Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-13 / 24. szám
* nekik, hogy nem tudok s már nem is tanulok meg értelme ezen töprengeni, ír olyan korban, amikor az : dönteni, mire képes és pülés azok közé a dolgok amiket nem tudok. Elég, írok róla! nekem, az én aprócska <arták elhinni. és mégse tud... Item magam. < a szárnyaim, egyéb- am nekik, - egyébként... agyarázkodom, mint akna. Ugyan, mit tudtok ti, általán nem magyarázko- tudok repülni, hát nem n tudok más hasznos >k például főzni, varrni, oiklizni... Végül is, tudom, lit meg nem tudok, még . De repülni? Nem, ehhez em. Én és a repülés? alami rém bátor, de mióta iák, még rosszabb a helyDe a lányok álmodozva néznek a madarak után, amelyek elröppennek, ránk se hederítve. Egy nyári délelőtt berontottak a gyerekek a konyhába. Éppen hagymát szeleteltem, szinte semmit sem láttam a könnyeimtől. A csípős fájdalom az egész arcomat grimaszba rántotta, a sikamlós hagymát is vaksin tapogatva szeleteltem az éles késsel. A lányok biztos távolságban megálltak előttem, mint egy olyan kutya előtt, amely ugyan nem lát, de harapni azért tud. Csöndben vártak. Mikor letettem a kést, a kisebbik felém lendült, s belekapaszkodott a kötényem zsebébe. Védekezni próbáltam, de megelőzött, gyorsan kinyújtotta a kezét, s bezárt öklöcskéjét az orrom alá dugta.- Nézd cak, nézd cak! - csicseregte.- Mit látsz, anyu? - sürgetett a nagyobbik is. Ugyan mit? Könnyes szemmel ráhunyorogtam a bezárt ökölre, s az igazat mondtam:- Egy öklöt látok!- És benne?- És benne? - szajkózták mindketten. Hm, mit feleljek? rovÁ an félős anyukává válók, gyerekeit nézi a hatodik ól, s időnként, teljesen ikiabál nekik, csak hogy gyen velük: tok éhesek? És nem deg? dók repülni, ezt a sze- ák a lányaim. De hát tud n repülni? Mutassanak egy anyukát a környékié? Állítólag mutatnak is, nnek és ennek a kislánytud repülni! srósködöm. li - bólogatnak, ktok? - kérdezem.- felelik. egyáltalán? - faggatom lány azt mondta, hogy az I repülni - erősködnek ntom a vállam. /an! Ha tud is, esetleg lók kanyarodni a mesék ivamon fognak: 6het? logy! Nem értitek, hogy- viszakozom gyorsan.- mondja a nagyobb támadóan néznek rám. érzem magam, mintha ínség előtt állnék, s min- et kiejtek, ellenem fordítkezdem valahogy hamis i magam sem hinném, gyerekek, már mondtam lülni csak gépekkel lehet. :ával meg ilyesmivel, így , hogy higgyetek nekem! nincs semmije, amivel gy zuhanna le a magas- ik, és darabokra szakad- nem szednék össze, lyültem a saját szavaim- folytattam: fául a madarakat. Náluk jet a legjobban. Könnyűvannak ... cet. Lakásunk ablakából arakat, mintha a tenye- c. Némelyik madár úgy :, mint egy ökölcsapás, nélkül lebegnek, egyik ásikra helyezve a súlyt, méregetnék, s könnye- idtság nélkül távolodnak odaraknak - mondják 3 jobb - mondom, és nilyen előnyeink vannak ímben: - Járunk, ülünk,- Egy gyűrűt látok - próbáltam megfelelni.- Nem találta ki, nem találta ki! - nevettek rajtam. Vajon mi lehet olyan apró, hogy még a kislányom öklöcskéjétől is kisebb?- Gomb! - kiáltottam.- Nem, nem - ugrándoztak örvendezve, mintha a butaságomon kaptak volna rajta.- Gombostű - próbálkoztam tovább.- Az sem, az sem! — sivalkodtak.- Gyöngyszem, katicabogár, fűszál, sündisznó, mag, malac, hold, káposzta, szappan, lábas, fül... - szórtam ki magamból, akár egy szemétkosárból. Fuldokoltak a nevetéstől, pukkadoz- tak, prüszköltek, a kisebbnek egy könnycsepp gurult le az orrán, s már-már lecsöppent. Abbahagytam a találgatást, s a lányok, ahogyan kezdték, abba is hagyták a nevetést. Hirtelen elkomolyodtak és összenéztek.- Inkább mutassuk meg neki - mondta a nagyobb a kisebbnek, aki elém dugta a kezét, de az öklét zárva tartotta. A nagyobbik megfogta, s erőszakkal kezdte szétfeszíteni az ujjait. Az egész olyan volt, mintha egy éretlen narancsot hámoztak volna, minden ujj külön-külön és együtt is ellenállt. Végül mégiscsak előfehérlett a tenyér húsa, s még valami, az a bizonyos titok, amit annyira rejtegettek. A kisebbik lány ujjára pár összegyűrt lepkeszárny volt odatapadva, és csápok nyomai. Az egész tenyeret ezüstös hímpor borította. Szemrehányóan néztek rá, de haragúkat nem volt ki ellen fordítani. A kicsi kiborította a lepkét az asztalra, a nagyobbik hozzáfogott ki- egyenesítgetni a szárnyakat. Lassan és elmerülten simogatta őket, mintha életre akarná őket kelteni.- Ezt neked hoztuk, mama, meg akartunk tanítani repülni - mondta lehajtott fejjel a nagyobbik.- Most már soha nem taníttatok meg- mondtam sírósan. Kérdőn pillantottak rám, vajon sajnálom-e. Nem sajnáltam, s ők hamar felismerték. A cipőjük orrát kezdték nézegetni. Egy pillanatig nem volt mit mondanunk egymásnak. A serpenyőbe szórtam a hagymát, s a tűzhelyre tettem. Mielőtt a zsír sercegni kezdett volna, csöndesen megjegyeztem, csak úgy magamnak:- Káposztalepke.- Mit mondtál? - néztek rám szigorúan. Káposztalepke — ismételtem meg, s a fakanállal az asztal felé böktem. Nem győztek csodálkozni.- De hisz ez pillangó! - kezdtek győzködni.- Igen, de káposztalepkének hívják- hajtottam a magamét, közben más nevekre gondoltam, olyanokra, mint: repcéspillangó, erdei pillangó, vagy bóbitás pillangó. Hihetetlenül rázták a fejüket.- Te ember vagy, s a neved ez meg ez- kezdtem kissé ingerülten magyarázni nekik, s a homlokára koppintottam a kisebbiknek. A lepkéknek is megvan a maguk neve. Igazán! Csodálkozva néztek.- A Káposzta, az vezetéknév? - kérdezte a nagyobbik.- Vezetéknév - bólintottam. Ismét megnéztük a lepkét, amely vezetéknevestül, keresztnevestül ott feküdt a szemünk előtt, és már soha többé nem tanít meg bennünket repülni.- Sok hernyó lenne belőle - tettem hozzá gyorsan és okosan. - Én nem szeretem a hernyókat! - folytattam. — Szörnyen puhák és szőrösek, meg csiklandoznak, s gondolom csípnek is vagy ilyesmi. Hagyták, hadd beszéljek, s az egyikük az ujjával megérintette a lepke szárnyát. Valóban a káposztalepke miatt szomorodtak el úgy? A hatodik emeleten lakunk a lányainkkal. Kíváncsi gyerekek, minduntalan az ablakhoz tolják a széket, s onnan, a magasból nézik a kinti világot, fogdos- sák ujjaikkal az üveget, hozzányomkodják az orrukat. Ha elunják, kérlelni kezdenek, hadd hajoljanak ki, csak egy kicsit, csak egy pillanatra, csak egy körömfeketényit. Vagy ha azt nem, legalább dobhassanak ki valamit. Leginkább egy követ, de lehet valami könnyebbet is, elég lenne egy papírdarabka, egy ekkor- ka, mutatják, az ujjaik között sodorintva ÖRKÉNY ISTVÁN Egy meghasonlott tulipán . Ki hitte volna? Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt, előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S reggel ötkor - a virágok koránkelök - a IV. emeleti ablakból levetette magát az utcára. A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy gyilkos szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóé- kat, akik tagadták a vádat. Sőt, mondták, ők öntözgettók, szerették, és kea levegőt. A szívósság, amellyel követelőznek, végül felingerel, s csak a fejem rázom:- Nem, nem, nem!- De félös vagy! - mondják leereszkedően, s elfordítják dióbarna fejüket. Elgondolkodom. Nem szeretem, ha gyávának tartanak, s ráadásul a lányaim... Hisz semmiség az egész! így aztán pár pillanat múlva két papírdarab ereszkedik alá az ablakunkból. Egy ideig ott inognak az ablak előtt, mintha magukat mutogatnák, aztán az egyik beéri a másikat, s együtt suhannak lefelé, mintha a virágok közé sietnének. Nem, valóban semmi kifogásom a repülés ellen, még ha úgy tűnik is. Miért is lennék ellene? Hisz amikor kicsi voltam, magam is megpróbáltam, még ma is álmodom róla. Rendszerint alacsonyan repülök, majdnem érintve a földet, s a végkimerülésig csapkodok a karommal, mintha tűz égne alattam, vagy víz hullámzana. Kényszerű repülés ez, önvédelem, semmi fennköltség, ereszkedés és vitorlázás, ahogy a lányaim szeretnék. Egyszerűen csak álmodom, rendszerint bele is izzadok, aztán épen és egészségesen, szófogadóan visszatérek a valóságba, a földre.- így akár az egész család együtt repülhetne - mondom a lányoknak - egy kicsit elengednénk magunkat álmunkban ... Nem értik, vagy nem akarják megérteni. Nem szívesen mennek aludni, s az álmaikra közvetlenül a reggeli ébredés után sem emlékeznek. servesen megsiratták virágjukat. Az alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva megszüntették a nyomozást. Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem érhette. Miért akart hát megválni az élettől? Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV. emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat. „Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni.“- Hát mi akart volna lenni szegényke? - kérdezte Irma néni. Ha igyekszem rábeszélni őket, erőltessék meg az emlékezetüket, szemforgatva válaszolnak:- Azt álmodtuk, hogy megettük a földgolyót!- És nem fájt a hasikátok? - kérdezem gondterhelten.- De bizony, fájt! - vágják rá. - Hiszen éppen azért álmodtuk!- Ahá! - mondom, de nincs kedvem velük nevetni. A legbiztosabb módja, hogy elkerüljük a tőlünk, föntről való repülés vágyát, ha lemegyünk a lifttel, vagy gyalog, a lépcsőkön. Mikor leérünk, a fenekükre csapok:- Na, röpködjetek csak, röpködjetek! Persze, nem gondolom szó szerint. Csak azt akarom, futkossanak egy kicsit. Van a házunk előtt egy földnyelvecske, rajta egy kevés fű, sőt pár szál virág is akad, ha nem tévedek százszorszép meg gyermekláncfű. Az én kislánykáim azonban truccolnak, csak topognak, lehajolnak, letépnek egy fűszálat, morzsolgatják, aztán csak ácso- rognak, s nézik a földet.- Mi van, mit csináltok? - lépek hozzájuk, amikor már régen ácsorognak. Révedező tekintettel néznek rám, s így felelnek:- Legeltetünk.- És mit legeltettek? - kérdezem fakó hangon.- Hernyót - felelik bizalmaskodva. Hm, legeltetnek! Méghozzá hernyót! Nem mondom, még ha valami mást legeltetnének, mondjuk libát, kacsát, pulykát, vagy mit tudom én... de hernyót? Egyébként mit is legeltethetnének itt, ezen a pár szál füvön? Legfeljebb hernyót. Különben egész kedves ötlet. Ettől ugyan nem lesz több hernyó, s legalább a lányok is szórakoznak. Nos, csak legeltessetek, legeltessetek... Elnézem hajlott hátacskáikat, középen a kiálló gerinc-gyöngysorral, s elérzéke- nyülve gondolom: én kis pásztorlánykáim! Még a hernyók is kedvesebbnek tűnnek egy pillanatra. Keresem őket a fűben, de nem látok semmit. Jobban lehajolok, körbejárom a lányokat, de hernyóknak nyomát se látom.- Mit akar ez megint jelenteni? Hisz nem látok semmit! - kérdem tőlük csalódott hangon. Nem magyarázkodnak, csak néznek rám, mintha azt mondanák, nincsenek meglepődve, valójában számítottak rá, s hogy van, aki többet lát, van aki kevesebbet, hogy ez emberi dolog, s hogy erről nem ók tehetnek, hanem én, s ahogy ott állok, egyre inkább elvesztve a talajt a lábam alól, legszívesebben letérdepelnék, s keresnék tovább a fűben, hogy egyszer s mindenkorra világos legyen... S ebben a pillanatban, a zavar és bizonytalanság kellős közepén, mintha meglebbentek volna a hajszálaim, egészen a tövüknél, mintha mozgás örvénylő áramát éreztem volna, szárnyak csapkodását. Kis szárnyakét, gyöngékét, s valószínűleg átlátszókét, hisz nem láthattam őket. Nem, nem tévedhettem, szárnyak voltak, amelyek itt a közelben feszültek ki. A lányaimra pillantottam, féltékenyen, és önkéntelenül viszketést éreztem azon a helyen, ahol valaha nekem is nőttek a szárnyaim. S az égbolt, ez a hatalmas, elérhetetlen kékség, engedelmesen lehajolt a földre, mintha egyedül repülésre teremtődött volna. KOVESDI KÁROLY fordítása — Azt nem í rta meg — mondta a nyugdíjas tanító.- Egy tulipán! - csóválta a fejét Irma néni. - Ilyet még nem is hallottam. Volt egyszer egy szegény özvegy- sszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendesóceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken. A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elkülde gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett. Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik, aki boldogul. i Jutó Polák rajza
