Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-24 / 4. szám
í PAULIUS ŐIRVYS lérült. Sántikálva bicegett fel hozzám az első 3tre. Mindjárt haza akartam küldeni, de tilta- t. Mégis megírta a cikket, ami bele is került mba. renburggal csaknem mindennap találkoz- Késő este, olykor éjszaka jött, égő pipával íjában, zakóján hamu, és hozta az új cikket, agybetűkkel likacsos újságpapírra gépelve, régi időkből maradt félig átlátszó fényezett on. ilékszem, milyen türelmetlenül vártuk min- íjabb cikkét, írásai mindig nagy erejű eszmei ät hordoztak, égető aktualitásukkal, céltuda- gukkal, konkrétságukkal fogták meg az emf\D ORTENBERG No és persze tehetséggel íródtak, mindig nányosak voltak, eljutottak az ember leikéig, enburg ismerte a német fasisztákat, jobban, iokan mások. Látta őket a meggyörprt Spa- -szágban, az eltiport Franciaországban, szta Berlinben. Ezért is tudott olyan meggyó- óvel szétoszlatni minden illúziót a hitleri tországgal és rablóhadseregével kapcsolat- ,A tankok küzdelme folyik - írta. - Két világ íme. Ez a harc nem hasonlít egyetlen előző úhoz sem. Először történt meg, hogy nem rekkel állunk szemben, hanem gonosz és nes lényekkel. A tét a szabadságunk, az k, a jövőnk.“ Ehrenburg olyan szemléletes, hú képet festett az ellenségről, úgy mutatta smbertelenségét, aljasságát, hitványságát, íz olvasó számára nemcsak az vált nyilván- i, hogy az ellenség szétverése életbevágó- ítos, hanem az is, hogy a győzelem szük- erű. enburg cikkeit mohón olvasták a fronfon. - katonai terminológiával élve - a főcsapás t követték. •ontról érkező olvasói visszhangok egyiké- zenhét gárdista, élükön Jelizarov hadnagy- következőket írta: „Amikor a cikket elolvas- jyikünk sem szólt. Mindenki befelé figyelt és i hallotta volna megkínzott és agyonlőtt tartozóinak nyögését. Könnyek nélkül sírn visszhangot keltettek Ehrenburg cikkei, így szóltak a katonák eszéhez, szívéhez, így erősítették harci elszántságukat! Ehrenburg, mint minden igazi újságíró, akármilyen munkát szívesen elvégzett a szerkesztőségben. Fordításokat lektorált, klisét javított, kommentálta a zsákmányolt dokumentumokat. Csak egy dologra nem lehetett „rávenni“. Erről ő maga is szívesen mesélt a szerkesztőségben, de nagyobb hallgatóság előtt is. 1941 őszének egyik napján, amikor a szerkesztőség majdnem minden munkatársa a fronton volt, úgy adódott, hogy nem volt, aki megírja a vezércikket a következő számba. Ehrenburgot kértem meg, aki éppen kéznél volt. Elvállalta, és nemsokára hozta is a kész vezércikket. Azután a következő történt. Elolvastam és elnevettem magam, majd így szóltam hozzá:- Hja Grigorjevics! A vezércikk szerkesztőségi cikk, névtelen. Aki pedig az ön vezércikkét elolvassa, mindjárt azt fogja mondani: de hiszen ezt Ehrenburg írta! A cikk Hja Ehrenburg nevével jelent meg a harmadik oldalon, és többé nem kértem tőle vezércikket. Ehrenburgnak valóban sajátos, senki máshoz nem hasonlítható stílusa volt. Az egyik olvasói levélből, Sztyepan Feszenko vöröskatona leveléből való a következő részlet: „Metyelica politikai helyettes felolvasta nekünk ezt a cikket. Mi figyelmesen hallgattuk. A felolvasás befejeztével megkérdezte, mit gondolunk, ki írta. Kórusban válaszoltuk: »llja Ehrenburg«“. Ehrenburg prózát írt a lapunkba. De egyszer, úgy negyvenegy novembere tájékán odajött hozzám, és két kis papírlapot tett elém. Azt gondoltam, a szokásos cikk, a biztos szemmel célzott következő pamflet. De tévedtem, a papíron vers volt. Átfutottam és egy pillanatra elgondolkodtam. Észrevette.- Csodálkozik? - kérdezte. - Nem tudta, hogy írok verseket? Tudtam, persze hogy tudtam. De a szerkesztőségben már megszoktuk, hogy napról napra publicisztikával jelentkezik, cikkekkel, tárcákkal, pamfletekkel bombázza a fasisztákat. Verset a Krasznaja Zvezda egyébként is keveset közölt. „Mi lesz — gondoltam keserűen —, ha Hja Grigorjevics felhagy a publicisztikával és elkezd verset írni..." Ez járt a fejemben, amikor átfutottam a verset. Ezt persze nem mondhattam ki, anélkül, hogy meg ne sértsem. Még egyszer figyelmesen elolvastam a kéziratot. A vers egy kislányról szólt, aki korallfüzért viselt a nyakán, és egy fasiszta megölte. Ráírtam: „Szedhető!“. Ehrenburg sokat dolgozott, gyorsan és fáradhatatlanul. Munkabírását mindnyájan csodáltuk. Gyakran publikált a külföldi sajtóban, komoly társadalmi munkát végzett, és csaknem naponta írt lapunkba. Megtörtént, hogy a téma csak este jött, de ő egy-két óra múlva már hozta a kéziratot, melyben mindig volt szellemes gondolat, aforizma, találó hasonlat, pontos jelző, filozofikus monológ. Látszólag mindezt könnyedén, nyugodtan csinálta. Csak meggyújtotta a pipáját, elszívta, és már kész is volt a cikk. De én láttam, mi van e könnyedség mögött. Igaz, ismeretei szinte kimeríthetetlenek voltak, emlékezete pedig egyszerűen csodálatos. De minden cikk mögött komoly munka állt. Nem volt nap, hogy kézbesítőnk, Csizsova ne hozott volna neki egy zsák levelet, a könyvtárosok pedig köteg- nyi frontújságot. Ó mindezt figyelmesen, nagy türelemmel átnézte, osztályozta, jegyzeteket készített. Az anyag egy részét mindjárt „munkába" vette, a többi tartalékba került, különböző dossziékba. Rengeteg dossziéja volt, rajtuk a feliratok ehrenburgi stílusban, például „Európa csavargói“, ami a hitleri csatlósokat jelentette, és hasonlóak. Különös gonddal kezelte Hja Grigorjevics a frontharcosok leveleit. Maga bontotta ki a legtöbbször háromszög alakú borítékokat, minden levelet mohón végigolvasott. Talált itt visszhangot írásaira, beszámolókat a harcokról, zsákmányolt dokumentumokat vagy egyszerű baráti híradást mindarról, ami a katonát foglalkoztatja. Ha a frontharcos a levélben bajtársa hőstettét beszélte el, arra kérte Ehrenburgot, „írjon a hősről az újságban“. A harcoló katonák levelei Ehrenburg számára ragyogó írások élteltő forrásai voltak. (...) Utoljára 1966 telén találkoztunk, amikor felavattuk a nagy honvédő háború alatt hősi halált halt tizennyolc tudósítónk emléktábláját. llja Grigorjevics teljesen megószült, megöregedett, lesoványodott, az elhunyt barátokra emlékezve arcán mély szomorúság ült, de a szemében ott volt a régi tűz. Szavait nem felejtem el.- Rövid leszek •- mondta. - Szeretnék fejet hajtani elhunyt elvtársaink emléke előtt. Voltak közöttük hozzám közel állók, barátok, és voltak olyanok, akikkel a lapnál vagy a fronton találkoztam ... A halottaknak ma is van hozzánk szavuk. Egy boldog és szép országról álmodtak, ók mérjék hát minden cselekedetünket, ők, a legilletékesebb bírák. Ezt mondanám most én is róla, llja Grigorje- v,csro1' TÉRI SAROLTA fordítása (részlet) Távolodó távol Hiába állsz, Szemed eltakarva, Csak tengeri füvek. Csak hideg hullámok. Csak a messzi Messzeségben Távolodó távol. Oly szomorú A sirálysikoly. Mi lesz velem? Milyen sors vár reám! A messzi messzeségben KI vár egy tengerészt? Messzire mentem. Elnyel a távol. Valahol egy kissé Égrenylló ablak. És zöldes szemek, Mint a tengeri fű. Mint a zöld kiáltás. Mi is lesz velem? Mi is lesz velem? A messzi messzeségben A tengerészt ki várja? x Messzire mentem. Elnyelt a távol. Elült, elcsitult A szántók szele. Elfulladt a szél. Mely engem elkísért, Csak a szomorú, Riadt sirálysikoly, Az marad nekem. Az marad nekem. Messzire mentem, Elnyelt a távol, Kihunyt, kialudt A viharok útján A gyenge kicsi tűz. Elfáradt az ablak, A sokat virrasztó. S a messzi messzeségben A szemek elmerültek, Mint a tengeri fű, Mint a zöld kiáltás. Csak a szomorú, Riadt sirályslkoly, Az marad nekem, Az marad nekem. Messzire mentem. Elnyelt a távol. Elhalt, odalett A néma zöld kiáltás. Csak a szomorú, Riadt sirálysikoly, Az marad nekem, Az marad nekem. S a messzi messzeségbe Hívja a tengerészt. Litvánból fordította: BÁN PÉTER majdnem mindig elönti a réteket, s ilyenkor nem tud kilépni málladozó viskójukból. De léhány nap múltán a fiú ragyogó szemmel az osztályba, és elmeséli, hogy az ár ása után miként fogdosta össze a tátogó t, s milyen sokat, finomakat evett, dér ülte meg a határt, éjszakánként fagyott, k járhatóak voltak, de Georg csak nem ozott. A tanítónak újra eszébe jutott, ki mennie a tanyára, de nem érzett magában dó erőt, hogy útnak induljon. Sok bajt, dést látott itt a városkában is. Harmincket- iem volt öröm családi látogatásra menni, ii a munkanélküliek panaszait, tapasztalni )k összeomlását. Talán ezért félt elindulni ára. Mintha túlságosan is tartott volna -tortól, szenvedéstől, Georg édesanyjának :aitól. Mégis nap nap után győzködte ön- neki kell vágnia az útnak, kötelessége Ini, mi van kedvenc tanítványával. Azon a napon dolgozatot íratott az osztályban. Hallgatta a tollak sercegését, s közben arra gondolt, hogy ezek a gyerekek hat hónap múlva befejezik az iskolát. Sóhajtva kérdezte önmagától, fölveszik-e legalább inasnak őket. Kopogtak. Az igazgató lépett be, mögötte egy csendőr, aki Georgot vezette be. Döbbent csend lett az osztályban. Az igazgató halkan mondta Georgnak:- No, menj, és szépen búcsúzz el tőlük. A sápadt arcú, beesett szemű Georg gépiesen lépett előre, félénken nézett végig az osztályon, s elcsukló, rekedtes hangon suttogta:- Viszontlátásra... A csendőr óvatosan a fiú vállára tette a kezét:- Gyere, Georg. Az igazgató zavartan köhécselt, majd a tanító felé bólintott:- Tanító úr, az óra után várom az irodámban. A tanító visszaült a katedrára, értetlenül bámult a semmibe. Nem törődött vele, hogy a tanulók suttogtak, tanakodtak, abbahagyták az írást.- írjatok tovább, kevés az időnk! - ismételgette gépiesen. Végre csengettek. Az irodában az igazgató fölvett az asztalról egy iratot, és olvasni kezdte: „Georg vallomása alapján megállapíttatott, hogy édesapja hónapokkal ezelőtt eltűnt, édesanyját pedig a nevezett az elmúlt héten hétfőn reggel- halva találta. A fiú napközben ott ült mellette, fogta a kezét, de Gály Kati rajza sötétedéskor félni kezdett a házikóban, egyedül a hideg testtel. Ezért este mindig bement a városba, és az Állomás utcában egy homokládában éjszakázott. Itt figyelt föl rá az egyik éjszaka a járőr, aki elővezette. Nevezett kihallgatásakor a fent említett tényeket közölte velünk.“ Az igazgató egykedvűen tette hozzá:- Pecsét, dátum, aláírás. Percekig csend volt. Aztán a tanító megszólalt:- És most? Mi lesz Georggal? Az igazgató az órájára nézett:- Ne csináljon belőle gondot. Jó helyen van, vagyis hát rövidesen jó helyen lesz. A szegényott- honban. Kisvártatva hozzátette:- Kérem, folytassa a tanítást. A folyosón döbbent rá, mit is olvasott fel az igazgató. Hirtelen futni kezdett, rohant az Állomás utca felé. A láda! - pihegte futás közben. Jól emlékezett. Az Állomás utcában, szemben azzal a házzal, amelyben ö lakott, egy nagy láda volt. Homokot^ tartottak benne, az utcaseprők azzal szórták az utakat, ha fagyott. A tanító összeroskadva zuhant le a padra. Arra riadt fel, hogy valaki rázza a vállát. Egy rendőr volt.- Hallom, tanító úr, a maga tanítványa volt az a fickó, akit éjjel innen bekísértem. Nálunk nem lesznek csavargók, nálunk rend van, kérem! A tanító felállt, szótlanul támolygott haza. Aznap nem tudott visszamenni az iskolába. Csak ült, korholta magát, hogy mégsem ment ki a tanyára, nem próbált segíteni a fiún. Az vigasztalta egy kicsit, hogy az ablakából kiszűrődő világosság éjszakákon át az egyetlen fényt jelentette Georgnak. SZ. HLAVATY MÁRTA fordítása
