Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
y MOS yári ének •van - fáradok, negifjodok, F nógatom: ■e, ahol irgul, érik, r szívéig. Két fáradt lábam szót fogad, S indul, mint parádés fogat, Vadvirágos mezsgyére lel, Ahol pacsirta énekel, Pipacs bólogat, szarkaláb Integet: menjek csak tovább... i - mintha csak - szárnyakat 1 - röpül velem, nes szőnyegen, icúrozik, ymbosodik... Ragyog rajtam a nyár heve. A homlokom gyönggyel tele. A szépséggel ölelkezem, élboldogságot ez ád nekem.- Óh nyár, kalász, pacsirtaszó: Néktek köszönöm: élni jó! A nap 3 határt, k, A dombtetőn széllel hempereg, piros testtel fekszik a lombba - tüzétől a madaraknak is felizzik a tolla. en fo- íyügyű Könözsi István felvétele a Bandukoló generáció című sorozatból gyedül arátját,-Hát? mindig- Csak ballagtam. >r leült- És miért nem vártál meg irüinéa sarkon? Felállt, — Azt gondoltam, hogy te már itt szólalt vagy... ot kő- Talán sietett az órád?- Nem! Vagyis igen... önt rá- Nem értem.- Nem?- Nem!- Hiszen ez olyan egyszerű! történt Ismét csend, aztán: — És te miért nem vártál meg toltam a sarkon? jutott, Késett az... nem is! Sietett, azaz íbban hogy mégiscsak késett az órám... meg azt gondoltam, hogy, hogy... de t. Laci hiszen már az előbb mondtam.- Nem értem - motyogja a másik.- Nem?--- Nem!- Hiszen ez olyan egyszerű! E gymás mellett ültek, a műhely falának keskeny árnyékában, egy ottfelejtett rozsdás kocsironcson. A férfi cigarettát húzott elő olajos overalljá- nak zsebéből, sokáig forgatta hosszú, csontos ujjai között, puhítgatta elgondolkodva, aztán szájába tette és parányi öngyújtójának lángja elé tartotta. Mélyet szippantott, és a gyerek háta mögé fújta a füstöt. A gyerek csillogó tekintettel nézte a férfi kezében a parányi öngyújtót. . - Saját gyártmány? - kérdezte. A férfi nem figyelt rá. Komor arccal fújta a füstöt; valamit dünnyögött magában, amiből azonban a gyerek semmit sem értett. Az órájára pillantott. Még egy negyedóra. Az ebédszünet végére visszajönnek a többiek is a büféből, ahová gulyáslevesre, zsíros pörköltre meg egy-egy pohár sörre járnak.- Sanyi bácsi... - próbálkozott újra. A férfi olyan mozdulatot tett, mintha a rövidre szívott cigarettavéget messzire akarná hajítani, az udvar betonjára, de aztán meggondolta magát, lötyögős szandálja félretaposott sarkával nyomta szét a csikket. Sápadt arcán most mosoly suhant át.- Mit akarsz?... Ugye, Péternek hívnak?- Igen. Kérdezni akartam valamit...- Akkor csak rajta.-Olyan boldog volt a német. Úgy ment a motor, mint az óra. Nem lövöldözött már. Szóval? A férfi nem értette.- Mit, szóval?- Maradhatok maga mellett? Szólhatna a főnöknek.- Ravasz kis ember vagy te, hallod-e! Péter... Ugye, Péternek hívnak...- Szóljon neki, Sanyi bácsi...-Ravasz meg rámenős... És ha nem hallgat rám, máshová oszt be?- Magára hallgat. A javítóműhely főnöke eleinte hallani sem akart a dologról.-Nézze, Sándor... Magának magyarázzam? Tudja, hogy mindegyiküknek át kell menniük minden munkaszakaszon...-Nálam se csak a gyújtást tanulja... Fékeket légtelenítünk, szelepeket állítunk be, meg... Az alacsony, ráncosképú főnök mérgesen nézett a nála két fejjel magasabb, sovány szerelőre. Körülbelül egyidősek lehettek, de a köpcös kis ember tíz évvel többnek látszott. Már a száján volt az ellentmondást nem tűrő utasítás, de ekkor eszébe jutott, amit a többi szerelő beszélt róla, hogy több gyerekük nem Ivanics István A gyerek zavartan kapargatott piszkos körmével a Skoda motorházfedelének rozsdafoltos felületén.-Csak azt akartam kérdezni, Sanyi bácsi, nem maradhatnék-e egész héten maga mellett... A férfi úgy nézett a gyerekre, mintha most látta volna először. Hirtelen eszébe jutott, már második hónapja, hogy itt van ez a mindig borzas, feketeképú gyerek, állandóan körülötte sündörög. A pihenők idején is odatelepszik melléje, és olyan hűséges tekintettel csüng rajta, akár egy kiskutya. Szíve körül hideget érzett és fejében újra kezdődött az a furcsa, semmi máshoz nem hasonlítható zúgás, amelyet először annak a doktornak az előszobájában hallott, amikor a doktor megmondta neki meg a feleségének, hogy leukémiáról van szó, és hogy ezután gyakrabban kell majd jönniük, hogy vért adjanak neki... A fiának. Üres tekintettel nézte kisinasa borzas fejét. Aztán erőt vett magán.- Mellettem? - kérdezte - Ne kapard már azt a rozsdát... a körmöd alá megy. Miért éppen mellettem? A gyerek felnézett rá sűrű, fekete szempillái alól. Zavarában újra piszkálgatni kezdte a rozsdát.- Csak...- Csak? Miért csak...- Jó magával - szaladt ki a száján. - Meg aztán szeretném megtanulni, amit maga tud... A férfi kiérezte a gyerek hangjából az őszinte csodálatot. Játékosan füttyentett, amin maga is elcsodálkozott.- Hallod-e, igen gyorsan akarsz mindent tudni. Elsős vagy, ugye? Még két év van előtted...- Hogy jött rá, Sanyi bácsi, arra a hibára ma délelőtt? Amikor azoknak a németeknek a kocsiját javítottuk? A férfi mosolyogva elengedte füle mellett a javítottuk-ot és komolyan válaszolta:- Nem volt nehéz. Tudod...- Se a főnök, se a mester nem jött rá a hibára.- Akárki rájött volna. Csak türelem kérdése, érted? Meg nem figyeltek oda. Nem volt rá idejük.- Maga meg egyenesen a kereket szereltette le velem és a megszakító kalapácsot vette ki... Azok meg már fél órája a motorházban babráltak. A férfi elmosolyodott.- Annál könnyebb volt az én dolgom. Érted, fiam. Mert ók, ugye, akkorra már ellenőrizték az áramot, a gyertyákat.- Mégse jöttek rá.- Nem volt rá idejük. A gyerek felnevetett. lehet. Hátat fordított neki és néhány másodperc múlva már a műhely másik végéből hallatszott éles, számonkérő hangja. A gyerek a szerelőgödörből nyomta ki bozontos fejét. Arca maszatos volt az olajtól, kézfejével óvatosan dörzsölte meg szeplős orrtövét. A szeme ragyogott.- Hallgatóztál - dorgálta a szerelő. A gyerek félrepillantott.- Nem, Sanyi bácsi, igazán nem. Csak...- Csak?- Megpróbáltam kiszerelni ennek a Zsigulinak a hátsó légtelenítőjét...-És?- Nem megy. Csupa rozsda.- Beolajoztad? '- Igen.- Akkor várj még vele egy kicsit. Nehogy beletörd... A gyerek felnőttesen dörzsölte egy rongydarabbal ujjairól az olajat. Odament a szerelő mellé, aki egy másik kocsin dolgozott.- Mit mondott a főnök?- A főnök? Semmit.- De hiszen beszélt vele, Sanyi bácsi... A férfi csendben elhúzta a száját. A gyerek látta, hogy az ilyen hangtalan mosolytól még szomorúbb, fájdalmasabb a férfi arca, mint máskor.-Akkor hát mégis hallgatóztál. Nem mondott semmit.- Semmit? - hitetlenkedett a gyerek.- Semmit. De - tette hozzá - azért a hallgatás is valami, tudod. Úgy szokták mondani, a hallgatás - beleegyezés. A gyerek nem válaszolt. Ugrott, hogy felemelje a kis kilences kulcsot, mely a szerelő kezéből a kocsi első kereke mellé esett. „Madarat lehetne vele fogatni“ - gondolta a szerelő és a nagy, mély fotelre gondolt, ahol a kis Sanyika szokott olvasgatni, maga alá húzott lábakkal. Csodálkozva tapasztalta, hogy a jól ismert, szorongató tompa zúgás, amelyet mindig hallott, amikor meghalt kisfia jutott az eszébe, most elmaradt... A szerelők, a mesterek meg az inasok is hozzászoktak, hogy Sándor meg a mindig kócos Péter gyerek csak együtt dolgoznak. Először morogtak - különösen az inasok, de később megszokták a dolgot és még a főnöknek is be kellett látnia, hogy munkájukban nincs hiba. A felnőtt és a gyerek fél szavakból, szemvillanásokból is értették egymást. Amikor Péter egy hétig valamilyen iskolai elfoglaltsága miatt nem járhatott gyakorlatra, az ügyeskezű és mindig megbízható szerelőnek nem ment úgy a munka, ahogy azt tőle megszokták. Egymás után küldte el maga mellől a hozzá beosztott idősebb inasokat. Nem dühöngött, mint a többi szerelő, nem szidta a gyerekeket, akik nem tudtak alkalmazkodni hozzá. Ha már nélkülöznie kellett a fiút, inkább egyedül dolgozott, s ha valami nem úgy sikerült, ahogy akarta, inkább magában mérgelődött, magát szidta. Közben fiára, a kis Sanyira gondolt, aki egyre távolabb került tőle az időben, s ebben, ezt jól tudta, nem kis szerepe van a Péter gyereknek is, aki ugyebár, egészséges. Miért éppen az ö fia volt kiskorától beteges, köhögés, gyengécske? Miért nem gondolhatott soha arra, hogy maga mellé vegye és jó szerelőt nevelhessen1 a fiából? Pedig hogy szerette volna! Tanulni se bírt nagyon, hamar kifáradt szegény. „Ez a gyerek meg ügyeskezú, jó felfogású, jól is tanul.“ De mindez egyre kevésbé fájt már, korábban erősen, amikor egészséges gyerekeket látott. Egy Skoda szelepjeinek beállításával bajlódott, amikor megállt mellette a főnök.- Délutánra érte jönnek. Meglesz? - kérdezte. A motor fölé hajolva válaszolt:- Megpróbálom.- Küldök egy gyereket. Segíteni.- Minek? Úgyse lesz kész hamarabb.- Segíthetne a Misi. Sándor nem nézett rá. Csak arca lett egy árnyalattal sötétebb.-Mondtam, hogy kész lesz... Mire érte jönnek, kész lesz.- Az előbb azt mondtad, megpróbálod.- Kész- lesz - mondta. - Már csak ezt kell beállítanom - folytatta enyhébben.- Neked hiányzik az a gyerek, a Péter ... A szerelő kezében egy másodpercre megállt a kulcs.- Lehet, összeszoktunk...-Pedig... Itt járt az apja. El akarja vinni. Haza. Sándor még mélyebben hajolt a motorházba. Félt, hogy a főnöke észreveszi felindult- ságát.- Nekem is mondta. De a gyerek nem szívesen megy.-Nem szívesen, nem szívesen. Tudod, hogy van az ilyesmi. Nem kérdezik meg tőle, szívesen megy-e. A szerelő gyors mozdulatokai csavarozott.-Azt mondja, iszik az apja... Sokszor részeg. Azért is adta otthonba a nagynénje. Az anyja halála után. A főnök emelt a hangján:- Csak ivott. Azelőtt. Amikor meghalt a felesége.- Iszik az most is.- Újra nősül. És az új asszony is szeretné, ha velük lenne a gyerek. Messze laknak. Onnét nem járhat be ide. Sándor felegyenesedett. Arca kemény volt, nyoma sem volt rajta zavarnak.- Kár lesz érte. Jó szerelő lett volna belőle. Ilyen kevés van nálunk.- Otthon is folytathatja. Van ott is javítóműhely. Az apja azt mondja...- Kár érte.- Sanyi bácsi... A férfi a tornyosuló viharfelhőket nézte. A' diófa alatt ültek a padkán. Szemben a vakítóan fehér kockaalakú ház lépcsős bejáratával. Nem hallotta a gyerek hangját, a felhőket nézte, aztán pillantása a kapuhoz támasztott új motorkerékpárra esett. Hangja fáradt volt, ami<or megszólalt.- Menned kell, fiam, vihar lesz. Megázol... A gyerek a férfi hatalmas öklét nézte, amint mozdulatlanul ott nyugodott a térdén.- Hallgasson rám, Sanyi bácsi - kezdte vékonyodó hangon. Szerette volna rátenni kezét a férfi öklére. - Hallgasson meg ■ • •- Mondd, fiam.- Ne gondolja, ne gondolja... - nem tudta folytatni, elakadt a hangja. A férfi csodálkozva nézett rá.- Mit ne gondoljak?- Hát, hogy emiatt - fejével a kapu felé bökött, ahol a motorja állt. - Nem emiatt megyek haza, érti... Nem vettek meg. A férfi nem nézett oda, úgyis tudta, miről beszél a gyerek.-Apa miatt. Érti. Nenthagyhatom magára azzal az asszonnyal... az új mamával - javította ki magát.- Persze, hogy nem - és a gyerek térdére tette a kezét. - Értelek, Péter. Haza kell menned, fiam. Tompán morajlott az ég végig a Dunát övező, kékes párába burkolt erdősáv fölött.- Nem akarlak elküldeni, fiam, de most már igazán menned kell. Hosszú az út hazáig és még a vihar előtt haza kell érned, igaz-e. A gyerek felállt. A férfi követte. Most látta csak, mennyire megnyúlt az utóbbi néhány hónapban. Már alig egy fejjel volt alacsonyabb, mint ö. Nem tudtak szólni. Végül a férfi törte meg a csendet:- Aztán gyere el máskor is. Akármikor. Tudod, Zsó néni is, én is mindig szívesen látunk. A gyerek szeme bepárásodott.- Köszönök mindent.- Mit, mindent?- Mindent. Amit a műhelyben kaptam Sanyi bácsitól. És nemcsak azt. Megyek. Üdvözlöm Zsó nénit. A motorberregésre kinézett a konyhából a felesége.- Elment?-El.- Nem jössz be, Sándor?- Maradok még egy kicsit - mondta és az üresen maradt öblös fotelre gondolt, ahol Sanyika szokott üldögélni.
