Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
N apjainkban, amikor a világ történelmi válaszúthoz ért és az emberiség léte vagy nemléte a tét, elsőrendű fontosságúvá váltak a társadalmi haladás irányainak problémái. A haladás társadalmi erői előtt álló kulcsfeladat: a két vetélkedő rendszerre megosztott világban a történelmi folyamat békés irányvételének szavatolása. Az új, nagyobb elvárások és az SZKP XXVII. kongresszusa határozataiból kővetkező bonyolult és nagy feladatok, amelyek összefüggnek a szocialista tártsadalmi viszonyok tökéletesítésével és az ország társadalmi, valamint gazdasági fejlődésének meggyorsításával, új követelményeket támasztanak a marxista elméleti gondolkodásmóddal, felfedő és prognózisalkotó lehetőségeivel szemben. Lenin megállapítása szerint a történelem útjának vannak vargabetűi. A marxistáktól forradalmi politikájuk kimunkálása és gyakorlása során elvárta azt a képességet, hogy előre lássák a történelemnek még a legbonyolultabb és legszövevényesebb vargabetűit is, számoljanak a társadalmi haladás több lehetőségével és utalnak ellentmondásosságával. Valóban, a szocializmushoz vezető út ném lehet és nem is nyílegyenes. A társadalmi haladás a számos eltérő irányú tendencia közti harc feltételei között tör magának utat, miközben fokozódik az imperialista reakció erőinek ellenállása, s - ami a legfontosabb - erőteljesebb hatásnak vannak kitéve az egyetemes problémák megoldásának formái és üteme. E problémák közül a legkiélezettebb Földünkön az élet megőrzésének, az atomkatasztrófa elhárításának a problémája. Ezért különleges jelentősége van az SZKP XXVII. kongresszusa hozzájárulásának a szocializmus új, progresszív utai, valamint a szocialista társadalom keretében a fejlődés tökéletesebb utai megválasztása marxista-leninista koncepiójá- nak kimunkálásához. A szocializmus és a kapitalizmus - ez korunk alapvető társadalmi alternatívája. Közöttük harmadik, átmeneti lehetőség nem teremthető meg. Ennek magyarázata nem az, hogy a marxisták valamiképp doktrinér módon kötődnének a szocializmushoz, a burzsoá ideológusok pedig a kapitalizmushoz. Ez egyszerűen azért lehetetlen, mivel a termelőerők jelenlegi rendszerében a szociális-gazdasági fejlődésnek és a társadalompolitikai rendszernek csak ez a két ellentétes típusa létezhet. A XX. században elképzelhetetlen a fejlődés, ha célja nem a szocializmus. Ez az alapvető lenini gondolat ma éppoly időszerű, mint megfogalmazása idején, csaknem hetven évvel ezelőtt. A XXVII. pártkongresszus jelenünkre alkalmazta, amikor rámutatott arra, hogy korunkban a fejlődés elválaszthatatlanul összefonódik a szocialista világrendszer dinamikus gazdasági és politikai fejlődésével. A társadalmi fejlődést senki sem gátolhatja meg, bármennyire is törekednek erre - ki tudja hányadszor! - a reakciósok, a maradiak. Viszont, amint azt a pártkongresszus hangsúlyozta, századunk társadalmi változásai és a tudomá- nyos-múszaki haladás lényegesen megváltoztatta a további társadalmi fejlődés előfeltételeit. Ma fizikailag elpusztítható a fejlődés anyagi tényezője - az emberiség. Ez új prioritásokat emel ki a kommunisták politikájában. Ezek közül a legfontosabb a békének, az emberi civilizációnak a megőrzése, amely nélkülözhetetlen és alapvető előfeltétele bármiféle társadalmi fejlődésnek. Ez a gondolat, amely kifejezi a kommunista ideológia humanizmusát, vörös fonalként húzódik végig minden kongresszusi dokumentumon, összecsendül Lenin megállapításával, hogy a marxizmus alapvető gondolatai szempontjából a társadalmi fejlődés érdekei magasabb rendűek a proletariátus érdekeinél. A béke kérdésében azonban a proletariátus osztályérdeke fedi a társadalmi fejlődés érdekét. Mi több, korunkban éppen a proletariátus és fő vívmánya, a szocialista világrendszer lép fel a békéért és a társadalmi haladásért vívott harc fő erejének szerepében. Csak a történelmi folyamat feltörekvő tendenciáját képviselő vezető osztály választhatja meg és tűzheti ki a társadalmi fejlődés új útját. A fejlődést - Lenin szavával élve - előmozdító osztály korunkban a proletariátus. Ehhez az elvhez igazodik a párt új szerkesztésű programja is. A marxizmus-leninizmus az ellenséges hazug vádak ellenére a szocializmus felé vezető utak sokféleségéből s egyben a szocialista változások formáinak és módszereinek sokféleségéből indul ki. A forradalmi tanítás lényege a szocializmus felé vezető olyan utak alkotó keresésére ösztönöz, amelyek kifejezve általános törvényeit, a lehető legnagyobb mértékben megfelelnek az egyes országok nemzeti-történelmi sajátosságainak. Egy dolog azonban bizonyos: még senkinek sem sikerült elérnie a szocializmust a reformizmus útján. B ármely társadalmilag jelentős út megválasztásának objektív előfeltétele a fejlődés régi keretei között a politikai, szociális és a gazdasági struktúrák éles válsága. Éppen ekkor alakul ki olyan áttörési helyzet, amelyben választani kell a társadalmi válság kiútjának, s a további társadalmi fejlődésnek különféle alternatív útjai között. A XXVII. kongresszus az „áttörési helyzet“ fogalmának tudományos alkalmazásával gazdagította a marxista szociológia kategóriáinak fogalmi apparátusát. A történelmi tapasztalat bizonyítja, hogy a társadalmi válság néptömegek érdekeinek megfelelő kiútja a politikai és a társadalmi fejlődés új útjára való forradalmi átmenet. Eleinte azonban (ez az időszak a konkrét történelmi feltételektől függő Viszonyban hosszabb is lehet) a tömegek - Lenin szavaival élve - az éles osztályharcot kerülő „könnyebb“ kiutat keresik a burzsoáziával együttműködésben, vagyis a kapitalizmus keretében. Csak miután meggyőződnek róla, hogy nincs ilyen lehetőség és a burzsoázia mindenre, még a terrorra is képes, hogy megvédje gazdagságát és kiváltságait, lépnek a merész és nyílt forradalmi harc útjára. Ebben az időszakban a forradalmi párt kötelessége először is segíteni a tömegeket a helyes út megválasztásában, másodszor pedig vezetni őket az alapvető társadalmi változásokért, a szociális haladásért vívott harcban. Az osztályan- tagonista társadalomban ez mechanizmusa a fejlődés új útja megválasztásának. Oroszország népei elsőként léptek a társadalompolitikai fejlődés új, szocialista útjára. Akkor, a XX. század elején, a szocializmushoz való átmenet időszerű történelmi szükségszerűséggé vált. Az 1917-es esztendő konkrét történelmi feltételei között ez az átmenet volt az egyetlen valós módja a legélesebb válság, a tömegek ínsége és nyomora áthidalásának. Megfelelt az uralkodó osztályok által zsákutcába juttatott ország társadalmi fejlődése szükségleteinek. A történelem akkoriban Oroszországot „elkerülhetetlen válaszút elé állította: elpusztulni vagy határozott lépéseket tenni a szocializmus felé“. Más szóval, Oroszországnak, hogy Oroszország maradhasson, szocialistává kellett válnia. Leninnek és a bolsevik pártnak nagy érdeme, hogy helyesen megértették a történelem kategorikus imperatívuszát - az ország forradalmi társadalmi fejlődésében a haladéktalan gyors átállást a szocializmus útjára, s felismerték a másik alternatívának, a burzsoá reformista útnak végzetességét. A nép többségét meggyőzték, hogy a proletárdiktatúra és az ellenforradalmi burzsoázia diktatúrája közül választva, a szovjethatalom és a szocializmus mellett döntsön. A nagy októberi szocialista fdrradalom a világ legnagyobb országát, Oroszországot a szocializmust új útjára orientálva elindította az egész emberiség társadalmi fejlődésének alapvető átorientálását. A második világháború után a Szovjetunió és a további szabadságszeretö népek hitleri Németország és militarista Japán fölötti győzelmének köszönhetően létrejött hatalmas demokratikus és forradalmi mozgalom feltételei között Európa és Ázsia országainak csoportja közvetlenül vagy átmeneti szakaszok közbeiktatásával a szocialista utat választotta. Ezzel egyidejűleg ezek az országok, amelyek ma a szocialista világrendszert képezik, a saját útjukat járva jutottak el az új alakulathoz. Jelenleg az emberiségnek több mint az egyharmada, több tucatnyi ország és nép halad a szocializmus útján. A szocializmus napjainkban az emberiség társadalmi evolúciójának legmagasabb foka, amely megfelel a dolgozó nép érdekeinek. Új formája a történelmi mozgalomnak, amely mind jobban bizonyítja alkotó képességeit. Ezzel szemben a kapitalizmus a tegnap társadalmi alakulata, amelynek hatalmi szférája elkerülhetetlenül és szüntelenül szűkül. Az új történelmi körülmények között a kapitalizmus mind nehezebben oldja meg századunk utolsó évtizedeinek szociális és gazdasági problémáit. Kiváltképp a szemünk láttára felgyorsuló tudományos-technikai forradalom problémáit. A tőkés fejlődés ára rendkívül nagy. Új, leplezettebb formákban növekszik a dolgozók kizsákmányolása és leigázása; embermillióknak képtelen munkát adni; a fináncoligarchia támadja a dolgozók életszínvonalát és demokratikus jogait; militarista célokra pazarolják az anyagi, technikai és emberi erőforrásokat, növekvő veszély fenyegeti a civilizációt, lefokozzák a szellemi kultúrát és az erkölcsi értékeket. Ez az oka annak, hogy az SZKP Programjának megállapítása szerint „újabb és újabb népek megszűnnek hinni a kapitalizmusban, nem akarják hozzá fűzni fejlődésük kilátásait és kitartóan keresik s megtalálják az országuk szocialista átalakulásához vezető utakat“. A tőkés országokban a társadalmi erők harca ténylegesen arra irányul, hogy megválasszák a burzsoá társadalom hosszú ideje tartó éles válsága három lehetséges kiútjának egyikét. A néptömegek számára e válság megoldásának legelőnyösebb módja a társadalmi fejlődés időszerű szükségleteire adott konkrét válasz, az antiimperialista és demokratikus alternatíva, a szocializmus felé vezető út szakasza. Ezért harcolnak a tőkés országok kommunista és munkáspártjai, valamint a dolgozók velük tartó haladó osztagai. A burzsoázia mérsékelt liberális szárnya a jobboldali szociáldemokrácia támogatásával a válság kiútját a szociális manőverezésben, a műszaki korszerűsítésben és a reformokban látja. A válság reakciós kiútját kényszerítik rá országaikra (Egyesült Államok, Anglia, NSZK) a monopolista burzsoázia legmaradibb körei. Ennek lényege a társadalmi visz- szavágás, a munka és a töke közti viszonyok erővel történő megoldása. Ennek célja a dolgozók vállára hárítani nemcsak a válságnak és a gazdasági szerkezet átépítésének minden terhét, hanem egyben megvonni tőlük eddigi szociális és demokratikus vívmányaikat is. V égeredményben a társadalmi erőviszonyok és az ezeknek megfelelő osztályharc határozza meg minden országban a fejlődés további útját. Nincs kizárva, hogy a burzsoáziának még egyszer - ilyen vagy olyan módon - sikerül bizonyos időre beindítani a már elavult tőkés „gépezetet". Egy dolog azonban nem vitás - ez a „gépezet“ az ócskavas sorsára ítélt. Maga a burzsoázia a nép életszínvonalát és demokratikus jogait kegyetlenül támadva, mozgásba hozza a tömegeket, elősegíti szervezkedésüket, ellenállásra késztet, bevonja őket az aktív politikai életbe és harcba. Erővel tompítva a társadalmi ellentéteket, azokat még robbanékonyabbakká teszi. A tőkés világban elkerülhetetlenek az új politikai megrázkódtatások, a forradalmi kitörések. A kapitalizmus történelmi kilátástalan- sága, elmaradottsága és képtelensége határozottan megoldani olyan alapvető problémákat, amilyen az elmaradottságnak és a függóiviszonynak megszüntetése, a népesség túlnyomó többsége nyomorának és Ínségének felszámolása, különösképpen szembetűnő volt az elmúlt évtizedekben szabadságukat kivívott országokban. Az elmúlt évtizedben a fejlődő országoknak ez a nagy és heterogén világa a progresszív fejlődés útja keresésének és az érte folytatott harcnak új szakaszába lépett. Ázsia és Afrika államainak nagy csoportja, amely eltérő időpontokban elvetette a kapitalizmust, a nem tőkés fejlődés útjaként a szocialista orientációjú utat választotta. A tőkés orientációjú felszabadult országok egy részében hatnak azok a tényezők, amelyek lehetővé teszik a kapitalizmus megkerülését, avagy fejlődésének megszakítását és a nem kapitalista útra való térést. A másik részükben pedig a kapitalista fejlődés megteremti az útválasztás új lehetőségeit, a jelenlegi és a hagyományos struktúrák bonyolult szintézise következtében kialakult társadalmi viszonyok kiéleződésének bázisán. Ez azt jelenti, hogy a fejlődő országok számára is a szocializmus reális lehetőség, kiút korunk civilizációjának szintjére a reménytelen elmaradottságból. * * ★ A fejlődés szocialista útjára való forradalmi átmenetnek, a néptömegek tőkés iga alóli felszabadításának, a történelem önálló, cselekvő formálásába való beilleszkedésének köszönhetően hazánk- eltekintve az építő szándékok újdonsága és óriási méretei által előidézett nehézségektől és fogyatékosságoktól, valamint a politikában elkövetett hibáktól- történelmileg rövid időn belül sikeresen megoldotta a szociális és a nemzeti megújulás feladatait, és szocialista nagyhatalommá vált. A szocializmus feltételei között, az osztályharc törvényszerű elhalásától függő viszonyban (az átmeneti szakaszt követően) csak a szocializmust jellemző mechanizmusok és mozgalmi erőforrások jöttek létre, amelyek kifejezik új kollektivista és munkajellegét, valamint képességét tudatosan irányítani a társadalmi folyamatokat. Ezzel az alapvető adottsággal összefüggésben változik a fejlődés új utai megválasztásának mechanizmusa is az uralkodó szocialista viszonyok bázisán. Ebből következően a szocialista társadalomnak nincs szüksége forradalmi jellegű alapvető változásokra. További fejlődését biztosítja a szocializmus valamennyi előnyének és lehetőségének mind teljesebb kihasználása. E cél elérését segítik a kommunista párt által javasolt és az állami szervek által, a néptömegek cselekvő részvételével, támogatásával megvalósított reformok. A szocialista társadalom fejlődésének áttörési helyzeteiben ezek a reformok radikálisak és a mára gyakorolt sokoldalú hatásuk fokának megfelelően egyenértékűek a forradalmi változásokkal. Az SZKP XXVII. kongresszusán hangsúlyozták, hogy az utóbbi években országunkban s annak belső viszonyaiban áttörési helyzet alakult ki. Ennek a helyzetnek legmélyebb okát képezik a szocialista társadalom fejlődésének objektív ellentmondásai, elsősorban pedig a termelési viszonyok lemaradása a termelőerők magas szintje mögött, valamint az, hogy a gazdasági mechanizmus elavult modellje nem felel meg az új feltételeknek. Nyilvánvaló lett, hogy kifulladt és az ország társadalmi fejlődésére fékezőleg kezdett hatni a korábbi extenzív gazdasági fejlődés. Fent és lent, a párt vezetésében és a néptömegekben elmélyült az a meggyőződés, hogy a társadalmi életben elkerülhetetlenek az alapvető változások, elkerülhetetlen a szocialista fejlődés meggyorsítása és megújítása. A párt és a nép is mindinkább megértette az éles fordulatnak, a jobbító változásoknak, az erélyes gyakorlati intézkedéseknek elkerülhetetlenségét. A népnek ezt a hangulatát és elvárását felkarolta és rendszerbe foglalta a kommunista párt, a szovjet társadalom vezető ereje, a társadalmi érdekek és törekvések képviselője. A párt már az SZKP KB 1985. áprilisi ülésén a fejlődést lassító tendenciák alternatívájaként emelte ki az ország társadalmi és gazdasági fejlődése meggyorsításának koncepcióját a tudományos-műszaki haladás alapján. Az SZKP XXVII. kongresszusa mérlegelte az ország fejlődésének minden lehetséges változatát és egyértelműen megerősítette a gyorsítás stratégiája megválasztásának helyességét, kijelentve: „Nincs más út“. A párt ebben az esetben bizonyította hűségét ahhoz a lenini hagyatékhoz, hogy gyorsan és határozottan változtatni kell a taktikáján, tudomásul véve a megváltozott objektív körülményeket, s a cél elérésének más útját választva, miután a korábbi út az adott időszakban célhoz nem vezetőnek, járhatatlannak bizonyult. A szovjet társadalom előrehaladása a megújult szocialista fejlődésnek az SZKP XXVII. kongresszusa által megválasztott útján, hazánkat az anyagi és szellemi fejlődés minőségileg új szintjére juttatja el, s ezáltal növeli a szocializmus példájának konstruktív hatását a világ társadalmi fejlődésére. P. VOLOBUJEV, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja (Megjelent az SZKP KB lapjában, a Pravdában)