Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
mmoi/ QmmóDM fényesebben süt a nap, nrsányabban énekelnek ak, annál pocsékabbul tgukat a hivatalnokok, fű éjjelente egy hüvelyk- hőmérő higanyszála oly emelkedik fölfelé, mintha etre akarna felmászni alnokoknak pedig egyre az életük. lék kezeltetni magukat, i bármi ellen és bárho- ak szanatóriumban és szerint délen. Alekszandrovics Trikar- s, de még jó erőben levő Ionosén heves gyógyítá- zenvedett. enki kezelteti magát :a két kezével a zsíros va -, nekem pedig el kell m! Én is kezeltetni aka- im! íja? - kérdezték részvé- rtársai. an tudjam!? - sivította Hátszúrás meg hurut, vlem vagyok orvos, de ail elrohant egy orvos- •hoz. Úgy vélte, csakis ■ral kezeltetheti magát, pzor hosszasan Trikar- nen testére tapasztotta és olyan figyelemmel szerveinek működését, i macska figyeli az egér it. jálat közben a gyáva ikszandrovics könnyes sandított a mellére, tn szőrös volt, mint egy abát. ’ - bökte ki, s a profesz- ba bámult, aki éppen ott. rta kérdezni: „Van még - ajka azonban resz- ett, torkán akadt a re- Maga egészséges - mondta a professzor - mint a makk.- Nekem szívbajom van! - jelentette ki Trikartov kihívóan. A professzor méregbe jött.- Tudja maga, mi az a szívbaj? A proresszornál tett látogatás Trikartovnak hót rubeljába került, s ezért ő is mérges lett.- Tudom - felelte. - A szívbaj az, amikor kalapál az ember szíve. Nekem pedig azonkívül még szúrásom, hurotom és idegbajom is van.- Ostoba - felelte a professzor. T rikartov mégis elhatározta, hogy kezelteti magát. Eleinte az állam számlájára akarta gyógyít- tatni a betegségeit. Az államnak azonban ez nem volt ínyére. Akkor Mihail rájött, hogy az orvosi bizottságokban ugyanolyan szélhámosok üldögélnek, mint a professzor, és magángyakorlatot is folytatnak. Ismerőseitől megtudakolta, hogy Kiszlovodszkban jól kezelik a betegeket, ezért ágyat váltott magának egy ottani szanatóriumban. Az időjárás kedvezett Trikartov útjának. A szanatórium rózsakertben volt: csodaszép szobát kapott. De ennek sem tudott örülni. Irigykedett. A szanatóriumban már hajnalban kezdődött a sürgés-forgás. A betegek egy része, mint valami antilopcsorda, a forráshoz tódult, és teleszívta magát narzannal. Másokat karon fogva vezettek az iszapfürdőbe. Egyeseket Char- cot-zuhanyokkal kínoztak. Akadtak olyanok is, akiket bolyhos törülközőbe csavartak és izzasz- tottak. Mindenkivel csináltak valamit, csupán Trikartowal nem csináltak semmit. És ez nagyon fájt neki. Egyszer azonban olyasmit látott, amit már nem tudott elviselni. A szanatórimban sétálva, betévedt a kerti épületbe. A szoba közepén, holmi emelvényen egy ember ült, és a hajából fürgén ugrándoztak a kék villanyszikrák. Valamilyen gépek búgtak.- Hát velem miért nem csinálják ezt? - kérdezte Trikartov az ápolótól. - Én akarom azokat a szikrákat! Trikartov vagyok.-A maga neve nincs a listán- válaszolta közömbösen az ápoló. Trikartov ráeszmélt, hogy ez a gyógymód a legdrágább, és szándékosan rejtik el előle a kertben. Este a teraszon - a betegek és a vendégek előtt - botrányt csapott a főorvossal.- Kezdjék el a gyógykezelésemet! - kiabált Mihail Alekszandrovics ugrándozva. - Mi lesz a gyógykezelésemmel? Miféle zugkórház ez! Megfizettem érte.- ön egészséges - mondta zavartan a főorvos. - önnek nincs szüksége gyógykezelésre. Pihenjen, kerülje az izgalmat. Trikartov azonban egész éjjel nem aludt, s elhatározta, hogy saját kezűleg gyógyítja magát. Hajnalban, ijedten körülnézelód- ve a forráshoz inait,s teleitta magát narzannal.- Megmutatom én nekik- mondta, amikor visszament a szanatóriumba. - Máris jobban érzem magam. Napközben a szépen gondozott sétányokon jött-ment, és kiabált:- Hol a hegyi nap? Mivel nem tudta megszerezni a napot, behatolt az elektroterápiái pavilonba, mellére tapasztotta a zsinóros cinklemezkót, és bekapcsolta az áramot. Estig reszketett a titkos örömtől, mert a réz íze csípte a száját, és a sebes gyógyulás biztos tudatát oltotta belé. Éjszaka, a holdfényben, újra odalopózott a forráshoz és tizenhat pohárral hajtott fel a gázos italból.- Megmutatom én nekik! - suttogta, miközben az ablakon keresztül bemászott a szobájába. A hátra levő időt alaposan kihasználta. Kihúzta ágya alól a suttyomban elcsent, kék lámpát, leheveredett az ágyra, magára irányította a síri fényt, s egész éjjel kúrálta magát. Trikartov egészségi állapota szemlátomást javult, de valamiért étvágytalan lett. A Charcot-zuha- nyokat is a narzan- és iszapfürdőket nagy titokban, javarészt éjjel kellett vennie.-Valahogy rossz színben van- mondta egyszer az orvos.- Több tojást egyen. „Hogyisne - gondolta a tapasztalt Mihail. - Ki akarod szúrni a szemem az olcsó tojással, a drága hegyi napot pedig már egy hónapja dugdosod előlem!" Közvetlen elutazása előtt sikerült belopóznia a féltve őrzött naphoz. De csupán egy óráig élvezhette. Az ápolónő elkergette. Moszkva felé utaztában Mihail rosszul lett. Orvost kellett hívni. Az orvos szívbajt, gyomorhurutot és ismeretlen gázokkal történt, általános mérgezést állapított meg. Amikor Trikartov kollégái szeme elé került, ijesztő volt a külseje.- Mi történt magával? - kérdezték a barátai.- Agyonkezeltek a gazemberek! - válaszolta Mihail. - Sajnálták tőlem a kvarclámpát. Elégtelen mennyiségben adagolták a hegyi napot. A népbiztosok számára takarékoskodnak vele. Micsoda zugkórház! GELLÉRT GYÖRGY fordítása csodálom. iztól Színházban ilyet dtak!- réved el a másik, ű dikció, a cselekmény likájú vezetése - hol ' Csak az idegborzoló, muzsika mindenhez! vad táncok! Pfuj! gyint, mély megveoknak persze tetszik! tetszik a fiataloknak? inden jó... Én már, ak a cirkuszban érzem istenemre mondom! ) nem csapják be az ytt azt kapom, amit ómban megszoktam, horkan fel a másik, fogalmuk sincs, mi man is volna? Van ma- Irtóztató! Megint a tenyerek csattognak; kis csend van. Az idősebbik úr felnyög, aztán jólesón sóhajt.- A fiaimon látom: ezek a mai gyerekek már azt sem tudják, mi a szerelem! Megfogni a nőt - és gyerünk!- Pedig milyen ostobák, ha tudnák! Hát hova rohannak? Most a másik vendég lapockájába vájnak; ő sóhajt.- Bezzeg a mi időnkben... emlékszel? Órákat kellett várnunk az utcasarkon, amíg megpillantottuk szivünk választottját... Most meg?- És ez a nyegle hang! A hányaveti stílus!- És az öltözködésük! Undorító! És ez a modern hajviselet! Egyszerűen fantasztikus! No és azok az újmódi saruk...- És a szakáll? A taknyosokon? A nagyapáink csak hajlott férfikorukban növesztették a férfidíszt- ezek már: alighogy elhagyják a serdülőkort!- A szakáll... - legyint a másik.- Az még hagyján. De a cinizmusuk! Ahogy semmin nem csodálkoznak, semminek nem örülnek...- És nem hisznek semmiben!- Pokoli ez! Rettenetes! Mivé lesz a világ? Az idősebbik úr égnek emeli szemét, aztán komoran maga elé mered.- Rohan a pusztulásba!... A két dögönyöző szinte egyszerre készül el. A hatalmasabbik- ez kezelte az idősebo vendéget- gyöngéd tisztelettel ráver az öregúr vállára. Meg is vagyunk, uram. Az öreg lekászálódik a dikóról, összeveri tenyerét. A kis csarnok függönye meglibben, és egy rabszolga lép be, gazdája ruhájával. A másik urat is öltözteti már a rabszolgája; az öreg még csak a tunikánál tart, amikor emennek már a tógája redőzetét igazgatja a puer. Már készen is van, már lendül a keze a búcsúzásra.- Vale, Lucius Pontius! Az öreg csak biccent, mert keze a tógájával bajol.- Vale, Publius Septimus! Óvjanak az isteneink! Tamas natok úgy szálldosnak ük kis mellékcsarnok- illak és pihék egy bősz Ion. A nagy csarnok locsogó zaja tompítot- Udáig; itt inkább csend ^tenyerek csattognak y a dögönyözők a ven- it dolgozzák, nellett két dikó; két iát rajtuk. Az egyik úr 7 járhat, s a másik még en. A masszőrök mar- i nyomán fel-feljajdul- eket nyögnek. De mert hte megállt e párás i, hogy szaporábban 5, beszélgetnek. barátom! Felálltam item! Az első felvonás komoly színház? Meg van mondanivaló?- Nincs is igény rá, hidd el! Kezdem megérteni a színészeket, hogy olyan. olcsón adják magukat. .. Ha egyszer ez kell!- No persze, ezeknek a taknyo- soknak! Csak a mulatság meg a tánc... azok az illetlen táncok! Naponta hálát adok az égieknek, hogy nincs leányom!-Az, az... - bólogat a másik. - Én nem győzök rá vigyázni, hiszen nekem van... Most lép a veszélyes korba.- Nagy gond lehet! SIMON ISTVÁN A munka azért készül Lehet-e munka végül valami kicsike piszok nélkül, mely kezedet nem keni be? Amit megfogsz, nem engedelmes, mert az is visszafog és dühében beszennyez: így áll hát a dolog. A munka azért készül, s tudja, ki nekilát, hogy épp általa szépül, tisztább lesz a világ. Hisz annak is azért van a keze annyiszor a fölmosófazékban, ki gangot mos, súrol. Ha félted tisztaságod, és magadat ezért mindenből kivágod, az életed mit ér? A tisztasághoz, látod, s azokhoz nincs közöd, kik szépítik a világot, s azoknál nem vagy te se több, kik kényeskedve húznak lábukra bármi híg sár ellen sárt papucsnak, de tiszták, azt htszlk. Meggyfák alól Látod, a fák nyári türelme hogyan villog az őszi színben! Nyáron egy se kerül a versbe, átnéz rajtok a költői szem, s állják-megállják hősiesen. Mit gondol a nyárról a szántás szélin, mondjuk, a kései meggy? Megcsodálni jó volt-e pártás korában? - de nem kérdezi meg, tudja: jönnek az őszi színek. Gyönyörű szín meggyfán, szömörcén és holnapra már ezt üli meg, dérré horgolva a vörös fény sugarait, az esti hideg, idézni csipke-kesztyűidet. Fátylas égre piros-magas fák lengeteg nyújtják hű kezüket. Csak azt várják ók, mint akiket sok szóbeszéd említ manapság, mert sorsuk a világ ügye lett: a fiatalság meg az öregek! Szőlőszem „A szőlőszem kicsiny gyümölcs. Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. “ (Petőfi) Némán s (mert gömbölyű) megfoghatatlan érveléssel mond valamit a szóló ujjaimnak és aztán a megörlö fogaimnak, ha feszes bőre pattan, és szétcsordul egy akkora helyen a nyár tüze, hogy az ember el se hinné, mivel nem éget, mert illattá s ízzé változott át a pokoli gyehenna. Nem is egy nyárnak, hanem milliónyi évnek hömpölygő lángtengere, hője szűrődött le és szorult a szőlőbe - mondaná is, ha nyelven tudna szólni. De üzenete, amit sejt a nyelvünk, az a furcsa iz, az a kis kesernyés, amit becsempész mindig a teremtés fogunk közé, hogy gondtalan ne nyeljünk; s ne tűnhessen el nyomtalan a jó sem, mint szőlőszemnek a semmisülés, a por ellen ez a fonákja a tréfa, a mag, az öröklótben kicsi Só-szem: bennünk is tán, hogy lényünk el ne rágják az idők észrevétlen, ez az őrszem a hitünk, ezt növesztjük, hal a szálkát a kesernyés magját az édes szőlőszem. A költőre emlékezünk, születésének 60. évfordulója alkalmából. ____________________________________ Nagy László felvétele
