Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
S ok mindent el fogok felejteni, de azt az éjszakát soha. Mielőtt elmentem hazulról, így szólt anyám: - ugye, nem jössz későn haza, Jerry? - Rámosolyogtam és annyit mondtam: - Hát jöttem én már valaha is későn haza? Ahogy az úton lefelé mentem, arra gondoltam, hogy már hónapok óta nem vittem őt a moziba. Biztos különösnek találják, de apám halála óta mi nagyon megszoktuk egymást. Tudtam, hogy sötétedés után fél egyedül lenni a házban. De nekem is megvoltak a magam gondjai. Egyetlen gyerek voltam, és nem mászkáltam lányokkal, mint más fiúk. A hivatalból a fiúk már járkáltak lányokkal, legalábbis el akarták hitetni mindenkivel. így szóltak hozzám:- Mondd csak, Jerry! Ki volt az az öreglány, akivel tegnap este láttalak? Csak vigyázz magadra, fiú, nehogy bajba kerülj! - Paddy Kinnane-nek voltak ilyen megjegyzései. Nem tudta, mennyire bosszant ezzel. Szerintem dicséretnek szánta. Csak évek múlva kezdtem gyanítani, hogy Paddy ismeretségei hasonlítottak az enyé- mekhez. Egy szép napon találkoztam Kitty Do- hertyvel. Kitty egészségügyi nővér volt. A fiúk véleménye szerint nem ajánlatos kórházi ápolónőkkel járni, túl sokat tudnak. Amikor Kittyvel megismerkedtem, rögtön rájöttem, hogy ez hazugság, Kitty művelt, és átlagon felüli lány volt. A folyó mentén, igen elegáns helyen lakott édesanyjával, aki különféle tanácsoknak és bizottságoknak volt a tagja. Kitty vékony, de izmos, csinos kislány volt, állandóan jókedvű, és ha beszélt, úgy ugrált egyik témáról a másikra, mint kis vörösbegy zuzmarás reggeleken. Engem egészen elkápráztatott. Rendszerint a folyó menti úton találkoztam vele, mintha csak véletlenül jártam volna arrafelé; nagy meglepetést színleltem, amikor megláttam őt. „Csodálatos, hogy találkoztunk“ vagy „Micsoda meglepetés“ - mondogattam ilyenkor. Aztán csak álldogáltunk és beszélgettünk vagy egy fél órát, majd hazakísértem őt. Többször behívott hozzájuk, de én túlságosan ideges voltam. Tudtam, hogy elvesztem a fejemet, eltörök valami szép tányért vagy kiejtek a számon egy csúnya szót, és aztán hazamegyek és elvágom a torkomat. Természetesen soha sem hívtam őt moziba vagy más szórakozóhelyre. Tudtam, hogy nem érdeklik őt az efféle dolgok. Reménykedtem, ha várok egy kicsit, talán megmenthetem őt a leánykereskedelemtől és egyéb hasonló veszedelmektől. Ez szerény és tiszteletteljes módon árulná el iránta táplált érzelmeimet. Természetesen tudatában voltam, hogy anyám mellett lenne a helyem, de még annak a gondolata is elrontaná egész estémet, ha el kellene szalasztanom egy, a mostanihoz hasonló alkalmat. Ezen az estén már közel voltam az őrülethez, hiszen három hete nem láttam Kittyt. El tudják képzelni, mit jelent három hét az én koromban. „Legenyhébb" elképzelésem szerint a lány haldoklik valahol, és engem vár, és senki sem tudja a címemet. Érdekes, hogy amióta Kittyt megismertem, állandóan éles tárgyak után vágyódom, mint például a borotva, zsebkés. Később szörnyű gondolat kezdett derengeni agyamban. Természetesen ez már előbb is megtörténhetett volna, de azt hiszem, önök is sejtik, nem vagyok valami túl okos. Rájöttem ugyanis, hogy egyáltalán nem kellett volna Kittyvel találkoznom, mert Kitty ezt nem is óhajtotta. Ez rémülettel töltött el. Megvizsgáltam lelkiismeretemet, hogy rájöjjek, mit is mondhattam neki. Hiszen önök is tudják, mit jelent a lelkiismeret ebben a korban. Minden megjegyzésemre emlékeztem, és minden egyes szó brutális volt, illetlen és undorító. Beszéltem Paddy Kinna- ne-ről, mint egy olyan alakról, aki nem túlságosan értelmes, könnyű lányokkal járt. Mit gondolhat egy ártatlan, tiszta lelkű lány egy olyan fiúról, aki természetesnek találja, hogy közönséges kifejezéseket használ. Kivéve persze, ha piszkos gondolkodású, ami esetemben - szerencsétlenségemre - igaz is. Csodálatos nyári este volt, az egymástól távolra eső házak között domboldalakra és mezőkre nyílt kilátás. Kicsivel jobb kedvre hangolódtam. Lehet, hogy tévedek, és ő nem találta ki, milyen is vagyok valójában, talán nem szándékosan került engem. Lehet, hogy találkozhatunk és hazasétálhatunk együtt. Végigballagtam a folyó parti úton, oda- vissza, oda-vissza. A tömeg megritkult, ahogy a fiúk és lányok szétszéledtek a felfelé vezető keskeny úton vagy a folyópart felé. Amikor az utcák elsötétültek körülöttem, mint kialvó lámpák, kétségbeestem. Most világosan láttam, hogy kerül engem, hogy tudja, nem vagyok az a nyugodt, jótermószetú fiú, amilyennek látszom, hanem egy brutális vulkán, egy kéjenc. Kéjenc, kéjenc, kéjenc, sziszegtem magamban ökölbe szorított kézzel. Egyszer csak felnéztem, és megpillantottam egy villamoson. Elfelejtettem azonnal a „kó|enc" kifejezést, rámosolyogtam, és sapkámmal integettem. De ö előre nézett, és nem látott engem. Rohantam a kocsi után, hogy felugorjak rá, és meghúzódjam egy hátsó ülésen, és amikor kiszáll, csak annyit mondjak: - Csodálatos hogy találkoztunk, ugye? - A villamos mindig problémát jelentett. Ha egy lány mellett ülsz és fizeted a jegyét, előre megfontolt hátsó gondolatnak tűnik, ha nem fizeted, fukarnak látszol. Soha nem vagyok tisztában azzal, mi a helyes. De a villamos vezetője mintha gondolataimba látott volna, rákapcsolt, és csikorogva robogott pályáján, én meg ott maradtam kifulladva az út közepén; mosolyogtam, mintha villamost lekésni a világ legjobb tréfája volna. Magamban csak arra vágytam, bár lenne nálam a zsebkésem, és lenne bátorságom, hogy használjam is. Reménytelen helyzetbe kerültem. Aztán, mintha kicsit megbolondultam volna, versenyt futottam a villamossal. Még sok volt a járókelő, meg is bámultak, mellemhez szorítottam hát öklömet, mint a hivatásos futók, majd lassítottam futásomat: talán sikerül elhitetni, hogy hivatásos futó vagyok, aki egy nagy verseny előtt tréningezik. Futás és pihenés közben csak arra vigyáztam, hogy figyeljem a villamos útját, a városon és a városon kívül, el ne tűnjék a szemem elől. Amikor észrevettem, hogy Kitty leszállt, és egy dombon halad felfelé, összeomlottam, s csak annyi erőm maradt, hogy vonszoljam magam, utána. Mikor bement egy teraszos házba, leültem a járdaszélre, fejemet a térdem közé szorítva addig ültem, amíg elmúlt a lihegésem. Mindenesetre biztonságban éreztem magam. Sétálhatok fel és alá a ház előtt, amíg Kitty ki nem jön, és akkor megszólítom ártatlan mosollyal, és csak annyit mondok: - Ó, be csodálatos, hogy láthatom! Végre női lépteket hallottam hátam mögött. Még csak nem is ámítottam magam, hogy Kitty lehet, amíg el nem haladt mellettem apró, fürge léptekkel. A nevén szólítottam. Hátranézett a vállán keresztül. Amikor férfialakot látott kiemelkedni az árnyékból, megrémült, és futni kezdett. Én is futottam, ő tovább gyorsított és előnyt szerzett. Kétségbeestem. Ott álltam a kövezeten és torkom szakadtából kiálltottam utána: - Kitty! Az isten szerelméért, várjon meg. - Még tett néhány lépést, aztán megállt, majd lassan visszatért. ,- Jerry Moynihan! - suttogta két kezét a melléhez szorítva, mintha meztelenül találtam volna rá. - Mit keres maga itt? Minden erőmet összeszedtem, hogy elmondjam neki, véletlenül erre jártam és meglepődtem, mikor megláttam ót. De rájöttem, milyen valószínűtlen lenne ez az egész, és sírni kezdtem, majd nevetni. Nyilván az idegeim felmondták a szolgálatot. Kitty nagyon megijedt, és amikor magához tért, nagyon megharagudott.- Mi van magával, Jerry? - Csattant fel.- Elment az esze, vagy mi történt?- Nos - dadogtam félénken, és nem sok hiányzott, hogy újra sírva fakadjak. - Nem láttam magát a városban. Csak annyit mondott: - Tudom, hogy nem látott, nem voltam kint. No és mi van abban?- Attól féltem, hogy talán valami rosszat mondtam magának - magyaráztam kétségbeesve.- Nem, maga semmi hibát nem követett el- mondta Kitty őszintén. - Anyámról van szó.- Miért? - kérdeztem majdnem vidáman.- Csak nincs valami baja?- Nem így gondoltam - felelte Kitty türelmetlenül. - Pusztán annyi, hogy anyám mindenből olyan nagy hűhót csinál. Szerintem nem is volt érdemes.- De hát miből csinált olyan nagy hűhót?- kérdeztem.- Maga miatt, természetesen - kiáltott fel Kitty elkeseredetten. - Mi mást gondolt?- Dehát mit tettem? - kérdeztem ijedten. Ez már minden képzeletet felülmúlt. Szörnyű.- Maga nem tett semmi rosszat, csak az emberek szájukra vettek minket, és maga nem akart bejönni hozzánk, hogy bemutatkozzon, ahogy más... Tudom hogy anyám egy kicsit nevetséges és tele a feje régi családi badarságokkal. Én nem vettem észre, hogy másoknál különbek a szüleim. Anyám végül is egy kereskedelmi utazóhoz ment férjhez, nincs mit dicsekednie. De ne legyen olyan fölényes, és vegye tudomásul, hogy semmi sem kötelező. Ugye, érti? Nem értettem. A hideg rázott. Eddig azt hittem, hogy Kitty és én, az a mi titkunk. És ő talán a felét sem ismerte érzelmeimnek. De úgy látszik, ón sem az övéinek. Most meg kiderült, hogy az emberek beszélnek rólunk, és hogy én egy fölényes valaki vagyok. Mi jöhetet még ezután?- De hát mi kifogása van az anyjának velem kapcsolatban? - kérdeztem kétségbeesve.-Természetesen anyám azt gondolja, hogy mi ketten belebonyolódtunk valamibe- mondta Kitty. Meglepte a butaságom. - És, azt hiszem - folytatta -, hogy nem tartja magát elég előkelőnek egy Daniel O’Connel dédunokájához. Mondtam anyámnak, hogy maga egészen más típus, mint a többi fiúk, de ő nem hitt nekem. Szerinte én egy érzéketlen, ravasz és intrikus lány vagyok, és hogy ereimben egy csepp vér sem folydogál a Daniel O'Connel családéból.- Kitty nevetni kezdett azon, hogy ö egy intrikus alak.- Szóval ez minden, amit az anyja tud- mondtam keserűen.-Tudom, hogy anyám nem elég okos, és különben sincs semmi oka, hogy azt higgye, hazudok. Cissynek és nekem is mindig voltak udvarlóink, és szerelmeskedtünk is velük, persze, nem a anyám orra előtt. Nem tudom miért gondolja, hogy most hazudok. Erre kitört belőlem a nevetés, mintha megbolondultam volna. Olyan volt az egész, mint egy lidércnyomásos álom. Kitty, akit olyan angyalinak hittem, könnyed természetességgel beszél szerelmeskedéseiről. Még az úgynevezett rossz nők, akikről olvastam már, még azok sem beszélnek ily hidegvérrel a tapasztalataikról. Olyan volt ez a számomra, mintha ismeretlen ajtó nyílt volna előttem a kinti világra. Kitty azt hitte, rajta nevetek, magyarázkodni kezdett.- Az biztos, hogy nem volt jó az ítélőképességem - mondta. - Maga az első fiú, aki tisztességesen viselkedett velem. A többiek csak szórakozni akartak, és most, amikor ez már nem tetszik nekem, anyám azt hiszi, komolyan ragaszkodom valakihez. Közöltem vele, hogy magát jobban szeretem a többi fiúnál, és azt is megmondtam, hogy én már kinőttem a kísérletezésekből.- És mit szólt hozzá? - kérdeztem hevesen. - Nem is tudom hogyan ecsetelhetném híven érzéseimet. Mint amikor valaki, aki egész életét egy földalatti börtönben töltötte, egyszer csak kikerül a napfényre, és fél minden árnyéktól.-Ó, hiszen mondtam már, hogy anyám ostoba - modta Kitty zavartan.- Folytassa! - mondtam emelt hangon.- Mindent tudni akarok, mindent!- Nos hát - mondta Kitty mosolyogva -, anyám szerint maga nagyon ravasz csibész, aki pontosan tudja, hogyan kell becsapni az ilyen elkényeztetett buta kislányokat, mint amilyen én vagyok. Nyilvánvaló - mondta Kitty megvonva a vállát, ez az ügy teljesen reménytelen. Anyám olyan primitív, semmit sem ért.- De igenis, ő az, aki mindent megért- kiáltottam, szenvedve a fájdalomtól. - Jobban ért mindent, mint maga. Bárcsak olyan aljas és ravasz lennék, hogy elérhettem volna magánál valamit.- Komolyan gondolja? - kérdezte Kitty tágra nyitott szemmel. - Az igazat megvallva- tette hozzá -, az elején azt hittem, vágyódik utánam, de aztán már nem is tudtam, mire gondoljak. Meg sem csókolt és semmi olyat nem tett, amire ón gondolok.- Istenem! - fakadtam ki keserűen.- Hogy mit éltem át az utolsó hetekben.- Tudom - mondta Kitty, ajkát harapdálva.- Én ugyanígy éreztem. - Ezután pár pillanatig nem szóltunk egymáshoz. Frank O'Connor- Komolyan gondolta, amit mondott?- kérdezte gyanakodva.-Az igazat mondom - kiabáltam most már -, hiszen azon a ponton voltam, hogy öngyilkosságot követek el.- És annak mi értelme lett volna? - kérdezte Kitty újabb vállrándítással. Aztán rámnézett, leplezetlenül kacagva. - Ó, a kis mimóza! Olyan élesen emlékszem erre a jelenetre, mintha tegnap este történt volna. Beszéltem Kittynek kilátásaimról. Nem érdekelte, de ragaszkodtam hozzá, hogy elmondjam neki. Úgy éreztem, mintha egy kő esett volna le a szívemről. A holdfónyben énekelve mentem hazafelé. Egyszer csak óra ütését hallottam valahonnan. Abbahagytam az éneklést. Eszembe jutott anyám, aki otthon vár. Újra futni kezdtem. Ez is kétségbeesést okozott, de másfélét. Az ajtó félig nyitva volt, a konyha sötét. Ott ült anyám a tűz előtt, egyedül, és már éppen át akartam ölelni, amikor magam körül megóreztem Kitty parfőmjének illatát. Féltem a közelébe menni. (Mintha ez az illat valamit is elárulhatott volna neki.)- Halló, mama! - köszöntem. - Te itt ülsz, a sötétben?- Kérsz egy csésze teát? kérdezte anyám.- Jó lenne - feleltem.- Hány óra? - kérdezte, mialatt meggyújtotta a gázt. - Nagyon későn jöttél!- Ó, igen, találkoztam egy fiúval az irodából. Abban a pillanatban szíven szúrt a hangjából érződő panasz.- Megijesztettél - mondta kicsit siránkozva. - Nem tudtam, mi történt veled.- Ó, mit is gondolhattál? - mondtam.- Ittam, garázdálkodtam, mint rendszerint.- Szerettem volna a nyelvembe harapni, mikor ezt kimondtam, olyan durván hangzott, mintha nem én, hanem egy idegen beszélt volna helyettem. Anyám felém fordult egy pillanatra, olyan ijedt arckifejezéssel, mintha ő is egy idegent látott volna bennem. Nagyon nehezen viseltem el.- Magasságos ég! Hát egy fiatalembernek nem lehet saját élete a saját otthonában?- és ezzel felmentem a lépcsőn. Meggyújtottam a lámpát, levetkőztem, majd lefeküdtem. Dühös voltam. Ha egy fiatalember iszákos, garázda, nem kell annyit szenvednie a szemrehányásoktól, mint nekem, csak azért, mert egyetlen egy estén későn jöttem haza. Úgy éreztem, ezt kapom azért, mert jó fiú vagyok.-Jerry! - kiáltott fel anyám a lépcsőfok aljáról. - Hozzam fel a teádat?- Köszönöm, most nem kérem - feleltem. Hallottam, ahogy mélyen sóhajt, és visszafordul. Aztán becsukta az első és hátsó kaput. Nem mosogatott el, és tudtam, hogy csésze teám az asztalon van, csészealj a tetején, ha esetleg mégis meggondolnám magamat. Lassan feljött a lépcsőn, olyan volt a járása, mint egy öregasszonyé. Eloltottam a lámpát, mielőtt elérte volna a lépcsőfordulót, nehogy bejöjjön megkérdezni, akarok-e még valamit. A holdfény bevilágított a padlásablakon, emlékeim Kitty felé szálltak. De ahányszor magam elé akartam idézni arcát, ahogy rám mosolyog, várva, hogy megcsókoljam- mondig anyám arca jelent meg olyan kifejezéssel, mint^amikor egy gyereket először vernek meg a szülei és az hirtelen idegennek látja őket. Visszagondoltam együtt töltött éveinkre, attól az estétől fogva, amikor apám - isten nyugosztalja - meghalt. A vasárnapokra, amint korán indulunk templomba, a mozilátogatásokra, terveinkre; és Christ, Michael, John. Mintha a gondolataiban csak én lettem volna, és csak ül a tűz mellett és várja az ütést - amely most megtörtént. Idegen vagyok számára, és soha nem jelenthetünk már egymásnak annyit, mint azelőtt. Mintha ágyúgolyó fúródott volna a mellembe, feküdtem ébren az ágyban, a reggeli kakaskukorékolásig. Aztán nem tudtam tovább elviselni. Kimentem, hallgatóztam a lépcsőfordulóban.- Anyám, ébren vagy? - kérdeztem suttogva.- Mi a baj, Jerry? - kiáltott ijedten. Tudtam, ő sem aludt többet, mint én.- Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - mondtam, amikor kinyitottam az ajtót, és ahogy megláttam az ágyban ülve, a szívemben szétrobbant az ágyúgolyó. Sírva fakadtam, akár egy kisgyerek.- Ó, gyermekem — zokogott fel anyám -, miért sírsz, kicsi fiam? - és nyújtotta felém a karjait. Hozzásimultam, ő magához ölelt, és úgy ringatott, mint csecsemő koromban. Ó, ó - mondogatta alig hallhatóan.- Te kis bolondos, nagy gyermekem - és becézgetett olyan szavakkal, amilyeneket gyerekkorom óta nem hallottam tőle. Ez volt minden köztünk. Én nem tudtam elmondani, mit tettem, és ö képtelen volt bevallani, hogy féltékeny. Csak annyit tehetett, hogy megpróbált megnyugtatni, érezvén, hogy fáj nekem, ahogy viselkedtem vele szemben.- Ó te kis bolondom, te kis felnőtt gyermekem. PERTL ETELKA fordítása
