Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-24 / 43. szám

ÚJ szú 5 Jelentéktelen jel a térképen. Százhetvenhárom kilométer hosszú, ma már több mint 350 méter széles. Katonai- politikai, hadászati jelentősége óriási, gazdasági súlya - bár csökkenőben - számottevő. Mintegy 10 ezer kilométerrel rövidíti meg a hajóutat Európából Dél- és Kelet-Azslába. Százhuszonnyolcadik évében jár a két tengert, s egyben három földrészt összekötő „vizesárok“, a Szuezi-csatoma. téré, amikor megkapta a hírt a csatorna államosításáról. A kel­lemetlen meglepetésből felocsúd­va első gondolata a katonai be­avatkozás volt. Megdöbbenésére a vezérkar közölte vele: a brit haderő képes elfojtani például egy afrikai törzsi támadást, képes az USA oldalán részt venni egy 1854. november 30-án alapítot­ta Lesseps Ferdinand a Nemzet­közi Szuezi Csatorna Társaságot francia, német, angol és egyiptomi érdekeltséggel. Mire megépült, 20 ezer életet követelt. Majd három háború főszereplője lett. A Szuez­ben híressé, Panamában hírhedt­té vált Lesseps állítólag megjósol­ta, hogy a csatornában majd nem víz, hanem vér folyik. Többször is így volt, de talán mégsem a jóslat, hanem sokkal reálisabb okok miatt. Nagy-Britannia és Franciaor­szág rivalizálásából London került ki győztesen, megkaparintotta a csatornaövezet ellenőrzését, s bár Egyiptomból ki kellett vonul­nia, bízott abban, hogy Szuezt nem kell kiadnia a kezéből. A Ga­mal Abdái Nasszer vezette ún. szabad tisztek 1952-es hatalom- átvétele nyugtalanító volt a bri­tek számára, bár reménykedtek abban, hogy a nemzetközi társa- s'ág nem esik a nagy változások „áldozatául“, s a szabad hajózás biztosítása érdekében más hatal­mak is felsorakoznak mögéjük Egyiptommal szemben. Nasszer visszavág Természetes, hogy Egyiptom, főleg az új nacionalista vezetés nagyon sérelmezte Szuez brit megszállását. Annak idején Szaid pasa, az alkirály ingyen bocsátotta a társaság rendelkezésére a csa­torna megépítésére szolgáló terü­letet, valamint a munkások négyö­tödét. Vagyis Szuezt egyiptomiak építették, de Egyiptom a bevéte­leknek csak egy töredékét kapta, nem beszélve arról, hogy a csator­na övezetében tartózkodó brit had­erő állandó fenyegetés volt Kairó számára. 1954-ben a brit katonák távoztak, ám a csatorna társaság maradt. Szuez kérdése azonban látszó­lag lekerült a napirendről, hiszen Nasszer akkoriban azon fárado­zott, hogy egy másik „vízicsodát“ hozzon létre: az asszuáni gátat. Egyiptom az Egyesült Államokhoz és a Világbankhoz fordult hitele­kért. Nem utasították el, de olyan feltételeket szabtak, hogy azok a leghatározottabb nemmel vete­kedtek. A kért és szükséges összegnek csak a töredékét voltak hajlandóak folyósítani, ám a kikö­tések elfogadása teljesen aláásta volna Egyiptom biztonságát. Nasszer - hogy az ország pénz­hez jusson - állítólag ekkor hatá­rozta el a csatorna államosítását. Úgy döntött, a csatornahasználati díjakból és az előnyös szovjet hi­telekből építik meg a gátat. Az ügy pikantériája: Nasszer Washing­tonnak vágott vissza, ám az ostor Londonon és Párizson csattant. Nem beszélve arról, hogy az ame­rikai hitelfeltételek éppen Egyip­tom és a szocialista országok ki­bontakozó együttműködését akar­ták elgáncsolni, s végül oda vezet­tek, hogy Kairó szorosabbra fűzte kapcsolatait a szocialista orszá­gokkal, főleg a Szovjetunióval. 1956. július 24-én Nasszer el­nök Szuezba utazott az innen Kai­rót ellátó olajvezeték szivattyúállo­Harminc éve: szuezi agresszió iif b n llnlMkrii ÜLI • A térség térképe másának felavatására. Számos vélemény szerint ekkor lett végle­ges az elhatározása, hogy államo­sítja a csatornát. Ekkor ismerke­dett meg egy Mahmud Junesz nevű fiatal mérnökkel. Az olajve­zeték avatásán elhangzott, nacio­nalizmustól és angolgyűlölettől szikrázó beszéde juttatta Nasszert annak felismerésére: Junesz az ö embere. Az avatás után magá­hoz rendelte a mérnököt és kidol­goztatta vele a csatorna államosí­tásának gyakorlati programját. Er­re Junesz két napot kapott. Két nappal később ugyanis az elnök a szabad tisztek hatalomát­vételének évfordulóján Alexandri­ában mondott beszédet. Eddig az időpontig adott magának haladé­kot a végleges elhatározásra. Be­szédében vagy tízszer említette Lesseps nevét, amit nagyon fur­csának tartott a hallgatóság, hi­szen a csatornaépítő nem éppen népszerű személyiség Egyiptom­ban. Nem tudhatták viszont, hogy Lesseps neve a jelszó az Iszmaili- ában a beszédet rádión hallgató Junesz és a csatorna mentén vá­rakozó társai számára az akció végrehajtásához. A kormány is csak két órával a nagygyűlés előtt értesült a dologról, s nem volt éppen lelkes. A miniszterek tartot­tak a britek bosszújától. Mint bebi­zonyosodott: joggal. ii „Kiborulások Londonban Anthony Eden brit kormányfő éppen vacsorát adott az iraki ural- kocfó és miniszterelnöke tisztele­• Lesseps Ferdinand által is aláírt, a csatorna üzemelte­tésére vonatkozó konstantinápolyi megállapodás értelmében. Eden a szakértők jelentését dühében apróra szaggatta és a jelentést tevő elképedt jogászra szórta. Nem ez volt a kormányfő utolsó „kiborulása“.. Basil Liddell-Hart neves katonai szakértőt bízta meg az Egyiptom elleni katonai akció tervének kidolgozásával. A har­madik, a negyedik javaslattal sem volt megelégedve. Az ötödik végre elnyerte a tetszését. Ekkor Liddell- Hart közölte vele, hogy az szóról- szóra egyezik az első változattal. Eden egészen meglepően reagált: felemelt az asztalról egy régimódi tintatartót és tartalmát a tisztre öntötte. Az sem volt rest: ugyan­csak szó és sietség nélkül fele­melte az Íróasztal mellett álló pa­pírkosarat - és a miniszterelnök fejére borította... atomháborúban, de arra teljesen alkalmatlan, hogy a Földközi-ten­ger keleti részében egy regionális konfliktust rendezzen, méghozzá gyorsan. Az azonnali katonai akci­ót kizárta az a tény is, hogy abban az időben Nagy-Britannia olaj- szükségleteinek felét a Szuezi- csatornán át importálta, s olajtar­talékai akkor éppen csak három hétre voltak, ami katonai akció esetén jó, ha egy hétre elegendő lett volna. Vagyis London pillanat­nyi érdekét - paradox módon - a csatorna nyitva tartása szol­gálta. Ám Eden nem adta fel, rendü­letlenül ragaszkodott a katonai megoldáshoz. Feldühitette, ami­kor a külügyminisztérium szakértői az államosítás másnapján közöl­ték vele, hogy amíg a csatornát nem zárja le Egyiptom, addig jogi­lag semmi kifogásolnivaló sincs lépésében - mégpedig a London • Az 1967-es agresszió után fogva tartott hajók a Keserű- tavak vizén várták a csatorna megtisztítását (Archív-felvételek) Washington szerepe A Downing Street 10 -ben és környékén már nyomát sem lehe­tett látni a híres angol hidegvér­nek, amikor Washington még min­dig nem határozta el, hogy mit lépjen. John Foster Dulles külügy­miniszter augusztus 1-én megér­kezett Londonba, ahol tárgyalt a francia külügyminiszterrel és a brit kormányfővel, de nem tette magáévá harcias álláspontjukat. Egyrészt az USA-ban javában folytak a novemberi elnökválasz­tás előkészületei és Eisenhower elnöknek és republikánusainak csak problémát okozott volna egy fegyveres konfliktus. Másrészt Washingtonnak tekintettel kellett lennie a Panama-csatornával kap­csolatos mindig is kényes helyze­tére, ezért mindenáron el akarta kerülni az összecsapást a „má­sik“ csatornánál. Harmadik, s ta­lán a legfontosabb oka az USA kivárásának az volt, hogy remélte: talán megkaparinthatja London és Párizs Közel-Keleten elvesztett pozícióit. Közben a csatorna zavartalanul működött, ami a nemzetközi köz­véleményt arra késztette, hogy el­fogadja, sőt helyeselje Nasszer lépését. A nemzetközi színtéren Egyiptom mellett elsősorban a ve­zető szocialista hatalom, a Szov­jetunió és az el nem kötelezettek kibontakozó mozgalmának egyik vezére, India állt ki. Hármas szövetség Az Egyesült Államok tessék- lássék támogatásának ellensúlyo­zására Párizs és London új szö­vetséges után nézett. Nem volt ez túl nagy gond, hiszen Tel Aviv féktelen harciassága akkor is köz­ismert volt, nem is kellett sokat noszogatni, hogy részt vegyen az agresszióban. Sőt, éppen az izra­eli haderő indította meg 1956. ok­tóber 29-én a támadást a Sínai- félszigeten. Harmincegyedikén a brit és a francia légierő meg­kezdte Egyiptom területének bom­bázását és a hadihajók is tüzet nyitottak. Az első intervenciós egységek november 5-én szálltak partra Port Saidnál. Az agresszió harmadik napján a Szovjetunió kérte a Biztonsági Tanács összehívását és a tűzszü­net mielőbbi elrendelését. A BT- ülésen Nagy-Britannia és Francia- ország élt vétójogával. A kérdés a Közgyűlés elé ke­rült. A fórum november 2-án, 7-én és 24-én kelt határozataiban kö­vetelte a harcok beszüntetését és az idegen csapatok kivonását Egyiptom területéről. Ám a Köz­gyűlés nem kötelező érvényű ha­tározatait az agresszorok figyel­men kívül hagyták. Nagy-Britanni- át, Franciaországot és Izraelt a szovjet kormány november 5-i jegyzéke késztette álláspontja fe­lülvizsgálására. Az ultimátumszerű jegyzékben Moszkva bejelentette, akár erő alkalmazásával is kész helyreállítani a békét a Közel-Ke­leten. A brit-francia csapatok novem­ber 7-én szüntették be a harcokat, de meg akarták tartani Port Said elfoglalt térségét. Ugyanez volt a terve Izraelnek a Sínai-félszige­ten. November 15-én újabb szov­jet jegyzéket kaptak kézhez a hár­mas szövetség fővárosaiban, amely azonnali kivonulásra szólí­tott fel. Végül december 22-én kezdődött meg a britek és a franci­ák kivonulása, 1957. március 8-án pedig az izraelieké. • A csatorna társaság székháza Port Saidban Az imperialista erők egyszerre a világ két pontján szenved­tek kudarcot. Európa szivében, Magyarországon és a Közel- Keleten. A Magyarországon kirobbantott ellenforradalmat rövidesen a konszolidáció követte, Így nem sikerült azoknak a terve, akik ezzel akarták elterelni a figyelmet a szuezi agresszióról. A csatornán is beindult lassan a hajóforgalom. Sajnos, nem ez volt az utolsó tragédia a „vizesárok“ történel­mében. Tizenegy évvel később, a hatnapos hóbortban újra főszerepet kapott, majd nyolc éven át csak a lezárt vizein rozsdásodó hajókról érkeztek jelentések. Mire 1975. Június 5-én Ismét megnyitották a forgalom előtt, közben még egy háború áldozatainak vére keveredett vizével. Utoljára? GÖRFÖL ZSUZSA I 1986. X. 24.

Next

/
Oldalképek
Tartalom