Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-01 / 31. szám
►V P éntek délután sokan igyekeznek Bratislava különböző pontjairól az autóbuszpályaudvarra. Olyanok, akik a fővárosban találtak munkát, de a letelepedéshez vagy nincsenek meg a feltételeik, vagy egyelőre nem akarnak ide költözni. Az Ipolyságra (Sahy) induló autóbusz szinte mindig megtelik. Persze nemcsak ingázókkal, de ők alkotják az utazók nagyobbik részét. Az utóbbi hét végén jóval a busz indulása előtt három lány is beállt a sorba. Ki tudja hányadszor teszik meg az utat Bratislava és szülőfalujuk, Szécsén- ke (Seéianky) között? De miért is választották ezt az életmódot, megéri ez nekik? Kérdéseimre már a zsúfolt autóbuszban - ahol most szerencsére ülőhelyük is akadt - kaptam választ. Ciglan Edit az érsekújvári (Nővé Zámky) Elektrotechnikai Szakközépiskolában érettségizett.- Mindig olyan munkahelyet képzeltem el magamnak, ahol fehér köpenyben járhatok. Ez a vágyam teljesült. A fővárosba úgy kerültem, hogy a szakközépiskolában munkaerőt toboroztak a jelenlegi munkahelyemre, a Villanyszerelő-ipari Művekbe. Otthon a környékünkön nem találtam megfelelő munkát, hát jelentkeztem. Ez három évvel ezelőtt volt...- Aztán Edit, az unokatestvérem idecsábított engem is - vette át a szót Ciglan Judit. - Én az Ipolysági (Sahy) Gimnáziumban érettségiztem, közgazdasági szakosításé osztályban. A továbbtanulásra nemigen gondoltam, valamilyen adminisztrációs munkakörben akartam elhelyezkedni. Próbálkoztam otthon is, de csak pincérnek vettek volna fel. Aztán megbeszéltük, hogy én is feljövök... Nagyokat kacagnak a lányok, felidézik az első városi élményeiket. Korábban nem jártak itt egyedül. Elég nehezen találta meg Judit Edit munkahelyét.- Nem volt mindegy, amikor az ismeretlen kollektívába kerültem - emlékezett vissza Judit. - Minden szokatlan volt, a környezet, s munkámról sem volt közelebbi elképzelésem. A bérelszámoló osztályra kerültem. Szerencsémre olyanok közé, akik megértettek, segítettek. Megtanultam, mit kell csinálnom, s most már egész jól belejöttem.- Azt is mondd el, hogy egyszer milyen jószívű voltál - ösztönözte vidáman Edit.- Az már régen volt. Kétezer korona helyett négyet fizettem ki az egyik dolgozónknak, de olyan becsületes volt, hogy visszaadta. Nem panaszkodom a munkámra, csak az bosszant, amikor valaki azt hiszi, rajtam múlik, mennyi fizetést kap. Ha néhány koronával kevesebb van valakinek a borítékjában, máris hallom a megjegyzéseket. Cseri Ági mosolyogva hallgatta a beszámolókat. Hármójuk közül ő jött utolsóként Bratislavába.- Judit osztálytársa voltam a gimnáziumban. Megpróbálkoztam a főiskolával is. Nem sikerült bejutnom a bölcsészkarra. Aztán otthon több helyen kerestem munkát, nem találtam megfelelőt. A bátyám akkoriban főiskolás volt. Az ó segítségével próbáltam elhelyezkedni. Az Autógyár számítóközpontjában akadt számomra hely... Elfordult, láttuk rajta, hogy őt is a nevetés fojtogatja, aztán néhány pillanat múlva megmagyarázta, mi jutott eszébe:- Életemben nem láttam még számítógépet. Csak álltam, néztem, amikor bevezettek abba a helyiségbe, melyet jövendő munkahelyemnek neveztek. De nem volt sok választási lehetőségem. Tudtam, dolgoznom kell valahol, s egyszer mindenkinek el kell kezdenie. Csakhogy nekem akkoriban nem volt hol laknom. Szerencsére Edit és Judit együtt volt a munkásszállóban, náluk húzódam meg két hétig ,,feketén“. Aztán én is a gyárunk korszerű munkásszállójába költöztem, barátnőket találtam, lassan megszoktam a munkámat és azt is mondhatom, megszerettem. Beosztásához az érettségi nem volt elegendő. A vállalatnál látták, Ági igyekvő, szorgalmas. Tanfolyamokra küldték, s rövidesen befejezi azt a kétéves tanfolyamot is, amelyre Prágába járt. Az ő útja eddig elég zökkenőmentesen alakult. Nemrég a vállalat segítésével szövetkezeti lakást kapott a petrzalkai lakótelepen. Igaz, a berendezéshez még sok pénz kell, de majd lassan, a szülök segítségével az is meglesz... A lányok belemelegedtek az élmény- beszámolóba, szinte élvezték, hogy felidézhetik a most már nevetségesnek tűnő kezdeti nehézségeket, pedig akkoriban gyakran gondoltak haza. Világossá vált, hogy a munka miatt jöttek el szülőfalujukból, 200 kilométernyire. És megérte?- Ha az anyagi oldaláról nézzük a dolgot, semmiképp sem - állították mind a hárman. Elkészítettünk egy gyors rríerleget. Ezernyolcszáz koronás fizetésük van. Ebből az adón kívül még 300 koronát vonnak le a vállalati takarékosság keretében, s ami megmarad, abból élnek. Edit és Judit a munkásszállóért 60-60 koronát fizet havonta, az ebédért 5,15-öt naponta. Reggelizni a vállalat büféjében szoktak, este pedig, ha van kedvük, főzőcskéznek. Zsírt, tojást, gyümölcsöt, befőttet otthonról hoznak, de mégis sokat költenek az élelemre. Ezenkívül a villamos-bérlet jelenti a rendszeres havi kiadást. Áginak 450 koronájába kerülne a lakbér, de a barátnőjét is magához vette, hogy ne legyen egyedül a lakásban, így a kiadásokat megfelezik. Büszkén sorolta, mi mindent tud főzni.- Keresetünkből meg lehet élni, de ha például csizmát, kabábot, ruhát akarunk venni, anyukának is be kell segítenie, vagy több hónapon át félre kell tenni a fizetésből - magyarázza Edit. - Ha otthon laknánk, az élelemre nem kellene ennyit fordítani, s bizony több maradna az öltözködésre.- Varrógépet vettem magamnak - jegyzi meg Judit. - Talán belejövök a varrásba, s akkor így is takarékoskod- hatom. Áginak szerencséje van, mert ő már otthon édesanyjától elleshette a varrás alapjait, maga készíti szoknyáit, blúzait.- És mégis mi az, ami a városban tart titeket? - feszegettem a kérdést, de erre már nehezebben születtek a válaszok. Aztán megmagyarázták, miért:- Nem akarjuk szüleinket megbántani, szívesen segítünk nekik, amikor hazamegyünk, de úgy érezzük, ha otthon laknánk, nem volna saját életünk. Nem rendelkezhetnénk önállóan a munka utáni óráinkkal - mondotta Edit.- Meg aztán a faluban nincs lehetőség a szórakozásra - folytatta Judit. - Már fiatalok sincsenek, akik csak tehették, .elmentek. Bratislavában legalább néha moziba mehetünk, s ha jó idő van, strandra járunk. A munkásszállón jó társaság van, esténként elbeszélgetünk, szórakozunk ott is.- Nem a nagyváros vonzott engem, nem a zajos élet után vágytam - összegezte Ági. - A megfelelő beosztás, a jó munkahelyi környezet a döntő számomra. Látom, hogy megbecsülnek és ez a fontos. Megszokták a várost, a munkát. Arról egyelőre hallani sem akarnak, hogy hazamenjenek, mert minek? De azért hétvégeken, vagy néha kéthetenként buszra ülnek, mert a honvágy erős... Pedig az oda-vissza út a kedvezmény ellenére 80 koronába kerül. Ennyi a fővárosban is elegendő lenne a hétvégére. S hogy meddig bírják ezt az utazgatást? Egyelőre nem tudják. Edit és Judit vállalatánál nincs kilátás a lakáskiutalásra. Amíg férjhez nem mennek megfelel a munkásszálló, s aztán majd a körülmények szerint alakítják életüket. Ipolyságtól még húsz perc az út a fal jba, ahova péntek esténként megérkeznek. A hétvégét legtöbbször a szülőkkel töltik. Vasárnap ebéd után pedig újra csomagolnak, hogy hétfőn idejében a munkahelyükön legyenek. Hétközben még néhány túlórát is vállalnak, hogy pénteken elérjék az autóbuszt. Áginak most szerencséje volt, hétfőn délutános, elég, ha délben ér a fővárosba. És kezdődik a heti körforgás... DEÁK TERÉZ ,fSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/S/S///S/S/SSSS/SSSSSSS/S/SS/S//SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS//SSSSSSSSSSySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSS/SSSSS//SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSS/SS/SAS/SSSSSS/SS/SSSSSS///SSSSSSSSSSSSS////S//SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/SS//£ 1986. Vili. 1. rssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/ssssssssssssss/>. ÚJ szú semmit sem - nyugtatja a beteget. Kissé görnyedten áll az asztal mellett, s arra gondolok, vajon nem fáj-e a gerince. Meg is kérdezném, ám itt a műtőben íratlan törvény, hogy feleslegesen szólni tilos. Nem telik el egy fél óra sem, s mire felocsúdok, Berényi Mária már kötszert tesz a műtősnő műszerasztalára. (Steril zacskóban van természetesen, ám a biztonság kedvéért fertőtleníti a zacskót, s csak azután vágja le a szélét. Kiemeli a műanyagfóliába csomagolt gézt, annak a szélét is fertőtleníti, s csak azután pottyantja ki a műszerasztalra.) A második műtétnek is vége. Ismét lekerül a kesztyű, a köpeny, s az orvos, de a többiek is, szinte észrevétlenül megtornáztatják hátizmaikat. Közben ismét a műtő előkészítésén tevékenykednek. Az orvost a pihenőszobában találom. Kezében cigaretta, mélyeket szippant, leszívja a füstöt. - Mire gondol? - kérdezem. - Végig kell gondolnom a következő műtétet - mondja és folytatná a lelettel, de leállítom.- Fáradt? - Nem. Két műtét után még nem. Jobban mondva a mai két műtét után nem. Tizenöt éve műtök, s amikor elindulok a műtők felé vezető folyosón, még ma is jóleső izgalom fog el. Ezen a részlegen mindenki Így van ezzel. Amikor a műtőbe lépek, megszűnik számomra a külvilág, összpontosítok, s igyekszem jól, gyorsan levezetni a műtétet. - Kezdhetünk - szól be a nővér, véget vetve a beszélgetésnek. Az orvos köpenyt vált, bemosakszik, kesztyűt húz. Az átvilágítón már várják a röntgenfelvételek, s mire a beteget betolják, asszisztensével vált néhány szót.- Érez valamit? - kérdezi a betegtől, s az tagadólag rázza meg a fejét. Berényi Máriától tudom meg, hogy a páciens a gerincébe kapott érzéstelenítőtői deréktól lefelé érzéketlen. E? a műtét hét-nyolc ember közreműködésével folyik. Zümmög a klimatizációs berendezés, s nekem az állástól fájni kezd a lábam, a hátam. A műtőben levők arcán is mélyülni kezdenek a ráncok. De nincs idő megállni, nyújtózkodni, megmozgatni az elfáradt tagokat. Hisz ez csak a harmadik műtét, ma még további három előttük áll. Dél felé kezdődik az ötödik, s mire egy órát mutat a falióra, befejeződik a hatodik műtét is. Mindenkin látszik a fáradtság, s szinte egy emberként váilkörzést végeznek. Aki tehetné, leülne, de úgy látszik rajtam kívül ezt nem teheti meg senki. Az orvos ledobja a zöld műtős ruhát, fehérbe öltözik, s futó lépésekkel az osztálya felé igyekszik. A többiek megszokott mozdulatokkal rakják el a műszereket, s teszik rendbe a műtőt másnapra. A használt műszerek a központi sterilizálóba kerülnek, de míg elalszanak a műtő lámpái, sok még a tennivaló. Fáradtan megyek vissza dr. Filakovszky János főorvos dolgozószobájába. Pedig csak öt órát töltöttem a műtőben, öt órát álltam egyhuzamban, hogy megfigyelhessem azok munkáját, akik nap-nap után a beteg fölé hajolva tudásuk legjavát nyújtják a leghumánusabb cél, egészségünk visszaállítása érdekében. Az érsekújvári kórházban 1984-ben 3913 műtétet hajtottak végre; 1985-ben 3850-et. A kórház megnyitásától, 1982. július 19-től 1986 márciusáig 13 682-őt. PÉTERFI SZONYA ■Bn $ s (Gyökeres György illusztratív felvétele) i
