - Gyilkosok! Ösztönösen arra fordítom a fejem. Rubio a bejárat előtt összeverődött fejek között észrevétlenül figyel. Még két lépést teszek. Bent vagyok. Még néhány lépés és elérem a lépcsőt. Felmegyek. Lassan haladok felfelé. Nem sietek, nem pillantok senkire, nem fordulok hátra Felipe anyjának kiáltozására. A lépcső közepén tartok. Meggyorsítom a lépteimet. Felipe anyja őrjöngve kiáltozik. ,,Ku- rafik“ - ezt kiabálja. Itt az utolsó lépcsőfok, váratlanul egy férfiba ütközöm, aki felém fordítja az arcát, kikerül és elsiet. Rátámaszkodom a lépcső korlátjára. Lassan megfordulok és látom, hogy a férfi beszélget valakivel, aki háttal áll nekem. A férfit, aki most oldalt fordult, az utolsó pillanatban felismerem. Késő, túl késő. Rubio kitartóan figyel a fejek között. Közelebb jön. Két lépést tesz, s már benn is van a temetkezési vállalatban. Még egy lépés, és háttal áll a két férfinak, akik nézik, majd sietve az utcára távoznak. Elhelyezkedik. Rubio kezét a hátsó zsebéhez emeli és jelt ad nekem, a halál jelét, az öngyilkosságét, melyre már nem gondolok, s máris egyik kezemben a kiáltványköteg, a másikban a revolver, kibontom a köteget, lila, kék és sárga csokorrá nyílik szét, felbomlik és szikrát szórva szerteszét száll a fejek fölött, majd mindenhová „lerakódik“. Gyorsan megkeresem a lépcsőt, egy, kettő, három, öt lépcsőfokot lemegyek, egy hatalmas férfi jön felfelé, elállja az utamat, egy pillanatra fény hasít az agyamba, megkapaszkodom a korlátban és a falban, aztán teljes erőmből rúgok, arcába ütök. Kóvályogni kezd, nagy zajjal gurul lefelé, ömlik belőle a vér, én meg mögötte, ugrálva a fokokat, hét, tíz, tizennégy, a kapu és Rubio. Rubiot gyűrűbe fogják, Rubio rugdalózik. „Ereszszék el, a teremtésit!“, s meghúzom a ravaszt, a gyújtószeg megkoppantja a gyújtást, de nem gyullad meg a lőpor, és a revolver úgy sül el, mintha játékszer volna. Elfordítom a tölténytár zárját, új golyót helyezek be, ekkor valaki váratlanul megragad a nyakamnál fogva, a tarkóm felől keserű lehelet csap meg. Hátra rúgok: semmi. A csövénél fogva megragadom a revolvert és próbálom eltalálni a fejem mögötti fejet, de a kezem úgy marad, hátracsavarva. Próbálok megfordulni és ekkor megpillantom Moscát, kint, a távíróoszlop mögött, amint mutatóujjával felénk mutat. ... Lassan. Nem ismersz meg, Mosca? Persze, Te nem tudod, mit képes a kínzás művelni az emberrel! Nem ismersz meg, Mosca?- Nem ismersz meg, Mosca? - mondom, fél lábon állva.- Ré... Nem fejezheted be a nevemet, mert bal öklöm a szádba fojtja a szót, befelé beszélsz. Újra lendítem öklömet, elterülsz a sírgödörben. Hátat fordítok neked, oda sem figyelve a nyögésedre, mefy a te patkányszádban piros buborékokat képez. LÓRINCZ EMŐKE fordítása Upcsey György: Megalkuvók (1979) *1 2 I ■§ I 1 2 W $ 8 ^ lee 1 JBR tud I juk az isrr má SZ€ me |L mir ,------■—— a gyL A m ffl bel _ ■1 FlITj BI j a n ■ hai fájc
