Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
„Az arc lett a lélek tükre“ - lelkesedett A látható ember című régesrégi müvében Balázs Béla, és bizony kétkedés nélkül fogadtuk ezt a káprázatos vélekedést, amikor a könyv végre megjelent magyarul is. “Az ember ismét láthatóvá válik“ - írta néhány sorral alább, és nem vitatkoztunk, megelégedtünk utalásával arra, hogy a képzőművészek lelket és szellemet festettek a képbe, formáltak szobrokba. „A közvetlenül testté váló szellemet elsődleges megjelenési formájában festették le és vésték köbe“ - írta, de azonnal rávágta: „A könyvnyomtatás feltalálása óta azonban a szó vált összekötő híddá ember és ember között. Az emberi lélek a szóban sűrűsödött össze, kristályosodott ki. A test azonban lélektelenné és üressé vált“. Amikor ezeket a sorokat papírra vetette Balázs Béla, jóslatként hatottak, hiszen a film, amelynek ezt a hatalmas erejét megelőlegezte, akkor még elég kezdetleges volt, s a művel való azonosulást, a beleélést sok egyéb között a filmek szótlansága is nehezítette. „Mellékes a felirat, amelyet a film még felhasznál, és részben az egyelőre felfedezetlen művészi forma múlandó vadhajtása“ - látta a jövőt Balázs Béla. Ezeken a kezdeti hiányosságokon felhágva finomabbá, folyamatosabbá váltak a képek és a képsorok, színessé is, és - éppen akkoriban, amikor A látható ember egyre ismertebb lett Balázs Béla szülőhazájában -, úgy festett a dolog, hogy a film csakugyan művészet, mi több élenjáró művészet lett. Költői filmek születtek, vitafilmek, a lélek mélyét tették láthatóvá a képek, a cselekedetek indítékait érzékeltette. Nemcsak az ember lett láthatóvá, az arc a lélek tükreként megmutatta legbensőnket is. Sok filmet mondhattunk akkoriban vizuális zenének, ízlelgetve a hasonlat finomságait is. Olyan zseniális művészek ösztönöztek erre, mint Fellini vagy Shindo Kaneto és még sokéin mások. Minden okunk megvolt a derűlátásra, és arra is, hogy ez a derűlátás elhomályosítsa a tekintetünket. Csodáltuk Balázs Bélát, mert jóé lőre megjósolta: „Minden este sok-sok millió emberül a moziban, és szemével éli át az emberi sorsok, jellemek, érzések és hangulatok sokféleségét, anélkül, hogy ehhez szavakra lenne szüksége.. . Az ember ismét láthatóvá válik." Pedig Balázs Béla költő is volt, sót, a centenárium idején idézte föl egykori beszélgetésüket Nemeskürty István, aki a jeles, sót: világhírű filmesztétát köszöntötte Balázs Bélában, de a Mester méltatlankodott: „Én költő vagyok!" , Meglehet, elfogult volt Balázs Béla a filmmel, amikor lelkesedett a film láttán, sőt: lelkendezett, s hitte, igenis hitte, s jól hitte, hogy az a „még gyámoltalan, primitív“ mozgókép rálicitál majd minden addigi művészetre, a szóéra is, de még a táncra is. Igazat mondott mégis, mert a film csakugyan csodákra képes művészetté fejlődött kilenc évtized alatt (amely időszak közepetáján írta messze- látó jóslatait és intelmeit Balázs Béla). Hogyne lelkesítette volna föl a nézőket, de még inkább a művészeket a gondolat, hogy egyre mélyebb, egyre igazabb művészet lesz a film! Megszünteti a titkokat, amint - így írta Balázs Béla - „Vénusz csípője éppolyan kifejezésteljesen mosolyog, mint az arca, és ha el akarnánk titkolni, mire gondol és mit érez, nem volna elegendő fátyolt borítani a fejére“. ízetlen tréfának tarthatnánk, ha most arra kanyarodnék a szó, hogy mai filmeken gyakrabban lehet mosolyogni látni tömérdek Vénuszok - és apollók - csípőjét, mint az arcát. ízetlen tréfa lenne szemérmes szavakat keresni annak jelzésére, hogy a lélek tükre a mai filmek sokaságán nem az arc, hanem az embernek valamilyen egészen más testrésze. Hiszen csak ezen semmi sem fordul fonákjára: valamennyi művészet mellett elburjánzott az álművészet is, az ócskaság, a giccs - s viszont a görög szobrok, csupán csak azért, mert ruhátlanok, csöppet sem veszítettek művészi értékükből. Gyanakodni arra, hogy szebbnek látta a jövőt Balázs Béla, mint amilyen lett, mégis lehet és mégis kell. Maga az imént idézett mondat keltheti föl a gyanakvást azokban is. akik különben erre nem gondolhatnánk: „Minden este soksok millió ember ül a moziban'' — itt bizony meg kell állni, mert ez a mondat manapság már nem így szól: „Minden este sok-sok millió ember ül a televízió előtt“... Semmi baj, mondhatná valaki, a mondat folytatódhat „és szemével éli át az emberi sorsok, jellemek, érzések és hangulatok sokféleségét". Alighanem itt a baj. Ahhoz, sajnos, nem fér kétség: „anélkül, hogy ehhez szavakra lenne szüksége". Szavaink sat- nyulnak, mint a használatlan izmok, ritkulnak, mint a fii, amely alól szertehordja a földet a szél. De igaz-e még, hogy az a sok-sok ember szemével emberi sorsokat, jellemeket, érzéseket és hangulatokat él át, amikor tévét néz? Igaz lehet, de ritka eset. Balázs Béla annak örült, hogy „az ember ismét láthatóvá válik", ezzel szemben ma már inkább úgy kellene átformálnunk, s derűlátóból borússá. mégis igazzá módosítanunk az egykori jóslatot, hogy az ember látható volta helyett látszat-volta jelent meg. Igaz, az arc, a szem gyakran tükre szép léleknek, így van. Az életben is, a képernyőn is. De föl kell figyelni valami másra is, arra, ami valóban csak látszat Mert ha minden este milliók és milliók ülnek a képernyők előtt és nézik, nézik a véghetetlen képáradatot, most már majd a videó segítségével igazi özönvízzé duzzadva, akkor - olyan hasonlók lesznek egymáshoz, mint... jellegtelen emberek. Az a rengeteg élmény, ami a szemén át bejut az emberbe, nem mindig ér el a szívhez, az agyhoz sem, s az érzelmekhez is ritkán. Nincs messze az idő, ha ugyan már nincs itt, hogy a világ minden táján minden Vénusz és minden Apolló egyformán mosolyog, ajkán és mindenütt másutt; eltűnik az egyéni és az egyéniség is, uniform lesz a világ, vagy tele- form? Bárcsak látszat, káprázat, rossz álom volna, amit most aggódva leírtam. S ember és ember között összekötő híd legyen és maradjon a jó, a szép, az igaz szó. ZAY LÁSZLÓ Szabadság vár a túlsó parton - Józef Medved' két évvel ezelőtt készült játékfilmjét a közeli hetekben tűzi műsorára a Csehszlovák Televízió. A film főszerepét egy fiatal bolgár színész; Bóján Mi- lusev alakítja. (Milan Kordos felvétele) unmH/BBm? A televíziózás korai időszakában a kényszer szülte az élő közvetítéseket, ugyanis csupán filmszalagra vehették fel az adásba kerülő anyagot, amelynek feldolgozása és laboratóriumi utómunkálatai meglehetősen bonyolultak és költségesek voltak, következésképpen kétszer is meggondolták, mire áldozzák a drága nyersanyagot. így az adások zöme élő közvetítés volt, annak minden hátrányával együtt: a műszaki berendezés felmondhatta a szolgálatot, de a szereplők bakijára sem volt ellenszer. Az akkori műszaki színvonalat tekintve, gyakran meg is történtek ilyesmik, sokszor kellett megjelennie a képernyőn az adáshibát jelző feliratnak. Ezekután érthető öröm-. mel fogadták a tévések a képmagnók megjelenését: a hagyományos filmtechnikai eljárás szinte minden hátrányát megszüntette ezzel. Az új felvételtechnika térhódítása rohamosnak mondható: kezdetben csupán a nagyobb lélegzetű műsorokat rögzítették képszalagra, később már a legrövidebbeket is, például az idójárásjelentést, a nyolcvanas évek elejére pedig a bemondónö pármondatos „jelenésén“ kívül csaknem mindent. Ezzel a televízió „konzervműsor-gyárrá“ alakult át. Kivételek azért akadtak, hiszen van néhány műsortípus, amelyet csak élőben lehet közvetíteni. Ezek közé tartoznak a különféle aktuális politikai, társadalmi és sporteseményekről szóló tudósítások, közvetítések. Ez természetesen megfelelő technikai és szakmai felkészültséget feltételez, hiszen a legkisebb hiba is többmillió készüléken válik láthatóvá- hallhatóvá. Nem véletlen, hogy humoros jellegű műsorok kedvelt témája az élő adásban elhangzott bakik felidézése, hálás feladat is a nézőt nevetésre ingerelni egy-egy félresikerült szólás, hasonlat vagy képzavar felidézésével, megfeledkezve arról, hogy esetleg a verseny izgalmában történtek. A stúdióban készült felvételből az ilyen hibákat is eltávolítják, de korántsem biztos, hogy a műsor jobb így, mintha élőben menne. A konzervétel is sokkal egyszerűbben és gyorsabban tálalható, mint a frissiben készült, de azért veszít a zamatéból, ízéből, tehát végső soron az értékéből is a konzerválás során. Akárcsak a műsor. A felvételtechnika alkalmazásával gyakorlatilag kockázatmentessé vált a tévéműsorok készítése, nem kell tartani a meglehetősen bonyolult berendezések meghibásodásától (az adást műszakilag jóval egyszerűbb közvetítőláncon bonyolítják le), a szereplők bakiját időben fel lehet fedezni, tehát ki lehet vágni. Ez természetesen feltételezi az egyes jelenetek többszöri megismétlését, hogy a lehető legjobb kameraállásból, a legjobb megvilágítással, mikrofonközeiben készülhessen el a felvétel, a szereplőt is a legelőnyösebb szemszögből mutatva. Azt persze felesleges hangsúlyozni, hogy egészen máshogy viselkedik-alakit a szereplő, ha sokadszor ismétettetik meg vele ugyanazt a pármondatos jelenetet. Az élőadás más, arról az összpontosításról, belső feszültségről nem is beszélve, amely szinte kitapintható a levegőben, amikor az ember minden szavát milliók hallhatják, figyelhetik. Végső soron a színházi előadások varázsának ez is egyik összetevője: azonkívül, hogy a színészt felvillanyozza a közönség reagálása, a közönséget is hatalmába keríti a tudat, hogy minden egyes előadás egyedi, nagyon sok ponton különbözik az előzőektől és a következőktől. A müsorkonzervböl épp az üdeség, az élő szó varázsa hiányzik. Különösen akkor válik szembetűnővé ez, ha tudatosítjuk, hogy a televízió legfőbb előnye a többi tömegtájékoztatási eszközzel szemben az információ teljessége (egyszerre továbbítja a hangot és a képet). valamint az egyidejűség (vagyis hogy a nézők milliói úgy lehetnek szemtanúi az eseménynek, mintha a helyszínen tartózkodnának). Az elmúít évtizedekben a televíziós technika területén is jelentős előrehaladásnak lehettünk tanúi, többek között kifejlesztettek olyan könnyű, hordozható berendezéseket, amelyekkel egyszerű az élő adás megvalósítása. A közvetítő- láncok is olyan üzembiztonsággal működnek, hogy nincs ok adáshibától tartani. Emellett a legmodernebb televíziós kamerák jóval kevesebb fényt igényelnek elődeiknél, nem kell feltétlenül jól berendezett stúdiókban helyet foglalniuk a szereplőknek, az adás szinte bárhonnan megoldható rendkívül magas műszaki színvonalon. Tehát már évekkel ezelőtt • megteremtődtek, a műszaki feltételei annak, hogy az élő adás színvonala felvehesse a versenyt a stúdiófelvétellel. Mindemellett van egy döntő szakmai érv is az élő adás mellett: a leggazdaságosabb, pontosabban a legolcsóbb eljárással készül, hiszen nincs szükség felvételkészítésre. A felvett anyaggal végzett minden utólagos munka szükségszerűen többletköltség formájában jelentkezik. Meg kell azonban mondani, hogy a tévés berkekben nem mindenki lelkesedik az élő adásért. Ahhoz, hogy valaki úgy merjen kamera elé állni, hogy minden mozdulatát milliók láthatják, megfelelő szakmai felkészültség és disz- ponáltság kell, továbbá jó reagálórögtön- zö készség is szükségeltetik. Hiszen sohasem lehet kizárni valamilyen váratlan esemény felbukkanását. A felvételtechnika alkalmazása meglehetősen el- kényelmesítette a kamera előtt helyet foglaló alkotókat, művészeket, szereplőket. Ha nem voltak megfelelően felkészült állapotban a forgatás idején, legfeljebb megismételték, újra felvették a jelenetet. Ezt a kényelmet veszélyezteti a élő adások újabban tapasztalható térhódítása. Hogy az élő adás mennyire népszerű a nézek körében, az már számtalanszor bebizonyosodott. Különösen akkor, ha ők maguk is befolyásolhatják telefonjaikkal a műsor menetét. Nemrégiben érdekes kísérlet született ezzel kapcsolatban a budapesti tévében: a Hétvége műsorában nem az egyes mű sorszámokat adják élőben, hanem azok összekötő „játékát“, a bemondói, műsorvezetői „bejátszásokat" (lám, ez a kifejezés is a felvett műsorokra vonatkozik). Az egyes mű- sorszámok között könnyeden csevegő szereplők (?), bemondók (?), műsorvezetők (?) tulajdonképpen az egyes műsorszámok közötti időt hivatottak kitölteni, szerepük azonban valójában ennél sokkal több: megteremtik az eltérő jellegű műsorok között az alaphangulatváltást, gyorsan, percrekészen informálnak, de el is szórakoztatnak. Amolyan „keretjátékosok“, akiket - ha jól játsszák szerepüket — növekvő szimpátiával figyel a néző. Az ilyen és hasonló jellegű élő adások kivitelezéséhez a bátorságon kívül nagy szakmai felkészültség, intelligencia, professzionális képességek is szükségesek. A heti sugárzási idő növekedésével a jövőben — gazdaságossági okok miatt is — egyre több élő közvetítés várható a televízióban. Mint az eddigi tapasztalatok mutatják, ezek nagy nézettségnek örvendenek. Lesz tehát alkalmunk figyelemmel kísérni, élvezni megismételhetetlen pillanatokat. OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÚ 14 1986. Vili. 22. • Karel Kucera rajza
