Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-06 / 23. szám
ÚJ szú 15 1986. VI. 6. S okéves gyakorlattal rendelkeztek, mégis megbuktak. Igen, Jean-Claude Duvalier haiti és Ferdinand Marcos Fülöp-szigeteki elnök számára fekete volt a február. Bukásukhoz elsősorban az járult hozzá, hogy a két országban megérett a belső helyzet, vagyis a népharag szelleme kiszabadult a palackból. Csak másodsorban az, hogy az Egyesült Államok is így akarta, vagyis „ejtette“ két hűséges szövetségesét. Ezt nem szabad szem elöl téveszteni, amikor azt vizsgáljuk, milyen sors vár a többi, szintén az Egyesült Államokhoz kötődő diktatúrára, illetve diktátorra. A februári események után ugyanis Washington kisajátította magának az érdemeket két „ősrégi“ diktatúra megbukásáért. Ez persze csak annyiban igaz, hogy az évtizedeken keresztül Haitinak és a Fülöp-szigeteknek nyújtott támogatás is közvetve hozzájárult a belső feszültségek felhalmozódásához. De Washington nem ilyen „érdemekre“ gondolt. A diadalérzést az váltotta ki, hogy lám: a kulisszák mögötti diplomácia magasiskolájának példáját sikerült produkálni, s ami az eredményt illeti, ezután senki sem vonhatja kétségbe, hogy az USA nem törekszik a diktátorrendszerek felszámolására... LAVINA? A despoták rohamosan közeledő végéről kezdtek cikkezni a lapok, s folytak a találgatások, ki lesz a következő. Melyiket fosztja meg kegyeitől az USA: Pinochetet, Stroessnert, esetleg Ziaul Hakkot vagy Csőn Tu Hvant? Nem vitás, a nevezetteknek lehettek álmatlan éjszakáik, de hamar rájöhettek, hogy a lavinaveszély elmúlt. Miért? Egyszerűen azért, mert az Egyesült Államok nem a szélső- jobboldali diktatúrát mint olyant akarta megszüntetni, hanem az elégedetlenségi hullám miatt radikalizálódó ellenzék által esetleg veszélybe kerülő érdekeit megmenteni. (Ez nem sikerült Washingtonnak pl. Kuba, Nicaragua vagy Irán esetében, ahol az USA teljesen elveszítette befolyását. Ebből tanulva most úgy igyekszik elhatárolni magát egyre kényelmetlenebbé váló régi szövetségeseitől, hogy az utód kormányzatokkal akarja folytatni a hagyományos kapcsolatokat.) Haiti és a Fülöp-szigetek esetében ez nagyjából „bejött“, bár több jel figyelmezteti Washingtont arra, hogy a dolgokat nem szabad elkapkodnia. Ez nem is áll szándékában, ugyanis anélkül, hogy biztos lenne a műtét sikerében, nem fog ezentúl szikét. Magyarán: ha nem látja biztosítva érdekei érvényesülésének folytonosságát, nem fog hozzá a „kulisszák mögötti diplomáciához“. A jelszó ez: jobb egy baráti diktatúra, mint egy ellenséges vagy legalábbis bizonytalan demokratikus kormány. Az USA persze szeretne javítani a „gyermekeiről“ kialakult képen, s olyan változásokat, reformokat szorgalmaz, amelyek ugyan az adott rezsim lényegét nem érintik, viszont a diktatúra ellenzékét valamelyest leszerelhetik, s az sem baj, ha csak megosztják... Bhutto-ellenes frakció alakult ki (ami még az apa idejébe nyúlik vissza.) Benazir ezért a Mozgalom a Demokrácia Helyreállításáért nevű laza ellenzéki tömörülés szorosabbra vonását tartja legfőbb céljának. Ha ez sikerül neki, talán nyert ügye lehet, s férfi politikustól Ázsiában ismét egy nő veheti át a hatalmat (mint Marcostól Aquino asszony). Egyelőre az sem világos, mit is akar Benazir, természetesen azon kívül, hogy távozzon Hakk. No és a rezsimnek még mindig elegendő eszköze és módja van az esetleg veszélyessé váló elégedetlenség letörésére. SZÖULI SZEREPEK A Fülöp-szigetek és Dél-Korea között is vonható bizonyos párhuzam. Sokak szerint a következő bukott diktátor Csőn Tu Hvan lesz. Itt is egymást érik erőszakkal tud fellépni, kegyetlenül megtorolja a megmozdulásokat. Az Egyesült Államok Dél-Korea esetében is „demokratizálást“ sürget, ami annál is inkább kívánatos lenne, mert közeledik a szöuli olimpia, és a világ előtt produkálni kellene valamit. Csőn Tu Hvan február végén (a haiti és a Fülöp- szigeteki eseményekkel szinte egyidó- ben) jelezte, hogy hajlandó létrehozni egy parlamenti bizottságot, amely megChilében is megkezdődött a visszaszámlálás (Die Weltwoche) vizsgálná az alkotmány módosításának lehetőségét. Kikötötte azonban, hogy a következő elnökválasztást (1988) még a jelenleg érvényes rendszerben bonyolítsák le. Ezzel le is leplezte, hogy lényegében csak taktikázik, manőverezik. Az ellenzék igy el sem fogadta az ajánlatot, hiszen az idő neki dolgozik, s nem kockáztathatja meg, hogy a kétes engedmények érdekében lejárassa magát hívei előtt. a tímrn i Diktátorok rossz esztendeje? A BHUTTO-LÁNY VISSZATÉRT Talán még a Fülöp-szigeteknél is fontosabb bázisa az Egyesült Államoknak Pakisztán, ahonnan a Közép-Keletet lehet ellenőrizni. Itt van, ugye, Irán, aztán Afganisztán, és adott esetben Indiára is nyomást lehet gyakorolni. Ennek megfelelően áramlanak az amerikai dollármilliók és a legkorszerűbb fegyverek Pakisztánba. Ziaul Hakk lassan 10 éve van hatalmon, s ez alatt az idő alatt elég szilárd rendszert épített ki, amely persze az erőszakon alapul. A hadsereg feltétlenül hű hozzá (igaz, Marcos szintén ezt hitte még néhány nappal a bukása előtt is). Szóval Hakk biztos a dolgában, az amerikai támogatásban úgyszintén. így bizonyos „engedményeket“ is megengedhetett magának. A máshol már alkalmazott amerikai forgatókönyv szerint két éve elnökválasztásokat rendeztek és tavaly az év elején egy szófogadó parlamentet is létrehoztak, azt remélve, hogy így szalonképesebbé válik a rezsim. Látványosnak szánt lépés volt, hogy az idei év elején felfüggesztették a katonai törvénykezést, ám valójában mi sem változott, mert Hakk emberei a legfontosabb funkciókban megmaradtak. Néhány hete engedélyezték Benazir Bhutto, az épp Hakk által kivégeztetett egykori miniszterelnök, Zujfikar Ali Bhutto lányának a hazatérését. A Bhutto-lány Londonban élt száműzetésben, mégis ö számított az ellenzék vezéralakjának. Ezt a szerepet hazatérése után azonnal fel is vállalta, s mindjárt az öt köszöntő több- százezres tömeg előtt mondott beszédében, majd országjáró kőrútjának valamennyi állomásán Hakk elnök azonnali lemondását és szabad választások kiírását követelte. Úgy tűnhet, eléggé engedett a gyeplőn a diktátor, talán már bánja is, hogy hazaengedte Benazir Bhuttót, aki mindenütt, ahol megjelenik, hatalmas tömegeket hoz lázba, minden egyes nagygyűlése igazi diktatúraellenes tüntetés. Vagy mégsem kell tőle annyira tartani? A válasz nem lehet egyértelmű. Az igazság az, hogy a pakisztáni ellenzék elég színes, sőt a Néppárton belül erős a kormányellenes tüntetések, amelyeken a diktátor távozását, illetve közvetlen elnökválasztás megtartását követelik. Az államfőt Dél-Koreában ugyanis egy elek- tori testület választja meg, amelynek összetételét a hatalmi pozícióban köny- nyen lehet befolyásolni. Ha más rendszer lenne érvényben, Csőn Tu Hvan egyáltalán nem lehetne biztos a dolgában. A rá leselkedő veszélyből elég nagy kóstolót kapott a tavaly februári - hosszú idő után az első - parlamenti választásokon, amikor is szépen csengő nevű Demokrata Igazságpártja majdhogynem alul maradt Benazir Bhutto a sebtében megalakult ellenzéki Új Koreai Demokrata Párttal szemben. A diktátornak tehát most a törvényhozásban is erős ellenzéke van, amely főleg két korábbról ismert politikus. Kim De Dzsung és Kim Jong Szám körül tömörül (a furcsa az, hogy egyikük sem tagja ennek a pártnak, ugyanis számukra tilos a csatlakozás bármiféle politikai szervezethez). Az ellenzék most aláírásgyűjtő kampányt folytat a közvetlen elnökválasztás bevezetése érdekében, s ez a kampány tüntetések, felvonulások kíséretében eddig sikeresen zajlik. Ezzel párhuzamosan a diákszervezetek tovább radikalizálód- nak, napirenden vannak az összetűzések az egyetemisták és a rohamrendörség között. A rezsim ilyen helyzetben csak Egyelőre a legkisebb jele sincs annak, hogy az USA megváltoztatná viszonyát Csőn Tu Hvanhoz. Weinberger hadügyminiszter néhány hete abban a hitében erősítette meg Szöulban a diktátort, hogy Washington politikai - és főleg katonai — támogatása nem lehet kérdéses. Ugyancsak a diktátor vállát veregette Shultz külügyminiszter a tokiói tőkés csúcs után látogatást tett Dél- Koreában. Ez biztatásként is felfogható: „folytasd csak Csőn, jól végzed a dolgod!“ Nem lehet persze tudni, mit hoz a jövő Dél-Korea számára. Az ellenzéki erőket a lakosság egyre nagyobb mértékben támogatja, s fennállhat az a veszély is, hogy a rendszerellenes megmozdulásokban az Amerika-ellenesség kapja a fő hangsúlyt. Nem kétséges, az USA mindent megtesz Csőn — vagy legalábbis rendszere - megmentéséért, ugyanis számára a legfontosabb, hogy ne inogjon meg Washington-TokióSzöul katonai tengely egyik pillére. MEGOSZTOTT CHILEI ELLENZÉK Latin-Amerikában Chile és Paraguay jöhet számításba mint az esetleges változások terep>e. De itt - a jelek szerint - Washingtonnak még nem kell annyira sietnie. Augusto Pinochet majd másfél évtizedes or szaglása során olyan rendszert hozott létre, amelyre egyelőre bízvást támaszkodhat. Ennek fő tartóeleme a hadsereg, a Pinochethez számtalan érdekszállal kötődő tábornokok. Miért van az, hogy Chilében a diktatúra első esztendejében kegyetlenül elhallgatott ellenzék szervezésében az utóbbi években rendszeresek a diktatúra-ellenes megmozdulások, Pinochet mégis viszonylag biztonságban érezheti magát? A fegyveres erők kiállása mellett azért, mert az ellenzék megosztott, mégpedig lényegében két nagy táborból áll. A Demokratikus Szövetség a polgári jobboldali és centrista erőket (köztük a diktátort egykor hatalomra segítő pártokat), a Népi Demokratikus Mozgalom (MDP) pedig a baloldali erőket tömöríti magában, így a Chilei KP-t is. Az előbbi, azon kívül, hogy egyezteti az MDP-vel egyes tiltakozó akciók időpontját, helyét stb. nem hajlandó szélesebb együttműködésre a baloldallal. A Demokratikus Szövetség magvát a Kereszténydemokrata Párt alkotja, amely az egyik fő ihletóje volt a Megegyezés a teljes demokráciához való átmenetről nevű dokumentumnak. Ennek kidolgozására nem hívták meg az MDP erőit. A Chilei KP ugyan üdvözölte a megegyezést, viszont kifogásolta, hogy abban csupán minimális követeléseket fogalmaztak meg, nincs szó a katonai rezsim azonnali megszüntetéséről. Az Egyesült Államok részére - adott esetben - ez a „megegyezés“ jelenthetné a sima átmenetet a Pinochet utáni korszakba, már csak azért is, mert ez kizárja a „játékból" a kommunistákat. A furcsa az egészben csak az, hogy Pinochet - néhány meddőnek bizonyult próbálkozás után — a polgári erőkkel sem kíván szóba állni, s arról, hogy önként lemondjon, hallani sem akar. Washington egyelőre csak finom célzásokat tett Pinochetnek, hogy az 1989- ben esedékes elnökválasztáson már ne induljon. A korábbi, Pinochet-barát amerikai nagykövet hazahívása is hasonló jelzés akart lenni, s a diktátor figyelmét nem kerülhette el, hogy Harry Barnes, az új nagykövet azonnal találkozott a polgári ellenzék vezetőivel és az előbb említett „megegyezést" támogatásáról biztosította. Nem elhanyagolható továbbá a katolikus egyház szerepe sem, amely szintén elfordult a diktátortól és demokratikus változásokat sürget. Mindennek ellenére Pinochet nem mozdul, sőt, erőszak-stratégiája új szakaszba lépett, amit az áprilisi és a május eleji tömeges megmozdulások leverésében is megmutatott. PARAGUAYI ÖSLELET A világ legrégibb, még működő diktátora a paraguayi Alfredo Stroessner, aki nemrég „ünnepelte“ hatalomra jutásának 32. évfordulóját. Hosszú évek csendje után neki is szembe kell néznie az ellenzék mozgolódásával, bár ez inkább a tojásból épp kikelt csibe mozgolódására emlékeztet. A lényeg azonban az, hogy a diktatúrával szemben álló erők már nem félnek a gumibotoktól, a megtorlásoktól. Szintén februárban (!) zajlott le az eddigi talán legnagyobb tüntetés Asuncióban, az elnöki palota előtt. A Fülöp-szigeteki és a haiti esemé- i nyék óvatosságra intik Stroessnert, aki - amíg él - mindent megtesz, hogy hatalmon maradjon. Elképzelhető viszont, hogy magas korára és állítólagos betegségére való tekintettel erre nem lesz sokáig módja. S itt vetődik fel az utódlás kérdése, amelynek keretei egyelőre „ellenőrzöttek“. Stroessnerizmus, Stroessner nélkül? Pontosabban az öreg Stroessner nélkül, mert az egyik számításba jövő utód vér szerinti utód is: a diktátor Gustavo nevű fia, aki jelenleg a légierő ezredese. Ót a nagyburzsoázia és a nagybirtokosok hagyományos és a diktatúra egyik támaszát alkotó pártjának, a Coloradónak az ún. „aktivista“ szárnya támogatja, amely a Stroessner-dinasztia feltétlen híve. A másik, magát „tradicionalistának" nevező szárny a Stroessner előtti idők polgári-demokratikusabb gyakorlatát szeretné újrahonosítani. Ez utóbbi elfogadható lenne az USA számára is, s kevésbé kompromittált képviselői a „hagyományos“ szárnynak talán belefoghatnának valamilyen reformokba, miközben a tőkés körök érdekei is érintetlenül maradnának. Washington azonban még nem nyilatkozott Para- guayt illetően. Talán nem aggasztja a helyzet, s nem akarja magára haragítani hú alattvalóját? Az Egyesült Államoknak azonban tudnia kell, hogy a Stroess- nerhez hasonló „ősleleteknek“ ma már múzeumban a helyük... PAPUCSEK GERGELY Stroaaanar diktátor
