Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
Borisz Polevoj * (RÉSZLET) Alekszej különös állapoton ment keresztül. Amióta meg volt róla győződve, hogy edzéssel, gyakorlattal az ember láb nélkül is megtanulhat repülni és teljes értékű repülővé válhat, az élet és a cselekvés vad szomja lett rajta úrrá. Most újra célja lett az életének: ismét vadászrepülő lesz. Ugyanazzal a fanatikus makacssággal, amellyel szétzúzott lábakkal elkúszott az övéihez, tört most a cél felé. Már kora ifjúságában megszokta, hogy mindig végiggondolja a fontos dolgokat; most mindenekelőtt pontosan megállapította, mit kell tennie, hogy a drága idő vesztegetése nélkül minél gyorsabban el is érje a kitűzött célt. Először is gyorsan meg kell gyógyulnia, hogy visszanyerje a koplalás következtében elvesztett egészségét és erejét, ezért hát sokat kell ennie és aludnia; másodszor - vissza kell nyernie repülöképessé- gét, e célból az adott kórházi viszonyoknak megfelelő testgyakorlattal fejlesztenie kell testi erejét; harmadszor - s ez volt a legfontosabb és legnehezebb feladat - olyan módon fejleszteni csonka lábait, hogy visszanyerjék erejüket és ügyességüket; aztán amikor megjönnek a művégtagok, alaposan elsajátítani mindazokat a mozdulatokat, amelyek a gép kormányzásához szükségesek. De nem volt lába és így még a járás is nagyon nehéz feladat. Mereszjev pedig repülőgépet, sőt vadászgépet akart vezetni. Ehhez azonban, különösen a légicsatában, amikor minden a pillanat századrészeire van kiszámítva és az összeegyeztetett mozdulatoknak a feltétlen reflex fokáig kell fejlódniök, a lábnak ugyanazt a finom, mesteri és ami a legfontosabb, villámgyors munkát kell végeznie, mint a kéznek. Úgy kell edzenie magát, hogy a csonka lábhoz erősített fa- és bőranyag ugyanolyan pontos- munkát végezzen, mint egy eleven tag. Ezt bárki lehetetlennek tartotta volna, aki jártas a repülőgép vezetésében. De Mereszjev meg volt róla győződve, hogy a feladat nem lépi túl az emberi lehetőségek határát, ha pedig nem lépi túl, akkor ő, Mereszjev meg is valósítja. Elhatározta, hogy véghez viszi tervét. Nyakas elszántsággal, mely őt magát is meglepte, fogott hozzá az előírt gyógymódok teljesítéséhez és pontosan bevette az orvosságokat. Sokat evett, pótadagokat kért, bár időnként nem volt étvágya. Bármi történt is, a megállapított időben alvásra kényszerítette magát, sőt arra is, hogy ebéd után aludjon, ami ellen pedig sokáig küzdött tevékeny, mozgékony természete. Az evés, alvás és a gyógyszerek bevétele nem esett nehezére. Rosszabbul állt a dolog a tornával. A megszokott gyakorlatot, amelyet Mereszjev azelőtt végzett, a lábát elvesztett, ágyhoz kötött ember nem volt képes végezni. Alekszej új gyakorlatot eszelt ki: órákon keresztül összehúzódott, majd kiegyenesedett, csípőjére téve kezét, olyan erőfeszítéssel csavargatta törzsét és forgatta fejét, hogy csigolyái recsegtek. Szobatársai jóindulatúan mosolyogtak rajta. Kukuskin inger* öt évvel ezelőtt hunyt el a jeles szovjet író. kedett vele, hol Znamenszkij-testvérek- nek, hol Ljadumegnek nevezte, vagy más híres futók nevén szólította. Kukuskin nem nézhette ezt a tornát, amelyet a kórházi ostobaságok mintaképének vélt és amikor Alekszej hozzáfogott, rendszerint dörmögve, mérgesen a folyosóra menekült. Mihelyt levették a kötést és Alekszej fekhelye határain belül nagyobb mozgási szabadságot kapott, bonyolultabb testgyakorlatba fogott. Elhelyezte lábcsonkjait az ágy végénél, kezével csípőjére támaszkodott, aztán fokozatosan lassítva az ütemet, lassan előre és hátra hajolt, de folyton szaporította a hajlongások számát. Aztán a lábgyakorlatok tervét dolgozta ki. Hátára feküdt és hol a hasára húzta, hol újra kilökte a lábát. Amikor első ízben gyakorolta ezt a mozgást, érezte, hogy milyen óriási, talán legyőzhetetlen nehézségek várnak rá. A bokán felül levágott láb csonkjainak legcsekélyebb nyugtalanítása is éles fájdalmat váltott ki. Félénk és bizonytalan volt minden megmozdulása. Olyan nehéz volt igazgatni a csonkot, mint egy repülőgépet, melynek szárnya vagy farka megrongálódott. Amikor akaratlanul a repülőgéppel hasonlította össze magát, megértette, hogy az emberi test nagyszerű szerkezete nála teljesen felbomlott és bár teste még ép, erős is, de sohasem fogja elérni mozdulatainak gyermekkora óta kidolgozott összhangját. A lábtorna éles fájdalmat okozott, Alekszej mégis naponta megtoldotta egy pillanattal a gyakorlat idejét. Rettenetes pillanatok voltak ezek. Pillanatok, amikor szemét elöntötte a könny, véresre harapta a száját, hogy visszafojtsa önkéntelen feljajdulását. De újabb és újabb gyakorlatokra kényszerítette magát. Napjában előbb egyszer, majd kétszer gyakorolta magát és minden alkalommal meghosz- szabbította a tornázás idejét. Minden gyakorlat után erőtlenül és töprengve roskadt párnájára: képes lesz-e folytatni? De amikor elérkezett a kitűzött idő, megint hozzáfogott. Este megtapogatta combizmait, lábszárait és ujjai alatt boldogan érezte a régi rugalmas, inas hússzövetet... Mereszjevet elsőnek hívták a bizottságba. Az óriási, kissé széteső egészségügyi ezredes, aki végre visszatért vezényléséből, az elnöki székbe ült. Nyomban megismerte Alekszejt, sőt fel is kelt és eléje ment.- Nos, nem vesznek be? Igen, fiam, bonyolult az ügy. Át kellene lépni a törvényt. De hogy lépjük át? - kérdezte együttérző jósággal. Még meg sem vizsgálták Alekszejt. Egy aktájára az ezredes a következő határozatot írta vörös ceruzával: ,,A kiegészítőbe ajánlom elvezénylését kipróbálás céljából.“ Alekszej ezzel az írással nyomban elment a kiegészítő parancsnokságra. A tábornokhoz nem engedték be. Mereszjev már-már dühbe gurult, de a tábornok segédtisztje, egy fiatal, jól megtermett, feketebajuszkás kapitány olyan ártatlan, barátságos képű volt, hogy Alekszej, aki noha mindig is irtózott ezektől a - mint mondani szokta - „őrangyaloktól“, leült az asztala mellé és, amin maga is csodálkozott - elmondta históriáját a kapitánynak. Történetét gyakran megszakította a telefon. A kapitánynak fel-fel kellett ugrania, hogy főnöke szobájába siessen. Amikor azonban visszatért, nyomban odaült Meresz- jevhez és rámeresztette álmodozó gyerek tekintetét, mely egyidőben kíváncsiságot, elragadtatást, sőt hitetlenséget is árult el és nógatta:- Nos, nos, nos, hát aztán? - Vagy egyszerre széttárta a karjait és hitetlen- kedve megkérdezte: - nem hazudsz? Isten bizony? Eeez igen! Amikor Alekszej leírta előtte a hivatalokban elszenvedett kálváriáját, a kapitány. aki minden fiatalsága ellenére is alaposan ismerhette a bürokrácia tévút- jait, felháborodva kiáltotta:- Affene a bőrükbe! Hiszen minden cél nélkül kergettek jobbra-balra. Nagyszerű gyerek vagy, igazán nem is tudom, hogy fejezzem ki magam, de te rendkívüli jelenség vagy!... Viszont nekik igazuk van: láb nélkül nem lehet repülni.- Lehet repülni... Itt van - és Mereszjev a kapitány elé terítette az újságkivágást, az ezredes határozatát és vezénylését.- De hogy akarsz láb nélkül repülni? Furcsa ember! Nem, pajtás, a közmondás is úgy szól, hogy „féllábúból nem lesz táncos“. Másvalakire alaposan megharagudott volna Mereszjev, esetleg alaposan le is hordta volna. De a kapitány nevetős arca olyan őszinte jóhiszeműségtől ragyogott, hogy Alekszej ehelyett felugrott és kisfiús legénykedéssel kiáltotta:- Azt hiszed? - és táncra perdült a fogadóteremben. A kapitány elképedten, ámulattal nézte, aztán egyszerre, minden szó nélkül felkapta Alekszej írásait és eltűnt velük a tábornok szobájában. Sokáig nem jött vissza. A repülő két férfihang tompa foszlányait hallva, megérezte, hogy testét leírhatatlan feszültség veri gúzsba, a szíve olyan hangosan és szaporán dobog, mintha rohanó repülőgépen zuhanna. A kapitány mosolyogva, megelégedetten lépett ki a tábornok szobájából.- Szóval - mondta - a tábornok magától értetődően hallani sem akart arról, hogy a repülöállományba kerülj. De nézd, ezt írta: „Teljes illetménnyel és élelemellátással a légi segédszolgálati igazgatáshoz vezényelve.“ Érted? Teljes fizetéssel. A kapitány újra elképedt, amikor Alekszej arcáról öröm helyett felháborodást olvasott le.-A légi segédszolgálatba? Soha! de értsétek meg már végre: nem a bendöm- ért, nem az illetményekért verekszem. Repülő vagyok, értitek, repülni, harcolni akarok... Mért nem értitek ezt meg? Nincs ennél egyszerűbb dolog a világon. A kapitány rejtély előtt állt. Ez aztán egy kérvényező. Más ember az örömtől táncra perdült volna, ez meg... Fura egy ember. De éppen ez a fura ember volt az, aki egyre jobban megtetszett a kapitánynak. Megértette Alekszejt, mindenáron segíteni akarta hihetetlen elhatározásában. Egyszerre valamilyen ötlete támadt. Rákacsintott Mereszjevre, ujjával magához intette és lopva a tábornok szobája felé pislantva, odasúgta:- A tábornok megtett minden tőle telhetőt. Többet tenni nincs hatalmában. Isten bizony! Bolondnak tajtanák: lábnélkülit repülöállományba! Eredj te egyenesen magához a gazdánkhoz, mert itt csak ő segíthet. Fél óra múlva Mereszjev, miután a segédtiszt belépési engedélyt szerzett neki, idegesen ott járt-kelt a nagy parancsnok fogadótermének szőnyegén. Hogy nem jutott az előbb az eszébe! Hát persze, csakis hozzá kellett volna fordulnia és nem veszített volna annyi drága időt. Aki mer, az nyer!... Azt mondják, hogy a parancsnok is kiváló pilóta. Akkor meg fogja érteni! És nem küld egy vadászrepülöt segédszolgálatba. A fogadóteremben tábornokok, ezredesek ültek. Félhangon beszélgettek, sokan cigarettáztak és csak a főhadnagy járt-kelt furcsa, ugrásszerű lépteivel. Amikor a látogatók száma elfogyott és Mereszjevre került a sor, merőn odaállt az asztalhoz, melynél fiatalos, kerek fejű, nyílt arcú őrnagy ült.- Hozzá, főhadnagy elvtárs?- Igen, igen fontos ügyben, személyesen hozzá.-Talán megismertetne az ügyével? De foglaljon helyet. Dohányzik? - és cigarettatárcáját Mereszjev felé tartotta. Alekszej nem dohányzott, mégis kivett egy cigarettát, összenyomkodta ujjai között, az asztalra tette, aztán, mint a kapitány előtt, itt is egyszerre feltárta a bánatát. Ám ezen a napon gyökeresen megváltoztatta nézeteit azokról az „őrangyalokról“, akik - mint mondják - a tábornokok előszobáiban csöszködnek. Az őrnagy nem részvéttel, hanem bajtársia- san és figyelmesen hallgatta. Elolvasta az újságkivágást, végigtanulmányozta a vezénylésre vonatkozó határozatot. Mereszjevet ez annyira fellelkesítette, hogy már-már be akarta mutatni táncmü- vészetét. És ekkor majdnem összeomlott minden. A belső szoba ajtaja feltárult, magas, sovány, fekete hajú ember lépett ki, akit Mereszjev fényképeiről nyomban felismert. Menet közben begombolta köpenyét és valamit mondott az utána jövő tábornoknak. Az arca nagyon gondterhes volt, Mereszjevet észre sem vette.-A Kremlbe megyek - mondta az őrnagynak és megnézte az óráját. - Rendeljen hat órára éjjeli repülőgépet Sztálingrádba. Leszállás Vertinye Program- najában - és éppoly gyorsan távozott, mint ahogy megjelent. Az őrnagy megrendelte a repülőgépet, aztán eszébe jutott Mereszjev és széttárta a karját.- Nem sikerült. Elrepülünk. Várnia kell. Van lakása? Az őrnagy a szokatlan kérelmező fekete arcán, mely néhány pillanattal előbb még pirosnak és akaratosnak látszott, most annyi kiábrándulást, csalódást és fáradtságot látott, hogy másra határozta el magát.- Jó... Ismerem a gazdánkat, ugyanígy járt volna el. Pár szót vetett egy szolgálati űrlapra, borítékba tette, megcímezte: „A kiegészítő parancsnoknak“, átadta Mereszjev- nek és keményen megszorította a kezét.- Sok szerencsét, tiszta szívből! A levélnek ez volt a tartalma: „A. Mereszjev főhadnagy kihallgatáson volt a fő- parancsnoknál. A legnagyobb figyelmet tanúsítsák iránta. Mindenképpen tegyék lehetővé, hogy visszatérhessen a harcoló légiszolgálatba.“ MADARÁSZ EMIL fordítása CSONTOS Két lépés i De így nyá S lusta láb Vigyen a n Már a ka Iá. S felér az t S az én foc Madárrá vi Növesztve Sott áll me Hol ürgept Mag-lucen SZITÁSI FEF Érett asszonj hatalmában t. meztelenre vi minden kalás tűzbe márt. Zsóka kora tavasz óta naponta pontosan fél tizenegykor érkezik a vajszínű gyerekkocsival a parkba, ahoi az egyik pádon két öreg üldögél. Az öregek ugyancsak naponta megjelennek, tekintetük olykor meg-meg- akad a gyereken, szólnak is hozzá, becézgetik. Zsóka fel-felpillant a könyvből, kedvesen rámosolyog az öregekre. Arcukon ilyenkor enyhe zavar. Egymásra néznek. Látszik rajtuk, hogy titkot rejtegetnek. Lopva figyelik egymást, egymás ruháját, frissen borotvált arcát, fehér bajuszát. Az egyikben gyanú ébred, ha a másikat elegánsabbnak látja. Ha előbb érkeznek a ligetbe, mint Zsóka, forgatják fejüket jobbra-balra, s közben úgy tesznek, mintha a járókelőket figyelnék. „Mikor jön már?“ - kérdezik magukban. Amikor megjelenik, mindketten megkönnyebbülnek.- Csókolom a kis kezét, hölgyem!- Szép jó napot, kisasszony!- Hogy aludt a kisbaba és a kedves anyuka?- Szép időnk van, jót tesz a babának, de az anyukának is. Zsóka rájuk pillant, gadja köszönésüket, I kérdéseikre. Az egyik nap Vili I érkezett, nem várta mi pedig a pádhoz vezető együtt szokták megfen a padra, nagyot sóba, zett, óráját leste, moo ismét leült. Magányába a lelkiismerete: „Csún vettem el. “- Szervusz, Vilikém! barátja.- Szervusz, ülj le.- Köszönöm.- Azt hittem, valarr veled.- Nem láttalak sehe sétálok egyet. Az is et hogy tán elaludtál. Ví elindultál, vagy, vagy... Hosszú hallgatás köt bácsi törte meg a esem- Korán jöttél.- Igen?- Siettél, ugye?- Nem, nem siettem. /
