Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-19 / 38. szám

tva lassítottak az alsóköcsögi ■alsóköcsögiek nem vágynak nozdonyvezetó mégis mindig sjét, s csak aztán indítja tovább cenésére csupán egy ember ínyókálásából: a Félreismert zó szemével kinézett a szén- lakon, oldalán megtapogatta 5kát, aztán gépiesen elindult yosnak érezte magát. Már jotorkált, amikor hirtelen meg­)b még senki sem ült! íe és egyszeriben újjáéledt. ártatlanul villantak elő a fehér elmosolyodott. A Félreismert ségérzete, mely eddig hamu len lángra lobbant. vigyorgott és felemelte a lyu- 3 tolakodásnak, a jegykezelő an. - Pedig az én egyéniségem nem fér bele egy egyszerű jegykezelő formájába. Én... én... - mi­közben szavak után kutatott, melyekkel érzékelhe­tővé kívánta tenni lelki gyötrelmeit, leereszkedett a lány mellé. - ... én úgy érzem, küldetésem van a földön. Ettől a kijelentéstől meghökkent egy pillanatra, ellágyult, de aztán elhessegette magától a mélyebb filozófiai gondolatokat. »- Tudja, én már nyolcéves koromban felfigyeltem arra, hogy különös természetű ember vagyok. Már akkor kitört belőlem a lázadó. Az első áldozat tanító volt: egy marék szilvamagot tettem a táskájába. Talán ekkor kezdődött minden... Szereti a szilvát? Én bűnbe esnék a szilváért! A szilva az én mindenem, a boldogságom. Ó, istenem, milyen közel is van a boldogság, a szilva, csupán egy féldeci szilva!...- Nem akar egy kis kovászos uborkát? A felsökö- csögi nagymamámnak viszem, ő nagyon szereti a kovászos uborkát. Nézze, milyen szépek!- Nagyon gusztusos uborkái vannak - sóhajtott a Félreismert Jegykezelő. - Klárikának hívják, ugye? TIBOR Dillanat az egész, és készen is sm fog fájni! laga! Mintha nem is jegykezelő i lány arca. - Nem láttam már lehet, keziccsókolom. Már har- sn a vonalon, an itt találkoztunk! st? . Itt van a táskámban... tessék, i meg nem sértem? gyis megéreztem... ööö... n tűrte az álmodozó szemek it. Arcán két kis gödröt formált Láthatóan szórakoztatta a bo­- Hermina vagyok.- Tessék, itt a jegye, Herminka. Kezük összeért egy pillanatra.- Milyen kellemes, meleg a kezecskéje! - rebeg- te a Félreismert Jegykezelő. A lány arcán zavart mosoly. Majd kinos csend. Aztán a lány keze ismét önállósult.- ööö... maga szereti kezelni a jegyeket, ugye?- Már gyermekkoromban sem ábrándoztam egyébről. Ne nevessen! Igenis, ez nagyon igényes munka. Teljes embert követel, tisztafejü, nyugodt embert. Én szeretem a munkámat, szeretem a vasutat, szeretem az embereket.- Ó - csodálkozott a lány -, mindenkit? lytatta a Félreismert Jegykezelő n, hogy a vonat is arrafelé megy. etett a lány. Jegykezelő hirtelen elkomolyo- nta a tréfálkodást. ki félreismert - kezdte szomorú­- Mindenkit - vonta meg a vállát a Félreismert Jegykezelő. - Van időm. Kevés az utas. - Aztán szűkítette a kört:- Magát is.-Ugyan, menjen... A Félreismert Jegykezelő felsóhajtott:- Pik, pik.- Mit mond?- Pik, pik.- Ez mit jelent? - kérdezte kíváncsian a lány.- Nem is tudom - sütötte le a szemét a Félreis­mert Jegykezelő. - Tudja, ez olyan... mélyről jött... tudatalatti, ösztönös megnyilvánulása érzelmeim­nek. Ha akarja, vegye vallomásnak. Most szeretnék az időhöz kiáltani: „Ó, állj meg, ne menj tovább!“ A lány jókedvűen felkacagott:- Ugyan, mit csinálna itt Alsóköcsög és Felsökö- csög között? Ha sokáig itt állnánk, még nekünk jönne egy vonat.- Ó, milyen előrelátó maga, Herminka! Maga nem olvad el az első tavaszi napsugártól, maga nem melegszik fel olyan könnyen, mint én.- Jó, hogy mondja, az uborka teljesen átmeleg- , szik itt a napon. Leteszem ide a lábunk mellé. /- Herminka, engedje meg, hogy elkísérjem a nagymamájához. Ugye, megengedi? Vinni fogom az uborkásüveget, elsétálunk az erdő mellett, közben hallgatjuk majd a madarak csicsergését, érezzük a virágok illatát...- És a vasútiéval mi lesz?- Ó, a vasút! A vonat megy tovább nélkülem is. Az élet tele van vágányokkal, ide-oda futkosó vonatokkal. Mindenki maga dönti el, mikor száll át egy másik vonatra. S én most döntöttem... A vonat döcögve fékezett, helsokocsög üdvözöl­te az utasokat. A Félreismert Jegykezelő Herminka kezecskéjét szorongatva, hóna alatt az uborkás­üveggel elindult a füstös állomás felé. Messziről olyanok voltak, mint egy királyfi és egy királylány. SABÍNA VARGOŐKOVÁ Öreg emberekről és gyerekekről Meggyőződésetek, hogy sose értettek meg, hogy sose fognak megérteni, s titokzatos tükörírással írnak? fjróbáltátok-e néha meglátni a tárgyakat, melyekről visszapattant pillantásuk? Felhagytok-e azzal, velük társalogva, hogy az órát figyeljétek lopva? Egyikünk sem Egyikünk sem tökéletes modell. Félkészáruként jövünk világra, egy kissé nyersen, egy kissé egoistán. Sok múlik a bennünket érintő ujjakon; szilárdságukon, rugalmasságukon, és kitartásukon is. S végső soron rajtunk is múlik, hagyjuk-e formálni magunkat. HARASZTI MÁRIA fordításai ■■■■■■■■■■I talra fektettek, majd etkőztettek, ollóval ómat és az alsóne- londta, hogy meg Aztán kitárta a csa- tplhomályos helyi- zoktam a fénytelen- sgy orvost az ólom- t a nővérnek, hogy émes kar tapogatta jy szerkezet süllye­dem, ahogy a fény ä a csontjaimon, t alig három percig -vos megszólalt: zett ki se elégedett- , nővér megjelent és jemnél volt, Így nem csupasz folyosón át izerű terembe gur­ította a kocsit, k a felvételeket zdulni, de vad fájda- Vlig állhattam meg, t. A nővér elkapta szét a homlokomra- mondta jóságos szafogtam az átkozódást, bár nagyon mérgés voltam. Felemeltem a karomat, hogy megnéz­zem az órámon, mennyi az idő, mintha ettől bármi is függött volna. De most jöttem rá, hogy az órám összetört. Rossz előjelnek vettem. Hirtelen rettegni kezd­tem. Hallgatóztam, de sehonnan semmi nem szűrődött be. Lassan-lassan pánik- hangulat lett úrrá rajtam, kiáltani akartam, amikor a nővér megjelent a vízzel. A szemében most izgatottságot láttam. Homlokomon verítékcseppek jelentek meg, a nővér ruhájának a kivágásából kendőt húzott elő, amelynek kellemes illata volt, és letörölte vele a homlokomat. Aztán óvatosan felemelte a fejemet - mintha kisgyerek lennék —, hogy megitasson. De akkor azt mondtam, hogy nem kérek, már nem vagyok szomjas. Szomorúan szólt:- Bíznia kell bennem! - majd egészen más hangon: - Jönnek a doktor urak. Hallottam lépteiket, ruhájuk zizzené- sét. Ketten voltak, azonnal fölém hajoltak, hátrakulcsolt kézzel, vizsgálgattak. Sap­kát és sebészmaszkot viseltek, csak a szemük volt látható. Nyugtalanított az öltözékük, mert tudtam, hogy nyílt sebem nincs. lyzetemben minden is hiábavaló. Hagy- rogassa a homloko- iszrevette, én pedig : voltam. ... - mondta és un rá, akaratlanul is temben a délelőtt jresszor fülsiketítő atott csatornacső, mélyében a mentő- -És ennek mind negtörténnie! Visz­Aztán hirtelen vakító fény támadt a teremben, felemeltem a kezemet, hogy eltakarjam a szemeimet. Amíg a nővérrel egyedül voltam, nem zavart a meztelen­ségem. Most, a fényben és az orvosok vizsgáló tekintetében szégyenletesnek éreztem a helyzetemet. Kissé oldalt fordítottam a fejemet, láttam, hogy az egyik orvos a hívófürdőből még nedves röntgenfelvételt vizsgálja. Majd átadta a társának, aki néhány pillanatnyi szem­lélődés után félretette, aztán az államnál fogva visszafordította maga felé az arcomat. Ez a mozdulat azonos volt az apáméval, amikor kicsi voltam, és most érzéstársítással pofont vártam. Ehelyett azonban az orvos az orrom tövébe nyomta a hüvelykujját, majd felhúzta a szemhéjamat, de azonnal el is engedte. Először hallottam a hangját:- Kezdhetjük... Megragadták a lábamat; a fény most kevésbé zavart és figyelhettem őket. THANASZISZ VALTINOSZ Gyorsan, szótlanul és teljesen összhang­ban dolgoztak. A nővér a hátam mögött állt és természetellenes pózban tartotta magasba a lábamat, mozdulatlanul. Az az érzésem támadt, hogy kerüli a tekinte­temet. Semmi fájdalmat nem éreztem, figyeltem az orvosokat. Nagyon értették a mesterségüket. Már a combomat gip­szelték, mintha lábszártekerccsel csavar­nák körül az egész lábamat. Ekkor éles fájdalmat éreztem a com­bomban, de összeszorítottam a fogaimat, hogy kibírjam a várt további gyötrelme­ket. De csodálatos módon, azok nem jöttek. Csak az orvos ujjainak gyors futkosását éreztem, és a gipsz nyomását. Ekkor furcsa borzongás futott végig a gerincemen. Az orvos ezt észrevehette, mert abbahagyta, egy pillantást vetett rám és súgott valamit a társának. A csípőmnél kezdődtek a problémák. Ha folytatják a göngyölést, minden moz­dulás lehetetlen. Beteges kíváncsisággal vártam a folytatást. A két orvos egyfajta improvizált ta­nácskozásra húzódott az egyik sarokba. Nem láttam őket, csak a nővért, aki most előttem állt és továbbra is a lábamat tartotta. Figyeltem a nyaka ívét, kissé hajlott vállát és részvét támadt bennem iránta. Az a benyomásom, hogy fiatal és derűs teremtés - eltűnt belőlem. Úgy éreztem, hogy megalázó az, amit csinál, de emberi méltósága maradékának meg­őrzésével, igyekszik mégis mindent pon­tosan végrehajtani. Kísérletet tettem, hogy lássam az orvosokat, de nem sikerült. Hirtelen az a rögeszmém támadt, hogy ők ott ketten most ellenem esküsznek és elpusztításo­mat tervezik. Mire érzéseimre reagálhattam volna, rám támadtak, megragadták a karomat, és puha, de erős kéz tapadt a számra. Egy gyűrű elviselhetetlen nyomását érez­tem az ajkamon, hallottam egy deszka reccsenését, csontjaim roppanásának tompa hangját. És láttam közeledni a nővért, kezében hatalmas fecskendő­vel. Nem kellett elszorítani a karomat, éreztem, hogy az erős markolástól vasta­gon kidagadnak ereim. A nővér fölém hajolt, könnyen megtalálta a keresett helyet és szúrt. Éreztem, hogy valami folyadék ömlik belém, más hőmérsékletű, mint a vérem. Mielőtt a fecskendő kiürült volna, elaludtam. Amikor magamhoz tértem, teljesen be voltam gipszelve. A hasam és a meliem felett hatalmas fehér domb emelkedett, a medencém természetellenesen meg­nagyobbodott, csak az arcom volt szaba­don. Most, hogy teljesen veszélytelen voltam, az orvosok levették a maszkjukat. Egyikük koponyája teljesen kopasz volt és nagyon emlékeztetett valakire, de nem tudtam, kire. Néhány lépést tett hátra, mintha művét akarná csodálni; a mosolya inkább állati grimaszhoz hasonlított. A másik még fölém hajolva, paranoid tekintetében perverz elégedett­séggel, vonalakat húzott a mellkasom és a köldököm közötti területen. Mintha obszcén figurákat rajzolt volna. Szinte nevethetnékem támadt. Megszólalt egyikük: — Ez volt a legjobb alkotásod... Nem hagytam tovább beszélni, a sza­vába vágtam:- Mély hódolattal adózom az önök kézügyességének, dy'az teljesen lehe­tetlen, ahogy önök gondolják... Nyilván nem számoltak a szemtelen­ségemmel. Tekintetük elhomályosult, én hirtelen félni kezdtem. Szemeimmel a nő­vért kerestem: ott állt egy edénnyel a kezében, az edényben a fel nem használt gipszmaradékkal. Szomorúan, de türelmesen nézett rám. Mielőtt észlel­hettem volna, mi történik, a kopaszfejű hozzálépett, kivette kezéből a tálat és a gipszmaradékot egy gyors mozdulattal a szemem közé borította. Égő fájdalmat éreztem a szememben, éppen abban a pillanatban, amikor megfejtettem a rej­télyt: az orvos pgyanaz az ember volt, aki a kompresszort kezelte... üvölteni akar­tam, de inkább görcsönen összeszoritot- tam a fogaimat. Akkor két tuskóerős ujj ragadta meg az állkapcsomat, úgy kény- szerített, hogy kinyissam a számat. Amikor kinyitottam, megtelt sűrű gipsz­masszával és bár az íze nem volt nagyon kellemetlen, fuldokolni kezdtem... ANTALFY ISTVÁN fordítása Nagy László felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom