Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-23 / 21. szám

Peter Jilemnicky CUKOR (Részlet) A mezőgazdasági munkások sztrájkja okozta izgalom átterjedt a cukorgyárra is. A hivatalnokok nem bírtak megmaradni irodáik­ban s többet ögyelegtek az üzem­ben, mint bármikor azelőtt. A bizo­nyos előnyöket élvező állandó munkások és irodaszolgák óvato­sak voltak. Ezelőtt sem beszéltek sokat, most azonban, hogy he­lyenként elégedetlenség ütötte fel a fejét az idénymunkások között, még jobban ügyeltek a szájukra. De annál többet figyeltek és hall­gatóztak. Az üzemben forró és fojtó volt a levegő. A gépek zakatolása betöltötte az óriási termeket. A ka­vargó zajba úgy hullottak az em­berek rövid megjegyzései, mint vízcseppek a parázsló tűzre; egy pillanatig sisteregtek, aztán szer­tefoszlottak.- Várom, mikor kezdődik...- Az üzemi bizottság bizonyára oltani akarja majd a tüzet.- Az biztos. És a szakszervezet is.- Lesz gyűlés?- Azt mondták, hogy lesz. Majd ott dől el a dolog.- Pszt! Csönd! A mester jön... A mester odajött, megállt, pillan­tása végigfutott a pergetődobok hosszú során. Minden rendben volt, továbbmehetett volna a gép­sor másik végére, de nem ment.- Mit gondoltok..., nem esnek bele a mi embereink is ebbe a sztrájkőrületbe?-Tudja isten! - válaszolta az egyik szófukaron mindannyiuk he­lyett, a többiek pedig csak vállukat rángatták.-Úgyis rövid a kampány..., még sztrájkkal is rontsanak rajta... Mikor továbbment, az egymás­hoz közelálló munkások pillantása összevillant. Elmosolyodtak.- Hallottad? Rövid lesz a kam­pány.- Minél rövidebb, annál jobban meg akarnak lopni bennünket.- Még azt a néhány szem cuk­rot is sajnálják tőlünk.- És mit mond Babic? Hisz ő benne van az üzemi bizott­ságban! Az első váltás délután két óra­kor végzett. Már távozniuk kellett, hogy átadják helyüket az új vá­lasztásnak. .. és az üzemi gyűlés­ről eddig még senki sem tudott semmit. Mint valami szélcibálta porfelhő, úszott a kínzó bizonyta­lanság az üzem fölött. Pontosan két órakor mindannyi­an szokatlan sietséggel szede- lődzködni kezdtek, hogy minél előbb az udvaron legyenek, ahol már szabadabban beszélgethet­tek és részleteket is megtud­hattak.- Le§z gyűlés? - röppent fel minduntalan a tömegből a kiván­csi kérdés.- Senki sem tud semmit...- Hát mondjátok..., lesz? Valahol elől vékony tenorhang jelentkezett:- Ne menjetek haza! Meglesz a gyűlés! Ebben a pillanatban az iroda­épületből kijött az üzemi bizottság néhány tagja, elsőnek Babic, akit a sztrájkpárti munkások az imént emlegettek, leszegett fejjel, mint a falnak támadó kos. A többiek tétován lépegettek mögötte, de egymás között izgatott megjegy­zéseket váltottak. Egyikük, látva, hogy a munkások közül néhányan húzódoznak a sztrájk felöli dön­téstől és elhagyják az udvart, a kapuhoz ugrott és utánuk szólt:- Ne menjetek el!' Maradjatok! Szavazni fogunk... Az üzemi gyűlés zajosan zsi­bongott. Komoly határozatokat vártak. Mindkét részről szenvedé­lyesen és elkeseredetten tárgyal­ták a sztrájk kérdését. A munká­soknak jórésze, mintegy a fele, nem igen mutatott harcikedvet.- A kampány amúgyis rövid..., még azt a néhány koronát is elveszítsük?- A szerződés régen kész, most már nem tehetünk semmit!- mondták egyesek.- Hogyne tehetnénk, ha az ura­dalmakon is sztrájkolnak! - vetette ellen valaki.- Ha nem szállítják be a répát, ^ úgy leállunk... Megnyitották a gyűlést. Az üze­mi bizottság elnöke aprólékosan kezdte elemezni a helyzetet, amelyben a cukorgyár az idei kapányt megkezdte. Hosszasan beszélt s felhozott minden lehető és lehetetlen mentséget a múlt évvel szemben lényegesen lerom­lott kollektiv szerződés igazolásá­ra. De szavai, minden igyekezete ellenére, nem érték el a kívánt hatást.- Nem igaz, hogy a cukorgyárak válsággal küzdenek! - kiáltott köz­be egy hang.- Ha válságban lennének, nem volna akkora nyereségük... hi­szen olvasunk újságot! . — Nyerészkednek, és minket mégis meglopnak a szerződéssel. Egy pillanatra nagy zűrzavar keletkezett. Úgy látszott, hogy az elkeseredés kivétel nélkül vala- mennyiüket elfogta, mert azok, akik a sztrájkra nem hajlottak, némán hallgattak.- Mit akartok hát? - kiáltotta az elnök dühbe gurulva. - Kérjetek szót! Az alacsony emelvényen egy fűtő jelent meg, szemefehérje éle­sen kivillant szénportól fekete ar­cából.- Azt a cukrot akarjuk, amit eddig mindig megkaptunk! És olyan béreket is, mint tavaly! Ha a cukorgyárak nyereséggel dol­goznak, miért a mi bőrünket nyúzzák? Szinte kórusban felelt az üzemi bizottság néhány tagja:- De hiszen itt a szerződés! Az elfogadott és érvényes szer­ződés. .. S áradatként zúgott fel ismét a hangzavar:- Nem mi kötöttük!- A maguk bérencei írták alá... a hátunk mögött.- Tudomásotok volt róla már a kampány kezdete előtt... - állt fel újra az elnök és kezében nyomtatott kis füzetet lobogtatott.- Itt a szerződés, olvastátok és tudjátok, hogy egyik pontja így szól: Ha az egyik vagy másik fél kifogásolja az ez évi munkabér- megállapitást, jogában áll felleb­bezést benyújtania a paritásos döntőbizottsághoz, de legkésőbb szeptember 15-ig, hogy a bérkér­dés még az idény megkezdése előtt véglegesen tisztázódjék... Most pedig október vége van. Most már nem tehetünk semmit, barátaim... Az utolsó szavakat úgy mondta, mintha csak barátságosan vállon akarta volna veregetni őket. hogy megnyugtassa a társaságot. Most Babic állt fel:- Igaz és való, hogy a szerző­dést elfogadták és aláírták. Kik fogadták el? A cukoripar képvise­lői, mert nekik megfelelt. Kik írták alá? Olvassátok el, kik a szerző­déskötők..., a mi képviselőinket nem találjátok ott? A mi képviselő­ink mindig csak olyan szerződést írtak alá, amelyért nem kellett szégyenkezniük a munkások előtt. Hogy pedig ez a mostani érvé­nyes-e, azt ti mondjátok meg! Nektek munkásoknak kell hatá­roznotok, hogy jobb, kedvezőbb szerződést kell-e kivívni! Ez most a legalkalmasabb pillanat...- Úgy van! Ha a mezőgazdasá­gi munkások... - bicsaklott meg valamelyikük hangja.- ... és ezen nem változtat az elnök által idézett szerződésnek nemcsak ez az egy, de valameny- nyi paragrafusa sem! A zsivajgó beszéd és lárma közepette néhány munkáskéz emelkedett a magasba.- Szót kérünk!- Beszélni akarunk! Az elnök egy pillanatig habozott, méregette a szólásra jelentkező­ket, végül választott:- Dudás, beszélj! Dudás felállt, köhintett és várt, mert a zaj még nem ült el. Mikor kissé elcsendesedtek, megszólalt:- Elvtársak,.., ne feledkezzünk meg a jutalompénzről! Mert, akár­hogy is vesszük, jó dolog az... Sokhangú férfinevetés harsant fel, gúnyos felkiáltások, de Dudás nem tért le a vágányról s folytatta:- Ért olvastam a szerződést, nagyon is figyelmesen olvastam, és benne áll, hogy a jutalompénz­re elveszti az igényét az, aki munkáját az idény befejezése előtt önkényesen elhagyja, vagy az idény tartama alatt a munkát abbahagyja. Ez azt jelenti: ha sztrájkolni fogtok, elvesztitek igé­nyeteket a jutalompénzre... És jóindulatú arca eltűnt a sok munkásarc között. Egyesek ne­vettek, mások helyeseltek, az üze­mi bizottság néhány tagja elége­detten bólogatott, és Babic, látva ezt az egységnélküli, széthúzó tömeget, azon gondolkodott, mi­lyen nehéz az ilyen válságos percekben megszabad ítani az embereket vakságuktól... t Szavazzunk a sztrájkról! - ki­áltottak néhányan.- Gondoljátok meg jól! - szólt az elnök és megint kezdte felsorol­ni a sztrájk ellen szóló összes érveit. Lassan, minden egyes szót külön hangsúlyozva beszélt, szin­te cirógatta a szavakat, s mindun­talan az ajtóra nézett, mintha várt volna valakit. Az ajtót csendesen nyitogatták, újabb és újabb mun­kások meg irodai altisztek jöttek be. Az elnök tovább beszélt, de közben az érkezőket figyelte, va­jon szaporíthatják-e a győzelem­hez szükséges szavazatok számát.- Szavazzunk! - zúgott fel is­mételten a tömegből.- Nem! Halljuk a beszédet!- Az elnök igazat mondott! Végül aztán megkezdődött a szavazás. Alig néhány szavazatos gyenge többséggel a sztrájk ellen dön­tetek. A nagy csalódás lehűtette a ke­délyeket.- Köszönöm! - fejezte be az elnök a gyűlést. - Győzött a józan meggondolás! Ebben a pillanatban az elkese­redett fűtő ugrott elő és kiáltozni kezdett.- Meggondolás? Miféle meg­gondolás? A mestereket meg az állandó munkásokat csódítették ide.... ők határoztak. Pedig nem is volt joguk szavazni. Menjenek a munkájuk után, most az ő váltá-. suk dolgozik!- Vagy hívjatok ide mindenkit! Az idő előrehaladt. Fáradtak voltak az egész napi munkától, vágytak már a pihenés után. Lassanként * szedelődzködni kezdtek.- Ezzel még nincs vége... - mondta Babic az udvaron a kö­rülötte összegyülteknek. - Ma ők győztek, az ő embereik. De holnap a mieink győznek, azok, akiket nem hívtak meg. Este tízkor meg­gyúrjuk a második váltás munká­sait. Mindenki jöjjön el, aki tud... (L. GÁLY OLGA fordítása)- Jó napot, igazgató úr, hát nem ismer meg? Lakatos a szemüvege mögül pillantott rá. Hpgy jobban lássa, bicegve közelebb lépett hozzá.- Már hogyne ismernélek - veregette meg bizalmasan a vállát te vagy a Gábor - és ráncosodó homlokán látni lehetett, hogy családi neve után kutat az emlékezetében.- Igen, én vagyok - válaszolta megha­tottam- Hallom, fiam, hogy nagy kommunista lettél.- Igaz, kommunista lettem - ismételte, mint egy diák.- Pedig jól emlékszem, milyen vallá­sos gyerek voltál valamikor. •- Hát az lehet, de arról bizonyára nem én tehettem.- Csak nem restelied?... Mert ki tudja - folytatta kissé bosszankodva -, akkor talán azt is szégyened, hogy a tanítvá­nyom voltál?- Nem szégyellem, igazgató úr.- Akkor meg miért nem látogatsz meg soha, pedig megérdemelném. Nagy fáj­dalom, gyász ért engem, fiam. Bizonyára te is tudod, a két fiam elesett a hábo­rúban. Gábor hallgatott.- Olyan egyedül maradtam - folytatta panaszosan mintha nem lett volna soha fiam, gyermekem, tanítványom. Az utolsó szót már nagyon halkan mondta, mintha kifogyott volna az erőből. Nagyon megviselt volt az egész ember, pislogva nézett lefelé, és a bicegés már ott fészkelt tétova, csalódott tekintetében, egész gyásztól megtört tartásában.- Elhagytak a barátaim - folytatta -, és te is, lám, meg sem látogattál.- Csak két hete, hogy hazajöttem.- Két hét hosszú idő, már eljöhettél volna.- Gondoltam rá, de féltem - bökte ki végre. Nem tudja, elmondja-e neki a féle­lem okát, aztán mégis úgy döntött, hogy elmondja. Máig sem értette, hogy évtize­dekkel ezelőtt, miért csapta be az asszony előtte az ajtót. - Tetszik tudni, régen - folytatta még gyermekkorom­ban meg akartam látogatni, tudtam, hogy otthon van, mégis amikor meghúztam a csengőt, és Lakatos néni ajtót nyitott, letagadta az igazgató urat, és az orrom előtt becsapta az ajtót.-Az öreg nézett, kerek, csodálkozó szemmel, aztán egyszerre mintha fény, emlékezés fénye gyúlt volna ki tekinteté­ben, és mint egykor régen, fiatal korában szokta, bölcsen elmosolyodott.- Nem tudom - mondta, karonfogva az ablak felé bicegett vele, ahonnan szép kilátás nyílt a másik, a református temetőre -, de azt hiszem - folytatta —, akkoriban valami arany húszkoronás miatt volt bajod. Emlékszel rá?- Soha el nem felejtem.- Na látod, én se... Bizonyára arra i emlékszel, hogy a feleségem segíte akkor rendbe hozni azt a szerencsétle bolondságot.- Emlékszem - válaszolta Gábo csendesen, és megborzongott a szé gyentöl meg mindattól, ami ezzel kapcso latban eszébe jutott.- Nos - folytatta élénken az történi hogy a feleségemnek eljárt a szája elmondta a dolgot egy barátnőjének, a: « meg persze visszamondta annak a vén asszonynak. Hogy is hívták?... azt, a) téged lopással vádolt. SZABÓ BÉLA (RÉS- Kraftnénak.- Persze Kraftné... Hogy az embe milyen feledékeny már. De nem csoda Kidobtam. Pedig én ilyesmit soha senki vei meg nem tettem, de vele meg kellet tennem. Más nem segített. Egy napor eljött, de nem is jött, hanem betör hozzám, és kérdőre vont, igaz-e, hog} a feleségem csempészte az ocsúba ai arany húszkoronást. Mit tehettem?.. Felháborodásomban kitártam az ajtót és kidobtam. Aztán persze a feleségenr kidobott téged, mert sejtheted, hog> a feleségem is megkapta a magáét. Hái így történhetett. Ez a magyarázata. Gábor most már megértette a rejtélyt Hallgatott, nyomorúságos gyerel<kora új ra feltárult előtte... A történet felelevení­tése Lakatost is kilendítette valahogy bánatából. Még mindig a karját szórón gáttá.- Nagyon örülök, Gábor, hogy talál­koztam veled, hogy a véletlen újra összehozott minket.- Én is, igaizgató úr, válaszolta megin­LILJANA MIHAJLOVA A főnök ajtaján sötétzöld bórhuzat volt, dekoratív sárgaréz szögekkel; a vastag párnázott fal egyetlen hangot sem enge­dett át. Gyakran kétszer is kellett kopog­tatni, de még akkor is válasz nélkül maradhatott az ember. A titkárnői szobában a nem kimondot­tan szép, huszonöt-huszonnyolc év kö­rüli titkárnő felnézett rá, a köszönését azonban nem fogadta.- A főépítésszel szeretnék beszélni... a barátja vagyok... - mondta, látva a lány közömbös arcát. A titkárnő ekkor elmosolyodott. „A látogatók legtöbbje így mondja...“ Pedig a Főnök egy látogatás után nyomatéko­san megjegyezte: „Nekem csak két barátom van... és ók tudják a közvetlen telefonszámomat..." Ez akkor egyértelmű figyelmeztetés volt, és ettől kezdve hiába hivatkozott bárki is arra, hogy a Főnök barátja.- A Főnök értekezleten van... - mondta habozás nélkül.- Sokáig tart?- Nem tudom. Valószínűleg...- Mi valóban barátok vagyunk - tett még egy kísérletet. - Együtt jártunk iskolába, majd az egyetemre. Hoztam neki egy apróságot Afrikából... Ez sem volt új dolog. Jöttek id mérnökök, építészek, hazatérvén Afriké ból, hozták az ajándékokat. Mind „valan apróságot“.- Itt hagyhatja. Átadom.- Éppen erre akartam kérni. A zsebéből kis csomagot húzott elő é a lány felé nyújtotta.- Kitől kapja?- Nem fontos. Ha meglátja, tudni fogjí „Vajon mit szólna hozzá, ha megkíná nám kávéval?“ - futott át az agyá a gondolat. „Ha a Főnökkel tanul negyvenöt év körüli lehet, de sokki fiatalabbnak látszik...“-Viszontlátásra! - szólt határozottá a látogató. A titkárnő felállt és keze nyújtott. A kézfogás ugyan nem tartozol a kötelességei közé, de most ösztönöse cselekedett. Érezte, hogy ez a férfi ner fog ide visszajönni. Mások néha annyin tolakodóak, hogy a legszívesebben elza várná őket. Mindenféle ürüggyel jönne és nemegy közülük órákra lefoglalja a Főnököt a magánügyeivel. Sokan egyszerűen azért jönnek, hog- találkozzanak a Főnökkel, mert ajándé­kot hoztak, hosszú kiküldetésükről, Afri kából. I AMMKi hl ointicu

Next

/
Oldalképek
Tartalom