Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
A kocsi áll, két ajtaja sarkig nyitva, a volán mögött az Ismeri a szandi-mandit? az Együttélés, az Egy kicsit én, egy kicsit te rendezője: Gyarmathy Lívia. Negyedszer pörgetjük vissza a magnószalagot, negyedszer hallgatjuk meg ugyanazt a muzsikát. Szombat van, este hét óra, nem messze tőlünk becsapódik egy kertes villa kapuja. Gyarmathy- Már maga a filmcím is sokat sejtet.-Hogy is mondjam... a Vakvilágban lényegében arról szól, milyen iszonyatos következményei lehetnek egy apró félreértésből eredő feszültségnek. A film hősei olyan kisemberek, akik építőkövei ugyan a világnak, de egymás életét teszik tönkre.- Vagyis humor, líra, groteszk és tragikum egy sztoriban. Az első három szinte minden alkotásában jelen van, de a tragikum?- Az sem idegen tőlem. Életemmel, tapasztalataimmal ez is összefüggésben van, s ha jól körülnézek, majdnem mindenütt ugyanazt látom: lehet, hogy véletlenül, de egyre gyakrabban szólunk bele mások sorsába. Nem vagyunk gyilkosok, sokszor mégis ölni tudnánk. Hogy miért? Mert hagyjuk, hogy fura, teljesen idegen helyzetekbe sodorjon bennünket a pillanat. Gyengék vagyunk. Határozatlanok. Nem vagyunk urai a magánéletünknek. Ide-oda csapódunk, s közben mérhetetlen károkat okozunk. És nemcsak másokban - önmagunkban is.- Tavalyi nagy sikere, az Egy kicsit én, egy kicsit te után azt hittem, megint eltelik két - két és fél év, amíg újra ,,Megszólal". Tévedtem. Ezek Líviának a szeme sem rebben: tíz ujja a kormányon táncol, lábával az utca aszfaltján „dobol“.-A nagy Delon-filmek kezdődnek ilyen szuggesztív, döbbenetes erejű zenével, a nagy francia lélektani drámák, amelyek már az első kockáikkal megfogják a nézőt. Ha nem árulta volna el, hogy legújabb filmjéhez, a Vakvilágban -hoz Balázs Ferenc írta a zenét, akkor azt hiszem: Páhzsból kapta ,,ajándékba“. A nyakamat teszem rá, hogy ezt a dalt az idei Karlovy Vary-i filmfesztivál közönsége is szeretni fogja.- Most hallgassam el? Én is így érzem!- Szerintem ez a zene Vladimir Cosmát, napjaink egyik legnevesebb filmzeneszerzöjét is szíven találná.-Akkor tudja meg: akárhová megyek is, ez a kazetta mindig nálam van. Nem és nem tudom megunni ezt a zenét. Balázs Ferenc pontosan ráérzett, miről szól a Vakvilágban. szerint tömve a fiókja, van elég mondanivalója.- Van, mert sok minden fáj, zavar, idegesít, sok minden nyomja a lelke- met. Ez a mostani sztori már az Egy kicsit én... előtt körvonalazódott bennem, aztán egyre tisztábban láttam, mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. A végén Marosi Gyulával, a film forgatókönyvírójával két történetből csináltunk egyet. A kapocs a véletlen, amely tragédiát szül.- Mert miről is szól a film?- Két szálon fut a cselekmény. Az egyik szál hősei munkások, akik jutalompénzt kapnak a gumigyártól. Aztán kiderül, hogy átverték őket. Mindegy - most már azért is elmennek mulatni. A másik szál egy régi, jobb napokat látott polgárcsalád története. Pontosabban egy olyan fiúé, akibe évek óta azt sulykolták, hogy többre kell vinnie az életben, mint amennyire apja vitte. A fiú ügyes, okos, több nyelvet beszél, mégis csak • Dörner György, a film egyik főszereplője (Markovics Ferenc felvétele) pincér lesz belőle. Ráadásul egy nála idősebb nőbe szeret bele... Anyja, aki egyfolytában lógott rajta, gyámkodott felette, s jóformán felnőni sem engedte, most dühöng, szenved, szemrehányásokat tesz neki. Egy etűd itt, egy etűd ott - így épül a film. A végén találkozik a két szál: a gumigyári munkás tévedésből az épp előbb önállósult pincérfiú arcába vág a megállóban. A fiú megszédül és a robogó villamos elé zuhan.- Biztosan tud róla: Prágában, a Karlovy Vary-i filmfesztivál szervezőbizottságának tagja dermedt csendben néztek egymásra a film megtekintése után. Aztán azzal álltak fel, hogy: ,,ez igen“. Budapesti kritikusai pedig egyenesen azt állítják: élete eddigi legjobb filmje ez a mostani.- Én nem tudom... De hogy benne a világom, a világunk, azt ki merem mondani. SZABÓ G. LÁSZLÓ • A spanyol filmszínházak látogatottsága katasztrofális módon egyre csök- ~ ken. A kétségbeesett tulajdonosok kénytelenek bezárni az üresen tátongó mozikat. A számadatok önmagukért beszélnek: Spanyolországban 1980-ban 4000 filmszínház volt, 1984-ben 3500, 1985 végére pedig számuk 3000-re •apadt. Ennek megfelelően kisebb lett a látogatók száma is. Mig 1980-ban 175 millió nézó áldozta szabadidejét moziba járásra, 1985-ben számuk 118 millióra zsugorodott. A Nézők napja nevű rendezvény sem segit ezen a helyzeten — ilyenkor a Nemzeti Filmintézet szervezésében féláron árusítják a jegyeket sót az a 320 millió peseta sem, amelyet a kulturális minisztérium a filmszínházak korszerűsítésére költ. Spanyolországban még így is jobb a helyzet, mint más európai országokban; Franciaországban jelenleg például 1000 filmszínház működik, Nagy-Britanniában pedig csupán 800. (szk) A hetvenes évek szovjet filmjei című könyv kiadása azt a törekvést domborítja ki, amely manapság a filmművészet fejlődésének sajátos vonása. Ezek olyan filmek, amelyekről nemrég az újságok írtak, amelyek időszerűségükkel izgatták az emberek elméjét, ma azonban már a tudományos tanulmányozás és rendszerezés tárgyául szolgálnak. A hetvenes évek filmjeinek fő fejlődési irányzatairól szóló kötetet a Szovjetunió Állami Filmbizottságának össz-szövetségi Tudományos Filmintézete rendezte sajtó alá, és az Iszkussztvo Kiadó gondozásában jelent meg. Ez a könyv arra is módot nyújt, hogy megfigyeljünk egy párhuzamos tendenciát: a mai filmkritika filmtörténetté és elméletté alakulását, a különféle kaliberű, kritikai vélemények kikristályosodását. E kollektív kutatómunka résztvevői az anyag műfaji, tematikai rendszerezését részesítették előnyben, a már jóváhagyott, de nem minden esetben csalhatatlan elvek alapján. A könyvnek ez a szerkezete természetesen kifogásolható, és megkérdezhetnénk a szerzőktől, miként lehet „tematikusán“ írni a filmekről, tekintet nélkül a rendezés minőségére és a képi megjelenítésre, amelyet külön fejezetekben ismertetnek. Nem véletlen az, hogy az elemzés során időnként vissza kell térni egyes kérdésekhez. Erre az ellentmondásra a szerzők is rájönnek, feloldása azonban nem nagyon egyszerű, mivel a komplex filmesztétikai elemzés módszertana még csak most van kialakulóban. Egyébként meg kell mondanunk, hogy ez a kötet bizonyos mértékig kísérleti munka, bár akadnak benne olyan oldalak, amelyek megismertetik az olvasót valamilyen film témájával, és rövid kommentárt fűznek hozzá. Az ilyen esetekben, a jellemzés felületessége mellett csaknem mindig megfigyelhető az anyag ismertetésének maximális teljességére irányuló törekvés: nehogy bármi is kimaradjon abból, amit a szóban forgó filmstúdióban vagy köztársaságban készítettek... Talán ez a magyarázat a „hivatalosság" lélektanára, amely mai filmesztétikánk és filmkritikánk jellemző vonása. Ez a „tekintélyelem“ gyakran indokul szolgál arra, hogy az éles problémákat tárgyaló alkotásoknak, vagy az ismert szerzők gyengébb műveinek értékelése meglehetősen relatív és tompított. A jelentéktelen filmekre pazarolt, protokollszerú fejezeteket inkább a csakugyan problematikus filmek elemzésének kellett volna szentelni. Nehéz egyetérteni például azzal, hogy egy olyan filmnek, amilyen A kihallgatás - amely sok tekintetben az állampolgári érettséget és bátorságot, a szovjet filmművészet erkölcsi és eszmei tisztánlátását testesíti meg - csupán egy rövidke fejezet jutott, rövidebb annál, amely különben jogosan bírál egy olyan, művészi ízléstelenséget és felszínességet tükröző filmet, amilyen például A késői eper. A szerzőknek ugyanakkor sok mindent sikerült megvalósítaniuk abból, amit elképzeltek. A legfontosabb az, hogy a könyv felvillantja azoknak a művészi utaknak a sokféleségét, amelyeken a soknemzetiségű szovjet filmművészet tovább halad. A kötet lelkesen, meggyőző erővel ír a nagy honvédő háborúról szóló filmekről, és érdekfeszítően boncolja a legutóbbi évtized legjobb játékfilmjeinek rendezői tapasztalatait. A kiadvány részletes elemzést nyújt a szovjet filmpublicisztikában és a népszerű tudományos és rajzfilmekben lejátszódott folyamatokról. (APN) Élmények I és csalódások Jegyzetek a svájci filmről Az immár hagyományos svájci nemzeti filmnapok egyik meglepetése: találkozás egy Vf/fcszáfh-történettel. David H. Guggenbühl és Georg Scharegg hatvannyolc perces Marignano című filmje mintha a Beszterce ostroma eseménysorát idézné. Igaz, Pongrácz grófot ezúttal Albert Huggentoblernek hívják, nem is elszegényedett földesúr, hanem egyszerű városi biztonsági és vagyonőr, akiben azonban szenvedélyes vágy él a „középkori Svájc“ feltámasztására. Ezért elvonul egy „minikastélyba“, ahol néhány barátja kíséretében „lovagi“ életet kezd. De közben összeütközésbe kerül saját kora rendőrségével és az összecsapás Adolf Huggentobler bukásával végződik. A Marignano mikszáthi film, majdnemhogy szóról szóra a Beszterce ostroma fordulataival. A történet mégis jellegzetesen svájci lett, nemcsak svájci-német nyelvezete, de a vagyonőr eltűnése ügyében nyomozó helyi rendőrség magatartásának ábrázolása miatt is. A Marignano tetszetősen megcsinált film - nemzetközi vándortörténete pedig ezúttal „svájci formában“ is leköti a Mikszáth- műre emlékezöt. Az immár huszonegyedik alkalommal sorra kerülő nemzeti filmnapokon egyébként az idén az volt a feltűnő, hogy a nagy nevek többsége, a világhírű svájci filmkészítők, mint Markus Imhoof, Claude Goretta, Kurt Gloor, vagy a Solothurnban svájcinak vallott Jean-Luc Godard, Marlies Graf és mások művei hiányoztak a programból. Mig az olyan, filmekkel jelentkező nagyok, mint Alain Tanner (Senki földje), Michel Soutter (Előjele Renart) ezúttal nagyon közepes művel képviseltették magukat. Ugyanakkor Frédi M. Murer, aki az első solothurni fesztiválon, az első (és akkor) egyetlen játékfilmet mutatta be, most, több mint két évtizedes szünet után, ismét játékfilmmel jelentkezett (Tisztítótűz - szerelmi történet), mégpedig olyannal, mely mind megoldásával, mind játékmesteri tudásával jelezte: Murer is a svájci „nagyok“ közé tartozik, csak eddig túl kevésszer jelentkezett játékfilmmel ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen. Száztizenhét perces filmje egy magas hegyek között élő testvérpár, egy néma fiú és az őt segítő, róla gondoskodó nővér izzó szerelmi története. Solothurnban egyébként hatvanhat debütáns mutatkozott be - jelezvén, a svájci film gazdag és egyre erősödő utánpótlását. Elgondolkoztató volt, hogy tavalyhoz képest erősen visszaesett a dokumentumfilmek száma. És hogy e dokumentumfilmek között is az egyik legérdektelenebb a legnagyobb névé volt: Erwin Leiser Hirosimáról készült majd egyórás dokumentációja bizony színtelen és unalmas műnek bizonyult. Annál érdekesebbnek tűnt a Dubini-fivérek, Fosco és Donatello százperces dokumentációja, az Ettore Majoránna eltűnése. Ettore Majoránna olasz atomkutató 1938 márciusában Palermóban felült a vonatra, hogy Nápolyba menjen, ahová azonban soha sem érkezett meg. Holtteste sem került soha elő, a vonat egykori utasai sem látták. Ma is csak hipotézisekre hagyatkozhatunk, mi történt vele. Fordulatos, logikus történetsort állít elénk a két rendező, miközben egy alig ismert, történelmi figurát mutat be. Érdekes megoldású a Val de Travers életéről szóló film (Mi vagyunk a hegyek királyai). Henry és Jacqueline Brandt úgy tárja fel a svájciak negyedének otthot adó vidék gazdasági válságát, hogy közben a turisztikailag vonzó vidéket bemutató, remek hangulatú zenés filmet alkot. A kitűnő dokumentumfilm az év egyik nagy meglepetésének számított Solothurnban. Paul Riniker Toni álmai című tévéfilmje is élményszerű alkotás: dokumentáció egy szellemileg visszamaradt fiú hétköznapjairól: megható emberséggel és reménnyel tárgyalja a fiú sorsát, mai és jövendő lehetőségeit. Olyan mű volt ez, mely jobbá és kedvesebbé teszi az embereket egymás iránt. Az említett és fel nem sorolt filmek Solothurn bemutatósorozatát ismét emlékezetessé tették, és újra meggyőzték a termekbe alig férő nézőket, hogy a svájci film fellendülése - folyamatos anyagi nehézségei ellenére is -folytatódik... FENYVES GYÖRGY 5 ÚJ SZÚ 14 1986. VII. 4. A MŰVÉSZI UTAK SOKFÉLESÉGE GYARMATHY LÍVIA ÚJ FILMJÉRŐL
