Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 21. szám
Itan, és egy kicsit úgy érezte, mintha apjával találkozott volna.- Elkísérsz a temetőbe?... - kérdezte, ijd rábeszélón folytatta. - Nézd, né- ly lépésnyire van innen a református netö. Legalább megmutatom a gyer- ikeim sírját, mert egy sírban nyugszik idkettő. Gábor ment, velük tartott a kőfaragó ;ster is. Lassan mentek, a mester 3rszámaival elöresietett, az öreg kissé ámaszkodva karon fogta. Gábor most gyón nyugodt volt. A szép nyár, amit imént a katolikus temetőben észre m vett, most kitárulkozott előtte teljes > npájában. A nap éppen lebukóban t, vöröses sugarakkal búcsúzott a tetőtől. A rózsák, a szegfűk tarka nekben ragyogtak. Olyan volt a teme- mintha ünnepi köntösbe eltözött na. A dongók, méhek még szakadatdongtak, zümmögtek. Lakatos el- sztette Gábor karját, és botjára tá- szkodva, fürge, otthonos bicegéssel ;írhoz vezette. Ott megállt, oly mélyet >gzett, mintha sóhajtott volna.- Naponta járok ide - kezdte. - Tudod, már nem látogathatnak meg engem, én látogatom őket. Újra és újra Ivasom a sírfeliratot, naponta javítom, oonta kiegészítem azzal a fájdalom- .1, amely életem minden órájában gújul bennem. Azt hiszem, én már ik ennek a fájdalomnak élek. Olvasd, bor, olvasd - ismételte mintegy sür- ve -, hisz én tanítottalak írni-olvasni. HAZÁÉRT akatos Károly honvéd főhadnagy III. oszt. VasKoronarend lovagja a III. oszt. kát. érdemkereszt tulajdonosa Élt 25 évet Hősi halált halt Galíciában, a litovicéi ütközetben 1915. V. 16-án. * * * Haza vártunk, megjöttél, Büszkék vagyunk rád, Magyar tanító fia voltál, JENŐ a méltó öcs, főhadnagy a III. kát. érdemkereszt tulajdonosa Élt 25 évet Ami Gábor figyelmét megragadta, és ami az egész szövegből mélyen az emlékezetébe vésődött, és ami újra és újra arra kényszerítette, hogy elolvassa, az a következő egyszerű mondat volt: „Magyar tanító fia voltál“. A sírfeliratból ez a néhány szó ugrót ki, külön értelmet nyert, és mintha a sírfelirat adatai, a felsorolt kitüntetések csak alárendelt szerepet játszottak volna e mondat mellett. Gábort a részvét még mindig szinte görcsként tartotta fogva. Nem tudott szólni, nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy tanítója kisebbik fiát jobban szerette idősebb, elsőszülött fiánál. Tévedésére csak később jött rá. Később, amikor megértette, hogy Károly halála után tanítója minden reménye, vigasza élő gyermeke köré fonódott, a második, a kisebbik fiú foglalta el életében az elsószülött helyét. Bicegő szíve minden dobbanásával várta tőle a híreket, közben tanított, az iskolában hazaszeretetre nevelte a kis nebulókat és ekkor... ki tudja, talán tanítás közben kapta meg az újabb hírt, és tragikus fájdalma robbantotta ki ezt a mondatot, amely oly megrázó, mintha kisebbik fia mellett önmagát is elhantolta volna. Hirtelen maga előtt látta a két fiút, ápoltak, épek és jól öltözöttek voltak. Egyikük sem bicegett, műveltek, tanultak voltak, az idősebbet sétálni is látta a Nádor utcán egy szép szőke lánnyal... Mentek szépen egymás mellett, és mosolyogtak.- Érted te ezt, Gábor? - szólalt meg ekkor a tanítója.- Értem - bólintott rá komolyan.- Nem érted - tiltakozott az öreg reszkető kézmozdulattal -, nem is értheted - folytatta. - Nekem gyakran az az érzésem, hogy a sírfelirat szövege még Jenő fiam hősi halála előtt, azokon az álmatlan éjszakákon készült el, amikor félelemmel és rettegéssel viaskodtam. Én akkor gyávának, kishitúnek tartottam magam. Nem kerestem összeköttetéseket, hogy a kisebbik fiamat felmentsék. Állandóan arra gondoltam, hogy ilyesmi magyar tanítóhoz nem méltó. Ezért mondom, a sírfelirat már kész volt, és ezt mohdja a feleségem is. A kőfaragó abbahagyta a betűk aranyozását. Felállt, aranyport szórt a bögrébe, majd az ecsettel kavargatva a festéket így szólt:- Nincs igaza, igazgató úr. Tanítványa voltam én is, mint sokan itt Komáromban. Emlékszem, mindig nyíltságra, becsületességre tanított bennünket. Tudom, hogy érettünk, szegényekért mindig síkra szállt. Hiába tesz hát magának szemrehányást, tudom, mint magyar tanító semmit sem tehetett fiaiért. Az öreg sápadt reszkető kezével végigsimított homlokán.- Hiába vigasztalsz engem fiam - válaszolta megingathatatlan keménységgel, mint aki ezen a kérdésen már sokat töprengett. - Ha meggondolom - folytatta -, hogy Franciaországban vagy Angliában hasonló szövegű sírkövek díszítik a temetőket, akkor rájövök tragikus tévedésemre.- Mégis - szólt közbe Gábor ha ennek a háborúnak, ennek a vérontásnak és a sok-sok áldozatnak értelme volt, akkor azért volt, mert megszületett a nagy forradalom, megszületett...- Ugyan, hagyd - intette le türelmetlenül az öreg -, ti, kommunisták még az isteni gondviselésbe vetett hitemtől is meg akartok fosztani.-Az igaz - válaszolta higgadtan -, helyette azonban az emberről való gondoskodást valljuk. Azt, hogy soha többé ilyen reménytelen fájdalom ne gyötörjön magyar tanítót. Ezért harcolunk! És ha meggondolom - folytatta megfontoltan -, e harc módszereit, a meg nem alkuvó makacs kitartást, hogyan kell meggyőződésünkért síkra szállni, ezt magától tanultam, igazgató úr. Magától - ismételte meggyőződéssel -, jól emlékszem arra, amikor mezítlábas magyar és szlovák tanítványaiért bátran síkra szállt. Ezt a bátorságot soha el nem felejtem, a betűvel, a szóval vésődött egyszerre az emlékezetembe. Tanítója megviselt arcán reszkető, halvány mosoly jelent meg, kissé oldalt fordult, félre a sírtól, majd mélyen lehajtotta ősz fejét, mintha restellné, hogy itt, hősi halált halt fiai sírja előtt még mosolyogni tud, mégis hálából, fájdalmas sóhajjal szótlanul feléje nyújtotta a kezét. Gábor erősen megszorította.- Hidd el - szólt ekkor az öreg megindultan hűséges tanítványaim kézszorításai tartanak még életben. Gábor elköszönt, tanítója néma meghajlással bocsátotta útnak, a kőfaragó kezében megállt az ecset, elhomályosodó tekintettel nézte a távolodó Gábort, aki gyors léptekkel elhagyta a temetőt, és sietve, mint akinek sok a teendője, eltűnt az egyik utcán. I „Látja Veronika - mondta már nem- yszer ilyen esetben, kezében a kris- yvázával vagy egyéb ajándékkal -, ért, hogy meghosszabbítsam a kikül- tését." Vagy amikor Marasev mérnök asztali lámpát hozta, így sóhajtott fel: zt szeretné, hogy a tanács tagja lessen..." Most, amikor látogatójáról értesült, ondolkozva kérdezte:- Tehát azt mondta, hogy a barátom? ikem csak két barátom van és ők tudják telefonszámomat. Nem felejtette el, ronika? Természetesen, nem felejette el, mint így a szokásos reggeli kávét sem, két im cukorral, az ebéd utánit egy szem ;orral. Hiszen már negyedik éve dóink a Főnök mellett. \mikor a Főnök olyan kedvében volt, ól beszélt neki, hogy milyen furcsák az berek, hogy hány barátot veszített el )ta, amióta ebben a beosztásban van, hogy arról álmodik mindig, néhány ara kiszaladni a négy fal közül, a szájba, papírral, kartonnal a kezében, és ! széndarabbal. „Korábban szívesen r rajzoltam és elfogadhatóan festettem..." - mondogatta. ... A kis csomagban egy bálványszobrocska volt. Fából. Véletlenül látta meg, amikor volt még egy kis ideje szétnézni a városban. A boltból gyümölcs- és kávéillat áradt. Elment volna a kis bolt előtt, de a sok csecsebecse között egy olyasmit pillantott meg, ami megállította és hirtelen emlékezetébe idézte volt tanáruk, Hriszto Antinov arcát. Igen, ez a kicsi faragás, amelyik nem volt nagyobb, mint egy embernyi tenyér, szinte az ö arcát mintázta. Finomművű munka volt. Föléje hajolva nézegette, vizsgálgatta és így még jobban emlékeztette őt Hriszto Antinovra, aki annak idején a rajzot tanította nekik. Mindig csokomyakkendőt hordott. Ünnepnapokon pirosat fehér tűvel, hétköznapokon sima feketét. Olykor kivitte a tanítványait a környező dombok valamelyikére és rajzoltatta a város látképét, majd megnézte a rajzokat; hosszú, ősz haja lelógott az arcába, de a szeme csillogott. / Az arab kereskedő észrevette, hogy a faragás érdekli, ezért máris ajánlgatni kezdte.- Nézi a bálványt, uram? Én azonnal felismerem a hozzáértő vevőt, mint ön... egyetlenegy eredeti faragás Galapagos- ról... egy olasz tengerész hozta... Nem figyelt az arab szavaira. Képzeletben egy pillanatra ott volt a városszéli domboldalon, és hallotta tanárja hangját:- Építésznek kell lenned! Semmi más nem lehetsz, minden' más tévedés lenne...! Aztán később, az egyetem elvégzése után, többször találkoztak és visszaemlékeztek Hriszto Antinovra, és bár mindannyiszor elhatározták, hogy felkeresik, meglátogatják, a végén már azt sem tudták, él-e még egyáltalán.- Húsz dollár, uram! - monda az arab és tartotta a markát. - Eredeti, Galapa- gosról... Tudta, hogy ez nem igaz. Nem is volt fontos. És a repülőtérre visszatérve, már tudta, hogy kinek fogja ajándékozni a kis faragást. Olyan egyértelműnek tartotta a hasonlóságot, hogy szinte boldog volt. * * * A Főnök tizenegy óra után tíz perccel, csöngetett. A titkárnő a napi posta mellett a mindennapi kávét is bevitte, és letette az asztalra a kis csomagot.- Ezt egy ismeretlen férfi hozta...- Ki volt az? Hogy hívják?- Nem mondta a nevét. Csak azt, hogy ha kibontja a csomagot, ön tudni fogja, ki hozta. És azt, hogy együtt jártak iskolába. A Főnök kibontotta a csomagocskát és megpillantotta a faragást, amely egy fejet ábrázolt. Nézte a kis bálványszobrocskát és bosszúsan gondolt arra, hogy valaki megint protekciót akar, és majd jönni fog egy-két nap múlva... De az ismeretlen nem jött. Sem egykét, sem több nap múlva. Kezdetben a Főnök naponta megkérdezte Veronikát:- Az ajándékozóm?- Semmi. Nem jelentkezett...- Ha jönne, késedelem nélkül engedje be hozzám - mondta, most már szinte türelmetlenül. Az az ajándék pedig ott állt a könyvespolcon, és lassan finom por kezdte belepni.-Tudja, Veronika - mondta egyik napon -, állandóan látom ezt a kis faragást, nagyon emlékeztet valakire. Nagyon. De képtelen vagyok rájönni, hogy kire...? ANTALFY ISTVÁN fordítása Stefan Strázay Mindennapi fény Pince. Különös kép: dunyhák és gyerekek. Meg nagy csend. És sötétség a szemekben és a szájakon. Virrad. Fölkelünk, az éjszaka virágba borultak a kertek, ismét szóródik a kristálycukor, • forr a tej. Kialvatlanok vagyunk. A tiszta fényt öltöttük magunkra: félszegek s bátortalanok vagyunk, de önmagunk. A háborúnak vége volt. Téglaszín április volt. Megzörrentek a kakasok farktollai. Táncolt a víz. Daniel Hevier Sei-fi téma Ki tudja, mit csinálna az a legutolsó. Ugye értitek, mire gondolok. Az a valóban legeslegutolsó, akinek csupán néhány órára maradt oxigénje. Meglehet, a halottait temetné, az eltelt századokon merengene, elátkozná a csillagokat, feljegyzéseket készítene, nevetne, beleköpne a tükörbe, megörülne, járná az elnéptelenedett utcákat, bezárkózna, kirabolná az üzleteket, idegen nyelvet tanulna, imádkozna, szétverné a bútorait, öngyilkosságot követne el, vagy egyszerűen csak elmenne, eloltaná otthonában a lámpát' és eltávozna. TÓTH LÁSZLÓ fordításai Orest Dubay: Szabadság.
