Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-26 / 39. szám
' " 11 ■■ 1 ' " ■- II ......... SZ LOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1986. szeptember 26. XIX. évfolyam 39. szám Ára 1 korona N em iroda - szoba. Egy hűvös, nagy szoba, sok székkel és kevés fénnyel. A férfi aki miatt várnom kell, helyjegyért könyörög az állomásfö- nöknek. „Nem igaz, hogy nincs több. Ez nem lehet igaz. Engem ezzel a vonattal várnak. Én nem mehetek a következővel. Nagyon kérem, segítsen!“ ' ,,Jó, megpróbálom" - visszhangzik. Kinézek az ablakon: még pár perc és itt a Hungária. A vágány mellett üdítővel megrakott ládák és ki tudja hova címzett csomagok. Lesem az arcokat - egyetlen ismerőst sem látok. ,,A hétfői nap mindig fárasztó. Még pénteken sincs annyi gondom, intéznivalóm, mint ilyenkor“ - mondja Jura] Novodomsky, a Bratislava! Főpályaudvar állomásfőnöke, amikor magunkra maradunk. „Most persze nem a hoppon maradt utasokra gondolok, bár néha csapatostul jönnek, hanem a munkatársaimra, akik minden hétfőn valami friss ötlettel, új javaslattal állnak elő. Pedig tudják: rajtunk már csak az segítene, ha az egész épületet lebontanák és egy másikat építenének a helyébe. Igen, engem borzasztóan zavar, hogy egy ilyen nagy múltú történelmi városnak ennyire kicsi és korszerűtlen állomásépülete van. Félre ne értsen: nem egy ultramodewfuvegpalo- táról álmodom, hisz a bécsi, a párizsi, a római, a berlini pályaudvar sem műremek, de azokon keresztül nem közlekednek tehervonatok. Moszkvában, Budapesten és Szófiában ugyanez a helyzet. És ez így van rendjén. Megengedi, hogy tovább panaszkodjam? Mert az is elkeserít, hogy az összes peremkerületi állomásépület jobban néz ki, mint ez, ahol naponta 80-100 ezer ember fordul meg. Tudja, mikor futott be ide az első vonat? 1848-ban. De két év sem telt el, amikor kiderült: kicsi az épület. 1860-ban aztán felépítették ezt a mostanit, amelyet az évtizedek során már csak úgy lehetett bővíteni, hogy jobbról is balról is megtoldották. írja csak meg nyugodtan, én a rádióban is elmondtam a múltor: szeretnék büszke lenni a „házra“, ahol tizenkettedik éve dolgozom. Szeretnék, de nem tudok. Megfigyelte már? Bármekkora üzem, bármilyen vállalat épül az országban, már ott is van a portás az ideiglenes kapuban. Az állomás, ugye, egészen más hely. Itt mindenki, aki jegyet váltott arra sétált, amerre akar. A mi tányérunkba emberek ezrei lesnek bele naponta. És megjegyzéseket tesznek. Éles, csípős • Naponta százezer ember • Jobbról is balról is megtoldották megjegyzéseket. Mit mondhatok nekik? Hogy elnézést, nagyon sajnálom, én is sok mindent máshogy szeretnék? A legtöbb bírálat a nyári hónapokban ér bennünket, mert akkor a leghosszabbak a sorok a jegypénztárak előtt. Az utazók nagy része türelmetlen. Dühöng, ha megvárakoztatják. Ilyenkor a legszívesebben minden félórában kihirdetném a hangszóróban, hogy pénztárosokat keresünk. Mert akármennyire hihetetlen is: nálunk majdnem minden nő a nyári hónapokban szül. Azok pedig, akik nem jutottak be a főiskolára és csak júliusban jönnek ide dolgozni, 8-12 hetes betanulás után kezdenek árusítani. Szóval a nyár minden évben nehéz helyzetbe hoz bennünket. A helyjegypénztár? Csodálom, hogy nem ezzel kezdte. Mit mondjak: az ott dolgozó nőket sem irigylem. Egyszer azért szidják őket, mert képtelenek minden utasnak jegyet adni, máskor meg azért mert ugyanarra az ülésre állítólag három helyjeget is kiadnak. Nézze: tévedni emberi dolog. Ez velem is bizonyára megesne a nagy zűrzavarban. Figyelje csak meg: kígyózik a sor az ablak előtt. Az egyik utas erre a vonatra kér, a másik arra, a harmadik amarra. Közben csörög a telefon: a helyjegyfoglalók rendelését is fel kell venni. Aztán elkel az össze jegy, s a kedves utas meggondolja magát. Nem utazik. Mi neki a négy korona? Aztán üres a helye, s aki látja, azt hiszi: a pénztárnál verték át. Igen, jól látta: már itt a számítógépre kapcsolt NDK-beli „csodamasina". Mi is azt gondoltuk: ezentúl könnyebb lesz. Sokkal könnyebb. Tévedtünk. És maga is téved, ha azt képzeli, hogy a gép gyorsabban kiszolgálja az utast. Lemértük az időt: amíg a hagyományos módszer szerint 8-12 másodpercbe telik egy helyjegy kiadása, addig a gépnek 40 másodpercre van szüksége, hogy a prágai központi adatbanktól kapott információ alapján választ adhasson a kezelőszemély kérdésére. Nem, nem a programban van a hiba - ez egy ilyen gép. Lehet, hogy precízen dolgozik, de hogy nagyon lassan, az is biztos. Arra tehát, hogy mikor ér véget a próbaüzemelése, nem tudok válaszolni. Én annak örülnék a legjobban, ha az illetékesek is rájönnének végre: ezúttal rossz vásárt csináltak. De ne legyek ünneprontó - írja meg azt is, hogy ott, ahol a villamosok végállomása van, lesz egy harmadik aluljáró. Mert ez is fontos. Én már ennek is örülni tudok. Mint ahogy annak is, hogy a tervek szerint a közeli években - a Prágai Főpályaudvarhoz hasonlóan - a miénket is „megnagyobbítják". Azt kérdezi, hány éves vagyok, ötvenöt. Ugye, hogy nem nézek ki annyinak? Pedig a harmincnyolcadik esztendőt töltöm a vasútnál. Apám akarta, hogy itt dolgozzak; engem a természettudományok érdekeltek, de hiába. Apám, aki szintén kék egyenruhában élte le az életét, addig-addig győzködött, hogy szép munka ez, ne félj, amíg végül is rábeszélt. Közép-Szlovákiában kezdtem; ott voltam forgalmista 1947-ig. Aztán átúrovóba költöztünk, ahol még jobban megszerettem ezt a munkát. Ma is úgy érzem; mindent, amit tudok, ott tanultam meg. Ha nem kérleltek volna, hogy jöjjek fel Bratislavába, még ma is ott lennék, az biztos. De mert egyre többször szóltak, hogy gyere, itt nagyobb szükség van rád, a végén elfogytak az érveim és jöttem. Álmatlan éjszakák? Voltak. Nem is egyszer. De tudja miért? Mert, ha otthon vagyok, gondolatban akkor is itt vagyok." SZABÓ G. LÁSZLÓ • Szeretnék büszke lenni a „házra“ • Vonatok jönnek, vonatok mennek (Gyökeres György felvételei) nőm ni ibyii
