Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-27 / 26. szám
A kortárs bolgár színház egészéről aligha alkotható mindent tekintetbe vevő vélemény a fővárosban látható előadások kis hányadát látva. Az azonban mindenesetre jelezhet bizonyos fejlődési irányt, szemléletbeli változást, hogy egy-egy előadás milyenségét akár a megszületés időpontja alapján is jellemezhetnénk. Aligha véletlen, hogy az Ivan Vazov Nemzeti Színházban látott öt előadás közül éppen a legújabbak, a közelmúlt vagy a tavalyi évadban bemutatott produkciók hatottak rám leginkább. Az 1982-ben Szófiában megtartott Nemzetek Színháza elnevezésű világfesztivál két harmadát látva egyetlen bolgár drámaíró darabjának élményével térhettem haza. A közönség érdeklődésétől kísérve játszották Jordan Radicskov nálunk is bemutatott darabját, A repülési kísérletet. Természetesen az eseményen a felkínált világszínházi produkciók kötötték le a szakemberek figyelmét. A látott előadásból mégis megsejthető volt, hogy a bolgár színház és dráma sok tekintetben rászolgált a figyelemre. Rendhagyó történelmi szituációk közepette alakult ki 1883-ban a bolgár nyelvű hivatásos színjátszás. A török uralom alóli felszabadulás, a szabadság érzése meghatározóan hatott a ma már 'klasszikusnak számító bolgár drámairodalomra is. A történelmi témák, a romantikus nemzeti eszme, az érzelmi telítettség sokáig egyeduralkodó volt. Mostanában azonban európai hírnévre tett szert a bolgár színpadi szatíra, amelynek legjobb darabjait színházaink is játsszák. A család öngyógyító erejébe vetett hit Aligha mérhető le, mennyire és miben hatott a mai bolgár színházkultúrára a négy évvel ezelőtt megtartott világszínházi fesztivál. Az sem bizonyítható, hogy abból az alkalomból mutatták be a Nemzeti Színházban az 1981-82-es évadban Tenessee Williams Macska a forró tetőn című drámáját. Felfigyeltetö volt, hogy az Encso Halacsev rendezte előadás annak a szövegváltozatnak az alapján készült, amelyet a drámaíró a New York-i ősbemutatóra Elia Kazan rendező kívánságára írt. Az előadás tehát mindvégig a nyomott érzelmi légkör, a felbomló családi kapcsolatok egyéniségeket felőrlő hatásáról gondolkodtatja a nézőt. Ugyanakkor a harmadik felvonásban a halálos betegségéről tudomást szerző Atyust, a gazdag család fejét, a kintről behallatszó vihar zajaitól kísérve gyerekek rohangálják körül; a néző egyre biztosabb lesz, hogy Brick és Maggie egyéni, illetve családi drámája derűs megoldást nyer. Kétségtelen, hogy ez is lehetséges értelmezése ennek a darabnak, hiszen maga Williams írta meg ezt az optimista változatot. Az előadás a közel öt esztendő alatt észrevehetően elöregedett, s az sem erősíti, hogy az Atyus szerepében látható Sztefan Gecov nemzeti művész olykor a romantikus iskolára épülő színészi játékot kultiválja; képiségében, a fiatalabb színészek játékában mégis sok érdekes elemet megőrzött a bemutató óta. Kézenfekvő kifejezési eszköz a látvány. Például ahogyan a kínos renddel megkomponált jómódú amerikai lakásából Maggie - monológja közben - eldobált ruhákkal, harisnyákkal, nyitva hagyott szekrényajtókkal, lezáratlan kölnis üvegekkel zsúfolt, fojtogató életteret csinál. Violeta Gindeva Maggie-je egyszerre érzékelteti a nézővel, hogy ő is felelős férje Brick (Ilia Dobrev játssza) alkoholizmusáért, s ugyanakkor ő az egyetlen, aki kiránthatja ebből a lelki szakadékból. Violeta Gindeváról nem véletlenül szólok bővebben. A további előadások közül még kettőben játszott főszerepet. így művészetének szinte teljességét lehetőségem adódott megismerni. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Nemzeti Színháznak vannak vezető színészei, nagy öregjei, a színvonalát meghatározó színész-zsenijei, de vannak sztárjai is, akiknek színpadi egyénisége testi szépségük és a nézők illúzióinak a kreációja. Bolgár klasszikus - színpadon Jordan Jovkov még a múlt században érett felnőtté. Szinte egyidöben (1880- ban született) a szabad modern bolgár állammal. Volt dobrudzsai tanító, majd katonatiszt és követségi tanácsos. Nem véletlenül vázoltam fel ezeket az életrajzi tényeket. A Birtok a haláron című regényéből készült színpadi jelenetfüzérben a szerelmi történet és a hátteréül szolgáló parasztmozgalmak szereplői között a legfontosabbak éppen azok az alakok, amelyeken érződik az életrajzi ihletett- ség. A szerelmi történet főszerepét a már említett Violeta Gindeva játssza, partnere Konsztantin Canev. A prózai alapanyag sem akadályozta meg a dramatizálót, Filip Filipovot abban, hogy a jelenetfüzért drámai erővel töltse meg. A határvidéken játszódó történet epikusságát Nagyezsda Cejkova rendező a színházi látványelemek alkalmazásával ellensúlyozta. Violeta Gindevát egymás után három este eredendően más-más szerepben láthattam. A harmadik alkalommal egy bemutatót megelőző produkcióban. Vagyis: egy láthatóan az elöregedés jegyeit magánviseló produkció, majd egy érzelVioleta Gindeva a hintán Jordan Jovkov Birtok a határon című darabjában A látvány mint gondolat A szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház előadásai mileg magas hőfokra felizzó bolgár darab és végül frissesség, a kiérleletlen- ség jegyeivel változó előadás főszerepében. Olyan gesztusokra, modorosságokra is felfigyelhettem, amelyek a visszaköszönő hajviselettel, arcfestéssel együtt ismétlődtek. Visszatérve az előadásra, egyértelmű, hogy Gindeva játéka meghatározója a Birtok a határon érzelmi töltésének. Lényegében minden törvényszerűen megjelenő modorossága ellenére is sikeresen jeleníti meg Nonának az egyéniségét. A nyelvi akadályokon iá átjutó előadás ismét csak azzal hívta fel magára a figyelmet, amit a többi előadásban is láthattam; a színházi látvány gondolati stilizáltsága. Képi, látványbeli kifejező eszközökben nincsen híján a rendező. Például Nona szerelmi öngyilkosságának előjátékaként is felfogható az olykor majdnem a nézőtér fölé kilengő hinta. Rajta a légiesnek tűnő Gindeva végzetesnek tűnőén kacag... Sztefan Danailov mint Don Juan. (A szerző felvételei) Egy bemutató előtti előadásról Sok tekintetben .ritka szerencse ért. A Nemzeti Színház épületének alagsorában létrehozott stúdió, amelynek aréna- szerúen kialakított színpada és nézőtere kísérleti előadásokra is alkalmas, az egyik este sajtóbemutató színhelye volt. Olyannyira, hogy a nálunk is szokásos bemutató előtti fotóosztogatásról elkéstem. Mire észbekaptam, hazai kollégáimhoz hasonlóan a bolgár kritikusok is szétkapkodták a fotókat. James Sanders Amerikai terápia című négyszemólyes darabját Encso Halacsev rendezte. Az angol szerző a London északi részéhez tartozó Eslingtonban született. Egyike azoknak a kortárs angol drámaíróknak, akiknek darabjait egyre több európai országban játsszák. Ez a műve két házaspár belső és külső kapcsolatairól szól.. Érdekessége, hogy igyekszik megmutatni, hogy az értelmiségi lét, s az ezzel együtt változó tudat nem egyedüli feltétele a házastársi, emberi és társadalmi konfliktusok megoldásának, illetve feloldásának. Egyetemesebb érvényű, olykor az egyéntől függetlenül is ható társadalmi tényezők szükségeltetnek ehhez. A színpad és a nézőtér egészét igénybe vevő játék a néző közvetlen közelében, olykor azzal kommunikálva folyik. Bár az összes, Szófiában látott előadás közül ennél éreztem leginkább a nyelvi akadályt, feltűnő volt, hogy ez a nézővel való erőszakolt kommunikálás nem sikerült. (Talán a nézőtéren ülő kritikusok távolságtartása volt ennek az oka?) Persze ez olyan előítélet, amely a színházi látványban és a színészi eszközök gazdagságában egyáltalán nem bővelkedő előadás végtelen dialógusait hallgatva született meg. A Helent alakító Violeta Gindevára figyelve, volt számomra végigülhető ez a sajtóbemutató. Partnerei Marija Sztefanova (Anna), Marin Janev (David) és Lubomír Kabakcsiev (Mervin) voltak. Ez a négyesfogat sem tudta ellensúlyozni a darab exkluzív témájára hagyatkozó rendezést. Értelmiségi körökben bizonyára nagy sikere lesz a család funkcióit vitató és elvitató, az elidegenedésnek a családokban, az érzelmi kapcsolatokban jelentkező formáit bemutató, a lét nagy kérdéseit boncolgató, a művészet, a tudás értelmét kereső drámának. Ez azonban aligha pótolja majd a színészi játékra alapozott előadás hiányzó színházi jellegét. Sokszor olyan érzésem volt, hogy egy tévéjáték színpadi változatát nézem. A klasszikus szerző modernsége Moliére Don Jüanja - ugyanebben a stúdiószínházban - szellemi izgalmakat okozó, lenyűgöző színészi játékot, minden elemében pontos, határozott értelmezést hozó és a közölni való gondolatokat szolgáló előadáson született újjá. A huszonötödik előadást láttam, s benne két olyan színészt, akiket eddig csak filmekből, tévésorozatokból ismertem. A Don Juan, avagy a Kővendég látogatása címmel játszott színművet Mladen Kiszelov rendezte. Don Jüant Sztefan Danailov és Sganarelle-t Velko Kunev játssza. (E két színész alakításáról úgy érzem külön írásban kell majd szólnom, ezért a továbbiakban a rendezés erőteljes gondolatiságát próbálom érzékeltetni.) Kiszelov értelmezésében Don Juan és Sganarelle egyetlen ember kétfajta énjét képviseli. Don Juan a gátlástalan gazemberséget, Sganarelle pedig a gyáva erkölcsösséget. Nem véletlen az sem, hogy ura minden újabb hódításánál, csalásainál valahol a háttérben, a kapualjban mindig jelen van! Gesztusaival, mimikájával bőven kommentálja Don Juan gazemberségét. Együtt sem egyértelműen jó és rossz figurák ők. Miután a vacsora-meghívást elfogadó Kőszobor megérkezik, s halálos kézfogással elpusztítja Don Jüant, a Kiszelov kigondolta Sganarelle visszaváltozik mai figurává. Hogyan? Szándékosan nem árultam el eddig, hogy az előadás előjátékában a nézőtér és a színpad teljes sötétségbe borul, miközben valaki bejön az utcáról. Kezében cigaretta parázslik, s mikor rávilágít a reflektor; Sganarelle áll előttünk. Eloltja a cigarettát, és megkezdődik a játék. A záróképben pedig visszamegy oda, ahonnan jött... Nem tudhatjuk tehát, hány Sganarelle és hány Don Juan él közöttünk, s a bátor gazemberséget a gyáva tisztesség mikor és hol hagyja büntetlenül tenyészni. Ez a négy előadás is bizonyítja, hogy egyetlen színházon belül is mennyi irányzat érvényesül; színészgenerációk játékának ellentétessége, stúdiószínházi felfedezések, rendezői iskolák élnek egymás mellett. DUSZA ISTVÁN Janika Katonai szolgálatát letöltve, Janika hirtelen nem talált jobb állást, elszegődött hát a színházhoz műszaki dolgozónak. Mivel a Matesz épületétől csak egy kóhajtásnyira laktak, úgy okoskodott, hogy onnan munka közben is hazaruccanhat majd. Janika újdonsült házas ember volt. Állandó álomkórban szenvedett. Éjjel is meg nappal is. Ezért ha tehette, a próba vagy előadás ideje alatt a kulisszák mögött keresett magának egy csendes zugot. Szükség esetén törökülésben vagy guggolva is tudott szundítani. Volt rá eset, hogy kisebb átdíszletezésnél sem zavarták meg édesded álmát. Ha azonban a sürgésforgásban valaki olykor mégis megbotlott benne, és fellökte, akkor arrébb húzódott, s folytatta a szundikálást. Szerette őt mindenki, mert ó volt a társaság legcsendesebb embere. Akkoriban játszottuk Lovicsek Béla Csillagszemű asszony című színművét. Abban történik, hogy a férjét és Janika nevű kisiskolás fiát cserbenhagyó fiatalasszony után Csehországba utazik az apósa, és szívhez szóló szavakkal próbálja rábírni menyét a hazatérésre. Az apóst alakító Siposs Jenő éppen annál a résznél tartott, hogy az ablakon keresztül nézegette a korcsolyázó gyerekeket, és menye szivét puhítandó szándékkal felsóhajt: „Milyen szépen korcsolyáznak a gyerekek, mintha csak a Janikát látnám!... Mint később bevallotta: a portál melletti kulissza mögött „guggolt“, amikor egyszer csak a saját nevét hallotta említeni. Ugrott volna hirtelen, de elgémberedett tagjai felmondták a szolgálatot, és egy pillanatig nem volt ura maga magának. így történt, hogy reflexei ugyan meglendítették őt, de erejéből csak gurulósra tellett. A színen levő Siposs Jenő és Ferenczy Anna dermedten bámulták a beguruló Janikát. És ebben a pillanatban, szinte végszóra, mint egy összekuporodott tüskés sün, begurult a színpadra a mi Janikánkl... A közönség harsány kacagása persze nem kívánatos módon feloldotta a drámai feszültséget. Az eset után a színházi fegyelmezetlenségek megbélyegzéseként sokáig tartotta magát a mondás: ,,Mintha csax janikat látnám!... “ KOVÁCS JÓZSEF ÚJ SZÚ 14 1986. VI. 27.
