Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
ÚJ szú 3 986. X. 17. resszus első és legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a társadalomtudományok, és köztük a filozófia is, ki kell teljesítsék gyakorlati funkcióikat. Itt fogalmazódnak meg azok a konkrét feladatok, amelyeknek a megoldását az irányító szubjektum a társadalomtudományoktól, esetünkben a filozófiától elvárja és megköveteli. Már frázissá vált, hogy a továbblépés alapfeltétele az intenzifikációs folyamatok felgyorsítása a társadalom életének minden szintjén. A cél világos, a megteendő út mikéntjei viszont eddigelé kevésbé tisztázottak. És itt található az a terület, amelynek megkülönböztetett figyelmet kell szentelni. Az említett felgyorsítást szolgáló koncepciók és gyakorlati ajánlások kidolgozása a közvetlen feladat. Tehát pontos helyzetképet kell festeni a társadalom állapotáról, ugyanígy a lehetséges és kívánt jövőről. Mindehhez pedig hozzátartozik a társadalmi mozgások filozófiai szinten végrehajtott elemzése. Nem beszélve arról a tisztán filozófiai témáról, ami az intenzifikáció tudati előfeltételeit célozza, és amit a kongresszusi anyagok is kiemelt helyen tárgyalnak. Az ugyanis mindenki előtt világos, hogy a változások és változtatások eltérő reakciókat váltanak ki a társadalom különböző rétegeiben és érdekeltségi csoportjaiban. Arról lem kell senkit meggyőzni, hogy az irányítás optimalizációját mennyiben segíti elő az eltérő nézetek, állásfoglalások, elvárások, bizonyos tudati sztereotípiák isA filozófia feladatai a XVII. pártkongresszus határozatainak tükrében A pártkongresszusok tanácskozásai és határozatai adják meg társadalmunk fejlődésének irányait. így van ez nemcsak az általános gazdasági-politikai feladatokkal kapcsolatban, hanem a társadalomtudományok, jelesül a filozófia viszonylatában is. A továbblépés érdekében tehát meghatározandó, melyek azok az új irányvonalak, amelyekre a filozófiának reagálnia kell és amelyeket saját, jellegzetes eszközeivel ki kell teljesítenie. Kiindulásképpen le kell szögezni, hogy a filozófia feladatai egyrészt abból a külső forrásból táplálkoznak, amelyet egy megváltozott irányító szemlélet nyújt a társadalmi-gazdasági intenzifikációs erőfeszítések vonzatában; másrészt abból indulnak ki, hogy a módosított célok új módszereket és megoldásokat követelnek. Tehát nem lehet szó arról, hogy a filozófia ajánlásokat, modelleket nyújtana, miközben maga nem változna. Ez a szemlélet ugyanis hallgatólagosan feltételezi a filozófia tudomány- és társadalomfölötti létezését. Ez pedig elfogadhatatlan. A filozófia az össz- társadami fejlődés szerves mozzanata, mindazok ellenére, hogy viszonya a tása- dalmi léttel sajátságos, közvetett. Mindemellett a filozófiának magának fel kell nőnie feladataihoz. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a filozófia feladata kettős: külső és belső tennivalókhoz kapcsolódik. Pontosabban: a szocializmus fejlődésének és konkrétan mai szintje minőségének az elemzését, valamint a pártkongresszus kijelölte tennivalókat nem hárítja el magától. Ezt nevezhetnénk külső feladatnak. Minthogy azonban semmilyen tudomány sem szolgálhatja a társadalmi gyakorlatot saját területének művelése nélkül, a filozófiának is pontos önismeretre és módszertani eszközei finomítására van szüksége. Mindkét itt említett terület és feladatkör túlságosan kiterjedt és bonyolult ahhoz, hogy egyetlen cikk keretében kimeríthessük a legfontosabb összefüggéseket. Hiszen ha csak a módszertani problémákat említjük, akkor is olyan kategoriális és elvi rendszerviszonyok tárgyalásába mélyed- nénk, amely maga egy hosszabb tanulmányt követelne meg. Jelen cikkünk tehát csak a feladatok felvázolására törekszik. Az első kérdés, amelyre választ kell adnunk, hogy milyen meghatározott feladatokat jelölt ki a pártkongresszus a filozófia számára. A kongresszus határozataiban nagyon fontos megállapítások találhatók a társadalomtudományok helyzetéről és jelenbeli céjairól. A filozófia feladatai is ezen belül konkretizálhatóak. Mik ezek az általános érvényű meghatározások? Elsősorban az, hogy a szocializmus mint társadalmi rendszer csak akkor fejlődhet dinamikusan és fogalmának megfelelően, ha a tervezés, szervezés és fejlesztés tekintetbe veszi a társadalom objektív törvény- szerűségeit. Ezek pedig nem közvetlenül adottak. Feltárásuk komoly és felelősség- teljes tudományos munkát igényel. Megfogalmazásuk pedig megköveteli a társadalom életének bátor és rendszeres vizsgálatát, elemzését. Ennél a pontnál pedig átfedódnek a tudományok valóságra való irányultsága és belső viszonyaik. A társadalomtudományok ugyanis - lehet itt szó szociológiáról, történettudományról vagy akár a prognózisokkal foglalkozó ágzatokról - hiába derítenek fel valós összefüggéseket és fejlődésirányzatokat, ha mindezeket az empirikusan adott tényeket elavult vagy nem megfelelő absztrakciós szinten kidolgozott általános filozófiai elmélet alapján magyarázzák és rendszerezik. Vegyük például azt a filozófiai tézist, hogy a tudat a lét tükrözése. Ha ezt a gnoszeológiailag elfogadható tételt a mindennapi tudat működésének elemzésénél használjuk, elkerülhetetlen ellentmondásokba bonyolódunk. Szükséges rámutatnunk a társadalom struktúrája és az egyes tudatszintek kapcsolatára. A bátorság tehát azt jelenti, hogy társadalmi és elméleti „darázsfészkekbe“ is belenyúlunk. Újrainterpretáljuk általánosságban elfogadott elméleteinket és a gyakorlat mérlegének serpenyőjén mérjük le valódi súlyukat. Azt hiszem, a kongmerete. Mindezek a mozzantok a társadalmi tudat belső rendszerének, ellentmondásos fejlődésének és a mindennapi létben betöltött szerepének megismerésében csúcsosodnak ki. Ez a feladat összefogja a társadalomtudományok nagy csoportját. A filozófia feladata itt az lenne, hogy feltárja a tudat gyakorlati-ontológiai funkcióit, tulajdonságait, tehát azokat az összefüggéseket, amelyek alapján kidolgozható egy általános tudatelmélet. Itt azonban még mindig a filozófia azon feladatainál tartunk, amelyek összekötik ót a társadalomtudományok céljaival, és amelyek mintegy közvetítenek a filozófia, a társadalomtudományok és a valóság között. És ehhez még hozzáteendő, hogy ilyen és hasonló területekkel a filozófia esetében mindig kell számolni. Itt említhetjük meg, hogy van a filozófiának olyan vetülete is, amellyel lépten-nyo- mon találkozunk, és amely meghatározó módon nyomul be életünkbe. Ha az olvasó most az ideológiai funkcióra gondol, akkor jó nyomon jár, habár ez a funkció is már a közvetett hatás megnyilvánulása. De hogy konkrétak legyünk: a kongresszusi anyagokból és a körülöttük kialakult vitából is kitűnik, hogy az ideológiai, sót a propa- gandisztikus tevékenység is kezdi erősebben megkövetelni a filozofikumot, azt, hogy korszerű és komoly elvekkel, érvekkel lássa el a filozófia őket. Azt hiszem, hogy ezt a követelményt nem szabad visszautasítani, sőt, üdvözölni kell. Egy logikailag és filozófiailag felvértezett ideológia rugalmas propagandával társulva mindig óriási erőt jelent a társadalmi lét meghatározásának szempontjából. A filozófia számára pedig azért lehet üdvös, mert így elvont elveket ültet a gyakorlatba és a mindennapi tudatba; tehát, úgy mondhatnánk, megvalósítja önmagát. Persze, itt mindjárt hozzátehetjük, hogy ez csak akkor valósulhat meg, ha nemcsak a filozófia és az ideológia között van harmónia, hanem a propaganda is a gazdaság, a politika és a szociális valóság mindennapjait tükrözi és alakítja. E viszony bonyolultságából adódik az a probléma, hogy egyrészt ugyan megfogalmazódik a filozofikum szüksége az ideológia számára, de maga az átvitel is bizonyos gyakorlati és elméleti feltételekhez kapcsolódik. A helyzet ilyetén alakulásához tartozik, hogy a filozófia gyakran megelégszik általános elvek megfogalmazásával és ismételgetésével, ahelyett, hogy maga törekednék saját maga érthetővé tételére. Az okok egyes filozófia elvek interpretálásában is rejlenek. A társadalmi hátteret most nem emjítve. Itt ismét a tudat filozófiai elméletének hiányosságairól van szó. Amikor a tudatot a lét teoretikus tükröződéseként fogjuk fel, könnyen abba a hibába esünk, hogy az emberek megváltoztatását, meggyőzését felvilágosító módszerek segítségével véljük egyedül elérhetőnek. Közben pedig lemondunk közvetlen érdekek más tudatformákban való megjelenésének a megismeréséről és irányításáról. Hogy világosabban fejezzem ki magam: arra van szükség, hogy a marxista filozófia profesz- szionalista, elméleti formája mellett kidolgozzon egy, a mindennapi életben is működő filozófiát, amely érthetővé válik mindenki számára, és amely a mindennapok emberének problémáit elemzi. A filozófia maga is lehet propagandisztikus abban az értelemben, hogy köznapi nyelvezetet használva felveti és megoldásmódokat ajánl azokra az erkölcsi, politikai, életviteli kérdésekre, amelyekre a választ különben nincs hol megtalálni. És mivel ez a mindennapi filozófia egyelőre nem létezik, a válaszok rendkívül heterogének, és ilyenek cselekedeteink is. Hogy ennek nagyon fontos, szinte életbevágó összefüggései vannak mind egyéni, mind össztársadalmi szinten, azt hiszem nem kell bizonyítani. Magyarán: a filozófia menjen elébe a gyakorlatnak és a jelen viszonyai között újratermelődő örök emberi kérdéseket is tegye vizsgálat tárgyává. Ezzel eleget tenne annak a feladatának is - amelyet ugyancsak a pártkongresszus tűzött ki a társadalomtudományok elé -, hogy megerősítse a szocialista tudatot, különös tekintettel a nemzedékbeli sajátosságokra. Ez már magában is nagy változást jelentene, amely azonban feltételezi a módszerek és az elvi kérdésfeltevések felülvizsgálását is. És itt többsíkú feladatról van szó. A marxista filozófia csaknem másfél százados fejlődése során sok átalakuláson ment át. Eközben módosultak egyes elvek, hangsúlyok tevődtek át, néhány elem elavult és kiesett a rendszerből, mások bekerültek a tudományok fejlődésének a hatására. Ez természetes folyamat. Másrészt azonban találhatók a rendszeren belül olyan ellentmondások is, amelyek az időközben lerakódott különböző elképzelések megköve- sülése nyomán alakultak ki. A maguk idejében ezek elfogadható és részben megalapozott elméletek voltak, mára azonban aktualitásukat veszítették és, ami rosszabb, elfedték a marxizmus klasszikusainak máig érvényes módszertani alapelveit. A jelszó ezzel kapcsolatban egyáltalán nem új, de máig időszerű: vissza a klasszikusokhoz, előre a jelen problémáihoz! Egyszerűbben fogalmazva: megtisztítani a filozófiai rendszert az oda nem illő rárakódásoktól és rekonstruálni a marxi módszert korunk legfontosabb kérdéseinek szempontjából. A másik feladat ebből kiindulva és gondolva egyben a filozófia belső fejlesztésével és külső funkcióinak kiteljesítésével is, az, hogy történelmi materialista alapon kidolgozzunk egy ún. társadalomontológiát. Vele kapcsolatban megoszlik a marxista filozófusok véleménye, az emberi tényező szerepének megnövekedésével azonban döntő jelentőségűvé vált a moralitás, tehát egy új erkölcstan is, amely azonban ontológiai alapozás nélkül merő moralizálássá válna és nem valósítaná meg a hozzá fűzött reményeket. Eme tervezett ontológián belül a kidolgozásra váró legfontosabb kérdések a társadalomnak a természethez fűződő kapcsolatait, valamint a társadalomegyén viszonyt illetnék. Hogy ezek nem merő elvontságok, hanem a gyakorlati cselekvést is meghatározó elvek lennének, mutatják pl. korunk ökológiai katasztrófával fenyegető emberi beavatkozásai a természetbe, vagy pedig az emberi szabadság, felelősség és az emberiség pozitív és negatív irányba is mutató lehetőségei. Ezen elméleti háttér tenné lehetővé az ún. globális problémák filozófiai szintű felvetését is, amellyel a marxista filozófia egyelőre adós. Az elmélet eme belső tendenciáinak felvázolásával nem távolodtunk el a kongresszus felvetette feladatoktól, sőt, ezzel tértünk vissza hozzájuk. Mert mint a bevezetőben megállapítottuk, a filozófia csak úgy tehet eleget feladatainak, ha előzőleg tisztázza saját kiindulópontjait. Hogy egy zárópéldával éljünk: ha a pártkongresszus felvetette a társadalmi tudat funkcióinak, képességeinek és lehetőségeinek rendkívül fontos kérdéskörét, és ennek elemzését a filozófiára bízta, akkor ezt a feladatot csak akkor végezhetjük el, ha előbb meghatározzuk ennek a társadalomnak a mibenlétét, amelyben az adott tudattípus funkcionál. Enélkül az elméleti alapozás nélkül légüres térben mozognánk és ajánlásaink voluntarista véleményekké fokozódnának le. Az ilyen filozófiára pedig senkinek sincs szüksége. PhDr. MÉSZÁROS ANDRÁS, kandidátus a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézetének tudományos munkatársa Újfajta megközelítésre van szükség Olyan korban élünk, midőn minden ország és valamennyi nép közös csónakban evez: a nukleáris veszedelem teszi közössé a sorsunkat. Soha még olyan élesen nem állt a hamleti kérdés, mint most mielőttünk, s az emberiségnek arra kell válaszolnia: lenni vagy nem lenni. A politikai realizmus ma azt követeli, hogy legyünk tisztában azzal a ténnyel, miszerint a kívánatosnak tartott biztonság több mint kinek-kinek saját biztonsága. A biztonság oszthatatlan, mindenki számára egyenlő kell, hogy legyen. S hogy megteremtsük, vadonatúj megközelítésre van szükség. Lehetetlenség többé a tegnap fogalmaiban gondolkodni. A Szovjetunió nem csupán felhív arra, hogy a nukleáris időket megelőző kor szokványmércéit hajítsuk sutba, de példát és készséget is mutat, hogy új módon közelítsük meg a biztonság problémakörét. Úgy véljük, nem ismeretlen olvasóink előtt a szovjet kezdeményezés indítéka, miért jelentette be a Szovjetunió az egyoldalú moratóriumot a nukleáris kísérleti robbantásokra: Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára ez év januárjában felvázolta a nukleáris fegyverzet teljes felszámolásának világos programját. Javaslatot tett, hogy az európai országok jelentősen csökkentsék szárazföldi haderejüket és taktikai légierejüket, s tegye ugyanezt az Egyesült Államok és Kanada az Európában állomásoztatott erőikkel. A javaslat kiterjedt arra is, hogy csökkentsék taktikai atomfegyverzetüket. Mi volt az Egyesült Államok válasza ezekre a kezdeményezésekre? Az, hogy nukleáris robbantásokat végzett a nevadai sivatagban, kalózmódra bombázta Líbiát, hadihajóival provokatív módon behatolt a Szovjetunió felségvizeire a Fekete-tengeren, és kihívóan azzal a követeléssel állt elő, hogy a Szovjetunió 40 százalékkal csökkentse New York-i ENSZ-dip- lomatái számát. Önökben, kedves olvasóink, felmerülhet a kérdés, vajon a washingtoni kormányzat nem a gyengeség jeleként értelmezte-e a Szovjetunió békés felhívásait és kezdeményezéseit? Ezt sem lehet kizárni. De ha így van, Washington veszedelmes tévedés áldozata. Mihail Gorbacsov ezzel kapcsolatban félreérthetetlenül leszögezte idén áprilisban: „a Szovjetunió politikája a reális tényezők teljességének számbavételére épül. Nem hagyjuk, hogy rajtunk üssenek. A Szovjetunió nemegyszer bebizonyította már, hogy minden kivíhásra megadja a méltó választ". A kölcsönös megértés útját keressük, a fegyverkezési verseny megfékezését, akarjuk. De nem azért, mintha gyengék volnánk. A béke nemcsak nekünk fontos, kell az mindenkinek. S a Szovjetunió politikáját az emberiség jövőjéről való gondoskodás vezérli. Ha sikerülne megszabadulni a tetemes fegyverkezési kiadásoktól, akkor ezeket a pénzeket országfejlesztésre lehetne fordítani, ezen pedig minden nép csak nyerne. Befejezésül: reméljük, a világ népei érdeklődéssel figyelik majd, hogyan valósítják meg a szovjet emberek a szocialista társadalom továbbépítésének a XXVII. párt- kongresszuson felvázolt terveit. S ezáltal előttünk is lelepleződik a XX. század legnagyobb hazugsága, amelyet az imperializmus agyait ki és, amely úgy szól, hogy a szovjetek állítólag katonai fenyegetést jelentenek. (APN)
