Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1986. május 30. XIX. évfolyam 22. szám Ára 1 korona Gyökeres György felvétele \/érnék egy gyereket. Megállók az V ablak előtt, amely mögül a csattanások vágódnak ki az utcára. A gyerek sír, minden ütésre külön is feljajdul. Szinte érezni, könyörögne, hogy legyen vége már, elég volt, de nincs ereje a szóra. Szeretném megkopogtatni az ablakot, hogy állna le a kéz, de aztán eszembe villan: oly kiszámíthatatlanok az emberi reakciók, az illető, ahelyett, hogy elszégyellné magát, talán még bőszebben rontana a gyerekre, de az is lehet, hogy először kitörne várából, egyenesen az ablakon keresztül, hogy képembe ordítsa, milyen jogon avatkozom én bele az ő „belügyeibe", majd folytatná ott, ahol abbahagyta. Továbblépek, de oda a nyugalmam. Vajon milyen bűne lehet ennek a gyermeknek, hogy büntetése már-már kínzássá fajult? Ha elkövetett is valami rosszat, szándékosan-e, vagy nem-e épp a szülőknek ,,köszönhetően"? Közvetve nem-e éppen a szülők korábbi mulasztásainak, lelketlen nevelési módszereinek, a nyomasztó családi légkörnek a következménye, bármit is tett, bárhogy is viselkedett? Közben nem tudok szabadulni a képtől, ahogy ütemesen emelkedik és lesújt a kéz, a gyermek sir. És felbukkannak emlékezetemből más megrázó jelenetek. Nem, nem hatásvadászó akartam lenni az imént. De azért gondoljunk csak jobban bele, széttekintve, ha csupán képzeletben is, tágabb és szőkébb környezetünkben: szaporodóban az ütések nyomai sok gyermek testén, lelkén - a szó szoros és jelképes értelmében. Kék foltok ,a jövőn. Mert korántsem minden pofon múlandó, korántsem mindegyik formál a ,,légy jó mindhalálig"-féle magatartásra. Hanem éppen az ellenkezőjére. És, mint köztudott, főként azok, válaszolni e kéttenyérnyi helyen. Mert nemegy külső oka van annak, hogy sok család nem tud igazi szellemi és lelki melegágya lenni a növekvő gyermeknek. Család- és gyerekcentrikus alapelveink és intézkedéseink ellenére. És itt nemcsak a szülők közötti gyakori drámai amelyeket az örökös családi perpatvarok, a válás, az alkoholizmus következményei jelentenek a gyermek számára. Kék foltok a jövőn. Pedig béke van, amelyhez oly gyakran szoktuk társítani a gyermek képét. Az egyetemes békéhez. Van azonban egy másik béke is, az egyes emberé, ezen belül pedig külön a gyermeké, melyért legalább úgy kell küzdeni, melyet legalább úgy kell védeni, mint az ország békéjét. Európáét, a világét De hogyan, milyen módon és eszközökkel? A kérdés bonyolult, nálam- nál avatottabb személy is aligha tudna rá konfliktusokról van szó, melyek végül is a gyermeket viselik meg a leginkább, a holnapi énjére is kihatva, hanem arról is, amit röviden úgy szoktunk mondani: nincs időnk a gyerekre, s türelmünk sem hozzá. Pedig ő elsősorban éppen ezt várná el, elsősorban erre lenne szüksége is - hogy partnerre, beszélgető- és játszótársra találjon a szülőben, és türelmes tanítóra, aki nem veri a fejét, nem ostobázza le, nem alázza porig, amikor például egy házi feladat megoldásában kér segítséget. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szépen berendezett lakás, és benne külön a tárgyaival és színeivel mesés világot mutató gyerekszoba, a divatos ruha, a sok játék, no és a televízió - kevés a gyermeknek. Persze, örömök forrásai ezek is, de általában múló örömöké, és csupán ezek által - bármennyire látványos dolgok is - aligha válnak okos, és érzelmiekben gazdag emberré cseperedő lányaink, fiaink. Hány példa van rá, hogy jól szituált családban felnövő gyerekből pont az ellenkezője lett annak, amit a szülök elképzeltek. Miért? ,,Hisz mindent megkapott tőlünk!?" Igen, csak a legfontosabbat nem, azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan, mint például az aktív szeretet, a jóság, a türelem, a közös együttlétekból fakadó élmény, játékai a léleknek és az értelemnek. Amelyek egyébiránt még az olyan stresszhelyzetekből fakadó lelkitudati megrendüléseken is enyhítenek, mint amilyet a túl korai ébresztés, a reggeli kapkodások, huza-vonák, az iskolai megterhelés, az utca hatása, a kortársak és a felnőttek részéről megnyilvánuló különböző agresszivitások jelentenek. A gyermeknap ünnepi óráiban, kedves pillanataiban, úgy vélem, nem árt elgondolkozni ezekről a kérdésekről sem. Kötelességünk is, szülőknek és az egész felnőtt-társadalomnak egyaránt. Hiszen, tűnjék fel bár közhelynek, ha a gyermekről van szó, a jövőről is. És úgy lenne szép, ha minél kevesebb kék folttal fogadná majdan a sorjázó nemzedékeket- BODNÄR gyula
