Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-22 / 34. szám

ÚJ-zélandi noteszlapok w Meglepő, hogy egy olyan, a vi­lág végén elterülő országnak, mint Új-Zéland, jelentős az idegenfor­galma. Természetesen nem olaszországi vagy amerikai mér­tékkel mérve, de mégis csak szembetűnő, hogy tavaly csak­nem 700 000 ausztrál, amerikai és japán turista kereste fel Új-Zélan- dot, amelyig két és fél órát repül a gép Sydneyből, hatot Tokióból és tizenkettőt Los Angelesből. A turisták a múlt évben 1,2 milliárd dollár bevételt hoztak az ország­nak, többet, mint a gyapjúkivitel. (Mellékesen szólva az új-zélandi gyapjú elsőszámú vásárlója a Szovjetunió, amely viszont a többi között Ladákat szállít a szigetországba.) Vajon mi vonz­za ide a külföldi turistákat? Az egzotikumok és a szép tájak mellett talán az, hogy itt hamisítat­lan béke és nyugalom honol. Új- Zélandon nem ismerik a terroriz­must. (Legfeljebb a külföldi államit, de erről majd később). A miniszter- elnökség bejáratát nem fegyve­res őrség, csupán egyetlen portás őrzi, még most, a Palme-merény- let után is. A wellingtoni repülőté­ren ugyancsak nem minden meg­lepetés nélkül tapasztaltam, hogy a belső légijáraton kézipoggyá­szomat beszállás előtt nem világí­tották át, nem vizsgálták meg. A külföldi turistákat - elsősor­ban persze nem az ausztrálokat, hanem a japánokat — nagyon izgatja az új-zélandi specialitás: a juhtenyésztés is. Megjegyzem, az itteni birkák gyapja még fehé­rebb, mint az ausztráloké és a hozama is jóval magasabb. Wellingtonból jó ötven kilomé­ternyire, Paraparaumu község kö­zelében működik a Lindáié bemu­tató farm. Egyfolytában fotografáló japán turistákkal együtt ültem ott be egy félkör alakú színházterem­félébe, ahol vetítettképes előadást tekintettünk meg a juhtenyésztés­ről, majd mire felgyulladt a villany, tizennyolc fajta birka álldogált (ter­mészetesen bekötve) a színpa­don. A merinóit még maga a felfe­dező Cook kapitány hozta el hajóján Új-Zélandba - a dél- suffolkit, a Lincolnt, a Poll Dores-t és a többit később honosították meg, vagy már itt, a szigetország­ban nemesítették ki. Különböző nagyságúak, alakúak: van, ame­lyiknek egészen fekete a feje, van, amelyikről évente összesen tizen­egy kiló gyapjút is lenyimak (két részletben). Utána birkamosó ké­szülékeket gurítottak be a szín­padra és az örvendező, lelkes turistáknak megengedték, hogy maguk mossák tisztára az állato­kat. Két óra múlva újabb közön­ségnek, újabb belépődíjért tizen­nyolc szarvasmarha-fajtát produ­káltak a tehén-show-n, megint csak előadás kíséretében. Nem tudom, hogy szakemberek mit tanultak volna belőle, nekünk lai­kusoknak mindenesetre tanulsá­gos volt. xxx Nagyon sokat foglalkozik ma­napság a világsajtó David Lange munkáspárti kormányának anti- nukleáris politikájával, azzal, hogy kitiltotta az új-zélandi kikötőkből az atomfegyvereket hordozó (gya­korlatilag az amerikai) hadihajó­kat. Washington nem kis megdöb­benésére ezt a wellingotni kor­mány hamarosan törvényben is rögzíteni kívánja. Ezzel kapcsolat­ban is kérdeztem Richard Prebble közlekedésügyi minisztert, amikor alkalmam nyílt interjút készíteni vele:- Mint az új-zélandi munkáspárt vezetősége és mint a kormány tagját kérdezem: milyen fő ok húzódott meg kormányuk ama döntése mögött, hogy nem enge­dik be az ország kikötőibe a nukle­áris fegyvereket hordozó amerikai hadihajókat: politikai, katonai vagy erkölcsi ok?-A fő oka annak, hogy nem engedünk be nukleáris meghajtá­sú és nukleáris fegyvert hordozó hajókat Új-Zélandba az, hogy semmi értelme, hogy ilyen hajók legyenek a Csendes-óceán déli felében - felelte a miniszter. — Mi távolabb vagyunk a világ egyéb részeitől, mint bárki más, és rend­szerint nincs nagyhatalmi vetélke­dés sem ebben a térségben. Logikus tehát, ha kimondjuk: nem is akarjuk, hogy atomfegyverek jelenjenek meg a világnak ezen a részén. Nem tudom, helyes-e ezt erkölcsi állásfoglalásnak minő­síteni. Számunkra egyszerűen a józan ész diktálja ezt. Aláírói vagyunk a rarotongai megállapo­dásnak, amely atommentes kör­zetté nyilvánítja a Csendes-óceán déli részét és ami a mi országunk nukleáris-mentességét illeti, azt törvénybe is kívánjuk iktatni. xxx Új-Zéland legnépesebb városá­nak, Auckland-nak a kikötőjében Elaine Shaw, a Greenpeace kör­nyezetvédő mozgalom titkára elő­ször megismertet egy alig tíz méter hosszú vitorlás (a volt Vega, mai nevén Greenpeace III) huszonéves angol kapitányával, azután a rakpart egy közeli pont­ján áll meg a kocsijával. Itt ér az ügyeletes meglepetés. Drótköte­lekkel kipányvázva egy 40-50 méter hosszú, ütött-kopott teher­hajó ringatózik a vízen a part mentén. Elolvasom a nevét: Rain­bow Warrior. Magyarul: szivár­ványharcos. De hiszen most egy esztendeje éppen e hajó felrob­bantásának és elsüllyesztésének híre járta be a világot és szerepelt a francia (no meg persze az új- zélandi) lapok első oldalán. Arra kérem Elaine Shaw-t, magyarázza el a dolgot töviröl-hegyire. — A Rainbow Warrior nem vé­letlenül jött Új-Zélandra. A legtöbb világlap csak a robbanás után figyelt fel az ügyre, de a story már jóval előbb kezdődött, és átfo­góbb. 85 elején hajózott először a Rainbow Warrior a Csendes­óceán déli körzetébe. Floridából jött, Hawai érintésével. Útközben a Marshall-szigetek térségében személyzete propagandakam­pányt folytatott azoknak a helyi 1986. Vili. 22. • A Rainbow Warrior Auckland kikötőjében lakosoknak a mentése és kitelepí­tése érdekében, akik ott kárt szenvedtek 1954-ben, az Egye­sült Államok hidrogénbomba-kí- sérletei alkalmával.- 1985 július 7-én — folytatja Elaine - szokezer békeharcos, környezetvédő részesítette a hajót forró fogadtatásban itt, az auc- klandi kikötőben. Augusztus 8-án kellett volna a Rainbow Warrior- nak ismét kifutnia a Mururoa- zátonyok körzete felé, hogy tilta­kozzék a franciák ottanra kitűzött újabb atomrobbantási kísérletei ellen. A július 10-re virradó éjsza­ka gyűlést tartottunk a Warrior fedélzetén. Csoda lelkes volt a hangulat! 11 óra tájban indultam haza. Nagyon messze lakom. Alig értem haza, amikor úgy hajnali egy óra tájban megszólalt a tele­fon. Egy helyi lap szerkesztőségé­ből kerestek. Azt mondta a ripor­ter: ,,A Rainbow Warrior-ról sze­retnék beszélni magával.“ Mon­dom erre: ,.kissé szokatlan időt választott a beszélgetésre". ,,Hát maga nem tudja - így a riporter -, hogy a hajó a kikötő fenekén fekszik?" Nem hittem el neki. Erre elmondott néhány részletet, majd alighogy letette a kagylót, már a helyi rádió keresett. Aztán egé­szen addig csörgött a telefonom, amíg hajnali 4-kor a rendőrség hivatott, hogy azonosítsam Fer­nando Pereira barátunk holttestét. Ö a kabinjában tartózkodott és életét veszítette a robbanásnál. A rendőrség ott volt a kikötőben. A tűzoltók, a sajtó, a tévé is. Iszonyú volt a káosz. Semmit sem értettünk a dologból. Hiszen kor­mányunk támogatja az atommen­tes Új-Zélandot és az atommentes Csendes-óceánt. Annak semmi köze sem lehetett a történtekhez. A. mi népünk nagyon békés nép. Ezért töprengtünk, hogy ki állhat e mögött a szörnyű atrocitás mögött. Először az amerikaiakra gondoltunk, mert éppen ellenük kezdtünk propagandakampányt. Aztán a francia kormányra terelő­dött a gyanú. A wellingtoni francia nagykövet kereken kijelentette, hogy országának semmi köze sincs a Rainbow Warrior felrob­bantásához és elsüllyesztéséhez. A folytatást persze tudja... A tette­sek kézrekerültek. A francia tit­kosszolgálat tisztjei voltak - diver- zánsok, búvárok - akik hivatalos parancsra követték el a terrorakci­ót. Az aucklandi bíróság azóta már jogerősen tíz-tíz év börtönre ítélte őket. De hát ki hitte volna el, hogy a francia kormány terrorakciót szervez egy baráti ország terüle­tén! Ez tiszta őrültség! Vajon miért tették?- Talán meg akarták ijeszteni önöket - vetem közbe.- Ha ez volt a szándékuk, akkor elszámították magukat. De ke­gyetlenül! Nekünk mélységes meggyőződésünk, hogy a Csen­des-óceán lakosságának joga van tiszta, félelem nélküli környezet­ben élni, s ettől nem lehet bennün­ket eltántorítani...- A hajó felrobbantása óta gyűj­tünk egy új hajóra. A múlt év végén ugyanis felmértük, hogy a Rainbow Warriort nem lehet rendbehozni. A flotta és a tűzoltó­ság ugyan kiemelte az öböl fene­kéről, és most maga is látta, ott van kikötve a rakpartnál, mert még szükség lehet rá, mint bűnjelre. De teljesen berozsdásodott, tönkre­ment. Amint lehetséges, magunk fogjuk elsüllyeszteni a nyílt tenge­ren. Szóval, új hajóra van szüksé­günk. Nagyjából együtt is van már rá a pénz. Az fogja járni a tengere­ket a Rainbow Warrior helyett. Folytatjuk kampányunkat a nukle­áris kísérletek, a tenger szennye­zése ellen... És még valamit. Szeretném hangsúlyozni, hogy mi nem a franciák vagy az amerikaiak ellen vagyunk, csak a kormányaik nukleáris politikáját ellenezzük. A föld kicsi ahhoz, és túl sok jó ember él rajta, hogy kísérletezze­nek vele, hogy szándékosan vagy véletlenül elpusztítsák. KULCSÁR ISTVÁN Az USA polgára a pártatlan statisztika tükrében Az amerikaiak, miként ez köztudott, imádják a statisztikát. Rendszeres időközönként mindenféle közvélemény-kutatást végeznek körükben. S a rengeteg számból és. mutatóból szerfölött szemléletes, olykor furcsa kép kerekedik ki a mai Amerika életéről. Lapunk egy csokor statisztikát nyújt át olvasóinak, mert úgy véljük, hogy ezek az adatok segítenek megvilágítani, milyen is az átlag amerikai lelkiállapota és érdeklődési köre. • Az USA-ban a lakosságnak mindössze 2 százaléka tulaj­donít elsőrendű fontosságot a külpolitikai kérdéseknek. Az amerikaiak 87 százaléka nem tudja, kiket támogat az USA Nicaraguában, a sandi­nista kormányt-e avagy a kont­rákat. Az amerikaiak 52 százalé­kának az a legfőbb vágya, hogy meggazdagodjék. Az amerikaiak 44 százaléka vélekedett úgy 1974-ben, hogy megfigyelés alatt áll, 1984-ben viszont már 67 százalékuk. Az USA lakosainak 45 szá­zaléka soha nem olvas köny­vet, 39 százaléka nem jár moziba. Az amerikaiak 74 százaléka úgy véli, hogy a tudomány és technika fejlődése végpusztu­lásba sodorja az emberiséget. Egy átlag amerikai kamasz heti 38 órát tölt el az iskolában, illetve a házi feladat készítésé­vel, egy japán 59 órát. Az amerikai szülők 83 szá­zaléka bevallja, hogy veri a gyerekeit. Egy amerikai kamasz 16 éves korára 18 ezer gyilkossá­got látott a tévében. A felnőtt amerikaiak egyhar- mada nem fogyaszt szeszes italt. Az amerikaiak 77 százaléka hisz abban, hogy van menny­ország, 5 százalékuk szerint azonban unalmas lehet ott lenni. A Közép-Nyugaton élő amerikaiak 69 százalékának az a véleménye, hogy jó vagy kitűnő esélyekkel rendelkezik arra nézve, hogy a paradi­csomba kerüljön. Az USA polgárainak 27 szá­zaléka szükségesnek tartja, hogy olyan törvényt hozzanak, amely megtiltaná, hogy külön­böző fajú emberek házasságot kössenek, 58 százalékuk pe­dig úgy nyilatkozott, hogy jobb lenne, ha a feketebörűek „nem tolakodnának be oda, ahol semmi keresnivalójuk“. Az amerikaiak 13 százaléka meg van elégedve magával. A férfiak még önteltebbek, 28 százalékuk meg van győződve arról, hogy szép. (LITYERATURNAJA GAZETA) HMHÍNUPIHIREkBOl ItIM/lR/tDT ■ NÁDPÁLCA SZÁMŰZVE Az angol alsóház - a brit oktatásügy történetében először - száműzte a nádpálcát az iskó- lákból. A konzervatív angol neve­lés e hagyományos fegyelmező eszközét mindössze egyetlen sza­vazattal (231:230 arányban) sike­rült betiltani. Ez jelzi, hogy a képvi­selők fele még mindig nádpálcá­hoz nyúlna. A lordok csak egy árnyalattal voltak „haladóbbak“: a képviselőházi voksolást megelő­ző felsőházi szavazáson 94:92 arányban, tehát nem egy, hanem két szavazattal döntöttek a testi büntetés eltörlése mellett. GYÉMÁNT IZRAELBE A legnagyobb dél-afrikai gyé­mántbányász és -kereskedő vállalat, a De Beers azzal büsz­kélkedik, hogy ez év első felé­ben gyémánteladásai 45 száza­lékkal nagyobb bevételt hoztak, mint tavaly az első hat hónap­ban. Igaz, az árakat hét és fél százalékkal emelte, de az is közrejátszott, hogy jelentősen növelték a gyémátexportot - Iz­raelbe. ÜRES A SPANDAUI BÖRTÖN Üresen áll a spandaui börtön, ahol a nürnbergi perben elítélteket őrizték. Hosszú ideje már csak egy lakója volt az épületnek: Hitler egykori helyettese, a jelenleg 92 éves Rudolf Hess. Az idős fogoly egészsége azonban megromlott, s ezért a brit katonai kórházba szállították. FOGHÁZBAN A VOLT KORMÁNYFŐ Belgium történetében először ítéltek szabadságvesztés-bün­tetésre egykori kormányfőt. Pa­ul Van den Boeynants három évi fogházat kapott adócsalás­ért. A politikus 1966 és 1968, valamint 1978 és 1979 között állt a belga kormány élén. VISSZAÉLÉS? Az amerikai igazságügy-mi­nisztérium leállította a Nancy Rea­gan által támogatott, a kábítószer leküzdésére létrehozott egyesület pénzügyi segítését, mert a köny­velésben súlyos hiányosságokat fedeztek fel. A visszatartott 1,8 millió dollárt csak akkor folyósítják, ha tisztázódott: nem követtek-e el visszaélést az egyesület vezetői.

Next

/
Oldalképek
Tartalom