Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-13 / 24. szám
I CSÁKY PÁL- Bírod még? — kérdezte a válla fölött Juanito, miközben egyre feljebb hágott a sűrűn benőtt hegyoldalon. Kínlódva kapaszkodtam utána. Az őserdő nehéz, páradús levegője mázsás súlyokkal nehezedett rám. Befurakodott a tüdőmbe, a sejtjeim közé: mint bénító kígyómarás után, teherré vált a mozgás.- Itt - villant föl egészen közel Juanito izzadságtól fényes arca. Hatalmas kőbálványra ült, egy mozdulattal pihenésre szólított engem is. - Itt megpihenünk egy kicsit. Lihegve telepedtem melléje. - Ha ezt tudom... - volt a számon, de hirtelen lenyeltem a szót. Eszembe jutott, mennyit kellett kérlelnem őt, amig felhozott ide.- Az ördög gondolta volna... - fejeztem be végül, inkább csak azért, hogy kitöltsem a csendet. Sűrű és fojtott volt a levegő, piszkosszürke a köd. A nap meg sem próbálta áttörni a felhők kordonát.- Mit vártál? Trópus - törölte meg a homlokát egykedvűen Juanito. - De figyeld, ezek már jelek - mutatott a cipője orrával egy hatalmas tömbre. - legalábbis azt mondják. Az eső már lecsiszolta őket. Szemügyre vettem a hatalmas köbál- ványokat. Nem lehetett megállapítani róluk, természetes vagy mesterséges erők formálták-e őket s helyezték ide; gigantikus voltuk tudatában fenséges némaságba burkolózva hevertek szanaszét a hegyoldalon. Közöttük égigérő platánok nyújtóztak pogány sóhajtással az égnek.- Valameddig idáig érhetett - mondta Juanito kísérőszövegeként egy hirtelen mozdulatnak, amellyel egy megkésett moszkitót próbált agyoncsapni. - Mondják, valahol itt volt a város fala. Hogy pontosan hol, senki sem tudja. Izgalom fogott el, mint vadászt a feltűnő vad előtt. Hirtelen rontottak rám a történetek, amelyeket eddig hallottam. Egyszerre úgy véltem, csodás esemény délibábja feszül a hatalmas lombkoronák fölé. Az öregek elbeszéléseit láttam megelevenedni magam előtt. Utcákat, melyeken karneválok hömpölyögtek őrült tobzódásban, hegyibeszédek és csodavárások visszhangját hallottam a tömegben. Kifestett álarcokat véltem látni és kizsigerelt állatokat, uszító csámcsogást és őrült zenebonát. Régi, megfejthetetlen írású táblákat, rajtuk a hazugság cafatjait; a sűrű levegőben hirtelen egy fal meredt előttem, hatalmas, elpusztíthatatlan bástya fala. Kövei, mint emlékezetsejtek közül kibúvó rubinkristályok, pompáztak a páfrányzöld háttéren.- Látod? - fordultam diadalittasan Juanito felé. - Juanito, megtaláltuk!- kiáltottam boldogan, - Megtaláltuk! Egykedvűen nézett rám, a szája sarkában gunyoros mosoly feszült. - Akár a többiek - mondta kis idő múlva -, ugyanolyan vagy, akár a többiek. Térj észre: csak az erdő van itt. Hitetlenkedve néztem rá. - Juanito- szóltam hozzá -, Juanito, te nem láttad az előbb azt, amit én? Mondd, Juanito, mondd, hogy te is láttad - kérleltem.- Badarság - hallottam a hangját, durva volt és mély. - Hazug önáltatás. Mind egyformák vagytok. Semmit sem láttam.-Juanito, hiszen itt volt - ragadtam meg a karját. - Hatalmas, óriási bástya volt. Láttam, érted, láttam! Megvetően nézett rám. — Te sem hiszed - mondta. - Rám van szükséged, hogy el tudd hitetni magaddal a hazugságaidat? Ebben ne számíts rám - józaní- tott ki. - Ebben ne. Olyan vagy te is, mint a történetek öregjei: a bástyák alá járnál emlékezni.- Igazad lehet - mondtam sokára hideg, színtelen hangon. - Megyünk? Láttam, gondolkodik. Aztán elvigyoro- dott. - Persze - mondta. Újra előttem himbálózott a háta, a hangja, ragacsos médium, folyt hozzám a levegőben.- Talán a hely teszi - mondta. - Az is lehet, hogy misztifikálásra ösztönző erőterek vannak itt. Az öregek máig beszélik: a legfurcsább, ami ebben a városban volt, hogy az emberek itt mindig a múltból éltek. Már a legrégibb történetek is így kezdődtek: amikor kimentünk a bástyák alá, emlékezni. Jó érzés szállt meg, kísérőm újra a régi, mesélő kedvű Juanito volt.- Az írásos emlékek csak sejtetik a régi gazdagságot - folytatta erős hangján Juanito. - Egy dolog azonban erősen kiviláglik belőlük: az itt lakók büszkék voltak városukra és mindarra, amit falai között létrehoztak. Magukat büszkén vallották a város urainak. Ha lehetett, eldicsekedtek vele, százezres tömegeknek adtak otthont alkalomadtán, akik felüdülést keresni zarándokoltak el ide. Messze járt előttem Juanito, hangja foszlányokban tört utat a sűrű páfránylevelek között.- Máig nem tudjuk például, melyik törzshöz, népcsoporthoz tartoztak a város lakói. Erről a város földrajzi" helye után is csak homályos elképzelésünk lehet. Az írásos hagyatékok erről a maguk nyelvén szólnak: szerintük a városlakók nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a kérdésnek, egyszerűen városbélieknek nevezték magukat. Juanito hangja mintha gunyorossá vált volna. - Úgy látszik, a város álszemérmes, hazug öntudata nem bírta el az efféle önértékelő tükörbe-nézést. Lassan újból kifulladtam. Juanito sem bírta diktálni már a néhány perccel korábbi ínszaggató iramot. A meredek hegyoldal kegyetlen volt azokhoz, akik meg akarták hódítani. Juanito újra pihenésre invitált, örömmel telepedtem mellé, mert éreztem, mondandója bővében van.- Hogy hol következett be a törés, senki sem tudja - folytatta, miután kicsit kifújta magát. - Az öregek esküsznek rá, hogy a városra átok telepedett. Arculata egyik napról a másikra megváltozott. Óriási templomai, díszes palotái hiába tartoztak a legszebbek közé: a városban megtört valami, amitől díszes szépsége hitvány paravántákolmánnyá változott. Értékei egyszeriben kifestett, szégyellni való dicstelenségekké váltak. S ami mindezek mellett a legfurcsább: a város ezzel mintha dicsekedett is volna. Bárgyú reménytelenséggel magasodott az emberek fölé, s mint fertőzött, őrült leprás, vigyorgó arccal szemlélte, ahogy végtagjairól szakadoznak le a húscafatok.- Hogy mikor jelentek meg az első rések a város falain, megint csak nem tudjuk - beszélt tovább Juanito. - Az öregek úgy mesélik, hogy az első réseket a város lakói nem vették komolyan. Apró szépséghiba csak, mondogatták, nemsokára kijavítjuk, nyoma sem marad többé. Ezt mondogatták a város lakói, mozdulni azonban nem mozdultak. A repedések pedig lassan továbbterjedtek, a bástyákat támadták meg, s rút ráncokkal vonták be a falakat. S mivel a város lakói továbbra sem mozdultak, az elszemtele- nedett rések egyre nagyobbak lettek és immár az alapokat támadták meg.- Elsőnek a Nap-templom és az áldó- ' zatház helyén maradt romhalmaz. Azután a könyvtár és a palota következett. Erre már felocsúdtak a város lakói, de ólomnehezen mozdultak mocsárfenekü önmagukból, s csak miután megpróbálták megtenni a első lépéseket, jöttek rá: hiába. Az évszázados tunyulás tönkretette őket. Fel akarták emelni szavukat, de némák maradtak, lábukkal mozdultak volna, de a megkövesedett inak nem engedelmeskedtek akaratuk parancsának. Őrült sámánjaik hiába verték dobjaikat a bástya fokán minden naphulláskor, a városon vigyorogva lett úrrá a bénulás Kháron-szagú csöndje. Juanito hangja elnehezedett. Hozzám is mintha ólommembránon keresztül érkezett volna, az őserdő zörejei tompákká váltak, mint egy valószerűtlen hangsze- relésű Yma Sumac-koncert hangjai.- A város akkorra már a felismerhetet- lenségig megváltozott. Előfordult, hogy utazó vagy vándor ért kapuihoz, fellélegezve mondott hálát a kegyelemért, ám amint megizlelte a város levegőjét, átko- zódva futott tovább, s kétségbeesetten igyekezett kitörölni az emlékezetéből, nogy valaha is látta a híres falakat. Mert ijesztő volt bénítóan ijesztő, ahogyan ez a város a reménytelenségével hivalkodott. Az öregek úgy mondják: az átok elvette az emberek eszét. Azt is mondják: a városban akkor kezdődött a lehajtott fejek korszaka. Soha nem találtam még Juanitót ilyen beszédes kedvében. És soha nem ért még a történet ilyen lehangoló mélységekbe, mint most. Bár újból frissnek éreztem magam, nem volt kedvem tovább menni, marasztalt a Juanito- mesélte történet.- A városban nem volt többé barát a barát, és nem volt drága a szerelem. Az utcákra a félelem és a megalkuvás csöndje borult. Az emberek bezárták ablakaikat és önmagukat, nyílt szót nem ejtettek és közéjük furakodott egy addig ismeretlen hatalom: a bizonytalanság. Az emberek bezárkóztak és azt gondolták, mindez csak átmeneti lesz. Azzal áltatták magukat, hogy a rossz idők múltával újult erővel, dúsult akarással vethetik magukat a tennivalókba. Ez azonban csak egy volt az újabb hazugságok közül. A csönd sokáig tartott, túlságosan sokáig. A város utcáira por telepedett, hamu lepte be a kereszteződéseket. Ha néha elő is bújt egy-egy városlakó, hitetlen csodálkozással vette tudomásul, hogy a város, amelyre valaha oly büszkék voltak, a városuk egy prostituált arcát mutatja.- A kezdeményezések eleve elvetéltettek ebben a városban - szőtte tovább a történetet Juanito. - Előfordult, hogy egy-egy ember megpróbált kitörni, ilyenkor az addig szétszórt többiek áthatolhatatlan liánfalat képeztek körülötte, melyben mint tehetetlen féreg, fennakadt. Hamarosan nem maradt senki, aki a város állott levegőjét felkavarja. A jobbak, gyengébbek elhagyták a várost, a keményfejűek meghasonultak. Juanito lassan mozdult. Mint hipnotizált médium, indultam utána. Amit most hallottam tőle, megváltoztatta képemet a városról. Nem érdekeltek többé az egyre sűrűbben előforduló bálványok, árulkodó szobortöredékek, a Juanito- szőtte történet folytatását szomjaztam. Juanito azonban sokáig hallgatóit. Nem mertem sürgetni, némán hallgattam a lábunk alatt recsegö-pattogó ágak zenéjét. Már közel jártunk a csúcshoz.- A városban olykor hírek kaptak szárnyra: vidéken esténként nagy tüzek gyúlnak, fényük eléri a város határait- szólt Juanito, amikor már csak néhány méterre voltunk utunk végső céljától.- A csillogó szemű remény a támpont ideáját vetítette kiéhezett képzeletük felé, az Archimédeszi pontét, amelyen lábukat megvethetik. A minden hazugságért hálás városlakók szívták, lesték a hírt, amíg rá nem jöttek, ez is csak öncsalás, az archimédeszi pontot csak önmagukban kereshetik.- Erre azonban nem voltak képesek. A város a másik végletbe esett, perverz őrülettel vetette magát a vigalomba. Egymást érték a borpatakok, orgiák, melyeken fogatlan vénkisasszonyok és félhülye urak martak vidám csámcsogás- sal az élet húsába. Az emberek zsibongtak az utcákon, illetlenségekkel firkálták tele a házfalakat, karneváli maskarát öltöttek magukra és szentül hittek kiosztott szerepük igazában. Az őrült zsibvásár az égig ért, nekifeszült a házfalaknak és megtámadta a dobhártyákat; az eddig kis utcákban meghúzódó búntanyák a főutcákat vették birtokukba és elrondították a házak homlokzatát. Hirtelen véget ért az őserdő. A csúcson a város volt központjának romjai pompáztak a szitáló fényben. Egyszeriben megfeledkeztem fáradtságról, küszködésről, meg a Juanito mesélte történetről is. Futottam a romok felé, falakat másztam, oromdíszeket vizsgáltam, magába zárt a hely légköre. Juanito lassan ballagott utánam. Órákig eltartott, míg sok mindent megvizsgálva, lehiggadtam. A fáradtságtól kimerültén roskadtam egy lépcsőre. Most Juanito telepedett mellém. Fogalmam sem volt, mit csinálhatott addig, míg én a romokat vallattam. Úgy szólalt meg, mintha az imént hagytuk volna abba a beszélgetést.- Úgy mondják, ezen a helyen áldoztak föl néhány embert - mondta rezzenéstelen hangján. - Az öregek azt mesélik, a városban megjelent néhány csuklyásfejú, egyenes tekintetű ember. A város nem sokáig bírta el őket. Állítólag ezen a helyen vették ki szívüket és áldozták föl a Nap-istennek. Bizonyíték erre sincs, ahogy a hódítók létére sem. Lehet, hogy csak a város krónikásai találták ki őket, gyávaságukat mentendő.- Regélik, hogy egy napon megjelentek a város falai előtt. Nagy, fehér paripákon jöttek, először egyesével, azután tízesével, százasával. Megszemlélték a repedt falakat, ingadozó tornyokat, majd bekocogtak a kapukon. A város sértődött csöndben fogadta őket, az ajtók és ablakok becsukódtak, a kapualjak pókhálós nyugalomba menekültek. Csak a nagy fehér paripák zsivalya remegtette meg néha a zsalugátereket, kemény patáik tüzet csiholtak az utcaköveken.- A történet természetesen úgy folytatódik, hogy a hódítók, nem zavartatva magukat, beültek az üresen maradt szobákba, kávéházakba, s ott nemsokára igen otthonosan érezték magukat. Lassanként elfogadtuk a városlakók gyöngyeit is, amelyeket azok a lábaikhoz összehordtak.- Nos, induljunk - állt föl rövid csönd után Juanito. Én mozdulatlan maradtam, vártam a történet befejezését. Juanito azonban nem szólt.- Hogy tűnt el mégis a város, ha a hódítók új vért hoztak a falai közé?- kérdeztem végül. — A történet így nem szokványos.- Mondtam, hogy valószínűtlen - válaszolt Juanito, de már messze járt, a páfrányok között. Utána iramodtam, az őserdő mindennapi egykedvűséggel kebelezett be bennünket. Mögöttünk az orom gyorsan tűnt el, észrevétlenül, mintha mindig is csak a képzelet szülötte lett volna. DÉNES GYÖRGY Csönd Fehér abrosz. Az esti fény behull a lugasba, borospohárban csillog a föltámadt remény, ülök némán s magammal koccintok, de jó ez a magány, a szívben alvó emberi szó. Már hazafelé tart a csorda, lassan vonul, mint szívemben az emlék tarka képei. Sorsom az idő kifaragta, úgy nekem emberi szívem van, s szívemben üzenet. Szétosztom most némán ezt a verset, szívem vérét, vegyétek pásztortüz fényű békességét. Tudom, kemény a föld, jó szóval kell a gondot betakarni, le kell hajolni a humuszhoz egészen, hogy föltekintve, szebbnek lássuk a csillagot az égen, a csodát, amely elforog s újra visszatér. Testvéreim, megszólalt asztalomon a bor és a kenyér.
