Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-03 / 40. szám
/ A kis egyemeletes áruház egy lakóház árnyékában bújt meg, mint valami átlátszó kagyló egy óriási fehér kő oldalában. Ez volt az egyetlen áruház az egész lakótelepen, jóllehet e nyüzsgő hangyaboly lakosainak száma nem volt kevesebb, mint bármely többszázéves múltra visszatekintő ipari kisvárosnak. A lakótelepnek még nem volt múltja, csak jövője: sok üzlet, filmszínház, szolgáltató épület, sőt, lehet hogy valamikor metró is épül majd itt. Az új lakók gyorsan hozzászoktak kényelmes, világos otthonaikhoz, s a szokásos méltatlankodással vetették magukat a nem éppen könnyű harcba, amikor autóbuszra vagy trolibuszra szálltak fel. Csaknem mindenki valahol távolabb dolgozott, igy kénytelen volt tömegközlekedési eszközökön utazni, nemegy átszállóval. A sorbanálláskor meg utazás közben naponta veszítettek türelmükből, emberségükből, szívélyességükből. Persze, a rádió, a televízió, no meg az újságok segíteni akartak az embereken: kérték, legyenek udvariasak, figyelmesek, illedelmesek egymással szemben, győzzenek le minden kellemetlen mellékhatást és mosolyogjanak... Amikor a sáros, lucskos autóbusz csúsz- va-csikorogva lefékezett az áruház mellett, azok az utazni szándékozók, akik már bevásároltak, kissé hátraléptek. Andrej Vaszin épphogy le tudta segíteni tízéves fiát, Mity- kát, majd maga is utánaugrott a busz lépcsőjéről. Megveregette a fia vállát:- Na, öreg, kezdetnek nem rossz, ugye?- Gondolod? - válaszolt röviden a fiú. Arca piros volt a nagy tülekedéstől és az izgalomtól. A két Vaszin ügyesen manőverezett a tavaszi langyos széltől bódult tömegben. Egykettőre a bejáratnál voltak. Andrej Vaszinnak olyan jó kedve volt, hogy dúdolt magában szünet nélkül. A legnagyobb tumultus, természetesen, az illatszer osztályon volt, a főbejárat közelében. Az idősebb Vaszin ezen az osztályon semmit sem akart vásárolni. Ó már elhatározta, hogy feleségének egy harisnyanadrágot és egy tortát vesz születésnapi ajándékként. Felesleges pénz nemigen volt a családban, mert a havi keresetből kérlelhetetlenül levontak egy kerek összeget a kölcsönre vásárolt színes tévékészülékre. Igaz, fél év alatt a készülék már kétszer is volt javítóban és egyre gyakrabban futott rajta a kép, de hiába, ha már megvetted - fizess! Mityka úgy döntött, hogy egy jó minőségű körömlakkot vesz anyjának. Ezt körülbelül egy hónapja határozta el, amikor a konyhában jóízűen falatozott a finom otthoni kalácsból, anyja meg éppen manikűrözött. A fény felé tartotta a kis üveget, amely már félig üres volt, és fölsóhajtott: ,,Na, lassan az utolsó csepp is elfogy ebből a jó kis lakkból... Ej, ti férfiak! Mellettetek már lassan Hamupipőkévé válók..." Mityka megszeppent, szinte elszörnyedt, otthagyta a kalácsot; még hogy az ő csinos, mindig ápolt, elegáns anyukája úgy nézzen ki, mint a hamupipőke?! Attól a naptól kezdve szinte betegesen takarékoskodott. Pedig nem volt könnyű. Mert ugye, miből spórolhat egy tízéves fiatalember? Pénzével okosan bánt, úgy próbált takarékoskodni, hogy nem evett fagylaltot, nem ment moziba, sőt, az utóbbi napokban még azt a néhánykopejkás mézeskalácsot és gyümölcslét is megtagadta magától az iskolai büfében. De most súlyos nehezékként ott lapultak zsebében az öt-, tíz-, tizenöt- és húszkopej- kások - összesen három rubel hatvan. Az aprópénz már egész nedves és meleg volt, amint Mityka állandóan szorongatta a zsebében, nehogy esetleg egy is elvesszen belőle. Ez volt ugyanis életében az első komoly vásárlás. Tavaly anyu születésnapjára a ,,na megállj!“ című rajzfilmből a farkas képmását ajándékozta egy furnérlemezbe égetve. Anyu természetesen örült neki, meg is puszilta a farkast, de rövidesen megfeledkezett róla. Ott hevert a többi apró holmi közt az ablakdeszkán, néha az asztal lába alá tették, hogy ne inogjon. Később Mityka restellte kicsit az ajándékát, de aztán úgy döntött, apjáról vesz példát, aki szerint a kicsiségeken nem rágódunk. ,,No meg aztán - jött rá Mityka magától -, minek is a felnőtteknek egy ilyen rajzfilmfigura? Nekik már más gondjaik vannak!“ Még akkor, egy évvel ezelőtt Mityka elhatározta, hogy anyu legközelebbi születésnapjára olyan ajándékot vesz, hogy azzal anyu bátran eldicsekedhessen legjobb barátnőjének, Lena néninek. Ha Lena néni eljött hozzájuk, mindenféle ajándékba kapott púderrel, pomádéval, üvegcsével volt tele a táskája. !<ét nappal ezelőtt, amikor Mityka bevallotta apjának, mennyi pénzt gyűjtött össze, s hogy valami jó minőségű körömlakkot szeretne anyunak venni, apu elnevette magát.- Jól van, öreg. Úgy látszik tudod, mi kell anyunak. Add ide a tőkédet, én is megyek vásárolni, megveszem egyúttal azt is. Mityka elszomorodott, szeme megtelt könnyel.- Apu, én azt hittem, hogy együtt megyünk. Vaszin megadóan dörzsölte meg az orrát, aztán vidáman bólintott:- Jól van, fiam elmegyünk együtt. De akkor ne itasd már az egereket, mert még meggondolom magam! S most itt állnak a pult előtt. Az üveggel borított fiókban, a szemben lévő tükrös szekrénykében szinte megszámolhatatlan meny- nyiségű üveg, flakon, tubus, doboz, készlet sorakozik, amelyek mind-mind azt a célt szolgálják, hogy a nők még magabiztosabbak lehessenek az életben. Amint Mityka meglátta ezt az illatszer-rengeteget, elállt a lélegzete, azt hitte, soha nem találja meg, amit keres. De aztán éppen maga elő** megpillantott egy sárgás dobozkát, aranyé, zott rózsával a tetején. Arca kipirult a boldogságtól, odakiáltott apjának:- Apu, nézd, pontosan, de pontosan olyan, mint ami anyunak van! Vaszin lehajolt a fiához és a fülébe súgta:- Fiam, ne üvöltözz itt, nem vagy a piacon! Itt csendesen kell beszélni... Azt mondod, ugyanolyan? Mennyibe kerül? Három rubel? Van annyi pénzed, vagy adjak hozzá?- Van, apu, van - súgta Mityka. - Sót, még hatvan kopejkám meg is marad. - Majd gondolkodott egy pillanatig és fölajánlotta apjának: - Ha esetleg neked nem lesz elég pénzed, odaadhatom.- Jól van, fiam, megegyeztünk - mondta Vaszin jókedvűen és Mitykának a szemébe húzta a sapkáját. - De most már söprés a kasszához sorbaállni, te újdonsült Rockefeller! De Mityka nem mozdult.- Apa, Diorella! - rángatta meg az apja kabátját.- Miféle Diorella? - nem értette Vaszin.- Hát ez itt, nem látod ezt a kék dobozt? Francia parfüm... A Christian Dior cég egyik legjobb terméke - tette hozzá Mityka nem kis büszkeséggel; lám ő milyen tájékozott.- Hát ez aztán jó! Ha Diorella, hát Diorella. És akkor mi van? Vaszin kihúzta Mitykát a tömegből. De amikor szabadabb térre értek, mégsem állta meg, hogy meg ne kérdezze:- Miért vagy úgy oda attól a Diorellától?- Apu, ez a mama kedvenc illata. Vaszin meglepődve vonta össze a szemöldökét.- Te meg ezt honnan veszed? Anyunak van otthon ilyen parfümje?- Nincs, de Lena néni dicsekedett, hogy ilyet kapott valakitől. Amikor anyu megszagolta, majd elolvadt. Azt mondta, hogy olyan, mint a tavaszi erdő illata, amikor kinyílnak az első virágok. És még azt is mondta, hogy ö egész életében ilyen parfümről álmodik. Hát nem érted?- Na ne mondd! Egész életében... - Vaszin Mityka vállára tette a kezét: - Tudod, fiam, anya ezt mondhatta volna a Chanellre vagy a Chat noire-ra is. Jegyezd meg magadnak: egy nőnek mindig az kell, ami éppen nincs. Ez a nők legfőbb lélektani jellemzője.- Nem igaz! - vágott közbe Mityka, félbeszakítva apja fejtegetéseit. - Ott voltam, amikor Lena néni százféle parfümöt is mutatott anyunak, de ő csak erre az egy parfümre mondta. Vaszin kezdte magát valahogy furcsán érezni, de hát hogy lehet megmagyarázni egy tízéves fiúnak az élet minden gondját- baját? Pénztárcájában mindössze ötven rubel lapult, és már legfőbb ideje elvinni a szervizbe a jó öreg Moszkvicsot is, amit az apóstól örököltek. Minden nap készült, hogy vesz már egy új olajszűrőt, levegőszürőt, sót, az egyik segédfényszórót is ki kellene cserélni...- Jól van, fiam, majd ha egy kicsit meggazdagodunk, csak Diorellát fogunk anyunak vásárolni. Aztán odavezette fiát a pénztárhoz, ő maga pedig elment a harisnyaosztályra, hogy válasszon feleségének egy harisnyanadrágot. Itt is sokan voltak. A pénztárnál gyorsan haladt a sor. A testes, kikent-kifent pénztárosnő ügy dolgozott, akár egy virtuóz. Ó volt az áruház büszkesége, reménysége, az igazgató mindig őt állította oda, ahol a legnagyobb volt a tülekedés, mert tudta, hogy nála nem alakul ki türelmetlen, ideges emberekből álló végeláthatatlan sor. Az ő pénztáránál nem voltak felesleges fennakadások. Rövid, vastag ujjai, tele széles aranygyűrűkkel, olyan gyorsan működtek, akár a számítógép. Mityka alig gondolta végig, mit is fog mondani, máris a pénztár ablakánál volt.- Neked mi kell, fiú? Mondd gyorsan!- szólt rá szigorú, türelmetlen hangon a kassza fölött trónoló asszony.- Nekem lakk... körömlakk... kkö-köllene- dadogta Mityka egészen elváltozott, majdnem síró hangon, mint aki rossz fát tett a tűzre.- Hát akkor fizess! Ne állj itt, mint egy sóbálvány! Mityka kihúzta nadrágzsebéből ökölbeszorított kis kezét, amely tele volt aprópénzzel. Közülük néhány kicsúszott az ujjai közt, és csörögve szétgurult a padlón. A mögötte állók elnevették magukat, s ez Mitykának nagyon rosszul esett. Csupa felnőtt állt körülötte, a közvetlenül mögötte álló egy óriás, feketebajuszú férfi volt.- Fizetsz már végre? - szólt rá ismét a pénztárosnő, és természetellenesen vékony szemöldöke egész az orra tövéig húzódott. Mityka ijedtében kinyitotta a tenyerét és kis vagyonát leszórta a műanyag tálcára.- Te-tessék, há-három rrru-rubel - dadogta félénken.- És ez mennyi?- Ez-ez? - Mityka összerezzent, végképp nem tudta, mennyi pénze gurult el, hazudni nem mert.- Mi-mindjárt ö-össze-szedem. Anyunak aa-akarom, - s már alig tudott valamit kinyögni zavarában, ami most már az átkozott dadogás miatt megkétszereződött.- Tudjuk, hogy nem apunak viszed, - próbálta tréfára fordítani az esetet egy rövidkabátos fiatalember.- Hé, mi történik ott elöl? Gyökeret vert a lábuk? - kiabált valaki a sor végéről. Ekkor a nagy darab feketebajszos felemelte Mitykát és félretette őt a pénztártól, majd a saját tízrubelesét tette a tálcára:- Hét van - mondta kurtán, rekedt, hörgő hangon.- Várjon? Nem látja, hogy számolok?!- visított rá váratlanul élesen a pénztárosnó. Aztán egy pillanat alatt felmarkolta az aprópénzt és Mityka markába szórta.- Vidd, gyerek, de gyorsan! Ne tartsál föl! Előbb tanulj meg számolni, aztán gyere vásárolni! De akkor sem egyedül! Mi lenne, ha mindenki apróval fizetne... - morgott még, de már ütötte is a kassza gombjait és tépte le a következő számlát. Amikor Vaszin visszatért, fia ott guggolt mintegy két lépésre a kasszától. Egy idősebb férfi állt fölötte és valamit nyújtott neki.- Fogd, legény, még egy ötös. Számold meg. Ha hiányzik néhány kopejka, majd kisegítelek. Mityka elvette a pénzt és zsebre dugta.- Fiam, hát te mit csinálsz? Mikor kerülünk így sorra? - kérdezte az apja méltatlankodva. Az idős férfi csak ránézett Vászinra, ingatta a fejét és odébbállt.- Miért hallgatsz, csak nem szórtad szét az egész vagyonodat? - Lehajolt a fiához, de amikor maga felé fordította, és felemelte a gyerek lehorgasztott fejét, s a szemébe nézett, egyszerre hideg futott végig a hátán. A fiú arca, amely sosem volt különösebben piros, most sápadt és merev volt. Csak összeszorított ajkai rándultak meg néha alig észrevehetően, nagy, sötét szeméből elkeseredést és megvetést olvasott ki. Ilyennek csak egyszer látta őt. Két évvel ezelőtt Mityka kint sétált Sztyiv nevű kutyájával. Egyszerre a sarkon egy részeg ember jelent meg, s amikor odaért hozzájuk, megtántoro- dott, leguggolt, összecsücsörítette a száját: „Pszt-pszt-pssszt!“ - hívta a kutyát. De Sztyiv utálta az alkoholszagot, ezért félreug- rott és rámordult. Ekkor a részeg hirtelen fölállt és iszonyatos erővel oldalba rúgta a kutyát. Sztyiv üvöltve repült néhány métert a levegőben. Aztán a részeg csuklóit egyet, félretolta útjából az ijedten bámuló fiút, és eltántorgott. Akkor volt Mityka ilyen sápadt, ilyen furcsa, félénk. Mint egy kis darumadár, úgy nyújtogatta a nyakát, és nem mert senkinek a szemébe nézni. Csak este mondta el apjának, mi történt, és attól a naptól fogva, ha valamiért izgatott, dadogni kezd. Vaszin végignézett a soron, az emberek úgy álltak most is, mintha semmi sem történt volna. Csak a rövidkabátos fiatalember fordult el. Magához ölelte fiát, néhány pillanatra becsukta a szemét, hogy megnyugodjon. Bizonyára minden embernek vannak pillanatai, amikor az élet sok-sok, bonyolult élményéből egyik-másik formát ölt, s szinte élő képpé változik, lejátszódik újra. A harmincötéves Andrej Vaszinnak egyszerre eszébe jutott a hatalmas csalánnal benőtt szokolnyi- ki udvar és az udvaron gyerekkori pajtásai. Úgy ülnek ott egymás mellett, mint a macskák a kidőlt kerítés oszlopain, kopott sapkában, tele kék folttal, karcolással. Sosem hagyták, hogy bármelyiküknek is bántódása essék. Mindig kiálltak egymásért. Aztán az, amint a nagy udvar kitaposott útján büszke, fölemelt fővel végigvonul a vöröshajú Nagyu- sa, a telep szépe, hosszú copfjában nagy, piros szalag. „Szia, Nagyusa!“ „Szia, Vaszin!“ Aztán a poros mezei úton látta vonulni a helyi katonai egységet, s az utolsó páncélkocsi ajtajából integet feléje felejthetetlen jóbarátja - az örmény Szaska Muchin... Az egység orvosa már nincs az élők között. De nincs olyan erő, amely eltüntethetné vidám mosolyát. „Szia, Szaska!“ „Szia, Andrjusa!“ Aztán ismét saját magát látta ideges, zajos környezetben, amely tele volt száz és száz ismeretlen ember gondjával, bajával, véleményével. S ó ott állt, magához ölelt egy kisfiút, aki szinte hozzánőtt, részévé vált, s ugyanakkor része volt egy távoli, fölfogha- tatlan, óriási világnak. Vaszin megrázta fejét, eltolta magától Mitykát, majd vidáman rákacsintott:- Na, Mityka, ide a megtakarított pénzedet. Megszámoljuk, mennyi is az valójában... Tudod, fiam, amikor úgy érzed, hogy valami nagyon nehéz, hogy valami nem sikerül, meg kell próbálni még egyszer. De lehet, hogy egyszer nem is elég. A végén aztán muszáj, hogy sikerüljön! Érted?! Muszáj! Na, föl a fejjel! Gyerünk a sorba! Amikor Mityka újra a pénztár ablakához ért, a hatalmas üvegakváriumban ülő pénz- tárosnő végigmérte öt, majd észrevette a mögötte álló magas, szakállas férfit, kissé elpirult, aztán erőltetett mosollyal az arcán megszólalt:- Na kislegény, megszámoltad a pénzecskédet? Mityka bizonytalanul felé nyújtotta apró öklét.-Add csak ide, aranyoskám, átszámolom. Milyen rendes fiú, ilyen szép ajándékot vesz a mamának. Igazi gavallér!... - hadarta a nő, s közben kis oszlopokba rakta az aprót. Amikor Mityka megkapta a számlát, állt. Vaszin került sorra, egy tízrubelest nyújtott a pénztárosnőnek, de aztán hirtelen meggondolta magát és hozzátett még tizenötöt.- Huszonöt, ugyanarra az osztályra... A buszmegállónál most is nagy tömeg gyűlt össze. Mityka belefúrta fejét apja kabátjába. Mint valami kincset, úgy szorította keblére a kis csomagot, benne egy sárga doboz - a körömlakk, és egy kék - a Diorella, a tavaszi erdő illata.- Hallod-e, öreg, nem adjuk el a Moszkvicsot? Mityka csodálkozva nézett apjára.- Miért apu?- Elmennénk a nyáron egy hónapra a Kaukázusba. Hányszor ígértem már, de még sosem sikerült. Viszünk sátrat is, fölmegyünk a Sahdagra. Láthatsz ott igazi kaukázusi túrokat, akkora sasokat, mint egy repülőgép ... és tudod, milyen csodálatos csend van ott... Mityka szeméből ismét öröm sugárzott.- Szavamra mondom!- És anyut is elvisszük?- Anyut? - Vaszin egy másodpercnyit gondolkodott, aztán határozottan kijelentette: - Természetesen, őt is elvisszük! Hiszen a mienk, vagy nem? Mityka boldogan apjához bújt.- Apuuu, gyere, menjünk gyalog egészen hazáig. Tudod, edzenünk kell, igaz, apuci?- Határozottan igazad van, öregem! Határozottan? Vaszin nagyot sóhajtott. A friss tavaszi szellő elvitte magával azt a fojtogató érzést, amelytől a torka elszorult, és darabokra tépte. BELLUS IMRE fordítása
